Nem
másolható, Örömelv, Üvegház. A képcímek alapján jobban megismerhető
lenne a képek modellje? Aligha. Mintha szándékosan rejtjeleznének a címek. Tudjuk,
peresze, hisz Magritte többször is elmondta, hogy a képcímektől nem szabad
magyarázatot várni, a festmények nem a címekhez készült illusztrációk, inkább
valami mélyebb, költői összefüggésre utalnak, olyasmire, amit legföljebb
megérezhetünk, de nem válik bennünk tudatossá. Egyelőre nem is próbálkozom a
megfejtésükkel, fölidézem viszont Magritte egy másik festményhez tartozó
címmagyarázatát, hogy a komplikált képkeresztelési mechanizmusról mégis némi fogalmat
alkothassunk. A Les vacances de Hegel (Hegel vakációja) című képen egy esernyő tetejére állítva egy pohár
víz látszik. Először elmondja, hogy száz-százötven vázlatrajz segítségével
hogyan jutott el a végső – szerinte zseniális – megoldáshoz, vagyis ahhoz, hogy
egy pohár víz az esernyő tetején elhelyezve mutat a leghatásosabban. Ezután arra gondoltam – magyarázza –, hogy Hegelnek, aki szintén zseni volt, igencsak
tetszett volna ez a jelent, aminek két ellentétes funkciója van, tudniillik a
víz felkínálása (a pohárban) és víz elutasítása (az esernyő által). Nyilván
a hegeli dialektika tézis, antitézis, szintézis elvére kell gondolnunk. Szórakoztatta 
volna a dolog – folytatja
Magritte –, élvezte volna, ugyanúgy,
ahogy egy vakációt szokás élvezni, ezért adtam a képnek a Hegel vakációja
címet. Nehéz eldönteni, hogy e nyakatekert magyarázatot komolyan gondolta-e
a vallon festő, vagy csak az amerikai műkritikus hölgyből, Suzi Gablikból akart
bolondot csinálni. Bevallom, hogy bár ahhoz az asszociációs esszétechnikához, amelyet
épp e mostani műelemzés során próbálok kikísérletezni, remekül illik a dolog,
mégis az utóbbira gyanakszom. Sőt talán a gyanúnál egy kicsivel több is, amit a
dolog kapcsán érzek.
Van persze, amikor a képcím jobban
eligazít. Ceci n’est pas une pipe, Ez nem pipa, pingálta szép iskolás betűkkel
egy festményére, amin egyébként semmi más nem látszik, csak egy pipa. A kép
felirata nem azonos a címével, a cím ugyanis így szól: La trahison des images. A
képek árulása. A cím fölkínálja a megfejtést, sőt Magritte szokásától
eltérően meglehetősen könnyen kínálja föl, a festmény tényleg árulóvá válik,
megtéveszti a nézőt, ebbe a pipába dohányt valóban nem lehet tömni, meggyújtani
sem lehet, szívni sem, ráadásul a legszimplább pipatóriumban sem állná meg a
helyét. Oly egyszerű megfejtés, hogy még örülni is elfelejtünk. A cégtáblák
rutinjával megfestett közepes színvonalú kép talán épp a cím érthetősége miatt
vált Magritte leghíresebb alkotásává, meg persze Michel Foucault révén, aki egy
hosszadalmas esszét kerekített az imént elmondottak köré. 
De térjünk vissza Edward James különös
kettős portréjához, A tiltott másoláshoz.
Olykor a Nem másolható, az Utánozni tilos, A tilos másolat, a Reprodukálhatatlan, stb. cím-fordítások is fel-felbukkannak,
amelyeket akár magyarázat-kísérletként is értelmezhetünk, hiszen nem is
jelentéktelen tartalmi különbség is kikövetkeztethető a csak látszólag azonos címek
közötti eltérésből. Azzal, hogy végül A
tiltott másolást választottam,
Harsányi Zsuzsa fordítás javaslatát fogadtam el, aki szerint a cím az aktus,
vagyis a másolás cselekedete ellen emel szót. Másolás, utánzás, ismétlés,
sokszorozás, imitálás, mímelés, idézés, replikázás, kopírozás. Fogjuk-e föl
úgy, hogy képünk címe ezen cselekedetek képzőművészeti jogosultságát firtatja,
azt taglalja, hogy a hasonlóság illetve az azonosság hogyan viszonyul ahhoz,
amit eredetinek képzelünk és valóságosnak nevezünk. A fölcserélhetetlen
fölcseréléséből, a helyettesíthetetlen helyettesítéséből, a kiválthatatlan
kiváltásából kreál festői programot Magritte. A művészetfilozófiák előszeretettel
minősítik egymást rokon-vagy elleniskolának attól függően, ahogy a másolat és a
lemásolt dolog – a valóság – közötti távolság áthidalhatóságáról vélekednek.
Míg a hagyományos irányzatok azt hirdetik, hogy minden képi másolat célja a
lemásolt valóság minél hűségesebb megragadása, az azonosság megcélzása,
olyannyira, hogy utánzat és utánzott megkülönböztethetetlenek legyenek
egymástól, az avantgárd teóriák viszont nem csupán reménytelennek ítélik az
ilyesféle hasonlóságot, hanem eleve elvetnek minden olyan törekvést, amely a
képi ábrázolást feladatának tekintené. A
tiltott másolás egy paradox helyzet előállítása révén az utánzó és az
utánzat közt mégis azonosságot teremt, a tükörben és a tükör előtt álló férfi,
az ego és az alter ego akár föl is cserélhető lenne egymással, s csupán akkor
billenne meg a képlet, ha egy másik, egy hús-vér utánzó csatlakozna a sorhoz,
mondjuk a festmény tulajdonosa, Edward James személyesen állna oda életnagyságú
hasonmása mögé, vagy mi, a nézők állnánk meg a kép előtt Rotterdamban, a Boijmans
Van Beuningen Múzeumban.
„Eredeti,
egyedülálló, hiteles és másolat, mindez csak szószaporítás. Tautológia.” – A legsúlyosabb Magritte-könyvemből olvasom
(két kiló tizenöt deka), az 1997-es montreali Magritte-tárlat album méretű
katalógusából. Montreal Museum of Fine Arts. Akkor, 97-ben ejtette az ölembe
apám barátja, Nagy Micu bácsi: te biztos több hasznát veszed. Korábban kizárólag
Jókai regényekkel traktált. Akkor láttam utoljára. Tovább olvasom Elaine
Sturtevant szövegét: „A másolat ugyanaz,
de korántsem azonos. Semmi sem lehet azonos a véges és végtelen világban. De
reprezentálhatja az azonost és lehet egyforma vele. Továbbá az egyforma
jelenthet homlokegyenest ellentétest is. Az olyan ábrázolás, amelyik nem
duplázza tovább önmagát elrejt valamit, a láthatóból a láthatatlanba vezet. A
külvilágból a belső világba.” Hogy a csudába kerül a hírhedt „kisajátító
művész”, elegánsabban úgy mondják, appropriation
artist provokatív esszéje, az Interior Visibilities (Belső látványok) egy Magritte-kiállítás
katalógusába? Ő maga sem tudja, egy interjúban rákérdeznek, nevet, fogalmam
sincs, mondja, talán véletlen. Sok kortárs művet kopírozott le és állított ki
sajátjaként, Magritte-hoz azonban vajmi kevés köze volt, amíg a kiállítás jeles
kurátora, Didier Ottinger föl nem kérte a részvételre. Koincidencia? Vagy éljek
inkább a gyanúperrel, hogy A tilos
másolás késztette Ottingert, hogy a másolóművészet prófétahölgyének
kulcsszerepet szánjon, még úgy is, hogy maga a kép, A tilos másolás nincs is ott a kiállításon. A tengerentúli tárlatra
tényleg nem vitték át a rotterdami festményt, a katalógusban azonban – lássak-e
benne jelképet – kétszer (!) is ott van… a reprodukciója.
A másolásnak, kisajátításnak,
idézésnek, többszörözések, mint a kortárs művészet új paradigmáinak előzményét,
jelképes gesztusát kell-e keresnünk Magritte képében? Vagy már ezen új művészi irányzatok
fölötti ironizálást? Tovább bogozva olyan kérdések kerülhetnének elő, amelyeket
a művészet önmagára történő mutatása, azonosulása saját magyarázatával, magába való
bezárkózása, sőt önmegszüntetése szlogenekhez társítva szoktak citálni. (Hamarosan folytatódik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése