AKADÉMIAI FONTOSKODÁS

A Magyar Tudományos Akadémia épületében rendezett zárt körű kamarakiállításom némi irodalmi fontoskodással is súlyosbított nyilvános finiszsázsára március 14-én volt. Harmati Borival beszélgettünk álnéven rajzolt és írt munkáimról: Utisz, Grimm Vince, Hazafi Bátor, Rév Júlia, Jean de Dinteville.... (Köszönet a fényképekért Katona Mártának és Orosz Andinak.)

1ST-ONE

Bányai Istvánról az Országútban

 

... és ide kattintva megnézhető újra a HAMM. és itt az Oxygen.
Az Iparművészeti Főiskolára járt, építész akart lenni, aztán mégis grafikusként diplomázott. Állítólag, a Beatles-filmet, a Sárga tengeralattjárót látva határozott így. Grafikus és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok rajzolása közben 1977-ben a Pannóniában készítette el a Hammot, Ferreri Nagy Zabálásának filozofikus rajzfilm parafrázisát. A következő animációs munka szinte magától adódott, 1980-ban a René Laloux rendezte, ma már kultuszfilmként emlegetett játékfilm, Az idő urai egyik háttértervezője lett, amelyben a francia sztárgrafikus a Moebius művésznéven ismert Jean Giraud által kiválasztott stábban dolgozhatott. Az Angersben készülő munka végeztével egy évig Franciaországban maradt, majd az USA-ba emigrált. Újságokat, magazinokat, könyveket illusztrált. A legnevesebb amerikai rajzolók közt tartották számon. Internetoldalán öntudatosan (meg hogy a nevének kiejtésével járó permanens problémát feloldja) így mutatkozott be: „1st-one”, Tisztára amerikai lett, mondogatták róla az itthoni pályatársak, akik a rajzok frissességére gondoltak, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Disneyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát. Mennyire európai maradt, gondolták róla odakint, és megérezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét. „Sophisticated” – mondogatták róla, s talán olyanok is akadtak, akik nem a középső dupla oldalon nyitották ki a Playboyt, hanem ott, ahol a Bányai-rajzok szoktak lenni. Egy interjúban így jellemezte magát: „A századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással megspékelve, s rajzfilmes palettán föltálalva.” Igen, a rajzfilmhez sosem sem lett hűtlen. Jean-Michel Jarre Oxygene című videoklipje a rajzanimáció digitális megújulását jelentette, de a világhírt meghozó két könyv a Zoom és a Re-zoom is a filmes gondolkodás terméke. Egyetlen szó sincs a „Zoomokban”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni őket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk. Leegyszerűsítve úgy fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? S ha igen, a térben vagy az időben keressük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárta, a másodikat egy óra számlapján kezdte el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő sajátosság ez –, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”. A könyvek megkérdőjelezik Albert Einstein híres bon-mot-ját „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” Bányai eljátszik a gondolattal: „Miért ne történhetne…?” Hogy Einstein mit válaszolna, nem tudhatjuk, de egyfajta felelet, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudományok legfőbb újdonságait szokták ajánlani. Igen, a tudományokét és nem művészetekét.
 
 
 

MATHEMATIK VOM ANSCHAULICHEN ZUM ABSTRAKTEN

Ez a címe a müncheni Deutsches Museum új kiállításának. Ma érkezett meg a katalógus. Inkább könyv, legalább három kiló. Az alábbi képeket böngészve úgy tűnik, fölkerültem a térképre.  

A KÉP ÉS A HÁTULJA

Avagy a fikció és a valóság          
Inkább fordítva kezdem: a valósággal. Egy valódi fényképpel, amelyet néhány napja találtam egy fiók mélyén. Anyám látszik rajta bekötött fejjel, télikabátban, meg én abban a simlis fülessapkában, amelynek ellenzőjét fehér viaszkos vászon csík, úgynevezett koptató peremezte. A csík ugyan csak alig látszik a gyerektenyérnél is kisebb fotón, de pontosan emlékszem a sapkára, ami elég furcsa, mert a felvétel 1957-ben készült, amikor 6 éves voltam. Noha fekete-fehér fotóról van szó, azt is tudom, hogy a sapka sötétkék volt. Az, hogy ’57-es a kép, a hátoldaláról derül ki, a fölső bal sarokban ott a dátum, 1957. XI., vagyis november. Apám írását több száz oldalnyi kézzel vezetett napló végigböngészése után könnyű felismerem. A fénykép hátoldalán ott az ő neve is – Orosz László –, de az már anyám betűivel. Az ő átszoktatott balkezes kézírását sem nehéz felismerni: A név alá valaki egy számot írt: 55, egy másik számot pedig talán valaki más odapecsételt: 240. Ahhoz, hogy a hátoldali adminisztráció értelmet nyerjen, apám egykorú memoárjának címe segíthet: Le mie prigioni, azaz: Börtöneim. Igen, ebben az időben a kecskeméti börtönben múlatta az időt. A novemberi dátum azt sejteti, hogy az 1957 karácsonyán engedélyezett „hozzátartozói beadás” része lehetett a fényképünk.  

És most jöjjön a fikció, vagy legalábbis, amit annak képzeltem. Egy börtönbe beadott fénykép ugyanis néhány éve írt Páternoszter című regényemben is előkerült, akkor írtam róla, amikor a fentebb bemutatott fotót még nem is ismertem. A következő mondatokat könyvem főszereplőjének egykori kedvese mondja.
Egyszer egy férfi megszólított az utcán, azt mondta, Lilla, vagy inkább kérdezte, hogy Lilla vagyok-e. Az vagyok, mondtam, és visszakérdeztem, hogy ismerjük-e egymást. Csak én ismerem önt, mondta. Látott május elsejéken, augusztus huszadikákon és karácsonykor is. Elmondta, hogy ezeken a napokon osztották ki a letétből a családi fényképeket, hogy a rabok egy napig nézhessék. Egy cellában volt Sándorral, akinek csak egy fotója volt, az, amin én voltam. Az ismeretlennek, aki az Oskola és a Somogyi utca sarkán leszólított, nem volt egy se, hát néha megkapta a Sándorét egy félórára.
– Vagyis önt.
– Engem. Kölcsönbe.   
– Mást nem mondott?
– Nem tudta, mi lett Sándorral, mert ő kiszabadult, vagy elkerült egy másik börtönbe, már nem emlékszem, mert annyira meg voltam zavarodva. Nem mertem hinni neki, nem tudhattam, hogy tényleg együtt voltak-e, vagy csak egy spicli akar rám akaszkodni. Mondta, hogy találkozzunk másnap, megígértem, de nem mentem oda a Hágiba. Féltem. Még a környékét is kerültem hónapokig.
– Később sem találkoztak?
– Nem. Lehet, hogy mégse rendőr volt, mert ha rendőr, akkor újra megtalált volna. De ki tudhatta ezt akkor.