KÖNYV A TÜKÖRBEN VIII.

Két egyforma történet, két azonos misztérium követi egymást – mondhatni, áll egymás mögött az időben –, de mivel gyarló képzeletünk az időt csak mint térélményt képes vizionálni, e két rébusz a térben is  egymás mögé kerül. Vajon festményünk rejtélyes címe – A tiltott másolás – kapcsolódik-e a képen látható könyv történetéhez, illetve a történet valóság általi lemásolásához? A megszokott képlet, hogy tudniillik a művészet „mintegy tükröt tart a természetnek” újabb csavart kap, hiszen esetünkben a valóság is fölemeli a tükrét, hogy egy irodalmi alkotást mutasson föl benne. Ahhoz, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, abban tudniillik, hogy Magritte festményének különös alakjai, az egyforma férfiak, a Richard Parkerek által megjelenített koincidenciára utalnak, azt kellene csupán tudnunk, hogy Magritte és James tudtak-e, tudhattak-e egyáltalán a második Richard Parker sorsáról.

Arthur Koestler magyar származású író, a brit Királyi Irodalmi Akadémia tagja 1974. május 4-én a Sunday Times-ban közölte az iker-sztorit, mint az általa meghirdetett és zsűrizett koincidencia-verseny győztesét. A másodszorra megevett Parker fiú egyik oldalági rokona, bizonyos Nigel Parker küldte be Koestlernek a bírósági dokumentumokkal hitelesített történetet. Bulvárhírré ekkor, vagyis 37 évvel a Nem másolható elkészülte után vált az események és nevek különös egyezése, amikor Magritte már nem is élt, a visszavonult Don Eduardo pedig inkább xilitlai kertjének madaraival társalgott, virágait szagolgatta és aligha járatta Londonból az ízléséhez képest amúgy is túl konzervatív Sunday Times-ot.

Arthur Koestler. Eszembe jut, és ide is jegyzem, hogy mikor hallottam róla először, mert apró mellék-koincidencia is társul a dologhoz. 1979-ben a franciaországi Angers-ben háttereket festettem egy francia-magyar koprodukciós filmben, A Perdide bolygó árvájában, ami később Az idő urai címmel került a mozikba (a francia címe Les Maîtres du temps lett). A főleg belga és francia művészekből álló stábban ketten voltunk magyarok, Bányai István és én. A rendező René Laloux volt. Egy vörösboros estén miután elsoroltatta velünk, kit ismerünk a francia irodalomból, és talán nem is vizsgáztunk rosszul, összeszedtük a bátorságunkat, hogy nekiszögezzük a kérdést, ő vajon ismer-e egyáltalán magyar írót. Gondolkodás nélkül vágta rá Arthur Koestler nevét, amivel igencsak meglepett mindkettőnket. Koestler akkoriban ismeretlen volt Magyarországon, mi sem hallottunk róla, ami nem is csoda, hiszen leghíresebb könyve a Sötétség délben a sztálini Szovjetunió koncepciós pereinek, a totalitárius rendszerek természetrajzának egész Kelet-Európában betiltott kulcsregénye volt. Miközben felidézem beszélgetésünket, megpróbálom rekonstruálni a környezetet is. Laloux nagy, reneszánsz kastélyban élt, mi is lakhattunk benne néhány hétig, s benyitogatva az elhagyott szobákba, bokáig jártunk az előttünk ott dolgozó grafikusok vázlatai közt. Egy korábbi film, A vad bolygó (La Planète sauvage) grafikusa Roland Topor volt, aki Laloux-hoz hasonlóan igencsak kedvelhette Magritte-ot, mert a pókhálós polcokon, az asztalokon, sőt a padlón is a belga festő vastag szürke porréteggel fedett albumai hevertek. Egyébként nem kellett sokáig várnom rá, hogy magyarul olvashassam a Sötétség délbent, a következő nyáron, azért hogy a franciaországi keresményt elköltsük, Dórával Londonba utaztunk, ahol Sárközi Mátyás emigráns író, Molnár Ferenc unokája, aki akkoriban legfőbb hivatásának a magyarországi turisták nyugati irodalommal történő „megfertőzését” tartotta, olyan szamizdat könyvcsomagot tolt elénk, amelynek legtetején épp Koestler nevezetes regénye tündökölt. (Sárközitől tudható az a témánk szempontjából mellékes, de mégis csak érdekes hír, hogy Budapesttel ellentétben, ahol szobra is áll, pontosabban ül Koestlernek, Londonban még emléktáblája sem lehet, az illetékes hivatalok ugyanis az író erkölcstelen, nőcsábász életvitele miatt rendszeresen elutasítják az ilyen irányú kezdeményezéseket.)

A politikával és morállal foglalkozó 1940-es Sötétség délben után Koestler életművében jókora fordulat a parajelenségek iránti érdeklődés. Legalábbis látszólag jókora fordulat. Szívesebben gondolok arra, hogy Koestler természettudományokkal kapcsolatos írásai egyáltalán nem függetlenek politikai érdeklődésétől és korántsem semlegesek morális nézőpontból; inkább hiszem, hogy a természeti jelenségek és az embereket mozgató törvények közötti azonosság feltételezése mozgatta a tollát.

A világ különböző szintjeit különböző tudományok kutatják és egymástól alapvetően eltérő, egymásra vissza nem vezethető törvényszerűségeket találnak bennük. A fizikából reménytelen levezetni a kémiát, a kémiából a biológiát, a biológiából az embert, az emberből pedig a társadalmat. Ha nem a megszokott vízszintes tekintettel, hanem egy új, egy függőleges szemszögből vizsgálódnánk, ajánlja Koestler, akkor e szintek egymáshoz fűződő kapcsolatára is fény derülhetne. Olyan jelenségeket vennénk észre, amelyek iskolás megközelítéssel leírhatatlanok, a transzcendencia, a miszticizmus világába tartoznak. Nem a matematikus okoskodás, a racionálisnak nevezett gondolkodás, hanem a kontempláció, a beleérzés, a megvilágosodás, vagyis a művészi alkotó tevékenység ami megmutatja a Nagy Egészet. Vajon csak én érzem, hogy akár Magritte képeket is elemezhetne, amikor A teremtés című könyvében a kreativitásról megállapítja: „… egy helyzet vagy esemény két, összeférhetetlen asszociatív összefüggésrendszerben való szemlélése, ami a gondolatfolyamnak egyik mátrixról a másikra való hírtelen ugrását eredményezi.”

1974 elején, amikor Koestler meghirdette a Sunday Times koincidencia-versenyét már a parajelenségek elkötelezett szakértőjének számított. 1971-es könyvével, A dajkabéka esetével, illetve az 1972-es kötettel, A vak véletlen gyökereivel vált a területen igazán ismertté, holott már jó ideje foglalkoztatta a téma, azóta, hogy elmélyedt egy Paul Kammerer nevű bécsi zoológus munkásságában. Kammerer, aki a neodarwinisták egyre elfogadottabb nézetével szemben, vagyis azzal szemben, hogy az evolúció a puszta véletlen és a vele párban járó természetes kiválasztódás következménye, a francia Jean-Baptiste Lamarck álláspontját hirdette, azt tudniillik, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek, a szülők élete során kialakult fiziológiai sajátosságok az utódokban is megjelennek. Mindez leegyszerűsítve azt jelentené, hogy a véletlennek látszó dolgok mögött is tervezett rend van. Bár Koestler a Darwin kontra Lamarck témába is beleásta magát, leginkább azonban Kammerernek a véletlen egybeesésekkel, a szerialitásokkal és szinkronicitásokkal foglalkozó kutatása érdekelte. Das Gesetz der Serie – A baj sosem jár egyedül, ez volt Kammerer koincidencia-gyűjteményének címe, és alighanem a könyvben felsorolt véletlen egybeesések, egymással látszólag semmilyen oksági kapcsolatban nem lévő egyezések és ismétlődések mintájára határozott úgy, hogy hasonlókat gyűjtsön a Sunday Times-ban meghirdetett pályázat segítségével.  Kammererhez hasonlóan úgy vélte, hogy a meglepő esetek nem a vak véletlen szülöttei, s noha nem okságiak, mégis megfelelnek valami rejtett szabálynak, olyannak, ami kívül esik az unalmas materializmus és az iskolás determinizmus hatókörén, s azt remélte, hogy minél nagyobbat meríthet, minél szélesebb gyűjteményt vizsgálhat, annál több esélye lesz e rejtélyes szabály definiálására. A szabályt, Kammerer sejtése alapján úgy magyarázta, hogy az Univerzumban léteznie kell egy gravitációhoz hasonló másik vonzerőnek is, ami térben és időben is közel rántja egymáshoz a hasonló dolgokat, csoportba tömöríti az egymással rokon jelenségeket. A klasszikus fizikában kauzalitásnak nevezett fogalom mellett, amely két jelenség között szükségszerű összefüggést tételez föl, azt tudniillik, hogy az egyik jelenség, az ok kiváltja a másikat, az okozatot, egyre többet emlegette a szerialitás fogalmát, amit olyan jelenségekre alkalmazott, amelyek valamiféle egymáshoz rendeződést vagy összeesést mutatnak anélkül, hogy bármiféle oksági kapcsolat kimutatható lenne köztük. Párhuzamosan létező univerzumokról, hipertér-alagutakról elmélkedett, olyanokról, amelyek közvetlen kapcsolatot tesznek lehetővé egymástól csillagászati távolságban lévő világok között. Einstein tömeg–energia ekvivalenciájából a tudat és az anyag azonosságára következtetett, és megerősítő mondatokat olvasott ki a csillagász, Arthur Stanley Eddington, a fizikus, Wolfgang Ernst Pauli és a pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung írásaiból. Rendkívüli energiával és dicséretes szorgalommal rágta át magát minden, a témához tartozó könyvön, de valahogy Poe munkáiról elfelejtkezett.

Ha tényleg csupán 1974-ben, a Koestler-cikk nyomán vált volna közismertté a valódi Richard Parker szomorú sorsa, akkor indokoltan kételkedhetnénk, és jogosan tehetnénk föl a kérdést, honnan a csudából tudott róla a költő és a festő 1937-ben. A másodszorra megevett Parker azonban egyáltalán nem volt ismeretlen, történetét címlapjukon hozták a brit lapok (az Illustrated London News és a The Graphique a cikk mellé egész oldalas címlaprajzot is készíttetett), és a gyilkosai ellen indított per a precedensen alapuló angolszász törvénykezés a „common law” egyik iskolapéldája lett, jogi körökben tananyag, az eset különössége folytán pedig a jogászok társadalmán kívül is elhíresült. Az R v. Dudley and Stephens ügyként számon tartott eset alapján 1884 óta számos ítélet született, amelyekről a kontinensen élő Magritte már londoni útja előtt is hallhatott, a legjobb iskolákat végző James pedig egészen biztosan tudott, sőt talán követett is, ha számon tartotta, hogy az eredeti, 1884-es perben a vádat képviselő főügyész neve is James volt: Sir Henry James. Nincs ugyan tudomásunk róla, hogy a két James, Hereford bárója és a mi arisztokrata költőnk közvetlen rokonságban állt volna egymással, de az azért valószínű, hogy a két család figyelt egymásra.

De térjünk vissza a perhez. Tom Dudley volt a kapitánya és Edwin Stephens a kormányosa a Southamptonból Sydney felé tartó La Mignonette nevű négyszemélyes jachtnak, amelyik valahol az Atlanti óceánon, Szent Ilona szigete és a Jóreménység foka közt viharba került és elsüllyedt. Egy mentőcsónakban sodródva ők ketten döntöttek úgy, hogy maguk, illetve egy harmadik hajótörött, Edmund Brooks túlélése érdekében föl kell áldozni Richard Parkert, és ők ketten voltak, akik végeztek a szerencsétlennel. 1844. július 25-én történt a dolog, 29-én mentette meg őket egy német bark legénysége, vagyis a három brit négy napig élt Parkerből. Emlékszünk ugye, Arthur Pym és társai is éppen négy napig ették az ő Richard Parkerüket. Akár iskolai számtanfeladványok is szerkeszthetők a valóság által megerősített fiktív történet alapján: ha 1 hajósinas 3 tengerésznek 4 napra elegendő, akkor 6 tengerész 12 napig történő élelmezéséhez mennyi hajósinasra lenne szükség?

A londoni Felsőbíróság Királynői Kollégiuma, a Queen’s Bench Division azonban nem számolgatott, az esküdtszék véleménye alapján gyilkosság vádjával halálra ítélte Tom Dudley-t és Edwin Stephens-t, mert a védekezésben előadott végszükséglet kifejezést az addigi gyakorlat csak a jogos önvédelem formájában ismerte el. Az ítélet igencsak megosztotta a közvéleményt, a szolidáris tengerészek szimpátiatüntetésbe kezdtek, a felháborodást az uralkodó is érzékelte, aki végül királynői kegyelemben részesítette a két férfit, akik csekély, mindössze hat hónapos kényszermunka után szabadon bocsájtattak és Ausztráliába emigráltak. Azóta a „végszükség” kifejezést a Dudley és Stephens ügy fényében toleránsabban mérlegelik a brit bíróságok. (Hamarosan folytatódik.)