EGY KIVÉGZÉS ÜRÜGYÉN

Szomorúan olvasom, hogy mivel a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Anyanyelvi Kultúra Kollégiuma egyetlen fillérrel sem támogatta a Hitel folyóiratot, így azonnali hatállyal meg is szűnt az 1988-ban indult lap. Csoóri, Sütő, Nagy Gáspár, Esterházy, Ágh István, Cseres Tibor, Orbán Ottó lapja. A más folyóiratoknak juttatott bőkezű támogatásról szóló hír miatt a szomorúság helyett akár a felháborodás szót is írhattam volna, s aligha jelent elégtételt, hogy a Hitel legutolsó számában nekem is van írásom – ráadásul a lap kivégzésére utaló jelképként a Mi legyen az akasztófával? című esszémet közölte a folyóirat. Ide kattintva elolvashatjátok ti is.  

MI KÖZÖM A KORRUPT MINISZTERELNÖKHÖZ!

Mi közöm a korrupt miniszterelnökhöz!
Igen, elismerem, így felkiáltójellel lenne hatásosabb, mégis a kérdőjeles változatnál maradok, elvégre nem lájkvadász pamfletre készülök, csupán egy lábjegyzettel szeretném a családi genealógiába magam beleártani.
A helyes cím tehát: Mi közöm a korrupt miniszterelnökhöz?
Hogy ki a miniszterelnök? Hát Lónyay Menyhért, aki a kiegyezést követő idők második magyar miniszterelnöke volt, hivatali ideje 1871 novembere és 1872 decembere közé tehető.
A széltében-hosszában rebesgetett korrupció 1872. november 18-án pattant ki nyilvánosan, amikor  magyar képviselőházban az amúgy „párbajképtelen” Csernátony Lajos ellenzéki képviselő a Deák-párti miniszterelnököt, Lónyayt azzal vádolta, hogy házat és uradalmat vett az államkincstár pénzén – „nem illő dolog a miniszterelnöknek gazdagodni akkor, mikor az ország szegényedik” –, s felszólította, hogy azonnal mondjon le.
A budai várhegy Pestre néző oldalán található telket Lónyay felesége, Kappel Emília vásárolta meg 1860-ban. Igen, arról a Kappel Emíliáról van szó, akit – félretéve a gazdagok iránti ellenszenvét – maga Petőfi Sándor is feleségül kért. Bő tíz évvel később építették fel a Lónyay-palotát a telken, amelyen a korabeli hadászati szabályozás szerint nem is lett volna szabad építkezni, Lónyaynak azonban, aki már miniszterelnöksége előtt is olyan pozíciókat töltött be, mint az Andrássy kormány majd a birodalom pénzügyminisztere, nem volt gond a rendelkezések kijátszása. Az Ybl Miklós tervei alapján felhúzott épület csak mint látványnak is szép jelkép emelkedik ki az ellene felhozható korrupció-kollekcióból, és persze azért is, mert nem csak a korabeli képviselőknek szúrt szemet, hiszen másfél évszázad múltán, amikor a Jegybank tulajdonába került, még mindig a főváros legdrágább ingatlanjaként emlegették; a Várhegy oldalának palotája azonban aligha fogható ahhoz a haszonhoz, ami például a vasútépítések kapcsán üthette Lónyay Menyhért és főképp testvérei, rokonai markát. ("Magam semmi esetre, semmi vállalatban, míg minister leszek, részt nem veszek, de miért ne adhassak jótanácsokat.")
De nem vádaskodni akarok, csak a fellengzős címek megfelelve, megírni, mi közöm van a korrupt miniszterelnökhöz. Bele is fogok. Nagymamával kell kezdeni, akitől valószínűleg először hallottam a Lónyay nevet, és aki talán nem is volt olyan kritikus vele szemben, mint ahogy az imént elhangzottak nyomán elvárható lenne. Igaz, őt még a térdén lovagoltatta anyai nagyapja, Ecsedy Károly, aki tényleg egy darab történelem volt. A '48-as Bocskai huszárezred tábori lelkésze kapitányi rangban. (Hogy milyen uniformisban, ahhoz föl kell lapoznom Somogyi Győző grafikus kollégám Nagy Huszárkönyvét: világoskék csákó, dolmány és mente, szürke nadrág, ezüstszín zsinór és gomb.) Megmaradt az állítólag öt nyelven prédikáló férfiú temetési beszéde, benne a sokat idézett történettel: A szabadságharc leveretése után sokáig bujdosott. Később, megunván a bizonytalan életet, jelentkezett a debreceni főbíró előtt, aki megkérdezte, kend volna az az Ecsedy Károly, aki a nagyváradi piacon azt a híres bujtogató beszédet tartotta? Az igenlő feleletre jóakaratúan azt tanácsolta a főbíró, jobb lesz, ha még egy ideig bujdosik kegyelmed.
Az is tudható, hogy Nagylónyán bujdosott. Tulajdonképpen visszaszökött az ismerős helyre, hisz már a szabadságharc előtt is a Lónyay család alkalmazta, mint tudós hírében álló ifjú nevelőt. A nála egy évvel idősebb Albert (Ugocsa későbbi főispánja), a vele egykorú, Etelka (Madách Imre első múzsája), az alig fiatalabb Menyhért (aki történetünk hőse), továbbá János és József közül kerültek ki a tanítványok. Nem számított kivételes esetnek akkoriban, hogy egy nemesi udvarházba olyan nevelőt hívjanak, aki nem, vagy alig idősebb csak diákjainál. Etelka, aki a század végén előszót írt édesanyja Lónyay Jánosné, Lónyay Florentina (azért egyezik nevük, mert férj és feleség unokatestvérek voltak) emlékiratához, a Töredékekhez (Budapest, 1891) úgy emlékezett, hogy édesanyja kivette részét a gondos nevelésből, s így alighanem arra is ügyelt, hogy a kívülről érkező nevelő miféle kvalitásokkal érkezik. A messze földön híres hitszónok, Szoboszlai Pap István, pártfogásánál aligha kellett jobb ajánlólevél.
Nagylónyán bujdosott tehát Károly bácsi (csak nekem bácsi, hisz akkoriban még harminc se volt), és nem is egyedül. Hat hétig a nagylónyai kastély padlásszobájában bujkált a mi Menyhértünk is (aztán sikerült Párizsba jutnia), továbbá Horváth Mihály a forradalmi kultuszminiszter és jeles történetíró, akit mikor odébb kellett állnia, a környék kálvinista lelkészei kézről kézre adtak tovább. A menekülő katolikus püspököt a helvét hitűek! Hogy rajtuk kívül még kik rejtőztek a birtokon, azt Florentina asszony könyvéből lehetne kibogarászni. Az írás Ecsedy Károlyt „komolynak” tartja, aki „úgy alszik, mint a nyúl, félszemét mindig nyitva tartja”.
Magától értetődik, hogy egy bujdosónak félszemmel kell aludnia, akár a Lónyayak birtokán, akár a környék mocsaraiban hajtja álomra a fejét. Hogy ott is bujdosott, azt talán nem csak a név, a nagyanyám meséiben oly sokszor emlegetett Ecsedi láp miatt képzelem. A vidék tényleg olyan lehetett, mintha a menekülők számára találták volna ki. Föl sem kéne ütnöm Jókai könyvében, az Egy bujdosó naplójában A mocsárok rejtekhelye című fejezetet, nagymama meséit felidézve megjelenik a táj is.     
Ecsedy Károly Nagylónyán maradt akkor is, amikor már nem kellett bujkálnia, mert – az apám által megtalált temetési beszéd szerint „a megüresedett nagylónyai lelkészi állásra a beregi traktus őt nevezte”.
A régi protestáns lapokat böngészve, megtudható, hogy Ecsedi Károly apja, Ecsedy János (neje Dikó Julianna) is lelkész-tanár volt. Az 1839-ben létrejött  Nagy-Becskereki Egyesült Protestáns Nemzeti Iskola létrejöttében jeleskedett („Minél nagyobb szorgalom, kitürés és fáradhatlanság kívántatik az illy nemű tanításhoz, annál szebb füzér szövetik az oktató halántéki körül, szülők, népnevelés és nemzetiség nevében.”) De megvannak Ecsedy János szülői is: nemes Ecsedy Sámuel és Erdei Fekete Erzsébet. Bele sem merek gondolni, hogy őket hányad fokozatú déd-ük-szép… névvel kéne illetnem, de a Sámuel név azért szöget üt a fejemben. Találok ugyanis egy Ecsedy Sámuel nevű debreceni teológus diákot, aki kollégává, vagyis festőművésszé avanzsált. A Bihar megyei Eszlárról, való fiú az 1861-62-es évben a bécsi Képzőművészeti Akadémia festészeti előlkészítő szakosztályának hallgatója volt. A debreceni kollégiumban főleg arcképeit őrzik; Thököly Száváét, Sinay Miklósét és persze Csokonaiét. Amikor 1863-ban, 28 évesen meghalt, mint festészetünk nagy ígéretétől búcsúztak tőle az újságok. A többi Ecsedy – olykor az Ecsedi, Etsedi, Etsedy nevet használva  – inkább prédikátorként buzgólkodott, az 1700-as évek elejétől kezdve őrzik nevüket a históriák.
De vissza nagymama nagypapájához. Illetve inkább a nagymamához. A bujtogató bujdosónak tizenhárom gyermeket Gábor (1857), Mária (1859), Emilia (1860), János (1862 – 1916), Róza (1864), Erzsébet (1865), Péter (1867), Móric (1871), Kornélia (1872), Ilona (1873 – 1955), Flóra (1875), Ida Vilma (1878 – 1964), Béla (1884 – 1884) szülő asszonyságot Rákóczi Máriának hívták, de arra, hogy ő, meg apja, Rákóczi Mihály (nekem üknagypapa) meg a nagyapja, Rákótzi János (szépnagypapa) a vezérlő fejedelmet adó családból való volt-e, noha nagymama váltig állította, semmi érdemleges anyagot nem találok. Bizonyítéknak édeskevés, hogy a Beregszászban fölállítandó Rákóczi-szobor adományalapjába Ecsedy Károly küldte a legtöbb pénzt, legalábbis Nagylónyáról. Az meg még annál is kevesebb, hogy ha nagy hangon énekelni kezdtem, hogy Vak Pali, vak Pali mindent lát, azonnal lepisszegtek, ami szólhatott ugyan a tartalomnak, de az is elképzelhető, hogy csak intonációm szokásos kritikája volt.
A rengeteg gyermeket szülő Rákóczi Mária 1889-ban halt meg. Ecsedy Károly miután összes fiát és lányát, köztük dédnagymamánkat kiházasította, újra kedvet kapott a nősüléshez. 1898-ban feleségül vette a Budapesti Hírlap többnyire Június álnéven publikáló szerkesztőjének, Zilahi Kiss Bélának húgát, Bertát. Az új feleség 36 évvel volt fiatalabb. Hogy apám ismerte-e, nem tudom (1939-ig élt), de Június-könyv van a hagyatékban: természetesen a Katona Józsefről szóló.
Károly bácsi sokáig élt, a Nagy Háború kitörését is megélte. A galíciai vereségek s Przemyśl ostroma táján, amikor mindenki az orosz betöréstől rettegett, így nyugtatta a nagy famíliát: Majd szóljatok, ha itt lesznek, kimegyek és beszélek velük. Ismerem őket, hisz ’49-ben már találkoztunk.
De nagyon elkalandoztam, A korrupt miniszterelnököt kéne… nem is tudom… talán megvédeni? Elgondolkodtató, hogy miután a miniszterelnökségről lemondott, vagy inkább lemondatták – saját pártja vonta meg tőle a bizalmat –, ő maradt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Szívesen mondanám, hogy azért, mert olyan kiváló tanítója volt, mint az ükapám; de inkább azt kérdezem: vajon lehet-e korrupt elnöke a tudós testületnek? Vagy talán azok a vádak nem is voltak annyira komolyak?  Bárhol kapargatom, elég súlyos vádpontok kerülnek elő, amelyek ha nem is mindig fedik pontosan le a korrupció fogalmát, de azért a részrehajlás, a hűtlen kezelés, a mutyizás, az ügyeskedés, a protekcionizmus, a svindli, a panama, az átláthatatlanság, a hivatali visszaélés, az összejátszás mégiscsak eszünkbe juthat róluk. Mindebbe persze nem mindig és nem feltétlenül buknak bele a politikusok. Abba viszont már egy Lónyay Menyhért is belebukhat, ha nálánál is nagyobb cápával találkozik. Meggondolatlanság volt az Andrássy-birtokok felé menő gömöri vasút helyett a saját földjein átfutó, szinte „családi vasútnak” számító, és különösebb gazdasági hasznot nem hozó Nyíregyháza-Ungvár Vasút megépítését annyira szorgalmaznia.

A DÍJ ÜRÜGYÉN

 

Fura, ha az ember ebben a korban kapja meg az irodalmároknak járó József Attila-díjat. Pláne az, ha tanult szakmájában, tudniillik a képzőművészetben már sok elismerést kapott. Aligha elég indok, hogy mostanában többet foglalkozom írással, mint festéssel vagy rajzolással. Pedig tényleg. Azt szoktam mondani, hogyha nekiállok valamit rajzolni, akkor pontosan tudom, hogy mi lesz a vége. Ha viszont nekiülök írni, akkor sose tudom, hová lyukadok ki. Elég komolytalanul hangzik, belátom, mert ugye az írás, az egy racionálisabbnak hitt tevékenység, de nálam másként van. Rajzolóként profi vagyok, ezzel nem kérkedni akarok, csak azt mondani, hogy nagyobb gyakorlatom van, mert sokat csináltam, és kevésbé érnek meglepetések, mint írás közben.

    Ha komolyabban szeretném megfogalmazni, miért vonzódom az íráshoz, akkor bizonyára azt a tudatalatti megfelelési kényszert is szóba kellene hozni, amely irodalmár apámmal való kapcsolatból ered, igaz, épp e logika mentén sokáig az írástól való menekvést, vagy legalábbis az irományok rejtését is összefüggésbe lehetett hozni azzal a szelíd tekintéllyel, bénító – majd inspiráló – fölénnyel, ami tán sosem akart lenni, de számomra mégis volt. 

    Azt sem akarom kihagyni, hogy amikor felnőttem, még komoly presztízse volt az irodalomnak. Fontos volt a kultúra általában, ami onnan is kiderült, hogy tűrték és tiltották. Szóval volt tétje a dolognak. Verseket olvastak fönt és lent, odafigyeltek rájuk, tudták, mikor kell megsértődni miattuk, és azt is, mikor kell bezúzni például egy folyóiratot, leállítani egy film forgatását, vagy legalább dobozba zárni. Ha úgy tűnik, hogy nosztalgiám van a betiltott költemények kora iránt, akkor bizony van. Mióta megszűnt a tét, megszűnőben van a kultúra is.   

     A miért írok inkább – tudniillik, miért nem rajzolok – kérdésre persze van tárgyilagosabb válaszom is, ami sajnos hosszadalmasabb. Ha a művészet kötelező ellenzékiségével kezdem, az itt most nem (csak) politikát jelent. A 20. századdal együtt a Gutenberg galaxis is veszi a kalapját, az írott kultúra átadja helyét a képinek. Múlt időben kellett volna írnom. Átadta. Pont. Kényelmes dolog lenne a győztes oldalon maradni, s kifizetődő is bizonnyal, de valahogy hősibb póz a vesztes mellé állani. És még valami, amit halott apám is méltányolna tán. A képeimet értik mindenfelé, írni azonban csak magyarul tudok.

És ahogy öregszem, ez valahogy egyre fontosabbá válik. Valamikor a század elején kiállításom volt a hágai M. C. Escher Múzeumban. Az ő művei voltak az első két szinten, az enyémek pedig, kvázi az escheri oeuvre-ből történő továbblépésként a harmadikon. A megnyitón, az ilyenkor szokásos interjúk egyikén azt a kérdést kaptam, mennyire érzem hollandnak az escheri életművet. Kitérő válaszomra – sosem jutott eszembe, hogy ebből a szemszögből vizsgálódjak – újabb, egyre makacsabb kérdések jöttek, s érezni kezdtem, a riporterek számára valamiért fontos a kérdés. Aztán elgondolkoztam: a szigorú protestáns légkör, a holland építészet formai hagyományai, a festészetükre oly jellemző különös perspektíva és térszemlélet, illetve a filozófia és a természettudományok évszázados összefonódása tényleg jól rekonstruálhatóan előlegezték meg M. C. Escher színrelépését. Később a mester szülőföldjén, Leeuwarden környékén kerékpározva vettem észre, hogy a látszólag egyszerű, szinte tükörlap simaságú tájat mennyire bonyolult csatornahálózat teszi kiismerhetetlenül komplikálttá, egyszóval escherivé. Tudom, megtanultam, hogy az európai és az arab kultúra motívumai, hatásai hogyan szövik át Escher művészetét, ma már mégis holland, sőt nagyon holland művésznek látom. De én vajon tudok-e magyar lenni abban, amit csinálok. Az irodalom nem új keletű dolog nálam, de mióta az olvasók észrevették, és lassan számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy írott és rajzolt munkáimnak közük van egymáshoz, aztán amikor rájöttem, hogy hiába is berzenkednék ellene, ez a kapcsolat elkerülhetetlen, magam is megpróbálok úgy tekinteni rájuk, mint azonos matériákra. Egyre több képemről hiszem, hogy értelmezésüket írással kéne megtámogatnom, vagyis meg kell „magyaráznom” őket. És persze az írásaimban is egyre több a képi elem.

    Mondják, hogy egy művésznek nem kell figyelnie arra, hogy a genius loci megjelenjék a műveiben, valószínűleg ott lesz az magától is. Talán így van, vagy inkább így volt sokáig. A kommunikáció szintjén színesnek és változatosnak tudott (remélt?) Európa rohamosan homogenizálódik. Persze nem a hőn áhított irányba, hogy gazdasági téren tűnjenek el a különbségek. Éppen a kultúra terén a leggyorsabb a változás. Csekélyke vigasznak is csak ironikus felhanggal nevezhető az a tendencia, melynek mentén az európaiként megismert kultúra is feloldódni látszik egy még átlagosabb világmasszában. Ma már nem diplomáciai vagy katonai eszközökkel győzedelmeskednek a nemzetek fölött álló pénzügyi nagyhatalmak; a média segítségével szereznek befolyást az emberek gondolkodása felett, s innen már csak egyetlen lépés a „megdolgozott” tömeg piaci meghódítása. A kulturális gyarmatosítás megelőzi, sőt tulajdonképpen fölöslegessé teszi a politikai gyarmatosítást. A kulturális értékrend fölötti médiafelügyelet nem csak a befogadó közönséget teszi kiszolgáltatottá, de a művészek zömét is, akik ha meg akarnak élni, nem úszhatnak szembe az árral. Döntsön a piac – hirdeti a kulturális imperializmus, s álszent jelszava nyomán a könnyen fogyasztható rózsaszín bóvli önti el „demokratikus művészet” címmel a világot. Furcsa, és „örömtelinek” legföljebb idézőjelek közt nevezhető paradoxon, hogy a sokat átkozott nyűg, a nyelvhez kötöttség kolonca révén az irodalom talán egy kicsit később válik kiszolgáltatottá. Szóval, ha megkérdik, miért írok, és a válaszra több idő van, ilyesmivel szoktam előhozakodni.  

"KISSZINES" A JÓKAI-ÉV VÉGÉRE

Ha valaki elmulasztotta volna a Jókai és a szépművészetek, avagy  „…egy valóságos varangyosbéka fokonkint átváltozik emberré.” című fontoskodásomat néhány napja a Hild-villában, azok számára kárpótlásként ideteszek egy apró részletet.
Jókai képzőművészeti érdeklődését érinti egy, az elemzők által többnyire elhallgatott, vagy  szemérmesen mellőzött esemény, amelyet Feszty Árpádné Jókai Róza írt meg A tegnap című memoárjában. „A hatvanöt esztendős Jókai, - az én Pápim, aktokkal veszi körül magát!” Egy külhoni műkereskedőtől érkező csomagot véletlenül a nevelt lány nyitott föl, s benne „Giorgione Vénusza. Tizián Danae-ja. Rubens Páris itélete. Michelangelo Lédája. És még sok, sok Vénusz, Nimfa, Danae és Léda, - vagy hetvenöt-száz darab. És mellékelve egy levél: Remélik, ezzel is meg lesz elégedve, úgy, mint az első szállítmánnyal, s ha parancsolja, pár hét múlva küldik a sorozat harmadik részét, a modern mesterek akt-remekeit.” Hogy az idősödő, első feleségét elvesztő írót érdekelni kezdték a női aktok, az képzőművészeti tevékenységének megváltozásából is kiderült. Szobrokat kezdett faragni, méghozzá meztelen nőket. Az elefántcsontból, tajtékkőből és fából faragott kisplasztikák alapján biztosak lehetünk benne, hogy a Jókai Róza által sebtében és pirulva átlapozott képek – vagy a később érkező „modernek” – közt Ingres aktok és odaliszkek is voltak. A legjobban sikerült Jókai szobor ugyanis szinte pontos, háromdimenzióssá alakított másolata Jean-Auguste-Dominique Ingres többször és több változatban megfestett Angelikájának.

---

Részlet Fesztyné könyvéből: 

Hogy is kezdjem?

Hogy is volt, - mikor először ült a lelkemre az a szomoru sejtelem: hát az én Pápim se kivétel? Ő is alá lesz vetve a mindenség örök törvényeinek?

Az ő lelkét is messzi, homályos utazásokra viszi majd az a mindent kifejlesztő és mindent elhervasztó titokzatos erő?

Ha papa nem volt Pesten, - rendesen megbizott, hogy a nevére érkező csomagokat bontsam fel s ha valami fontos érkezett, - küldjem utána.

Mert hiszen, mint másnak a levelek, naponta érkeztek a cimére az ország minden vidékéről, lelkes honfiak és honleányoktól a legkülönbözőbb dolgok, dobozban, zsákban, ládában, tekercsben stb.

Akinek különösen szép virága nyilott, - gyümölcse termett, - küldött belőle neki.

Névnapra, születésnapra, karácsonyra, ujévre, husvétra, minden elképzelhető ünnepre, tán még hosszunapra is stikkoltak, varrtak papucsokat, hálósapkákat a lelkes olvasónők.

Aztán küldtek vadat, kompótokat, fajcsirkéket, nemes kutyakölyköket és (jaj, ezt legelől kellett volna mondanom) családi irattárakból érdekes, hiteles adatokat regényei irásához, - stb. stb.

Egy ilyen alkalommal (azt hiszem, Abbáziában volt) a lelkesedési megnyilvánulásokkal együtt egy külföldi csomag is került a kezembe.

Valamelyik müncheni vagy drezdai műkereskedőtől - régi mesterek reprodukciói.

Nagy örömmel bontottam fel.

Giorgione Vénusza. Tizián Danae-ja. Rubens Páris itélete. Michelangelo Lédája. És még sok, sok Vénusz, Nimfa, Danae és Léda, - vagy hetvenöt-száz darab.

És mellékelve egy levél: "Remélik, ezzel is meg lesz elégedve, ugy, mint az első szállitmánnyal, s ha parancsolja, pár hét mulva küldik a sorozat harmadik részét, a modern mesterek akt-remekeit."

Velem megfordult a világ.

A hatvanöt esztendős Jókai, - az én Pápim, aktokkal veszi körül magát!

Jókai, aki a nőkre régen, régen rá se néz, - akinek finom, tejfehér, gyermekbőr-hamvasságu arca ugy elpirul, ha tréfálódznak vele, - aki ugy járkál a lüktető szenvedélyektől izzó életben, mint valami tisztes, nyugodt, rózsaszirmokból összefujt, egy érintésre szétfoszló öreg mesekirály... a virágok, madarak lelke, fülemilék apja: magányos óráiban női testekben gyönyörködik, - szerelemről álmodik?

Akkor okosabbnak kellett volna lennem.

Pedig nagy leány voltam már.

Szólhattam volna a barátainak.

Nem tudtam. Szégyeltem. Fájt. El akartam felejteni.

Milyen ostobaság!

Milyen rossz pszichológia!

Hogy képzelhettem, hogy az, aki olyan izzó szinekkel festi a női szépséget, - nem álmodik is még róla?

Amig álmodik - joga van hozzá.

Joga, szüksége van illuzióra, örömre.

Miért szégyeltem én világosan látni?

Akkor ugy hatvanöt éves lehetett.

Akkor meg kellett volna házasitani.

Miért szégyeltem én világosan látni, - és miért félt Ő őszinte, bizalmas lenni?

És miért temettem el annak a csomagnak az emlékét, miért nem beszéltem róla később az urammal?

Miért képzeltem végre, - hogy álmodtam az egészet és miért lettem ujra olyan hiszékeny, mint azelőtt?

A Sorsa akarta így?

A Jókai Sorsa?

Száz kérdőjel - felelet nélkül!

 

A GICCS APROPÓJÁN...

      Kortárs művészről jót, vagy semmit. Kortárs művészetről dettó. Pláne, ha a delikvens (alulírott) maga is ugyanabban a fazékban fő. Tudniillik a kortárs művészetekében. Mert ő is belekerülhet a merőkanálba, lecsusszanhat a nyelőcsövön, továbbgyömöszölheti a kulturális perisztaltika…, hogy a nagy végső transzformációt már ne is emlegessem.
      Kortárs kortársának lenni amúgy sem könnyű. Nem csak a képét kell látnunk az illetőnek (értsd: a galéria falán), hanem olykor a képét is, ahogy elnéző mosollyal, vagy homlokráncolva olvassa, amit… Róla tehát a jeles kortársról ne is essék szó, mondanám, amivel a „vagy semmit” felé konvergálnék, de mivel a mára már amúgy is túlexponált „jó” (ami egyszerű, szóra is alig érdemes művészeti középdíjat jelent) egy miniszteriális műteremvizit során látványosan újraszidoloztatott, egy kissé mégiscsak ellenpontozni kéne, vagyis ragozni fogom még kábé másfél kolumnán át a Semmit. A Semmit, mint olyant. Kezdjük, mondjuk azzal, hogy… Na, nem, mégis inkább úgy…  Dehogy, az is túl erős lenne a lapnak, ami persze így sem fogja közölni. 

      Inkább arról legyen szó, halad-e a művészet, s ha igen, vajon merre?  Úgy tűnik, a kompasz másfelé mutat odafönt s idelent. Na persze a művészet mióta van (öröktől?), csak bonyolódik; ki a csuda tudná a lépést tartani? Könnyű lehetett egy művészeti díjbizottság dolga az időszámítás előtti ötödik században, legalábbis ha Zeuxisz görög festő képére gondolunk, akinek festett szőlőfürtje annyira cuki volt, hogy rászálltak a seregélyek. Lehet-e nem kitüntetni egy olyan festőt, akinek a képe fölött madárraj köröz? Csipegetik, vagy nem csipegetik? – tette föl a kérdést az agg hellén miniszter (amúgy annyit tesz: szolga), s a grémium máris emelte a kezét.
      Az elmúlt kábé két és félezer év alatt azért átértékelődtek a művészetről alkotott fogalmaink. Egyebek közt azért, mert több képet ismerünk. Úgy is mondhatnánk, képfronton megnőtt a katyvasz. Néhány éve még, mint a század meghatározó pillanatáról beszéltem, a Nagy Fordulatról. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől a kivételes pillanattól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy bárányfelhőn, repcetáblán, holdsarlón vagy leánykeblen legeltettük tekintetünket, az említett pillanattól kezdve poszterek, szelfik, ultrahang monitorok mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. És ott vannak a műalkotások. Festve, printelve, Messengeren továbbküldve, agyonlájkolva. Bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló; naná, hogy az is művi, és elképedve látjuk, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek… Reméljük-e, hogy a sok AI ábrázolat előbb-utóbb képértővé teszi az emberiséget? Vagy inkább csömört hoz, s az is dugába dől, ami épülni látszik?    
      Seregélyek helyett manapság inkább múzeumok és egyetemek, szakmai folyóiratok, tudományos és művészeti akadémiák, vindikálják maguknak a jogot, hogy eldöntsék, vagy példák állításával legalább sugallják, mi a jó, az értékálló, mi az, amit megőrizni, mutogatni kell. Mi az, ami épülésükre válik, ne adj isten boldogítja a népeket (erre a boldogításra azért még lehet, hogy visszatérek.) Azon, hogy ezek az intézményi normák nem pontosan azonosak a közönség elvárásaival, nincs túl sok csodálnivaló, hiszen a művészet időről-időre saját normáit is megkérdőjelezi. A pár száz évvel ezelőtti szép fogalma igencsak lejáratódott, s ma homlokegyenest mást jelent, úgy azonban, hogy a nagyközönség szótárában továbbra is a régi, a tizennyolcadik századi idea tapad hozzá. Azon már inkább van csodálkozni való, hogy a legfőbb döntnök, a maga választotta, tanult férfiakból álló (furcsa módon mind férfiú) tanácsadó testületének ajánlását negligálva szintén fütyül a normákra. A sokszor idézett mondatban, hogy tudniillik a díjazott „festői világa szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának”, úgy tűnhet, hogy az aktuális politikai hatalom által támogatott stiláris törekvés vagy művészeti szándék mögé állva bírálta fölül az elébe tett ajánlásokat. Az azért elgondolkodtató, hogy efféle támogatott irányzatok inkább a fél évszázaddal korábbi időszakra voltak jellemzők; az meg még inkább, hogy a díjazott életműben a magyar kultúra színes és élő hagyományából egyetlen szelet, cikk, húr vagy rádiusz sincs jelen, még ha Ferenczy Noémi, Anna Margit, Berki Viola, Ország Lili, Keserű Ilona, Udvardi Erzsébet, Lovas Ilona, Lugosy Mária, Maurer Dóra vagy épp El Kazovszkij életművéig tágítjuk is ki a kört.
      Másfelé kell tehát kereskednünk. Azt nem hinném, hogy a díjosztó főember az elaggott akadémikus eszmékkel szeretne leszámolni, hogy történelmi példaként a párizsi függetlenek szalonja, vagy a bécsi kivonulók jártak volna az eszében, hiszen választottja, a díjazott nem épp a forradalmi újítást képviseli. Nagyon nem. De talán afelől a bizonyos boldogítás felől fölgombolyítható, mi és miért történik kulturális életünkben úgy, ahogy. Jeles művészek citátumai közt se szeri se száma azoknak, amelyek a művészet és a boldogság kapcsolatára utalnak. A szópár alapján azt persze nem könnyű kisilabizálni, hogy vajon a művészet eleve boldogít-e, vagy arra való, hogy ráébresszen a boldogság eredendő, fátumos, nagy hiányára, s e hiányból építsen talányt, ami a kortársi művészetben talán a legfőbb rendező elv. Bizony itt a választóvíz. Az igazinak képzelt (hitt, álmodott, animált) művészet a hiányt ragozza. A giccsfestők és a politikusok szótárában viszont a művészet és a boldogság azonos, egymással fölcserélhető fogalom. Megengedem, hogy nem egyazon megfontolásból, s nem azonos érveket és emóciókat követve jutottak ugyanarra a platformra, de ennek a továbbiakban nincs is jelentősége. Érthető és a kitüntetésosztó nemzeti ünnepeken többé-kevésbé követhető a kulturális kormányzat koncepciója, ami az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis praktikusan a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti.
      A giccs és persze a politika kapcsán ráadásul elő lehet húzni egy mindig beváló fogalmat, a demokráciát. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, vagyis a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: a japán manga, vagy William Kentridge? Coelho, vagy Kafka? Kis herceg, vagy Amarcord? Valamikor a múlt század végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit; Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a komputer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Ugye nem kell mondanom, hogy Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme.
      Már csak azt kéne megfejteni, miért lázong a Facebook népe egy festő díjazása ellen. Természetesen csak egy elenyésző kisebbség, az értelmiséginek nevezett lúzerek lázonganak. Nem számottevő, tömegnek jóindulattal sem tekinthető, a választások során a hibahatár alatti zónában található társaság. Valaha volt presztízsüket paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kinyúlt pulóverű, borostás fontoskodókra. A nép számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa mostanáig a celeb volt, de ha jól okoskodom, most végre a giccsőrök kora jön. (O.I.)

DOLMEN - A VILÁG VÉGÉN

 

Boldogan másolom ide ezt a fényképet, Jeffrey Price barátom április elsején írt facebook-posztját, s a hozzá tartozó szöveget is: "This is one of the only photos of Edward’s Dolmen, an extraordinary object of unknown origin found in a remote pasture in Cornwall in 1921. News of its discovery sent shockwaves around the world, and geologists rushed to the site, which was believed to predate Stonehenge. A sample was taken for study, but the chipping of the stone caused the monolith to crumble to dust in front of the shocked onlookers. Fortunately, the sample, which has since been lost, was recorded in a 1922 woodcut by Dutch artist M. Cornelis Escher, who was there accompanying his half-brother Beer, a renown expert on crystals. Today the illustration ‘Crystal’ can be found only in a rare Dutch book titled ‘Flor de Pascua,’ which may be translated as ‘Found in a Pasture." (Hevenyészett magyarításban: Ez az egyetlen fotó Edward Dolmenjéről, a rendkívüli, ismeretlen eredetű objektumról, amelyet 1921-ben egy távoli cornwalli legelőn találtak. Felfedezésének híre sokkhullámokat kavart szerte a világon, és geológusok siettek a helyszínre, mert azt hitték róla, hogy a Stonehenge-nél is korábbi. Vizsgálat céljából mintát próbáltak venni róla, de a kő a kalapácsütések hatására porrá omlott a döbbent bámészkodók előtt. Szerencsére a megsemmisült dolment M. Cornelis Escher holland művész, aki féltestvérével, Beerrel, a kristályok neves szakértőjével járt a helyszínen, egy 1922-es fametszetén megörökítette. Ma a „Crystal” illusztráció csak a „Flor de Pascua” című, ritka holland könyvben található meg, amelyet „legelőn találtak”-nak lehet fordítani.) 

A zseniális lelet eszembe juttatta egy régi rajzomat, és a hozzá tartozó Wehner Tibor esszét. A rajzot ide másolom, Tibor írása pedig ide kattintva olvasható el. 

 

A COMMEDIA KÖVETEI

Épp 700 éve, 1321. szeptember 14-én halt meg Dante. Az évforduló ürügyén jelent meg A Commedia követei című írásom a Hitelben. Idemásolom, de azért a folyóiratot is vegyétek meg. Rév Júlia írás ugyan most épp nincs benne, de így is csupa izgalom… 

A Commedia követei

A 16. századi Dante recepció egyik legnagyobb szaktekintélye egy firenzei képzőművész volt, Michelangelo Buonarotti. „Fejből fújta” a Commediát és állítólag a bölcs humanisták is hozzá fordultak, ha nem értettek valamit a műben. Stendhal még látott egy könyvet, Cristoforo  Landino  kommentárokkal kísért kiadása volt, amelyet Michelangelo margórajzai kísértek. Hogy milyenek voltak, arra legföljebb Gustav Doré illusztrációiból következtethetünk, aki ihlető forrásként használta őket, amikor az Isteni színjátékot illusztrálta, maga a könyv ugyanis nem maradt meg, valahol Livorno és Civitavecchia között egy hajóbaleset folytán a tengerbe veszett. A művészettörténet Michelangelo több alkotásában is sejt vagy mutat ki Dantéra visszavezethető motívumokat, leginkább a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóin és Utolsó ítéletén, de a Pietàn, a Rabszolgákon, a Mózes szobor mellékalakjain is.

A Commedia képzőművészeti leképezését vizsgálva az ábrázolhatósággal kapcsolatos előítéletek változása is lekövethető. Dante „szavakkal írt képeiben” még komolyan vette a mózesi tiltást. A versben az isteni csak metaforákban válik „láthatóvá”: fény, forrás, nyíl, arány, pecsétnyomó. A 15. századtól kezdve azonban egyre többen ábrázolták Istent emberként. A firenzei Santa Maria Novellában lévő Szentháromság képen megjelenő szakállas aggastyán lett a minta, miközben a festményen – Masaccio 1425 körül festett freskóján – először megjelenő ábrázolási technika, a centrális perspektíva is etalonná vált. A Dante metaforáiban feltűnő istenkép és a Sixtinában emberi alakot magától értetődő természetességgel öltő Teremtő már nagyon különböző – Michelangelo rajongó Dante-tisztelete ellenére. Vajon általános tendenciáról lenne szó?

A festmény, amelyet a Commediával szeretnék kapcsolatba hozni, 1533-ban készült, vagyis a Michelangelo-freskók idején, a mennyezetképek után és a főfal Utolsó ítélete előtt. Az alkotó egy protestáns művész, a német Hans Holbein, a helyszín az épp vallást váltó Anglia, a megrendelő egy pápista arisztokrata, a francia Jean de Dinteville. A londoni National Galleryben őrzött Követek című képről lesz szó.

Először arról, miért merült föl bennem, hogy a Holbein képnek köze van Dante művéhez. Az Isteni színjáték cselekménye éppen 1300-ban, ráadásul nagypéntek napján vette kezdetét, a Holbein képén elhelyezett időmérő eszközökön is éppen nagypéntek napja van beállítva. Az év is hasonlóan „kerek”, 1533, minthogy Jézus 33 évesen halt meg, éppen másfélezer évvel követi a kereszthalál esztendejét. Azt talán magyarázni sem kell, hogy a nagypénteken datált festményen, amelyen egy feszület is lóg, ráadásul a festményre rajzolt földgömbön Jeruzsálem neve kiemelten szerepel, Jézus halálának az időpontját „állították be” az alkotók.  Az azonban, hogy a Követek óráin több időpontot is ki lehet silabizálni, Dantéra alapozva válik érthetővé.

Mint mikor első sugarai érnek

    oda, hol vérét ontá Alkotója;

    Ebro fölött lebeg az égi Mérleg;

s dél tüze tűz le a Ganges folyóra:

(Isteni színjáték, Purgatórium, XXVII. 1–4., Babits Mihály fordítása)

Prózára fordítva azt jelenti, hogy miközben Jeruzsálemben fölkel a nap, Spanyolországban éjfél van, Indiában pedig éppen dél. Ha összevetjük a festmény földgömbjén bejelölt városokat, illetve időmérő eszközein megjelenített időpontokat, azok is hasonlóan rendelhetők egymás mellé.

Dante nagy láttató erővel mutatta be – írta körül – a túlvilág alakjait, ennek a szavakkal írt látványnak a lerajzolása, lefestése azonban igencsak problematikus. Úgy is fogalmazhatnék, a Dante-illusztrálás kulcskérdése, hogy megoldható-e, s hogyan a valódi és a virtuális test képi megjelenítése, s ábrázolható-e a köztük lévő különbség. Dante árnyaknak nevezi a túlvilág szereplőit, s e szó alapján olykor valódi árnyékra, úgynevezett vetett árnyékra gondolunk, máskor meg éppen a vetett árnyék hiánya jelzi azt, hogy halott lélekkel találkozik: „lábunk gyakran hágott / egy-egy embernek látszó ürre: lyukra. / Földön hevertek sorban, mint a zsákok …” (Pokol, hatodik ének), sőt valójában épp az árnyékhiány az, ami a többnyire érzékletes testi tulajdonságokkal felruházott halottakat megkülönbözteti az élőktől.

Egy, az ábrázolható figuráktól független árnyalakzat Holbein képén, a Követeken is megjelenik. A festmény legkülönösebb motívumáról van szó, furcsa, amorf, zsákszerű forma, amely csak megfelelő szögből nézve válik értelmessé, ekkor egy koponyává változik. A National Galleryben úgy állították ki a képet, hogy jobbról és egy kicsit fölülről, a hosszúkás alakzat tengelye mentén nézve, jelenjen meg a koponya, nota bene balról és alulról is működik az anamorfózis, ha egy lépcső mellett állítanák ki, kényelmesen szemrevételezhető lenne úgy is. Van azonban egy harmadik lehetőség, egy üveghenger, mondjuk egy karcsú pezsgőspohár is képes olyan torzulást adni az amorf alakzatnak, úgy „összerántani” a széles formát, hogy az koponyának látszódjék. Úgy képzelem, Jean de Dinteville polisyi kastélyának szalonjában, ahová a festményt a megrendelő szánta, fogadások után világos borokkal töltött poharakon át nézegették a vendégek a halálfejet, majd az optikai segédeszközt összekoccintva ismételgették a házigazda jelmondatát: „memento mori”. Az anamorfózis ”poharas” feloldásakor igencsak meglepő konstelláció jelenik meg a képen. Egy tengelyen áll össze három hasonló forma, a szekreter fölső polcának éggömbje, a középső polcon elhelyezett földgömb és az alsó szféra halálgömbje, a koponya.

Magyarázzam-e, hogy a Commedia három részének emblémáját látom bennük. A koponya természetesen a Pokol, az alsó polc glóbusza a Purgatórium, a felső polc éggömbje pedig a Paradicsom. Ha „szerepjátszó” képnek képzelném a festményt, a szereplők egyikébe Jean de Dinteville francia követbe Dantét, a másikba, Georges de Selve-be, aki követ és püspök volt egy személyben, Vergiliust kellene belelátnom. Az alsó polcon, a földgömb mellé tett eszközök (könyv, lant, fuvola) a művészetekkel, általában a földi élet hívságaival kapcsolatosak. A Purgatóriumot is ugyanez jellemzi – különösen a gőgnek szentelt három purgatóriumi éneket (X., XI., XII.). A kevélység, a hiúság, a földi hírnév utáni áhítozás ugyanis legfőképp a művészek bűne. Itt esik szó a kor legjelentősebb művészeiről is (Cimabue, Giotto, Guinizelli, Cavalcanti), és itt olvashatók a művészetek hiábavalóságára utaló sorok:

„Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,

vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,

milyet bármely nagy művész megcsudálhat?

Élő az élő, holt a holt a rajzon;

többet valóság látója se lát,

mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.”

A fejet azért kell lehajtani, mert a padló márványlapjainak ábráit mutatja Danténak Vergilius – szellemes szarkazmussal épp a kevélység rekvizitumaihoz rendelvén a meghajlást –, s e márványok Danténál ugyanúgy sírokat fednek s holtakra utalnak, akár a festményen a követek talpa alatti padlózat, amelyhez a Westminster márványlapjait választotta Holbein.

S szólt költőm: »Nézz le, hol lábaid járnak;

    talán könnyebbségére lesz utadnak

    talpaid ágyát itten megcsodálnod.«

Mint földbeásott sír a burkolatnak

    kövén, hogy emlék maradjon, kivésve

    földi mivoltát hordja a halottnak.

Ha a festmény fölső polcának tárgyegyüttesét, az éggömb melletti eszközöket szeretnénk a Commediával kapcsolatba hozni, még egyszerűbb dolgunk van. A felső polcon korabeli csillagászati eszközök vannak, a költemény pedig nyilvánvalóan a középkori asztrológiára és asztronómiára épül.  A Velencében, Elias Levita iskolájában művelődött Georges de Selve már be volt oltva a kabbalával. Dante eposzának magyarázatai közt pedig gyakran felbukkant az elmélet, mely szerint a mű voltaképpen a Kabbala alakzatainak és számainak a keresztény dogmákra való kiterjesztése. Nincs ugyan különösebb bizonyítéka annak, hogy Dante zsidó hagyományokat használva dolgozott volna, ahogyan a Commediával hírbe hozott templomos lovagok, rózsakeresztesek és szabadkőművesek iránt gombolyodó szálak sem igazán fejthetők fel, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a rejtettség, az olykor készakartan homályos megfogalmazások hatására főleg a hermetikus, az ezoterikus tudomány képviselői éreztek késztetést, hogy megfejtsék a művet. A 16. századi okkultisták belelátták a Commediába azt a forrást, amelyhez vissza kell járni. A velencei Levita-scuola ilyen férfiak gyűjtőhelye volt, és alighanem Londonban a kép filozófiáját kiötlők közt is gyakran folyt efféle témákról a diskurzus. Holbein persze már korábbi mentoraitól is hallhatott a danteszk panoráma rejtelmeiről a szabadkőműves Erasmustól és persze Morustól is, akinek maga festette oda a nyakába a titkos tudást jelképező ötszirmú rózsát.  

Miként a mérnök, ki a kört szeretné

megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,

de mérő elvét hasztalan keresné:

ollyá tett engem ez új látomásom…

Dante a nagy látomás – a Commedia – legvégén jut el az Úr színe látásáig s szembesül az elkerülhetetlen feladattal, e látomás kiábrázolásával. A szavakkal leírt absztrakt képlettel – a Szentháromságot megjelenítő három szabályos körrel – tulajdonképpen elfogadja Isten Mózesnek tett parancsát, miszerint ember nem láthatja őt úgy, hogy életben maradjon, de sejtetvén e látomás különös titkát – a kör egy képpel egyesül, de annak a „képnek” a mibenléte és annak az egyesülésnek a mikéntje már meghaladja „tolla erejét”, vagyis az író képességeit. Le kell hát mondania róla.  Az Úr és a Szentháromság ábrázolhatóságára vonatkozó kérdés Dante korában inkább csak elméleti vitákban került elő, a reformáció korának képzőművészei azonban már igencsak gyakorlati problémának érzékelték, amikor azzal kellett szembesülniük, hogy festményeket, szobrokat semmisítenek meg a bibliai tiltás értelmében. A dantei dilemma – „Miként a mérnök, ki a kört szeretné megmérni, töpreng, hogy titkába lásson” – újra eleven lett, művészeti és teológiai kérdés egyszerre. Az anamorfózis segítségével elrejtett titkos ábrázolat és a geometriai absztrakcióba rejtett jelkép bizonyára a Követek művészi és filozófiai együttesét kigondoló férfiúkat is foglalkoztatta. Vajon a festmény három absztrakt köre, a padlómozaik perspektivikusan torzult körei, illetve a rájuk merőlegesen csoportosuló három tárgyiasult kör, az éggömb-földgömb-koponyagömb hármasság nem épp a dantei látomás illusztrációja-e?

A festmény koncepcióját kigondoló alkotókról írva hangsúlyozni szeretném, nem egyedül Holbein képének tartom a Követeket. Az az enciklopédikus jelleg, az a sokrétű tartalom, ami egyedivé teszi, nem jellemző a többi képére, ráadásul anamorfózist sem festett többé. Talán meglepő, hogy Holbein festménye kapcsán az alkotók kifejezést említettem. Eszem ágában sincs a német festő érdemeit csorbítani, de biztos vagyok benne, hogy a rendkívül bonyolult jelképrendszert felvonultató, komplex kompozíció kigondolásáért egy egész alkotógárdát lehetne dicsérni. Az asztrológiai megközelítésben Holbein honfitársa, VIII. Henrik udvari csillagásza, a Münchenből származó Nicolaus Kratzer segédkezett, akit előző londoni látogatása óta munkatársként és barátként tartott számon Holbein, és bizonyára az ábrázolt személyek, a nagy műveltségű humanistaként is ismert Dinteville, és az Itáliában felnőtt és iskolázott de Selve is részt vettek a munkában. A festmény aláírása: IOANNES HOLBEIN PINGEBAT. Majd száz Angliában festett képe közül csak ezt az egyetlenegyet írta alá így, teljes névvel a festő.^[1] Értelmezhetjük úgy a feliratot, mint megszorítást: festette, tehát elvégezte a munka ráeső részét, vagyis a festést, de csak azt. A régi grafikai lapokról ismerős titulusokat átvéve bizonyára odaírhatták volna még a Követek alá: NICOLAUS KRATZER COMPOSUIT, GEORGES DE SELVE INVENIT, JEAN DE DINTEVILLE DIREXIT. Holbein festette, Kratzer komponálta, Selve kigondolta, Dinteville irányította. Persze az utóbbi kettő rangjához nyilván méltatlan lett volna ilyen felirat.   

 

---