EGY GYŐRI TÖRTÉNET

Kiállítás Győrben, ráadásul kettő is. Az egyik, a nagyobb Dórával közös. Hivatalos megnyitó szónoklat nem lesz, mi fogunk beszélni a munkákról, a sajátjainkról, egymáséiról, meg arról, ami éppen eszünkbe jut. Nekem például, ha Győrben járok, mindig eszembe jut egy történet, a helyszíne, a Káptalandomb, a püspöki palota, ráadásul nincs is messze a mi palotánktól, az Esterházytól, ahol most a képeink lógnak. Az időpont 1945. március vége. Megnézem a weben: március 30. Nagypéntek napja. Két lány vacog egymással szemben a romos padláson, kigombolt ingben. Két hatalmas kést szorítanak egymás szívéhez. Készülhettek a jelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elemelték a Püspökvár konyhájáról. Szegedi lányok, testvérek. Egyikük 18 éves, a másik meg éppen húsz. Két hete volt a születésnapja, március tizenötödikén, de valahogy kiment a fejéből. Persze a győriek is elfelejtették felzászlózni a várost, pedig arról biztos eszébe jutott volna. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a nevelőanyjuk (azt elfelejtettem mondani, hogy félárvák) valami rokona csúcsember a pápistáknál. Mintha kanonokot mondtak volna, annyi biztos, hogy egy kicsit ütődött szegényke. Bocsánat, de ezek a lányok a legpatetikusabb pillanatokban is képesek a szarkazmusra. Szóval látjuk a két nagykést, a négy cicit ((duplazárójeles kérdés: mi a kedvenc sportod? Nagy Gáspár költő válasza – mellesleg ő nyitotta meg az első győri kiállításainkat – hát a száz női mell!)), tehát a kések, a keblek és tudható a történelem is: perceken belül megérkezik a felszabadító szovjet hadsereg. Ha a padlás felé indulnak, Éva és Mari átdöfi egymás szívét. A pincébe mentek. Innen már közismert a történet, sokan elmondták, sokan megírták. Nekem pedig illik meggyújtanom egy gyertyát boldog Apor Vilmos püspök úr szarkofágja peremén, mert az egyik szegedi lány, az Éva nevű, aki majd március 15-én lesz 88 éves, az én édesanyám volt.   

Keresztes Dóra és Orosz István kiállítása a győri Városi Művészeti Múzeumban, más néven az Esterházy-palotában (Király utca 17.) Megnyitó szombaton (december elsején) délután ötkor. A kiállítás január huszadikáig lesz nyitva. Egy füst alatt a szomszédban, a Múzeumházban (Bécsi kapu tér 4.) Orosz István plakátjaiból is nyílik egy kiállítás.

TÖKÖLIK

Mentőkérdés az érettségin: ki volt a felkelők vezére, aki a tarpai piacon kibontotta Rákóczi zászlaját? Csönd. Az elnök mögül egy jó szándékú tanár hevesen ütögeti a homlokát. A diák felderül: Thököly Imre!

Egymásba érő ünnepségek, az irodalom nagyasszonya minden hivatalos kitüntetést megkap. Aztán valakinek eszébe jut, hogy megkérdezze az ájultan hajbókoló nobilitásoktól: mit ismernek tőle? Van, aki egy könyvcímet tud mondani, akad, aki egyet sem.

Egy mondat a popsztár nyilatkozatából. Akkoriban még csak bontogattam az énekesi vénámat.

Lemond a Műcsarnok igazgatója. Nahát! Este még a híradóban is bemondják. A kísérő képsoron a Nemzeti Galéria épületei látszanak. Lehet, hogy nem tudják, mi az a Műcsarnok?

Akit tudják, huhognak: mi lesz a demokráciával? Úgy tűnik, a már-már vallásos hévvel emlegetett demokrácia nem más, mint a középszer diktatúrája. A politikában is a totalitárius rendszerekre hajaz, korlátozza a szabad akaratot (úgy például, hogy adó gyanánt elveszi az ember pénzét és olyasmire költi, amire ő sosem költené), de a művészetben a demokráciának van egy még pontosabb szinonimája: a giccs. Egyszerű a próba: a legközelebbi választásnál tessenek megkérdezni a szavazókat: Donald kacsa vagy Málevics?

A legfontosabb kulturális nagyberuházások: a Népstadion újjáépítése, új debreceni és új Fradi-pálya, valamint a székesfehérvári stadion rekonstrukciója.

Tiltakoznak a konzervatívok, nem maradhat benn a nemzet alaptantervében a biszex Faludy. Jöjjön helyette Tormay Cécile. Bekerül Cécile, aztán egyszerre kiderül, hogy ő meg leszbi volt.  

Széchenyi rögtön az MTA után megalapította a Nemzeti Kaszinót is. Egyikbe csak a kvalitás, a másikba pedig a társadalmi érdeklődés és a nemzeti elkötelezettség alapján lehetett bekerülni. Valamiért nagyon fontosnak tartotta az első, illetve a második-harmadik szempont elkülönítését. Hallgatom a MMA elnökével készült interjút. Nála a felvételhez mindhárom ismérv egyszerre szükségeltetik. Bizonyára jobban tudja...

Pilinszky Jánosnak egyetlen olyan verse van, amelyik kisbetűvel kezdődik, és amelyikben nem használ központozást. Ez a Jelenések VIII. 7. című 1953-as vers. A Harmadnapon kötetben jelent meg 1959-ben. (És nem a Szálkákban!) A vers zárását idézem: „…nincsen arra mód / kitörni út remény e látomásból!  ((A megfejtésért jutalom jár!))

Felvilágosult uralkodónk II. József 1774-ben megjelentette a Tiltott könyvek jegyzékét, vagyis azoknak a könyveknek a címét, amelyeket tilos elolvasni. 1777-ben a Tiltott könyvek jegyzéke bekerült a Tiltott könyvek jegyzékének új kiadásába, kiderült ugyanis, hogy egyesek épp a nevezetes listáról válogatták olvasmányaikat. Indexre került az index.

Sienában, a Palazzo Pubblico első emeleti tanácstermében a városatyák egy hatalmas freskó alatt üldögéltek. A korai reneszánsz kép az európai művészet első nagy politikai allegóriája, Ambrogio Lorenzetti festménye: A Jó Kormányzás. Ott volt a Rossz Kormányzat képe is, de az valahogy tönkrement. A jó képen az építő, az ipari, a kereskedelmi, a mezőgazdasági tevékenység megjelenítése mellett tanító, olvasó, festő alakokat is látni, sőt a központban egy táncoló, zenélő csoportot. Tíz alakot. A kultúra logotipiáit. A freskó pontos címe: A jó kormányzás allegóriája és hatása a városi és a vidéki életre, bár az ok és okozat összefüggésén lehet morfondírozni. Vajon azért virágzik-e a kultúra, mert jó a kormányzat, vagy attól jó-e a kormányzat, hogy kultúrára épül? Ha Siena vezetői csak önmagukat akarták fényezni, akkor az első magyarázat is megteszi, de ha azért készült a kép, és azért őrizgették hét századon át, hogy a kormányzók felelősségét ébren tartsák vele, akkor a második változat az igaz: jól kormányozni csak a kultúra széles bázisán lehet. Ez faktum, az viszont bizonyára puszta véletlen (ami önáltatásra nem, önvizsgálatra viszont buzdíthat egyeseket), hogy a jó kormányzat ügyében serénykedő sok allegorikus angyalka közt, akiket Lorenzetti a díszterem falára pingált a legelső a Fides (sic!) nevet viseli.  ... tovább is van.

SZEM-FÉNY-VESZTÉS (2)

(Orosz István előadássorozata a Maladype Színházban)

Talán emlékeznek az előző előadás résztvevői, hogy az akkori apropót egy aktuális tárlat adta, New Yorkban, a Metropolitain Múzeumban Faking it címmel a fényképhamisítás klasszikus darabjaiból nyílt kiállítás, és ennek ürügyén a vendég Haris László a fotó és a hazugság kapcsolatát elemezte, én pedig egy rajzfilmem (Sakk!) és egy készülő könyvem (Sakkparti a szigeten) kapcsán egy hírhedt hamisított fényképet (Bogdanov Leninnel sakkozik) mutattam be. A következő előadás is aktuális (épp csak  megnyitott, illetve még javában látható) kiállításokhoz kapcsolódik, a téma pedig a plakát. A kiállítások megint csak távoliak: Isztambulban a múlt héten nyílt plakátkiállításom, Moszkvában és Nagyszombatban a közelmúltban (október 9-én és november 9-én) nyílt meg a plakátbiennálé és a plakáttriennálé, illetve akad egy valódi kuriózum is: egykori tanáromnak, a plakátosok doyenjének Balogh Istvánnak  legelső (!) tárlata is nyitva van még Sopronban az AMI-ban. Természetesen lesz vendégelőadó most is, ráadásul igazi meglepetés, nekem is az, mert ott fogok én is megismerkedni vele: Varga Anna Gizellának hívják, hivatalosan még csak tanulja a plakátos szakmát, de már egy csomó fontos plakátverseny kitüntetése ott lapul a zsebében. Hátha megmutatja! Szóval kedves budapesti plakát-fanok, ha nincs kedvetek lejárni a lábatokat, akkor csak a Maladypébe kell eljönnötök, a Mikszáth térre.
Kezdés november 27-én, kedden este 6-kor a Maladype Bázison: Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2.

SZIMPÓZIUM ÉS KIÁLLÍTÁS ISZTAMBULBAN

The Future of Graphic Design  szimpózium és plakátkiállítás az isztambuli Dogus Egyetemen november 22-én. 

Fotók az eseményről 

AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI

„Hát persze, hiszen te is a Páter tanítványa voltál!” A soproni egyetem alkalmazott művészeti intézete, az AMI sokfelől összeverődött tanárai egyszer csak egymásra néztek és meglepve állapították meg, hogy ki hosszabb, ki rövidebb ideig Balogh István tanítványának mondhatta magát. A társaság összetétele meglehetősen vegyes volt, poharukban kékfrankos, ászok, vagy szódavíz; és volt, aki a stílusra gondolt, volt, aki a közös vitorlázásra és akadt, aki arra, hogy tőle, a Pátertől leste el, hogyan lehet egy diákkal megszerettetni a szakmát. Nem egy időben, sőt még csak nem is egy iskolában volt a grafikussá érett és tanárként is kollégává avanzsáló soproniak mestere Balogh István. A „Kisképző” és az „Ipar” volt a hivatalos fóruma, de ült a soproni asztalnál olyan is, aki úgy hitte magát tanítványnak, hogy alig találkozott vele: „Azt ugye ti sem gondoljátok, hogy csak úgy lehet mester valakiből, ha kiáll egy katedrára. Miért ne taníthatna úgy is, hogy egyszerűen csak megfog az utcán a plakátjaival?” Való Igaz Balogh István tanár úr az utcán is tanított, hisz eleve oda készültek a munkái.  Egyszer, még abban a században lehetett, amelyről azt mondták, hogy a „plakát évszázada”, szóba került egy Balogh-kiállítás valamelyik galériában. Kiállítás? Ugyan minek az, öregem? Ez a kedvenc megszólítása máig. Egy plakáttervező ne kuncsorogjon tárlatért, számára legyen az utca a galéria. Csakhogy, ha Balogh tanár úr fölött nem is, kedvenc műfaja, a plakát fölött eljárt az idő. Olcsóbb és gyorsabb eszközei lettek az információk továbbításának. A plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, és kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. A plakát ma már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon. Ha a plakát utcai funkcióit nem is lehet megőrizni, de stiláris jellemzőiről, formai értékeiről kár lenne lemondani. Minden egyetemi előadásnál többet ér, ha a diákok valódi munkákat elemezve fedezhetik föl a plakátos gondolkodásmód mibenlétét, és saját iskolai galériájukban, az AMI-ban igazi Balogh-plakátokat láthatnak, abból a korból, AMIKOR A PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI.

A kiállítás november 15-én, csütörtökön négykor nyílik. Bármennyire hihetetlen: a 88 éves kiváló, érdemes, Munkácsys, Derkovitsos, Konecsni-díjas, tisztikeresztes, aranyrajzszög-életműdíjas, stb., stb. művész-akadémikusnak ez lesz a legelső önálló kiállítása. A helyszín: Sopron, Deák tér 32. (Egyéb olvasnivalókért és nézegetnivalókért kattints ide!)

PIROS HÉRICSEK

Megint egy koincidencia. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz. Ráadásul olyat, ami egyszerre magyar is és holland is. Eszembe jut Bocskay. Grafikus lévén, természetesen nem a politikus-hadvezér Bocskai István, hanem a kalligráfus, betűrajzoló, tipográfus könyvdíszítő Bocskay György (aki egyébként valahogy rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és a kora is stimmelt). A holland kapcsolat pedig az lenne, hogy a mi Bocskay Györgyünk által eszméletlen gyönyörűséggel (de tényleg!) megírt-megrajzolt betű-mintalapokra, az üresen maradt (hagyott, vagy felejtett) helyekre körülbelül 30 évvel később, már jóval Bocskay halála után, egy Joris Hoefnagel nevű antwerpeni flamand festő szintén nagyon szép csendélet-miniatúrákat festett. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy tudott ennyire "összedolgozni" ez a két ember, akik nem is ismerhették egymást. Annyira megtetszik az ötlet, hogy neki is látok a kutatásnak. Bocskayról majdnem semmit nem találok, Bocskairól viszont annál többet, de mivel egy időben élnek, olykor egymás közelében a Habsburgok udvarában, elkezdek Bocskairól olvasni, hátha kiderül közben valami az én emberemről is. Éjfél után esik ki a könyv a kezemből, már Bocskai végrendeleténél tartok: Én Bocskai István, … nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak… Reggel lebotorkálok a konyhába, félálomban meggyújtom a tej alatt a gázt és lenyomom a kenyérpirítót meg a rádió gombját: … Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.

Emlékeztetőnek ideteszek egy lapot a Bocskay-Hoefnagel párostól. Idemásolom a lap hátulját is, sőt igazából az előoldalt is a hátoldal miatt mutatom meg. Eszembe jut róla a nemrég eltemetett Pauer Gyula. Az ő agyafúrt trompe-l'oeil munkái, okos illúzió csapdái.  A hetvenes években a kaposvári színházban (a Ruszt-féle Bakhánsnőkben) dolgoztunk együtt. Kár, hogy aztán oly keveset találkoztunk. A képen egyébként két piros Adonis aestivalis, vagyis hérics látszik. Vadvirág, nem éppen sírra való, meg már nem is virít ilyenkor, ráadásul a hérics nem is túl szép szó (legalábbis Szőcs Géza szerint: „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a hérics.«” (Esterházy Péter idézte valamelyik Elefántcsonttornyában)), de Gyula talán megbocsájtja, hogy most mégis velük emlékezem.