A KURUCLESIN...

A Kuruclesin jött lefelé. Én a keskeny járdán szemben. Azon a részen nincs is a túloldalon járda. Egy másik álmomban is találkoztam ott egy halottal, de már nem emlékszem, kivel. Messziről láttam, hogy ő az. Azt hiszem, nem vett észre, nem is nézett rám, tovább haladt volna, úgy kellett rászólnom: Zsolt! Te nem haltál meg? Dehogynem felelte nyugodtan. Fiatalabb volt, olyasmi, mint itt a fényképen, de azért szürke volt az arca, sápadt, mint a halottaké. Értetlenül néztem rá, Indult volna lefelé, a mellére tettem a kezem, hogy várjon, valamit kérdeznék még, de nem jutott az eszembe semmi. Ő szólalt meg. Van egy unokád, ugye. Folytatta, de valami zaj támadt, nem értettem, pedig üres volt az utca. Mit mondtál? A szeretet, felelte kissé türelmetlenül, mit nem lehet ezen megérteni? Indult, én meg azt gondoltam, hogy kitalálhatott volna valami kevésbé giccseset is, ha már meghalt. Ha már úgyis mindegy.

EGY ÁLOM

Hallom a tévében (néha működik, de inkább nem: kábel vagy antennahiba), hogy a kecskeméti színházból Nemzeti Színház lesz. Katona József helyett lesz Nemzeti. Bosszant. Mért nem jó a Katona? Ha a Csokonairól, a József Atilláról, a Radnótiról elnevezett színházat keresztelnék át … , nekik nem volt sok közük a színjátszáshoz, na de Katona József! Ráadásul az élete a színház közelében zajlott, a szülőház, a városháza... és száz lépésre sincs a kő, ami azt jelzi, hol hasadt meg a szíve. A drámáival most nem is jönnék elő, de hogy színház-tervei is voltak, igazi építész tervrajzok! Na jó, tudom, volt idő, amikor Kecskeméten minden róla volt elnevezve. A kisipari szövetkezetek, az állami gazdaságok, a szocialista brigádok, nem árt szelektálni… na de épp a színházat?! Mindegy, nem erről akartam írni, hanem a ma hajnali álmomról. Sikerült lejegyeznem az ágy melletti lapra, tudniillik a reggelivel általában törlődnek az álmaim.  Valami színházi előadást néztünk, azt hiszem, Shakespeare volt és azt hiszem, Kecskeméten. Teltház volt, fönt a kakasülőn kaptunk csak helyet. A szünetben lementünk a büfébe, ismerősökkel találkoztunk, osztálytársak, barátok, jól elbeszélgettük az időt, már csöngettek, amikor visszakaptattunk az emeletre. A helyünkön már ültek. Apám és anyám ült ott, akik rég meghaltak. Sajnálkozva mutatták, az ő jegyük is ugyanoda szól. És lassan elkezdtek halványulni a nézőtéri fények.