KÉT OSZLOP... VAGY HÁROM?

Huszonöt éve dőltek össze a WTC ikertornyai New Yorkban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított Manhattan látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött gimnáziumi osztálytársam, Hankó Zsuzsa, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A World Trade Centerben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén, néhány héttel a tragédia után is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, a galéria vezetője, megérted, ugye. És jövőre, amikor majd megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot! A meghívóra és a plakátra természetesen másik képem került, sőt végül ki sem állítottuk az oszlopokat. Most mégis ideteszem őket, nem csak a WTC ikertornyaira, de Hankó Zsuzsára is emlékezve.

 

NÁDAS PÉTER (1942 - 2026)

Nádas Péter a hágai Fotómúzeumban (Fotomuseum Den Haag) szubjektív 20. századi magyar fotográfiatörténeti kiállítást állított össze és mutatott be. A kiállítás 2004. szeptember 25-én nyílt meg. Én a hágai Escher Múzeum (Escher in Het Paleis) második emeletét kaptam meg, hogy önálló retrospektív kiállítást rendezzek. Ez a tárlat az előző napon, szeptember 24-én nyílt. Mindkét esemény a Török András által szervezett hollandiai magyar kulturális évad (Hongarije aan Zee) része volt.

ÉPP 30 ÉVE...

          

Ezeket a fényképeket épp harminc éve csináltam; és a hozzájuk tartozó novella (amelynek egy részletét itt alant olvashatjátok) is pont harminc éves. De vajon hol készültek a képek és hol írtam a novellát? A szöveg egyébként a Pótszarv című könyv első írásából való - és talán segít... Vagy talán nem.

A városka utcáin többször is végighajtott. Délután volt, de neki az időeltolódás miatt már öreg este. A bőrére száradt sótól is szívesen szabadult volna, de szállodát nem látott sehol. A főteret kereste, a városmagot, vagy legalább valami rendszert az álmosító egyhangúságban, de akárhányszor fordult, mégsem talált olyan környékre, amely jelentősebbnek tűnt volna a többinél, vagy épp meghittségével ösztönzött volna valakit arra, hogy ott panziót nyisson. A hajóállomásra véletlenül jutott ki. Valami tumultus, baleset vagy bicikliverseny miatt beállt a forgalom, s egy gyors kormánymozdulattal, elkerülendő, hogy ő is beragadjon a veszteglő kocsisorba, bekanyarodott az egyetlen lehetséges irányba. A kopár téren életnek alig volt nyoma. Három rövidnadrágos mesztic támaszkodott egy söntésnek. Hetven fölött járhatott mindegyik, dobozos sört szürcsöltek, és megjegyzéseket tettek az idegenekre. Hátizsákos fiatal pár böngészte a lelakatolt pénztárbódéra kasírozott menetrendet, minden jel szerint régóta, és az aggastyánok összemosolygásából ítélve teljesen reménytelenül. Érezte, hogy most ő lesz a céltábla. Kért egy zacskó szárított krumpli-karikát meg pár doboz kólát. A kitett választékból csak ezt ismerte föl, s jobbnak látta, ha nem kezd kérdezősködni, hogy idegen, az úgyis minden mozdulatáról lerí. Amíg az aprót elrakta, körülnézett. Lomha ventillátor, légypapír, öreg pénztárgép. A felirat tulajdonképpen már a belépéskor szemébe ötlött, de jelentésének csak most ébredt tudatára. Valami olyasmi volt a zománcozott táblácskára írva, hogy milyen időszakban fogyaszthatják el reggelijüket a  szálloda vendégei. Cirkalmas, kurzív betűk.
            Kiitta a kólát, a zacskót bedobta a hátsó ülésre, és megkerülte a kétszintes épületet. Az egyik mellékutcából nyílt a bejárat. A hallban senki. A fogadópulton bekapcsolt televízió. Oktatófilm valamelyik ismeretlen dél-amerikai tánc lépéseiről. A szobakulcsok, körülbelül húsz, a helyükön lógtak. Becsapta még egyszer az ajtót, megköszörülte a torkát, bár a tévé zsivaját képtelen volt túlzajongani. Egyenes derekú mulatt asszonyok verték sarkukkal a parkettet.
            Sötétedett, amikor visszatért. A pultnál az egyik rövidnadrágos nyomogatta a távkapcsolót és ismerősként vigyorgott felé a félhomályban. Megkérdezte az árat, bár előző ittlétekor már látta az asztalon hagyott tájékoztatóban. Az redőnyarcú félvér csak kevéssel mondott többet, és jóindulatúnak is vélhető hunyorgásában benne volt: hiába köröztél, amígó, úgysem találtál más helyet, ahol megalhass. Hogy előre kell fizetni, azt fölfelé fordított tenyerével jelezte.
– Fönt, jobbra az első – nyújtotta át a kulcsot.
              Az emeletre érve kellemesen meglepődött. Az épület kopár külsejével szemben a belső tér kifejezetten hangulatos volt. Zöldre festett, lábazaton álló fedett folyosó keretezte a négyzetes belső udvart, amelynek a közepén valószínűtlenül nagy fügefa állt, széles lombjával és az ágakról alácsüngő bonyolult léggyökér hálózatával szinte teljesen kitakarta az égboltot. Valami madár, hasonló az otthoni sármányhoz, csipogott a lombban. A körfolyosóról nyíltak a szobák. Elbukott latin-amerikai forradalmak bujdosó vezéreit szokták ilyen szállodákban kelepcébe csalni. Különös érzés ébredt fel benne. Mintha valaha már köze lett volna ehhez a tákolmányhoz. Az eresztékek reccsenéséhez. Mintha kötné valami távoli emlék a körbefutó korláthoz, a kagylósan pergő almazöld festékhez. Mintha járt volna már itt. Egyszer, egy álomban talán.
             A bejárat előtt a fehérre száradt kutyaürülék és a szoba áporodott szaga azt sejttették, hogy régen nem járt lakott senki. Az óriás ólomkristály vázában megzörrent a felismerhetetlenné száradt csokor, amikor ablakot nyitott. A csapból hörögve indult a rozsdás víz. A plafon nagy szürke propellere lomhán kezdte szeletelni a kockaformába préselt meleget. Az ablak az óceánra nyílt, a látóhatárt azonban teljesen elfedte az öreg komp. A közeli szigetekre, Calebrára vagy Viequesre kellett volna átjárnia, de talán menetrend, talán utas hiányában egyszer sem mozdult ki a képből. A tér, amely a hotel és a hajó közt húzódott, s amelynek az épülethez közelebb eső harmadát emlékezetből kellett felidéznie, mert az ablakra feszített szúnyogháló miatt nem tudott kihajolni, most is kihalt volt. Valami admirális madárcsíkos szobra állt középen és rozsdás ipari vágány bujkált a betonlapok közt. Nagynéha egy-egy sovány kutya kullogott át, vagy egy autó, amelyet hosszan követtek a rádióból fölszakadó zenefoszlányok. Egyszer egy asszony is megjelent, hosszan beszélt a tér közepén álló fülkéből, majd időről-időre visszatért újabb, véget nem érő telefonokat lebonyolítani.
            Az ablak melletti ágyat választotta.
            Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy hamar elaludjon.
            Arra ébredt, hogy nincs egyedül. Éberen figyelt. Próbálta a sötétben a zajok eredetét azonosítani. Elkülönítette a ventillátor surrogását, a kólásdobozokra csorgó víz hangját és a nejlonfólia apró roppanásait a lepedő alatt. Visszafojtotta a lélegzetét. A hullámok elnyújtott sóhajai hallatszottak kintről és a hajótestet fogó kötelek nyikkanásai. Fülelt még egy ideig. Butaság, gondolta, és meg is magyarázta az éjjeli ébredést: az otthoni időszámítás szerint már javában reggel lenne! Hány óra is? Kitapogatta a kapcsolót.

 

ESCHER KIÁLLÍTÁSOK EURÓPÁBAN

Az itáliai Bolzanóban van a Maurits Collection központja, ami a hágai Escher Múzeum (klikk) mellett a legjelentősebb M. C. Escher gyűjtemény. A holland mester művein kívül van benne néhány "Escherian-nak", vagy "Escheresque-nek" nevezett alkotás is, köztük nekem is néhány munkám. A Maurits Gyűjtemény az utóbbi években sok európai város nevezetes kiállítótermében rendezett gyűjteményes kiállítást (hogy pontosan hol, az erre a linkre kattintva kiderül), amelyekről úgy szereztem tudomást, hogy odalátogató ismerőseim felfedezték a falakon az én munkámat is, és persze üzentek, írtak, telefonáltak. Triesztben a Salone degli Incantiben, Rómában a Palazzo Bonapartéban, Rárizsban a Monnaie-ben rendezték meg Escherrel „közös” kiállításunkat, ami most Londonba érkezett és szeptember 6-ig  a Somerset House-ban látogatható. A szíves invitálásnak nem tudván ellenállni, Párizs után Londonba is elrepültem, amit szeretettel ajánlok az Utisz Blog vállalkozó kedvű olvasóinak is.    

... MERT MINDEN ELLOVAN ...

 

A TITKOS PERSPEKTÍVA

Albrecht Dürer 1506-ban egy Velencéből Nürnbergbe küldött levélben azt írta, hogy, Bolognába fog lovagolni, hogy ott találkozzon valakivel, aki megtanítja majd a perspektíva "titkos tudományra". Biztos, hogy nem a hagyományos értelemben vett perspektivikus ábrázolásra, a "távlattanra" gondolt, hisz azt a németek közt ő ismerte legjobban, hanem valami furcsább dologra. De mire? És ki lehetett a levélben említett rejtélyes személyiség, akitől ilyesmit tanulni lehetett? Ezekre a kérdésekre próbálom majd megtalálni a választ a szerdai egri előadáson.

• Kracker Ház, Nagyelőadó, Széchenyi István utca 16, 3300,. Eger
• 2026. május 13., szerda, 17:20 óra

"APRÓTSEPRŐSÉGEK" FŐHADNAGY FAZEKAS ÚR ÜRÜGYÉN

 260 éves Debrecen város jeles költője, Fazekas Mihály. A kerek évforduló napján, vagy a nap táján, mert csak a keresztelő dátuma a biográfiákban lejegyzett január 6, a Csokonai Színházban pódiumbeszélgetésre hívott Juhász Anna néhány Fazakashoz különböző irányokból kapcsolód beszélgetőtársat. Bódi Katalin irodalomtörténészt,  Varga Klári színművészt,  Géczi János költőt képzőművészt és természettudóst, és engem, aki egykor épp a Lúdas Matyi című rajzfilmben kezdtem el animációs filmes pályafutásomat. Utána is számolok: épp 50 éve történt. Ha-ha! A lepkekergető liba, avagy „aprótseprőségek” a Lúdas Matyi ürügyén címmel le is írtam, amit a pódiumon összefontoskodtam. Előbb utóbb fölteszem majd ide a blogra is. A tegnapi est persze nem csak főhadnagy Fazekas úr miatt volt emlékezetes, hanem a hat órás visszaút miatt. Ekkora havazáshoz évek óta nem volt szerencsém. 

 

ŰRSZÁMOK

Felemelő pillanata a magyar tudománynak: Kapu Tibor az űrben. Azt olvasom minden fórumon, hogy ő a második magyar űrhajós. Apró pontosítás: nyolc éve, 2017 nyarán budakeszi otthonomban engem is meglátogatott egy űrhajós. Simonyi Károlynak hívják. Tudomásom szerint Farkas Bertalan után ő járt második magyarként a világűrben. Sőt harmadikként is, mert 2007-ben és 2009-ben is fölrepült az International Space Stationre, ugyanoda, ahol most Kapu Tibor is tartózkodik.

 

RÓMA

"Az írók, mint a gyilkosok, időnként visszatérnek a tett színhelyére."

42 ÉVES A NAGY UTAZÁS

 

1983 nyarán haza, azaz Lengyelországba látogatott II. János Pál, pápa. A Jaruzelski-féle szükségállapot ideje volt, a betiltott Szolidaritásé, a statáriumé. Hogy megakadályozzák a környező országokból induló hívők odaáramlását, hermetikusan le lett zárva Lengyelország, olyannyira hogy a szovjet blokk országaiból a légy sem repülhetett át. Magyarországról még Csehszlovákiába sem lehetett átlépni. Marici azonban, aki a Siótúr vezetője, Dániel Feri, dramaturg barátom felesége volt, pecsétes papírokkal igazolta, hogy négyünknek: Haris Lacinak, Berecz Andrásnak, Dózsa Tamásnak és nekem egy filmes produkció kapcsán halaszthatatlanul egy bielsko-białai stúdióba kell autóznunk. Még a népgazdasági érdek, a baráti együttműködés, illetve a szocialista kultúra szavakat is sikerült belefoglalnia a többnyelvű okiratba, amelyre minden határon további pecsétek kerültek. Megraktuk Laci Skodáját filmesdobozokkal (amelyekben ugyan film helyett szendvicsek lapultak), Tamásnak (ő volt a legnagyobb) a derekára tekertünk egy nemzetiszín zászlót, és el is jutottunk Częstochowába, a Fekete Madonna városába, továbbá Varsóba és Krakkóba. Az alábbi vers harminc évvel a Nagy Utazás után íródott, ma este pedig Laci lakásán újra összejött a Nagy Csapat, hogy megnézzük végre a házigazda immár 42 éves diáit.

Három pápista meg egy zöld-

fülű, eltévedt kósza eretnek,

ez vagyok én (de igyekszem),

s amazok fölváltva szeretnek.

 

Az ács fia végül is érted

éppúgy…, és elmagyarázzák;

nagy, puha felhők dőlnek a szélnek

s köztük menetelnek a nyárfák.

 

Roadmovie, nyár és nyolcvanhárom;

Tamásra tekertük a zászlót,

András fütyörészte a ritmust,

s Haris is bemagolta a pár szót:

 

anyanyelvén nógatni a kisbuszt;

Skoda volt, ó, nincs az a szín már,

útközbe’ bedöglött néha,

Bielskonál és/vagy Białánál.

 

Adtunk koronát zlotyiért és

beherovkát poharaztunk sörrel

s lepecsételtettük a passzust

már minden cseh határőrrel.

 

Volt, hogy hálózsákban aludtunk,

Częstochowába’ panelbe’,

mindenhol akadt egy lengyel, a buszt,

aki úgyis hitelbe szerelte.

 

Varsó: egy kirugott dramaturg

konyhájában tunkoltuk a lábost,

később láttuk a filmhiradóban,

egy tábla alatt ült: Solidarność.

 

Hoztunk friss szamizdatokat

hűtőtáskába pakolva,

szendvicsek és filmdobozok közt

(ORWO, kifakult pár év múlva).

 

Krakkóban megnéztük a férfit:

Szentatya, mondták mosolyogva,

színrül-színre láttuk, Laci meg,

ahogy az objektívje mutatta.

 

Hazaút, kerek ostya az égen,

alkonyi lassú leblende.

Mért azzal jössz: lehetett volna?,

mondd inkább azt, hogy lehetne.

        Illegális vállalkozásunk persze nem maradt titokban, de talán a Pannónia Filmstúdiót jellemző liberálisabb viszonyoknak köszönhetően minimális büntetést kaptunk; pontosabban kapott Haris Laci, aki a stúdió fotósa volt, s akinek a párttitkár megtiltotta, hogy az eset után a cég fényképezőgépét az épületből – pláne az országból – kivigye. Alighanem a következmények közé sorolható az is, hogy Balázs Béla-díjra történő fölterjesztésemet éveken keresztül visszadobta a kulturális minisztérium (megható volt, hogy az egyik visszautasítás után az egyébként harcosan kemény Macskássy Kati, aki a szövetség animációs szekcióját vezette, elsírta magát), sőt rendezői kinevezésemre is csak a rendszerváltás évében üttetett rá a pecsét.