Szomorúan
olvasom, hogy 25 év után megszűnik a Holmi. Most jött ki az
utolsó szám. Állandó szerzőjének (képeket amúgy sem közöltek), de még csak állandó olvasójának sem mondhattam
magamat, mivel azonban más lappal sincs rendszeres kapcsolatom, meg aztán az
állandóság amúgy is hiányzik az életemből, a Holmira úgy gondolok, mint
amihez mégiscsak közöm van. Vagy volt. Idemásolok egy versciklust, ami ott jelent meg 2010
májusában.
LEVELEK A NAGYKÖVETNEK
Jönnek az őrök,
hogy kitereljék
kandi turisták
tarka hadát,
kattan a villany
sűrü sötét van,
s fordul a zárban
a kulcs odaát.
Látod, ilyenkor
képzeletemben
megjön a német
és ide áll
éppen elénk, hogy
fesse tovább a
kép közepén a
*
Pokolra
juss, vagy juss mennybe,
akár
csak egy követ menj be:
szóvivő,
mint
akinek nincs is dolga
más,
mint szépen meghajolva,
s
ahogy ő,
úgy
járni el ura helyett,
s
már feledni is a helyet
íziben.
Légy
világfi, vagy légy tudós,
ne
firtasd, hogy mit rejt a sors,
s
mit üzen.
S
egyszer majd, merengve éppen,
szemed
egy különös képen
ráhibáz
valami
sohase látott
furcsa
tárgyra, ami bár ott
van,
de még sincs: mint egy fátum
úgy
jelen meg. Vanitatum
vanitas.
*
Az emberélet útjának felén,
kacagtunk persze: ugyan, hol van
az,
Georges csak huszonnégy éves
múlt, de én
se töltöttem be a harmincamat.
Úgy csavarogtunk végig Londonon
inkognitóban együtt, hogy szavak
nélkül értettük egymást, jó rokon
gyanánt, kart karba öltve, semmi
kétely
nem fért közénk, s ránc sem ült
homlokon.
Dantét fordítottunk, és a két tej-
testvér hűs bőre néha összeért,
nagy kéziratlapok hevertek
széjjel,
s a hold forgatta a testünkben a
vért.
Lanton játszottam, asztrológiáról
írt könyveket bújt közben és
beszélt,
s oly elragadtatottan Georges, magától
értődővé vált minden akkor ott:
legyek azóta bárki s éljek
bárhol,
tudom, mi mozgat minden csillagot.
*
Vad
kertjében a nagykövetnek
egy döglött, rozsdás traktor áll,
ül rajta harminc nagy madár,
sötét madár, sok éve már
várnak, s csak szemükkel követnek.
Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.
Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.
Mintha nem tudnám, úgy teszek,
hóna alatt
valami durva
újságpapírba
csomagolva
(az övé,
vagy az enyém volna?)
visz egy
kőforma csontfejet.
Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.
Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.
*
Elment
hát újra mösziő Lavaur,
Magához
hívta jó Lavaurt az Úr.
Hol
jár, nem tudom, pedig ment vele
bús
férfitestem boldogabb fele.
Az
itt maradtra mély árnyék vetül,
holott
a napra tett karszéken ül,
és
verset ír – azaz hogy írok én
a
nagykövet öreg kompjúterén.
*
Dőljön e bűnös, e
csalfa
Izgága családfa
ki végképp,
Ne maradjon
szerte e honban
Titkos erő ki a
végét
Elszomorodva,
vagy éppen
Vért szomjúzva
siratja,
Irmagja ki
vesszen e klánnak,
Légyen sánta a
fattya,
Láz tizedelje meg
őket,
Elvigye többit a
himlő;
-
Elvetemült
szerelemnek
Képviselőihez
illő.
*
Volna-e kedved
átlovagolni
vélem
Auxerre-be,
s nyári nagy
esten,
kéz a kezedben
nézni a holdat
(én a folyónak
és te az égnek
lusta vizében),
s bort
iszogatván
versben idézni
újra Erasmust,
(csak latinul,
hogy
kandi turisták
népe ne értse),
pantomimesnek
pénzt hajigálni
tarka cserépbe,
s színi pipából
messzi vidékek
jószagu mérgét;
s nappal aludni?
*
Kész van a piktor pénteki képe,
torz koponyánál állnak a latrok
s várnak a végső trombitaszóra
várnak örökké.
Ó ha adatnék nézniük egyszer
hátra a függöny sűrü redői
közt a keresztre felszögezett
test
szép vigaszára!
Vértanu Krisztus, szörnyü
bünöknek
eltörölője, nézz te le rájuk
bús szerelemmel, s boldogan ítélj
árva Sebestyén!
*
A száma el van mentve, mégse
hívtam fel uszkve ötszáz éve,
most ő keres,
a nagykövet:
találkozzunk valahol végre.
A Westminstert ajánlja. – Rendben.
- Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben
megírja, ott,
ahol szokott
vár majd a főkapuval szemben.
most itt toporgok a templomban,
már emlékszem, nagypéntek van,
szól az ének,
furcsa népek
gyűlnek köröttem mozdulatlan.
Milyen egyformák, kik lehetnek,
bizalmatlanul méregetnek:
ötszáz hasas
idő-utas
alteregói a követnek.
*
Agyő, komor sziget, többé talán
soha
nem látom partjaid s nem hallok
ostoba
bégetést, ahogyan ünnepli
farkasát
e gyáva nép, ha már megtömte jól
hasát.
Agyő, hát Angleterre, nem kell,
hogy elsirass,
jó szél fúj, északi, és a zászlós
karakk
korlátjához dőlvén talán majd
nevetek
a fotón: egy utas levett egy
követet.
S agyő, te szertelen, szép
ifjúság, agyő,
oly mindegy már ki volt, hogy én
voltam, vagy ő,
az, aki először kimondta, véget
ért;
nem folytatom tovább… nem is
lenne miért.
Ha valaki mégis tovább szeretné olvasni (egy rövid prózarészlet is tartozik a versekhez, illetve néhány magyarázó lábjegyzet), az keresse meg a Holmi online változatát.