A KAPU

Meleg van. Dőlnek a csúcsok: a melegrekordok és az olimpiász rekordjai. Veszélyben a száz női mell. Ilyenkor a nagy melegtől kitágul a kapunk. Jelképes értelemben jól hangzana, hogy tágul a kapu, a valóságban azonban azt jelenti, hogy alig lehet bejönni rajta. A két vas-szárny megduzzad, egymáshoz szorul, és elszánt lökdösődés szükséges a kinyitásához. Az igazsághoz tartozik, hogy télen meg annyira eltávolodnak egymástól a szárnyak, hogy olykor magától kinyílik, mintha szellemek közlekednének rajta. De most nyár van, perzsel a nap, süti a kaput. Beszorul. Legjobban ott szorul össze a két idomvas (mióta készülök, hogy leírhassam: idomvas! Fenyőfalvi Feri forrasztotta – mert az alliterációra is ügyeltünk – és közben ilyeneket is mondott: idomvas. Sőt: zártszelvény és ellenanya. Tartanád, kérlek, az ellenanyát!), szóval ott szorulnak az idomvasak, ahova fölcsavaroztam azt a korong alakú alumínium öntvényt. Akkor vettem, amikor Stoli megérkezett. Aggódva mutattam meg neki az ijesztő fenevadat ábrázoló táblát, nyilvánvaló volt, hogy semmiben sem hasonlítanak, de Stoli nem tiltakozott. A szöveget – a kutya harap – sem véleményezte. A kutyák ugyan, legalábbis a közhiedelem szerint, nem tudnak olvasni, ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy nem is értik, mi van odaírva. Reszelem, smirglizem, ráspolyozom, még mindig szorul. Szorulni is fog. Akár le is csavarozhatnám, Stoli, aki egyébként soha senkit sem harapott meg, másfél méterre fekszik az alsó fenyőfa gyökerei alatt, de valahogy hűtlenségnek érezném levenni a táblát. És különben is, ez az egyetlen felirat a kapun.  Nevek nincsenek, a házszámra meg ráfutott a vadszőlő. Ilyenkor az se látszik. Ha valaki keresne, bizonyára megnézné az előző ház számát és megnézné a következőét. Valahogy úgy, mintha Keats sírját keresgélné a római temetőben, Cestius piramisa tövében: „Here lies one – whose name was written in water„

STOLI

Egy kutya. Nem kellene rögtön megírnom, bármeddig várhatnék vele, úgysem felejtem már el. A "szemkontaktust". Ugyanaz a tekintet volt, mint a mennydörgéseknél meg a tűzijátéknál, azt jelentette, ha itt vagy mellettem, akkor rendben, akkor nem félek attól, ami következni fog. Már rég nem nézett ilyen beszédesen. A váróteremben mozdulatlanul feküdt, arca a padlón, szeme csukva, csak a hirtelen hullámokban érkező és az egész testen végigfutó remegés jelezte, hogy él. Andrásnak beszóltam a mobilon. Életemben talán először éreztem, hogy megengedhető a protekció. Az öreg bokszer, a foltos agár meg a kócos keverék, nyakán a fehér gramofontölcsérrel egyetértőn bólintott. Van még egy röntgenes, csak egy perc, aztán gyertek – szólt ki András. A szűk ajtóban, a fehér köpenyben még a szokásosnál is nagyobb volt. Csóválta a fejét, ahogy Stolira nézett.  

Jól ismerték egymást, évekig laktak egy házban, többször kezelte, sőt operálta is, de az üdvözlés valahogy elmaradt. Stoli lezárt szemmel hagyta, hogy Ödivel a világoszöld vizsgálóasztalra emeljük. András rögtön az "esettel" kezdett foglalkozni. Sokat nem kellett beszélnem, lényegében mindent elmondtam már telefonon. Meg hát látszott is, hogy "meglehetősen kutyául van". Meghallgatta a szívét, beleszagolt a szájába és a hátsó lábak reflexeit kezdte vizsgálni, először kalapáccsal, aztán szúrásokkal. Nem sok eredménnyel. Stoli hátsó fele napok óta béna volt. Anyika már előző héten telefonált, hogy a kutya gyakran roskad össze, de akkor az újpesti orvos, akit kihívott, valami injekcióval úgy-ahogy rendbe szedte, de amikor másodszor kellett hívni, már tehetetlen volt. Megkérdezte, hány éves, széttárta a karját és az állatkórházat javasolta. Mivel képtelen volt fölállni, „kimenni” sem tudott.

Azóta sincs széklet? – kérdezte András. Stoli néhány hetes kora óta szobatiszta volt, s bizonyára úgy határozott, hogy ha nem tud fölállni, kimenni, akkor pisilni és kakilni sem fog többé. Igaz nem is nagyon lett volna mit. Napok óta alig evett és ivott.  Szóval kedden jönnek haza a lányok. Nem kérdezte, inkább megállapította, konstatálta, mintha a diagnózis része, sőt lényege lett volna.  Valóban az volt. Az még öt nap. Életben lehet-e tartani Stolit öt napig? Valószínűleg igen… talán – a szívéhez tette a sztetoszkópot – megpróbálhatjuk, de… Ödire néztem. fehér volt és elfordult. A lányok semmit sem tudnak. Naponta váltunk e-mailt, de Stoliról nem írtam, úgysem segíthetnének, miért rontsam el a vakációjukat. Tudod, ha az én kutyám lenne – próbált segíteni András, s közben rakosgatni kezdett jelezve, hogy nem kell sietnem a döntéssel. Csönd lett, a szekrényeket hangtalanul nyitogatta, a tárgyakat némán tette le az asztalra. Világos volt, hogy nekem kell megszólalni. Bólintani. Két betűvel is megúszható az egész: jó. Talán egy bólintással is. Mexikóban éjszaka van. A lányok alszanak. Hogy nyerjek egy kis időt, megkérdeztem, hogyan fog történni.  Először elaltatom, aztán kap egy injekciót, amitől megáll a szíve. Egy perc sem lesz. Fájdalom? Semmi. Biztos? Biztos.

Hát, jó.

Stoli ekkor nézett föl. A fejét is fölemelte. Sosem tudtuk eldönteni, hogy érti-e a szavakat is, vagy a szavak mögötti gondolatokat olvassa. Bizonyos szavakat kétségtelenül tudott (macska, sün, séta) de általában ki sem kellett mondani őket. Néha elég volt, hogy Dóra munka közben arra gondoljon, hogy na még fölrakom ezt a színt, aztán kiviszem a kutyát, és Stoli azon nyomban megjelent, szájában a pórázzal.

Hát, jó.  És az addig mozdulatlan állat, azt hittem nincs is eszméleténél, fölemelte a fejét és nézett rám, azzal az égzengéses tekintettel. Még mindig próbálom kiolvasni belőle az egyetértést, de legalább a jóváhagyást, a beleegyezést. Afelől nincs kétségem, hogy tudta, mi következik.

Ha inkább kimennétek ..., vetette föl András. Maradnék, mondtam, Stoli homlokához szorítottam a homlokomat és az apás szülés jutott eszembe. Akkorra már minden kellék az asztalon volt. Egy apró borbélygép, amivel lenyírta az egyik lábán néhány négyzetcentiről a szőrt, az alkoholos vatta, amellyel megtisztította a bőrt. Fertőtlenítette? Ez az adott esetben igazán fölösleges – estem ki egy pillanatra a szerepemből. A tűt beszúrta a bőr alá és Stoli feje néhány másodperc múlva  lehanyatlott. András anélkül, hogy kihúzta volna, egy új fiolát illesztett a fecskendőre  és annak tartalma is eltűnt a bőr alatt. Aztán föltette a hallgatót és a szívhangot kereste.

Hallod? Nagyon gyöngén. Simogattam a fejét. András kivette a füléből a hallgatót és zsebre tette.  Ügyetlenül babráltam a kutyán. Lefogni a szemét? Nem kellett. Be volt csukva. Egy raktapasz került a szúrás helyére. Kell-e írni valamit ebbe, jutott eszembe az oltási könyv. Add ide, indult az íróasztal felé. Itt hagyjátok?

Itt szokták hagyni?

Zömmel igen.

Inkább elvinnénk.

Akkor betesszük egy műanyag zsákba, de majd vedd le róla, hogy elbomolhasson.

Van pokrócunk.

Jobb a zsák, tudod, kijöhetnek még belőle dolgok.

Értem. A dolgok. Szerinted mekkora gödör kell?

Hát egy méter legalább, hogy egy másik ki ne kaparja.

Mennyivel jövök?

Semmivel. Csak nyisd ki a csomagtartót, jobb lesz, ha az asszisztens viszi ki.

Langyos novemberi nap volt. Ödivel kifejezetten élveztük az ásást a jó levegőn. Este írtam a lányoknak és megnéztem az oltási könyv utolsó lapját. Hatósági igazolások, bejegyzések: 2010. nov. 05. Eutanázia.

STOLI

Pontosítás: az Indexen megjelent hírben (Befalta a gyémántot Soli, a golden retriever) szereplő kutya nem a mi Stolink. (Az Soli, ez meg Stoli, - a retrieverség stimmel). Az egymást érő érdeklődő hívások, kíváncsiskodó üzenetek, illetve alkalmi kölcsönkérők miatt vált szükségessé a dolog mihamarábbi tisztázása. Mint a mellékelt képen látható, Stoli fájós lábbal heverészik itthon (nota bene a kérdéses időben egyedül tartózkodott a lakásban, lakótársai ugyanis Kecskemétre utaztak születésnapi ünnepségekre). Egyébként Stoli húszezer dollárért le sem hajolna, a nagyértékű gyémántokat pedig undorral szokta kiköpni.