HERR GRIMM ÚR ...

TABIA HARMINCKETTŐ

Szentpétervár híres független könyvesboltjában, a  „Podpisnye Izdaniyában” Alekszej Konakov mutatta be oroszra fordított Páternoszterem. Köszönet érte. „Cserébe” megpróbálok írni a magát „szovjet mérnökként” bemutató Konakov (olyan mérnök, aki homlokegyenest mást csinál, mint ami a dolga lenne, ő például regényeket ír) legújabb könyvéről, a 2025-ben megjelent Tabia harminckettőről (Табия тридцать два). A műfaji meghatározás szerint a könyv disztópikus sci-fi, de alighanem csak azért, hogy kiadható és forgalmazható legyen – igaz, lefóliázva és 18+ jelzéssel ellátva. A történet szerint egy szomszédos ország hadserege súlyos katonai vereséget mér Oroszországra, aminek hatására teljesen elszigetelődik a nyugati világtól, és az ENSZ 100 éves szigorú karantént vet ki rá. Radikális belső átalakulás veszi kezdetét, amelyet a könyvben „Újraalapításnak” (Переучреждение) neveznek. Az új állam ideológusai arra a következtetésre jutnak, hogy minden történelmi csapásért a klasszikus orosz irodalom a felelős. Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Lermontov műveit betiltják és elégetik. Az irodalom helyét a sakk veszi át. A sakk válik a kultúra, a tudomány, az oktatás és a mindennapi morál alapjává. Az iskolákban Dosztojevszkij helyett Botvinnik, Kaszparov, Szpasszkij és Karpov híres játszmáit elemzik és magolják a diákok. A társadalom szentül hiszi, hogy a sakk tiszta, objektív logikája megszabadítja őket a múlt bűneitől. Alekszej Konakov regénye magyarra még nincs lefordítva, de itt van előttem a dedikált knyíga, szívesen kölcsön adom egy elszánt fordítónak, vagy egy  bátor könyvkiadónak.    

Köszönet a fotókért Kozlov Sándornak.

HUGYOZZUNK BELE! (SAKKPARTI A SZIGETEN - RÉSZLET)

… Gorkij másnap kimenekíti Iljicset a szigetről, bár az is lehet, hogy inkább a többi emigránst menti meg tőle, amikor hirtelen ötlettel fölajánlja, nézzék meg Pompejit. És a Vezúvot, toldja meg a tűzhányóban végre méltó társat remélő Lenin. A hórihorgas, lobogó hajú író (szandálban, napszemüveggel) és a mokány kis ember (a nevezetes szókratészi homlokot zsebkendővel törülgetve) tényleg fölkapaszkodnak egészen a kráter széléig. A két évvel ezelőtti kitörés tönkretette a nevezetes siklóvasutat, a funicolárét, így aztán a fiákeresek végállomásától valóban kapaszkodniuk kell. Úgy megy minden, ahogy Goethe idején (háromszor is meghágta a hegyet), nyalka, kékre beretvált arcú nápolyi parasztok várják a kirándulókat, a derekukon vastag bőröv hosszú fogantyús szíjjal, abba kell megkapaszkodni, és indulhat az izomlift. „Funiculì, Funiculà” – dalolják a hegyi emberek. Olyanok, akár a burlákok a kokkolai Repin képén. Az utasok összenéznek: elkel a segítség. Az író két évvel öregebb, épp negyven, súlyos tüdőbaja van, legalábbis így sajnáltatja magát az ínségesnek éppen nem nevezhető itáliai számkivetettség idején, Lenin betegségével meg már megismerkedhettünk. A tébécével dicsekedni illik, a szifiliszt titkolni kell. A tüdőbajhoz intellektuális és romantikus tartalmakat társítottak, az érzékenység, a szenvedélyesség és a kifinomultság betegségének tartották. A tuberkulózisra jellemző beesett, sápadt arcok és a sovány, göthös alakok divatossá váltak a 19. század végi képzőművészetben. A gyógymódjavallatok pedig – mediterrán utazás és gyakori, izzasztó szerelmi aktusok – kifejezetten kívánatossá tették ezt a betegséget. Keats, Poe, Chopin, magyarázza panyókára vetve kabátját Gorkij, s egy percre megpihen a lávaömleny kaptatóján. Hogy átélhetőbb legyen a tanítás, nagyokat harákol, hosszúkat köp, vagy csak beleköhög az inge ujjába: Csehov, Kalinyikov, Petrov. Tébécében még meghalni is jó (csak maláriában és párbajban jobb, ahogy Byron és Puskin tette). Az örökletes tüdőbaj mellett még egy tüdőlövéssel is eldicsekedhetne, bár a dolog hősi pátoszát némiképp csökkentené, hogy nem csatában, nem is párbajban szerezte, hanem csak egy ügyetlen öngyilkossági kísérlet eredményeként kötött ki tüdejében az ólomgolyó. Azt persze hiába reméli, hogy Lenin majd meghatódik és kitárulkozik. Hogy feltárja ő is a betegségét. Az ő baja közönséges és megalázó. A testi szenvedés szentsége, emelkedett teologikuma nála szóba sem jöhet. Nemcsak az bosszantja, hogy halálos beteg, hanem hogy ezt nem tudhatják róla. Hogy nem teheti közhírré, hisz a halállal való közvetlen kapcsolatban intellektuális fölény rejlik, a kiválasztottság bélyege. Akinek a túlvilágon már foglalt helye van, azt az innensőn előjogok kell, hogy illessék. A közhiedelem a betegségek okát az emberi morálban kereste. A korabeli elméletek szerint a betegség úgy van az ember jellemébe írva, ahogy az ítélet a bűnözőkre szabva, és a szifilisz bizony jócskán elmarad a tüdőbaj romantikus eleganciájától. Arról nem is beszélve, hogy a tüdőbeteg könnyű, eszményi, átszellemült halálra számíthat, a szifiliszes viszont… Hej, pedig micsoda neveket sorolhatna ő is: Rettegett Iván, VIII. Henrik, Bonaparte Napóleon! Milyen bőséges penitenciakészlet áll a Teremtő rendelkezésére! Turkálhat benne, válogathat kénye-kedve szerint. És persze kacaghatja a gyógyítók ügybuzgalmát.   

       Meg a két férfit, akik  végre felérnek a kráter peremére. Itt már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad a gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás éppúgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy. Lenin az alacsonyabb, vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből, ő persze sokkal szemérmesebb ennél. Még abba is bele szokott pirulni, ha egy múzeumi akt kerül elé, testiségre utaló szó, pláne obszcén kifejezés pedig nagyítóval sem található a regényeiben. Mivel a kráter peremén amúgy sem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet szeretne ellenőrizni: tényleg szifiliszes-e Iljics, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó latens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a szifilisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen mit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem. Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri Mozesz Blankot, korántsem büszkélkedik vele. Pravoszláv szokásoknak megfelelően keresztelték és iskoláztatása is a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhetne Marxszal, ha kigöngyölné a teljes családfát; pontosabban nem jutna eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkosrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az 1905-ös forradalmat követően, kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom illegalitásba kényszerült irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan oroszföldön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása. A pártban a bolsevik – mensevik ellentétet olykor orosz-zsidó szembenállássá egyszerűsítették, amiben Lenin semmi kivetnivalót nem talált. Esze ágában sem volt tiltakozni, amikor az általa éppen fölkarolt Sztálin (a pártban már az Öreg bal lábaként emlegették) ilyeneket írt: „A mensevik frakció – színtiszta zsidó frakció”, a „bolsevik frakció viszont: orosz frakció”, ezért „nekünk, bolsevikoknak van egy ötletünk: pogromot kéne rendezni a párton belül!”. Ha meg is mosolyogta a ravasz logikai csavart, ahogy a sárga szemű kis grúz orosszá avanzsál a mondat végére, alighanem imponált neki a zsidóellenes nekivadulás, sőt talán még tüzelte is. Sztálin a londoni pártkongresszusról írt beszámolóban jött elő a progrom-ötlettel, London legnagyobb sztárja pedig kétségtelenül Trockij volt. Nem elég, hogy zsidó, annak is látszott, s nem elég, hogy forradalmár, úgy is nézett ki. Karcsú, jóképű férfi, lobogó sörény, széles homlok, határozott arcél, villogó divatos szemüveg, ráadásul olyan karizmatikus szónok, hogy ellenfelei is fölállva tapsolják. Egyszerűen nem lehet nem zsidózni, ha az ember föl akarja venni vele a versenyt. Zsidózni kell! Lenin meg is hívatja Sztálint mindegyik kongresszusra.

 

 

FJODOR MIHAJLOVICS BÁZELBEN

Boldogan írom le, hogy Jurij Pavlovics Guszev elkezdte lefordítani A követ és a fáraó című könyvemet, amelybe már újabb „felfedezéseimet” is beépítettem. A könyvnek van néhány orosz vonatkozása is. A legelső bekezdésben megjelenik például Dosztojevszkij. „Ott állok a nagy kép mellett, olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak bírok, át az alacsony kordon fölött, az arcom szinte súrolja a festéket. Dosztojevszkij jut eszembe, ő is attól félt, hogy majd ráförmednek. Történetesen az is egy Holbein-festmény volt. amelyet nézett. 1867. augusztus 12-e, fülledt nyári délután a bázeli múzeumban. »Fjodor Mihajlovics egy székre állt, hogy jobban lássa A halott Krisztust. Tizenöt-húsz percig nézte, teljesen mozdulatlanul. Aggódtam, hogy ezért meg fogják büntetni, mert itt mindenért büntetés jár« – írja memoárjában a felesége. Hiába, szorongásainkat, a kelet-európai kisebbségi érzést nem lehet otthon hagynunk, majd’ másfél század múltán sem lehet.”
Jurij természetesen megkereste a feleség memoárját, azt, amelyben szó sincs arról, hogy székre állt volna Dosztojevszkij. Én viszont megkerestem egy korabeli fotót, amelyet itt láthattok, és számomra világos, hogy ha jól akarta látni a festményt, föl kellett állnia arra a székre.  És szeretném hinni, hogy föl is állt. Később Jurij írt, hogy megtalálta Dosztojevszkaja másik memoárját - kettőt írt ugyanis az özvegy - és a másikban ott a szék. Már előre élvezem, hány izgalmas e-mailt fogunk váltani hasonló fontos – és fontatlan – kérdésekről.

Mellesleg a Magyarországon épp 15 éve megjelent könyv már csak antikváriumban érhető el (legutóbb 29 ezer forintért láttam). 

Na igen, ezt már az AI csinálta, igaz többször átdolgoztattam a képet, mire olyan lett, ahogy elképzeltem.

ÉPP 30 ÉVE...

          

Ezeket a fényképeket épp harminc éve csináltam; és a hozzájuk tartozó novella (amelynek egy részletét itt alant olvashatjátok) is pont harminc éves. De vajon hol készültek a képek és hol írtam a novellát? A szöveg egyébként a Pótszarv című könyv első írásából való - és talán segít... Vagy talán nem.

A városka utcáin többször is végighajtott. Délután volt, de neki az időeltolódás miatt már öreg este. A bőrére száradt sótól is szívesen szabadult volna, de szállodát nem látott sehol. A főteret kereste, a városmagot, vagy legalább valami rendszert az álmosító egyhangúságban, de akárhányszor fordult, mégsem talált olyan környékre, amely jelentősebbnek tűnt volna a többinél, vagy épp meghittségével ösztönzött volna valakit arra, hogy ott panziót nyisson. A hajóállomásra véletlenül jutott ki. Valami tumultus, baleset vagy bicikliverseny miatt beállt a forgalom, s egy gyors kormánymozdulattal, elkerülendő, hogy ő is beragadjon a veszteglő kocsisorba, bekanyarodott az egyetlen lehetséges irányba. A kopár téren életnek alig volt nyoma. Három rövidnadrágos mesztic támaszkodott egy söntésnek. Hetven fölött járhatott mindegyik, dobozos sört szürcsöltek, és megjegyzéseket tettek az idegenekre. Hátizsákos fiatal pár böngészte a lelakatolt pénztárbódéra kasírozott menetrendet, minden jel szerint régóta, és az aggastyánok összemosolygásából ítélve teljesen reménytelenül. Érezte, hogy most ő lesz a céltábla. Kért egy zacskó szárított krumpli-karikát meg pár doboz kólát. A kitett választékból csak ezt ismerte föl, s jobbnak látta, ha nem kezd kérdezősködni, hogy idegen, az úgyis minden mozdulatáról lerí. Amíg az aprót elrakta, körülnézett. Lomha ventillátor, légypapír, öreg pénztárgép. A felirat tulajdonképpen már a belépéskor szemébe ötlött, de jelentésének csak most ébredt tudatára. Valami olyasmi volt a zománcozott táblácskára írva, hogy milyen időszakban fogyaszthatják el reggelijüket a  szálloda vendégei. Cirkalmas, kurzív betűk.
            Kiitta a kólát, a zacskót bedobta a hátsó ülésre, és megkerülte a kétszintes épületet. Az egyik mellékutcából nyílt a bejárat. A hallban senki. A fogadópulton bekapcsolt televízió. Oktatófilm valamelyik ismeretlen dél-amerikai tánc lépéseiről. A szobakulcsok, körülbelül húsz, a helyükön lógtak. Becsapta még egyszer az ajtót, megköszörülte a torkát, bár a tévé zsivaját képtelen volt túlzajongani. Egyenes derekú mulatt asszonyok verték sarkukkal a parkettet.
            Sötétedett, amikor visszatért. A pultnál az egyik rövidnadrágos nyomogatta a távkapcsolót és ismerősként vigyorgott felé a félhomályban. Megkérdezte az árat, bár előző ittlétekor már látta az asztalon hagyott tájékoztatóban. Az redőnyarcú félvér csak kevéssel mondott többet, és jóindulatúnak is vélhető hunyorgásában benne volt: hiába köröztél, amígó, úgysem találtál más helyet, ahol megalhass. Hogy előre kell fizetni, azt fölfelé fordított tenyerével jelezte.
– Fönt, jobbra az első – nyújtotta át a kulcsot.
              Az emeletre érve kellemesen meglepődött. Az épület kopár külsejével szemben a belső tér kifejezetten hangulatos volt. Zöldre festett, lábazaton álló fedett folyosó keretezte a négyzetes belső udvart, amelynek a közepén valószínűtlenül nagy fügefa állt, széles lombjával és az ágakról alácsüngő bonyolult léggyökér hálózatával szinte teljesen kitakarta az égboltot. Valami madár, hasonló az otthoni sármányhoz, csipogott a lombban. A körfolyosóról nyíltak a szobák. Elbukott latin-amerikai forradalmak bujdosó vezéreit szokták ilyen szállodákban kelepcébe csalni. Különös érzés ébredt fel benne. Mintha valaha már köze lett volna ehhez a tákolmányhoz. Az eresztékek reccsenéséhez. Mintha kötné valami távoli emlék a körbefutó korláthoz, a kagylósan pergő almazöld festékhez. Mintha járt volna már itt. Egyszer, egy álomban talán.
             A bejárat előtt a fehérre száradt kutyaürülék és a szoba áporodott szaga azt sejttették, hogy régen nem járt lakott senki. Az óriás ólomkristály vázában megzörrent a felismerhetetlenné száradt csokor, amikor ablakot nyitott. A csapból hörögve indult a rozsdás víz. A plafon nagy szürke propellere lomhán kezdte szeletelni a kockaformába préselt meleget. Az ablak az óceánra nyílt, a látóhatárt azonban teljesen elfedte az öreg komp. A közeli szigetekre, Calebrára vagy Viequesre kellett volna átjárnia, de talán menetrend, talán utas hiányában egyszer sem mozdult ki a képből. A tér, amely a hotel és a hajó közt húzódott, s amelynek az épülethez közelebb eső harmadát emlékezetből kellett felidéznie, mert az ablakra feszített szúnyogháló miatt nem tudott kihajolni, most is kihalt volt. Valami admirális madárcsíkos szobra állt középen és rozsdás ipari vágány bujkált a betonlapok közt. Nagynéha egy-egy sovány kutya kullogott át, vagy egy autó, amelyet hosszan követtek a rádióból fölszakadó zenefoszlányok. Egyszer egy asszony is megjelent, hosszan beszélt a tér közepén álló fülkéből, majd időről-időre visszatért újabb, véget nem érő telefonokat lebonyolítani.
            Az ablak melletti ágyat választotta.
            Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy hamar elaludjon.
            Arra ébredt, hogy nincs egyedül. Éberen figyelt. Próbálta a sötétben a zajok eredetét azonosítani. Elkülönítette a ventillátor surrogását, a kólásdobozokra csorgó víz hangját és a nejlonfólia apró roppanásait a lepedő alatt. Visszafojtotta a lélegzetét. A hullámok elnyújtott sóhajai hallatszottak kintről és a hajótestet fogó kötelek nyikkanásai. Fülelt még egy ideig. Butaság, gondolta, és meg is magyarázta az éjjeli ébredést: az otthoni időszámítás szerint már javában reggel lenne! Hány óra is? Kitapogatta a kapcsolót.

 

A KÖVET ÉS A RINÓ

A követ és a fáraó című könyv részlete

Dinteville nem nógatja a festőt, de azt azért nem bánja, ha ismétlődő látogatásait mégiscsak sürgetésnek fogja föl. Kíséretét a ház előtt hagyja, egyedül lép a műhelybe, körbesétálja a stafelájt és átnyújtja, amit hozott, most épp a cirádás dísztőrt, amely szeretné, ha megjelenne majd a festményen is. Holbeint nem különösebben zavarja a vizit, volt módja megszokni a megrendelők kíváncsiságát, aggodalmát, sőt akadékoskodását is. Majd’ húsz éve fest arcképeket, találkozott már mindenféle klienssel, a zömük aggályoskodóbb, izgágább, követelőzőbb volt. Akadtak olyanok, akik titkos megbízottakat küldtek, ellenőrizendő nem részesít-e más megrendelőt előnyben a festő, és voltak, akik kéregetőnek álcázott kémeket is rászabadítottak, hogy kipuhatolják, maga fest-e meg Holbein mindent, vagy a segédekre hagyja munka egy részét. A kolduló spicliket persze messziről megismerték és többnyire kiadták az útjukat, de volt rá eset, hogy a festő megtréfálta őket, festőkötényt kötött és odaült megpingálni egy olyan apró részletet, kiszínezni egy alig észrevehető háttérmorzsát, amellyel a szerződés szerint a második segédnek is rangon aluli lett volna foglalkoznia. A csöndes franciából sugárzó mélabú az eddigi megbízókra nem volt jellemző. Holbein általában kitette a látogatók elé valamelyik metszetgyűjteményét, hogy nyugodtan dolgozhasson, amíg az illető a képeket lapozza. Most azt a mappát választja, amelyikben a Melankólia is ott van. Valamelyik németalföldi piacon vásárolta, a metszetárus jól tudta mit ad el, borsos árat kért, de aztán engedett, amikor Holbein hajlandó volt egy másikat is megvenni. A rézmetszet mellé egy fametszetet. A nagykövet most épp azt forgatja, kitámasztja az ablakkeretnek, hátrébb lép.

– Azon az állaton, amit én láttam, nem volt ennyi tüske.

– Kegyelmed látta a rinocéroszt?

– Az ott, a nyakán, az a csigforma szarv biztosan nem volt ott.

– Uraságod emlékezete…

– Nem csak emlékszem, le is rajzoltam, kisfiú voltam, talán tíz éves, a bátyám tizenöt, annyira volt tőlünk, mint ott az a nagyfogú szolga.

Meister Elias, az ecsetmosóm – pontosítja a festő, majd maga is meglepődve rajta, hogy a nagyúr beszélgetni kezdett vele, elismerően teszi hozzá – Félelmes lehetett az a hatalmas állat.

– Nem volt az, a lábára, az első kettőre béklyó volt tekerve, a nyakán meg lánc volt, amit a portugál hajósok tartottak. Őfelségének, a francia királynak lett megmutatva és az udvarnak, ahol az én atyám, isten nyugtassa, volt a Premier Maître d'Hotel[1]. – Holbein tisztelettudón bólogat, noha nem pontosan tudja mit jelent a francia kifejezés, de biztos fontos udvari méltóság lehetett, ha a király társaságában nézhette meg a portugálok híres bestiáját, sőt a fiait is magával vihette. Tudja, hogy nem illik kérdeznie, de a követ beszédes kedvében van, kérdés nélkül is folytatja. – Tél volt, Marseilles kikötője előtt egy kis szigeten tették partra az állatot, a hidegben látszott a lehelete, úgy füstölt, akár a pipáló indiánok. Ferenc király odament hozzá, olyan közel, ahogy a lovához szokott és megveregette az oldalát. Ezt aztán megtapsolta mindenki, aki ott volt, még a portugálok is. A rajzot persze nem tudom megmutatni, Polisy-ban megvan talán; volt nálam egy kis ezüstvessző, itt van a kabátujjamban most is, azzal rajzoltam le, ezt használom, ha valami különöset látok.

Azt mondanunk sem kell, hogy Albrecht Dürer híres, RHINOCERVS feliratú fametszetét nézegeti Jean de Dinteville, amelyen az 1515-ös évszám szerepel.[2] A kisfiú a következő év elején, január 24-én, a marseilles-i kikötőben láthatta a Róma felé tartó és If szigetén megpihenő állatot. A tulajdonos, I. Emánuel portugál király azt remélte, hogy ha megajándékozza vele az egzotikus állatokért rajongó X. Leót, akkor a pápa a gyarmatosított területek felosztásakor Spanyolország ellenében a portugálokat részesíti majd előnyben.[3] A tizenegy éves fiúcska a legutolsók közt volt, akik élve láthatták a rinót, a tovább induló portugál karavella (a kis Jean még a nevét is megjegyezte, João Pina volt az oldalára festve) január 26-án Porto Venere partja előtt viharba került és elsüllyedt. A legendát, hogy az orrszarvúk kiváló úszók lennének, a tények nem igazolhatták, mert ott volt a mellső lábára csomózva az a bizonyos béklyó. Pontosan emlékezett arra is, hogy az általa látott rinocérosz nyakán nem volt olyan szarv, amely Dürer metszetén látszik. A magyarázat egyszerű. Jean de Dinteville-jel ellentétben Dürer sohasem látott rinocéroszt, egy nürnbergi ismerőse, bizonyos Valentim Fernandes, aki akkoriban Lisszabonban élt, egy levélben mesélt róla, talán küldött valami vázlatot is, hogy Dürer mester megörökíthesse a nevezetes lényt. Arról elfelejtett írni Fernandes, hogy egy olyan a cirkuszi látványosságon látta a rinót, amelyen egy elefánttal kellett megütköznie, de hogy a csata nehogy rosszul süljön el, fölpáncélozták előtte. A csavaros pótszarv a páncélzat része volt, amit Dürer nem tudhatott, meg persze a Dürer követők sem, így aztán az európai bestiáriumok illusztrátorai akkurátusan odarajzolták ezt a második szarvat is az orrszarvúkra, nem is tehettek mást, mert sokáig nem érkezett újabb rinó Európába.[4]

---

[1] Az ifjú király és kísérete Saint-Maximin-la-Sainte-Baume-ból, a Mária Magdolna sírja előtti ájtatoskodást megszakítva lovagolt el Marseilles-be, hogy láthassa a rinocéroszt.

[2] Az északnyugat indiai Gudzsarátból származó orrszarvú bikát II. Muzafar szultán 1514-ben ajándékozta Afonso de Albuquerke hercegnek, az indiai portugál területek alkirályának, aki 1515 tavaszán továbbajándékozta királyának, I. Emánuelnek. A római idők óta ez volt az első rinocérosz, amelyik Európába került.

[3] I. Emánuel a pápa beiktatására is küldött egy állatot, akkor egy fehér elefántot, amit ugyan sok diplomata ízléstelen ajándéknak tartott, a szentatya ugyanis épp olyan dagadt volt, mint egy elefánt, mégis jól sült el a dolog, Hano a pápa kedvenc állata lett. 

[4] Valentim Fernandes objektív megfigyelésre nem épp alkalmas szituációban látta az állatot, 1515. június 3-án, Szentháromság ünnepén ugyanis a portugál király egy alkalmi arénában összeeresztette a páncéllal, pótszarvakkal és tüskékkel felfegyverzett orrszarvút elefántistállójának egy fiatal egyedével, hogy ellenőrizze, igazat írt-e az idősebbik Plinius, amikor a rinocéroszt az elefánt halálos ellenségének nevezte. A Portugália majdani felvirágoztatását célzó feladat ismeretében, amelyet Emánuel király a rinocérosznak szánt, s ami miatt Rómába akarta küldeni, furcsa is lett volna, ha valami óvintézkedéssel nem igyekezett volna a biztonságát fokozni. Mert az ugyebár egy dolog, hogy Plinius szerint a rinocérosznak kell győzni, az meg egy másik, hogy az elefánt is így tudja-e. A vérfürdő egyébként elmaradt, a tömegtől megrettent két állatnak esze ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát. 

EGY FORINT - A KÖVET ÉS A FÁRAÓBÓL

Amikor a vendégek megérkeztek, Johannes mester tett valami suta mozdulatot, hogy megcsókolja a püspök térdét vagy a térd fölött a köpeny szegélyét, de Dinteville előtt csak meghajolt. Az összefont kar azt jelentette, hogy a követ sem igényelte a kézcsókot. Belül még mindig háborgott a festő, nemrég hangosan pörölt is a francia cselédekkel, akik a vizitáció előtt végigfüstölték a műhelyt és tenyerüket a festőinasok homlokára nyomták: nem lázas-e valamelyik? A cselédnyelv jól ment Holbeinnek, de követte azt az elegáns úri franciát is, amit Dinteville beszélt, és a követ is értette azt a zsírosabb, lassan gördülő dialektust, amely a bázeli kereskedőktől ragadt a németre. Ha elakadtak, Kratzer latinul segített, a hallgatag püspök pedig csak akkor szólalt meg, ha úgy vélte, mindhárman mást értenek egy-egy kifejezés alatt. De Selve tudott legtöbb nyelven megszólalni, olykor még Holbeinnek azt a különös hegyi nyelvét is felfogta, amelyet a londoni német kereskedők is csak alig értettek.

     A műtermi vizitre hosszan készült Holbein, a Hanza-fiúktól visszakért néhány medaliont, Kratzerrel elhozatta a róla festett portrét és ott volt a Gisze-kép néhány külön is megfestett részlete. A nagy utazóhengerből kigöngyölte az otthoni rajzokat, volt köztük, amelyik már harmadszor kelt át a csatornán. A megbarnult papirosok emlékeztek az utazásokra, egy-egy gyertyatartót kellett állítani a sarkukra, hogy ne guruljanak össze újra meg újra. Álljunk mögéjük, lessünk át a négy férfi válla fölött, mivel kérkedett Holbein a franciák előtt.  

      Ott voltak a bázeli városháza freskóihoz rajzolt tanulmányok, köztük követportrék vázlatai is: a falkép egyik jelenete Marcus Curius Denatus római konzult ábrázolja, amint a samnoszi követek ajándékait elhárítja.

      Ott voltak a passióoltár vázlatrajzai. Vigyázni kell rájuk, hisz az eredetit talán már föl is hasogatták képrombolók.

      Aztán egy kép, amelyen Jézus a kufárokat korbácsolja ki a templomból, úgy festve meg, hogy a reformanda eclesia se leljen benne kivetnivalót.

      Ott voltak az Amerbach-diptychon tanulmányrajzai és a bázeli „Haus zum Tanz” homlokzatához rajzolt vázlatok. Ezeket azért mutatja, lássák, ha építészeti részletek kellenek, abban is otthon van.

      Ott voltak azok a bizonyos Vénuszok és Évák, akiknek nézése bakgerjedelmet okoz. Velencei módra rajzolta meg őket, s impotenciagyógyításra igen magas helyről is jött rájuk rendelés (nem publikus honnan).

      Voltak még hevenyészett tanulmányrajzok kezekről (többnyire az Erasmus-portrékhoz rajzolta őket), kosztümös maszkák, páncélos katonák, kardos angyalok, életre kelő csontvázak, csatajelenetek, nehéz fakeresztet cipelő Krisztusok, sokárbocos vitorlás hajók (az átkelés emlékei), szomorú szemű asszonyok, címerrajzok, betűtervek (a haláltánc ábécé), könyvszegélyek ornamensei, növények, állatok (bárányok, oroszlánok és egy felszögezett denevér) meg persze színes krétával fölvázolt, olykor könnyed, máskor alaposan megmunkált férfiportrék minden mennyiségben. 

      A modellek egy részét Dinteville-nek is ismernie kellett: Erasmust legalább hírből, Nicholas Carew-t, a főlovászmestert (az ő képén dolgozott épp Holbein), Chesemant, a solymászt, Morust és Cromwellt pedig személyesen is.

      Voltak lapok abból a sorozatból, amelyet egy luxemburgi mester csinált a rajzai alapján. Totentanz, magyarázza nekik, totentanz, aztán eszébe jut franciául is: danse macabre. Haláltánc. Hans Lützelburger volt a híres formschneider, az jelenti, a metsző, Johannes Francknak is szólították, de meghalt, mielőtt az összes lap elkészült volna. Látja, hogy ez tetszik legjobban a franciáknak, előveszi a vázlatokat, amelyek már nem készültek el. Halálfejes csontvázak ragadják el az élőket, királyokat, papokat és földműveseket. Az egyik ilyen csontfejű vitte el a luxemburgi Lützelburgert is. Hat éve történt. Eltáncolt vele a halál.

      Ott voltak-e vajon a göngyölegben azok a különös nyomatok, amelyeket Calais felé lovagolva valamelyik sváb piacon vagy a Felső-Rajnavidéken vásárolt a festő? Az eladó vexierbildnek nevezte a hosszú metszeteket, és azzal biztatta Holbeint, hogy legközelebb még nagyobb lesz a választék. A kisimított panoráma egyik oldalához hajolva és úgy, skurcosan szemlélődve pajzán jeleneteket lehetett kisilabizálni az amúgy ártatlannak tűnő képekből. Mindegyik munkát nem lehet fölsorolni, és a krónikás a több nyelven zajló megbeszélés rekonstruálására nem vállalkozhat.

      A német festő úgy készült, hogy festenie kell majd a vendégek előtt. Minden uraság látni akarja, hogy készül „élőben” a kép, mielőtt előszólítják a szolgát, akinél a bugyelláris van az előleggel. Ilyenkor az ember nem úgy fest, mint egy festő, hanem úgy, ahogy egy színész, aki  egy festőt játszik valami színdarabban. Széles mozdulatokkal kell lóbálni az ecsetet, futkosni kell a tábla előtt előre meg hátra, hogy hullámozzék a hátán a festőköpeny, hunyorogni is kell, mozgatni az ujjat az ecsetszáron, mintha méricskélné az arányokat és legalább egy szolgát meg kell pofozni, egy másiknak meg a hajába kell törölnie a festékes ujjait. A vendégek azonban nem igénylik a színházat, a krónikás legalábbis nem emlékszik sem a lobogó festőköpenyre, sem a felpofozott szolgára (amit a pofonra kiválasztott szolga is sajnál, hiszen megtörténte esetén a vacsoránál a jobbik borból, a mesteréből ihatott volna). Arra sem emlékszünk, eldőltek-e már ekkor a kompozíció legfontosabb kérdései, esett-e szó a koponyáról, a napórán beállított időről, a festmény majdani elhelyezéséről, kikötötték-e, mennyi részt fessen Johannes mester saját kezével, s mennyit hagyhat a segédekre és egyáltalán: mennyire legyen nüanszírozó a piktúra. Kellett hagyniuk témát a következő látogatásra is az ugyanis eldőlt, a német festőé a megbízás.

      Akár magukra is hagyhatnánk őket, a vizitációt lezáró meglepő esemény azonban felülírja a történteket. Míg a franciák cihelődnek s elhadarják az ilyenkor szokásos imát, Dinteville egyik embere, foglaló gyanánt egy zacskót tesz az asztalra. A festő durván megszegve az illemszabályokat azonnal kiborítja és számolni kezdi a pénzt, a liliomos forintokat. Kratzer rosszallóan dohog, a követek pedig arra az udvari franciára váltanak, amelyet már nemcsak a németek, de az események lejegyzője sem ért. A szobában sötétedni kezd. Holbein egy érmével hirtelen az ablakhoz ugrik. Ólomkarikába fogott mellbimbó közepű műtermi üvegablak. Megdöbbenten forgatja a pénzt. Kratzer elsápad. Ha hamis a pénz (ami ugyebár nem ritkaság) és ez szóvá is tétetik (ami az otrombánál is otrombább tiszteletlenség lenne), akkor a francia szolgák kötelességtudón kardélre hányják a két németet a szolgákkal egyetemben, és csak ezután harapnak bele, valóban hamis-e, s kezdenek vizsgálódni, hogyan kerülhetett az úri zsebbe. Szerencsére másról van szó, bár a percet, amíg kiderül irtózatos hosszúságúnak érezzük.

      Hogy megértsük, mi történt, vissza kell pörgetni az időt.

      Huszonegynéhány évvel korábban az augsburgi Szent Móric-templomban egy oltárképet festett az öreg Holbein. Két fia ott téblábolt körülötte, segítettek is valamit, a nagyobbik, Ambrosius biztosan, mert kapott 1 forintot, a kicsi pedig, aki most felnőttként az ablaknál a pénzt forgatja, egy ígéretet, hogy ha a pénz majd egyszer visszajön, akkor már örökre az övé lehet. Hogy majd ráismerjenek, Ambrosius két nagy szamárfület karcolt Keresztelő Jánosnak, aki a flórenci liliomos forint hátoldalán szomorkodott. Mit vásárolt vajon Ambrosius a pénzen, kinek fizetett, s az illető hol adta tovább a szamárfüles szentet? Hogyan, miféle kacskaringós utakon jutott el a pénz a francia király követéhez? Miféle bugyellárisokat és szelencéket, harisnyákat és öveket, zsebeket és titkos fiókokat, matracokat és erszényeket és párnacihákat járt meg a pénz, és vajon hányan vájták bele a fogukat, puha arany-e, 22 karátos, vagy keményebb, rézzel készült hamis ötvözet? Ki tudná követni? Ambrosius már rég nem él, apjuk is halott, és Hans, bár még munkához sem látott, máris úgy érzi, nagyon-nagyon megszolgálta ezt a fizetséget.^[1]

---

[1] 1508-ban az augsburgi Szent Móric-templomban, a fogadalmi misék oltárával kapcsolatos kiadások elszámolásánál id. Hans Holbein feljegyezte: „Seinen Sun 1 gulden”. Vagyis egy forint az ő fiának. Ambrosius 14, Hans 10 éves volt ekkor.

HERR GRIMM ÚR (RÉSZLET)

– Magyar szót hallott már korábban is? Úgy értem, a Schönbrunnban fölhangzó Proklamáczió előtt?

     – Cselédjeink egymás közt úgy beszéltek, de az mégis más volt nagyon, s ha látták, hogy közelebb jövök, németre váltottak át. Parancsba adva volt, azt hiszem.

     – Atyja kérte így vajon?  

     – Apuska? Ó dehogy! Inkább Athanasius vagy Schirnhofer úr. Tudja, apánk, kinek a Ratio Educationisról nem volt jó véleménye, mint általában semmiről, mit a magas Udvar talált ki, nem íratott be iskolába. Azt mondta, megengedheti magának, akkor még tényleg megtehette, hogy magántanárokat fogadjon mellém s nővéreim, Leopoldina és Paulina mellé. Volt köztük, ki velünk is lakott. Páter Athanasius titkos jezsuita, a rendje akkor éppen tiltva volt, Herr Schirnhofer meg… nem is tudom… polihisztorként mutatkozott be, ha kérdezték, hogy mit tanít. Benne élt leginkább az Ungarn Phobie. Ha történelem óra volt, föllapozta egy szörnyű metszeten Martinovics Ignác levágott kopasz fejét, és közben átkarolt: Beh szép volt fiacskám, midőn a porba hullt a kígyószörnyemény rengeteg feje! A magyar Hüdra végképp kiszenvedett. A Generális-kaszálón ott voltam, bizony…, Ofen, ők úgy hívják, Buda, midőn a főkolomposoknak bevégeztetett; nézd a képüket, mily iszonytatók, s nyirkos ujjait nyakamra fonva sorolni kezdte: Laczkovics, Sigray, Hajnóczy, Szent… szent… marjay…

     – Extrémus egy tanár, mondhatom.

     – Elve az volt, hogy órák előtt meg kell pálczázni a növendékeket, mitől fogékonyabbá válnak a tudományokra. Miközben vert, a hívők aszkézisét emlegette, s oly bűnös szókat ismételgetett, melyektől leginkább óvakodni kell: reformáczió, szabadkőművesség, szodómia, továbbá az összes szó, mi úgy kezdődik magyar…

     – Különleges egy pedagógia, mondhatom. A kedves szülők hogyan tolerálták?

     – A vesszőzés nyomát Frau Mathilda vette észre, ki tánczot, zenét oktatott, s a szépművészeteknek volt mestere. A testi szépség fogalmát a ruhátlan görög korpuszokban tanulmányoztuk, s bennünket is puczérra vetkeztetett a nagy faltükör előtt. Akkor apuska, féléves bérükről számlát állítva ki, udvariasan fölmondott nekik. Csak Born Jenő maradt, a mineralógus tanár, kitől maga is szívesen tanulta a különleges ásványok nevét – és nem csak németül. Furcsa mód, legtöbbjüket ma is tudom: Wolframit – farkasnyál. Wundersalz – csudasó. – Halbgeschwefelter Wismuth – félkénköves biszmót. Zusammengeleimte Felssteine – gyülevész kőszikla. Kupfernickel – fattyúréz. Saxa conglutinata – álhatatos lugsó.

     – Iskolába később se járt?

     – Jártam, de nem hagytak bennem mély nyomot. Zongorázni anyácskától tanultam, s azt mondtam már, hogy sakkozni is. És inézseb avtidrof.

     – Hogyan?

     – Hát fordítva beszélni. Visszafelé. Nem sok haszna van, de megy magyarul is. Magyar… agyam. Tizennégy éves voltam, midőn Bécs a világ közepévé változott. Egy egész évig tartott a szentnek nevezett szövetség nagy találkozója. Hat uralkodó – a mi császárunk mellett az orosz czár, a porosz, a dán, a bajor és a württenbergi király volt jelen a nagy kongresszuson, s kívülük vagy hatvan ország, vagy országocska diplomácziája. Nem lehetett nem akadni beléjük. Ha az utczák mentén fölállt a medvesapkás, kék pantallós, fehér frakkos gránátosok sorfala, tudható volt valamely notabilitás zászlós gálahintója jönni fog. Egymást érték a bálok, tűzijátékok, térzenék, a színi előadások is, melyeket mindig más náczió szponzorált, mutatván vele, hogy a végső elszámolásnál valami koncczal őket is jutalmazni kelletik. Bécs előbb büszke volt, aztán lassanként megcsömörlött, s amikor híre jött, hogy a száműzött Napóleon Elbáról visszatért, némely arczokra kaján mosoly került. Akkor hallottam először Metternich nevét, s aztán nem volt nap, hogy ne lett volna a konverzácziók főszereplője, meg az újságoké, miket apuska aztán az év végén könyvbe köttetett.

     – Gyűjtögette az újságokat?

     – De hogy mivégre, azt nem tudom. Egy polczra rakta őket, s később sosem vette le. Pedig a történelem a mániája volt. A második törököt, mit láttam, ő mutatta meg, bár az elsőnél, von Kempelen bábújánál alig volt valóságosabb. A Zeughausban üvegvitrinben állították ki Kara Musztafa vesztes hadvezér fejét, melyet a szultán engesztelés gyanánt küldött I. Lipótnak. A könyveket is szerette, főként a verseket, s a híresebbeket próbálta fejembe verni. Nem is kevés sikerrel. Emlékszem ma is, ahogy a tükörrel szembefordulunk, keze a vállamon dobol, s Rémkirályt skandáljuk, jól megnyomván a rímeket. Az egyik sort ő mondja, a másikat meg én:

 Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?

Es ist der Vater mit seinem Kind;

Er hat den Knaben wohl in dem Arm,

Er faßt ihn sicher, er hält ihn warm...

Grimm Vincze hátradőlt, hosszan fújta ki a törökdohány füstjét s nézte, merre száll. Kerestem tekintetét, de a szemek valami távol pontra voltak szegezve már. Nem a térben, az időben mérték a distancziát.