Egy kicsit hamarabb érkeztem Szunyoghy András
barátom születésnapi tárlatának finiszsázsára a Mezőgazdasági Múzeumba, és beszédültem a Vadászat
és vadászfegyverek Magyarországon című kiállításra. Egy kis túlzással azt a
címet is adhatták volna neki, Kádár János puskái. Aki ért az ilyesmihez,
bizonyára lelkesen nézegette volna az első titkár hatalmas fegyverarzenálját.
Nekem Rév Júlia írása jutott eszembe róluk, ide is másolom az írást. (Bizonyára megbocsájtja
nekem, sőt ha véletlenül olvassa ez a blogot, talán örül is neki. :-)
KÁDÁR LEMEZE
A riportfilm
soha nem került adásba, az interjúk tartalmát a résztvevőkön, illetve a szűk
szakmai stábon kívül eddig nem ismerhette más. Több mint tíz éve porosodott már
egy filmes dobozban, amikor egy hosszadalmas betegség, pontosabban az ágyhoz
kötött semmittevés során újra eszembe jutott, és mivel olyan meglepő, talán a
történetírás érdeklődésére is számot tartható adatok, illetve az adatok kapcsán
felmerült következtetések is szerepelnek benne, amelyekről másutt nem hallottam,
ezért legépeltem a teljes, körülbelül 60 perces hanganyagot. Ahol szükséges,
leírtam azt is, hogy mi látszik a felvételeken. A főcím alatt, illetve a nyitó
képeken például a budapesti Iparművészeti Múzeum földszinti aulája látszik,
ahol Kádár János hagyatékát árverezik éppen. A képek alatt a narrátor hangját
halljuk.
A
katalógus címlapján így áll: Kádár Jánosné hagyatékának árverése. Tamáska Mária
három évvel élte túl férjét, az ő kívánsága volt, hogy árverezzenek el mindent,
ami a pártfőtitkár után maradt. A múzeum aulája olyan, mint egy zsibvásár. Kristályvázákra,
őztrófeákra, sakkészletekre, villanyborotvákra, faliszőnyegekre és porcelán
csecsebecsékre lehet licitálni. A majd’ négy órás esemény végére szinte minden
elkel, az intarziás sakkasztalt a Polgár lányok apukája veszi meg, az
ügyetlenül megragasztott Kovács Margit kerámia (vajon Kádár csapta földhöz,
vagy a feleség lett volna?) a művésznő inkognitóban maradó gyűjtőjéhez kerül. Elcipeli
egy házaspár a Junoszty televíziót, a Hruscsov házaspár ajándékát is.Talán csak
Kádár Jánosné Tamáska Mária duplacsövű sörétes puskája (Hruscsov 1958-as
ajándéka) nem kell senkinek.
Az árverésről
készült filmet1993. március 21-én forgattuk. Egy vidéki televízió szerkesztő-riporterként
vettem részt az eseményen, a program, ami miatt Pestre kellett jönnünk,
elmaradt, az árverés voltaképp szükségmegoldás volt, hogy el tudjuk számoltatni
legalább az útiköltséget. Amíg az operatőröm forgatott, más dolgom nem lévén,
egy német tévés stábnak segítettem, lefordítottam a tárgyak mellé tűzött
cédulák szövegét és megosztottam velük néhány jellegzetes apróságot, olyan
tényeket, vagy inkább csak legendákat, amelyeket a pártfőtitkár kapcsán
Magyarországon emlegetni szoktak. Vadászszenvedély, krumplistészta,
sakkversenyek, ultipartik, stb. A németek, azt hiszem, müncheniek voltak, nem
csak forgattak, néhány tételre licitáltak is, nem mintha különösebben fontos
lett volna számukra, hogy megvegyenek valamit, egyszerűen a műsorukat akarták
érdekesebbé tenni, de végül egy hanglemeznél nem léptek vissza. Háromszor,
négyszer is emelniük kellett a tétet, hogy az övék legyen a Dietrich
Fischer-Dieskau dalösszeállítás. Na persze így sem volt különösebben nagy az
összeg, kétezer, legföljebb kétezer ötszáz forint. Amikor elbúcsúztunk, akkor
derült ki, azért vették csak meg, hogy a segítségemet megköszönve
megajándékozzanak vele.
Hosszú ideig
porosodott a könyvespolcon, nem volt lemezjátszóm, talán egy év is elmúlt,
amikor a tasak hátára írt tartalomjegyzéket átfutottam. A vége felé az egyik
tétel – Robert Schumann: Belsazar – tintával
alá volt húzva és két betű állt mellette: N.H.
A
következő beszélgetést Julew Adorján zenetörténésszel vettük föl. Julew úr budai
lakásának teraszán ülünk, az interjú alatt hol felerősödve, hol elhalkulva
hallatszik Fischer-Dieskau éneke, illetve fekete-fehér filmbejátszásokon
látszik a német művész.
– Ha jól tudom,
az Iparművészeti Múzeum megbízásából ön készítette elő árverésre Kádár
lemezgyűjteményét.
– Pontosabban a
Műgyűjtők Galériája Aukciós Ház Kft. megbízásából szortíroztam a gyűjteményt, a
múzeum csak a helyszínt adta az árveréshez. A több ezer tételből álló anyagban
kevés volt, ami valamilyen szempontból ritkaságnak számított. A zenés lemezek
közt túlsúlyban voltak a munkásmozgalmi dalok, az indulók, a slágerek, a tánczenei
korongok, de sok népzenei lemez is volt. Zömmel ajándékba kapta ezeket Kádár.
Értékesebbek voltak, bár azt hiszem, csak nálunk számítottak kuriózumnak az
olyan lemezek, amelyek Lenin, Sztálin, Trockij vagy Kun hangját örökítették
meg. Érdekes volt Kun Bélát oroszul hallgatni.
– A Dietrich
Fischer-Dieskau lemezről mit kell tudnunk?
– Dietrich
Fischer-Dieskau német operaénekes volt, lírai bariton, a háború utáni időszak talán
leghíresebb dalénekese. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt
mondom, hogy ő volt az az énekes, akivel a világon a legtöbb lemezfelvételt rögzítették.
– Akkor a mi
lemezünk nem igazán számít ritkaságnak.
– Egyáltalán nem
az. Robert Schumann dalait énekli, 1957-es kiadás. Több száz lehet belőle akár
Magyarországon is.
– Kádár
kedvelhette?
– A gyűjteményben
nem volt több Fischer-Dieskau lemez, hasonló karakterű korongok is csak elvétve
akadtak, vagyis a válaszom az lett volna, hogy nem.
– Lett volna?
– Igen,
megvizsgáltam ugyanis és azt kellett tapasztalnom, hogy egy rendkívül sokszor
lejátszott bakelitlemezről van szó, amelyet a sok használat miatt bizonyos
helyeken már nem is lehet élvezettel hallgatni.
– Bizonyos
helyeken.
– Találtam egy
olyan részt, ahol a barázdák annyira elhasználódtak, kirepedeztek, hogy minden
lejátszásnál kiugrik a tű a helyéről.
– Megnevezné,
melyik dalról van szó?
– A Belsazar címűről beszélek. Akkor szokott
ilyen előfordulni, ha nem az egész lemezt hallgatják meg, hanem mindig csak arra
a részre illesztik a tűt. Nos, ezt a dalt, különösen a dal végét nagyon sokszor
meghallgathatta Kádár:
Belsazar
ward aber in selbiger Nacht
Von
seinen Knechten umgebracht.
(Filmünkben
sikerült rekonstruálnunk, ahogy a lemezjátszó tűje folyton visszaugrik, és Fischer-Dieskau
újra és újra belevág az iménti két sorba.)
– Ez az a dal
ugyebár, amelyet a lemezborító tartalomjegyzékén alá is húztak.
– Igen, ez, az,
– Talán nem
értette jól? Egyáltalán, beszélt Kádár János németül?
– Aczél György
memoárja szerint egyedül németül tudott, azt is csak alap-szinten. Egyébként
Heine versét zenésítette meg Schumann.
A
következő beszélgetést a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának
irodájában vettük föl, Pöndör Klárát, a Nyelvészeti Kutatócsoport tudományos
segédmunkatársát kérdeztem. (A rövid vágóképeken Tintoretto,
Veronese, Ribera és Rembrandt festményei látszanak, a képek alatt olykor
felerősödik William Walton oratóriuma, a Belsazár lakomája.)
– Az aláhúzott
cím mellé írt H betű talán Heinére utal? De mi lehet az N?
– Ó nem, dehogy.
Ráadásul nem is az NH monogram van az aláhúzott cím mellé írva.
– Hát?
– Nézze csak meg
jobban, ez egy tükörfordított N betű. Olykor a diszlexiások is így írják, de
szerintem másról van szó. Ilyen a mi latin ábécénkben nincsen, van viszont az
oroszoknál. Ez egy cirill И betű, ami I hangot jelöl. Mint Igor vagy Irina.
– És a H?
– Ha az első
betű orosz betű volt, akkor bizonyára ez is az. A H betű náluk az N hangot
jelöli. Nikita vagy Natasa lehetne. Vagyis a monogramot, ha monogramról van szó
egyáltalán, szerintem latin betűsen így kell kiolvasni: I.N. Ha egy név
kezdőbetűit rejti, akkor mondjuk Iván Novikov lehet, vagy Iréne Nurajev.
– Tehát Heinéhez
nincs köze a jegyzetnek, ám önt irodalmárként mégis Heinéről szerettem volna
faggatni, a vers ugyanis, amit Schumann megzenésített és Fischer-Dieskau
elénekelt, ha jól tudom, mégis csak Heinétől származik.
– Valóban.
Ráadásul az egyik legtöbbet idézett verse, számos magyar fordítása van, talán Szabó
Lőrincé a legismertebb: Az éjfél már
közeledett, / csönd, béke Babylon felett. / Csak fent ragyogott-zengett a vár:
/ fáklyák, csatlósok, száz lakáj. – … és a vers úgy zárul, hogy Belzacárt
még éjszaka megölte a cselédhada.
– Ezt a bizonyos
Belsazart vagy ahogyan Szabó Lőrinc írja, Belzacárt, akit a dalban, illetve
Heine versében is megölnek, a Bibliából, az Ószövetségből ismerhetjük ugyebár…
– Igen, igen, Nabukodonozor
fia volt Belzacár és egyben a babilóniaiak utolsó királya. Ő volt az, aki egy
lakoma során, egy lebegő kezet pillantott meg, egy rejtélyes kézfejet, amelyhez
nem tartozott test, és amely a következő titokzatos szavakat írta a falra: „Mene, mene, tekel, ufarszin”.
– Mit jelentenek
a szavak?
– A szavak
önmagukban nem túl bonyolultak, ősi közel-keleti súlymértékek, illetve
pénzmennyiségek egyszerű felsorolásáról van szó, a megfejtésük azonban…
– Megfejtés?
– Igen, Dániel
prófétának sikerült a jelképes magyarázatot megtalálnia, idézem: „Mene, azaz számba vette Isten a te
országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjával
találtattál. Ufarszin (más szóval peresz),
azaz felosztatott a te országod és adatott a médeknek és perzsáknak.”
– Már emlékszem,
leginkább azt a részt szokták emlegetni: megmérettél és híjával találtattál. Rembrandtnak,
ha jól tudom, van egy híres képe…
– És Karinthynak
egy verse, a Méné, tekel, de ha már a
magyaroknál tartunk, inkább Adyt idézném, Nem hiszem, hogy mód lenne itt
részletesebb magyarázatra, de azért érdemes megemlíteni legalább A nagy kéz című Ady verset, ami Heine Belzacár című versének ironikus
megidézése.
A
két cirill betű – feltehetően orosz monogram – miatt felkerestem Á. E. (név
nélkül vállalta csak az interjút) Leningrádban végzett történészt, a korszak
kutatóját, aki gyors és határozott választ adott. (A beszélgetés alatt a cári
családról készített archív fényképek látszanak, továbbá a jekatyerinburgi
Ipatyev házban készült belső felvételek. Egy-egy rövid ideig látható képen
feltűnik V. György, Szverdlov, Lenin, továbbá Grósz Károly, Vlagyimir Krjucskov,
illetve az előzőeknél valamivel hosszabb ideig látható Nagy Imre és Kádár János
portréja is.)
– И. H. Sok név
kezdődhetne így, de mindaz, amit még tudunk, az évszám, a Heine vers és persze
legfőképp a tulajdonos, vagyis Kádár János személye számomra nagyon valószínűvé
tesz egy nevet, megkockáztatom, ez a név
nem is lehet más: Имре Надь. Vagyis Nagy Imre.
– Kifejtené,
hogy miért, professzor úr? Az 1957-as évszámtól és Kádár János nevétől tényleg
el lehet jutni Nagy Imréhez, a kivégzett miniszterelnökhöz, Heinét viszont nem nagyon
értem, még akkor sem, ha tudom, hogy Marx…
– Na igen, Heine
kapcsán valóban hosszabb magyarázat szükséges. Marx Károly tényleg a barátja
volt, rossz nyelvek szerint Marxné is, de most nem erről lesz szó. Kezdjük II.
Miklóssal.
– Úgy érti, hogy
az utolsó cárral?
– Mondhat
nyugodtan utolsót, bár 1917. március 15-én, amikor lemondott a trónról, még
átadta azt öccsének, Mihailnak, aki II. Mihály néven majdnem egy napig
cárkodott. Szóval most a hivatalosan utolsóelőttiként bejegyzett cárról,
Miklósról akarok beszélni. Pontosabban a cár és a cári család haláláról.
– Gyalázatos
gyilkosság volt.
– Egy titkos kivégzés.
1918. július 17-én Jekatyerinburgban Szverdlov utasítására (ki hiszi el, hogy
nem Lenin parancsa volt) gyilkolták meg a trónról akkor már több mint egy éve
lemondott II. Miklós cárt, a feleségét, a fiát, Alekszej cárevicset, négy lányát
egy komornyik, két komorna és a háziorvos társaságában. A tetemeket aztán egy közeli
bányához szállították, hogy megpróbálják elégetni, ami a fagyos időben (noha
július volt) nem sikerült, aztán a rájuk öntött savval is kudarcot vallottak,
vélhetően a teljes megsemmisítés volt parancsba adva, végül aztán elásták a holttesteket,
melyek csak az 1991-es exhumálás során kerültek elő. Talán az idővel
szégyelleni kezdett vérengzésnek is betudható, hogy tiltott várossá
minősítették, sőt át is nevezték Szverdlovszkká a települést, de valahogy a
világnak is kényelmesebb volt hallgatni a dologról. A briteknek például V.
György miatt, aki könnyedén megmenthette volna a cár-unokatestvért (egyébként
nézze csak meg, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás), szóval
megmenthette volna egy egyszerű befogadó nyilatkozattal, de nekünk is
kényelmesebb volt nem emlegetni a dolgot a magyarok miatt.
– A magyarok miatt?
– Igen, róluk fogok
beszélni, a magyarokról. Egy majd’ negyven évvel később nyilvánosságra hozott dokumentum
szerint a család fölött őrködő, s a kivégzéssel is gyanúba hozható11 fős
különítmény tagjai közt 7 magyar név volt. Abba most nem mennék bele, hogy az
oroszok többnyire lettként emlegették őket. A cár is azt írta a naplójában,
néhány nappal a halála előtt, hogy kicserélték az őrséget, lettek érkeztek az
oroszok helyett, és az orosz dokumentumokban is az áll, hogy a katonák zöme
idegen nyelven beszélt. A polgárháborúban a magyar hadifoglyokból szervezett
alakulatok zömmel a vörösök oldalán harcoltak, ellentétben például a csehekkel,
akik a fehérek mellé álltak. A vörös oldalon voltak a latisok is, így hívták a
magyarok a letteket, és sokszor közös feladatot kaptak. De a jekatyerinburgi
feladat nem volt közös, legalábbis lettnek hangzó név nincs a listán. Orosz és
magyar nevek vannak. A parancsot kiadó és a lövöldözést megkezdő főember
egyébként az orosz Jakov Jurovszki volt. Mivel a lista cirill betűs, ráadásul
sebtében, olykor talán hibásan leírt neveket kell „magyarítani” ezért a lista
mellé illik a „valószínűsíthető” szót is odatenni. Horváth Lajos, Fischer
Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas
András. Verhas egyébként a falra is fölírta a nevét, a szuterénben készült fotón
is olvasható, ami megerősíti a lista hitelességét. De nekünk nem az ismeretlen
Verhassal kell foglalkoznunk, hanem Nagy Imrével. A listán így szerepel: Imre
Nad.
– Nagy Imre.
Vajon arról Nagy Imréről lenne szó?
– Mi tagadás, az
a Nagy Imre, a későbbi miniszterelnök, az 56-os forradalom mártírja a cári
család kivégzése idején, tényleg ott volt Szovjet-oroszországban. 1916 őszén,
20 évesen került hadifogságba, aztán a 17-es forradalom után, a vörös oldalra
került, belépett a Vörös Gárdába, sőt a kommunista pártba is. A több tízezer
hadifogolyból lett vöröskatona, sőt újsütetű párttag közt azonban tucatjával lehettek
a Nagy Imrék, higgyük inkább, hogy nem arról a Nagy Imréről, hanem egy másik
Nagy Imréről van szó…
– De az azért
gyanítható, hogy ez a másik Nagy Imre is honfitársunk volt.
– Ez egy magyar
név. Visszatérek még rá, de először legyen szó arról, amit először kérdezett, hogyan
kerül a Schumann dal a képbe.
– Pontosabban a
Heine vers, a Belsazar.
– A
jekatyerinburgi Ipatyev-házban, ahol a szuterénben a kivégzés történt, sok
ceruzával írt firkát találtak a vizsgálóbizottság tagjai. Egy héttel a
vérengzés után ugyanis megérkeztek a fehérek, akik a cári családot akarták
megmenteni, de már csak a kihalt házban vizsgálódhattak. Találtak a cárnét és
Raszputyint ábrázoló pornográf rajzokat, obszcén orosz feliratokat, neveket, de
ezekre most nem érdemes szót vesztegetni. Érdekesebb lenne az a sok szvasztika
ábra, amelyet a cárné rajzolt meg karcolt minden útjába kerülő felületre, de
azok sem tartoznak a témánkhoz. Volt viszont a tapétára írva két német verssor
is: Belsatzar ward in selbiger Nacht /
Von seinen Knehten umgebracht.
– A Heine vers!
– Igen, a Belsazar
két utolsó sora.
– Ráadásul éppen
ezek a sorok azok, amelynél Kádár agyonhallgatott lemeze folyton megakad.
– Magyarra így lehet
lefordítani: Belsazart még aznap éjjel szolganépe tépte széjjel.
– Szabó Lőrinc
úgy magyarította: Belzacárt még éjszaka megölte a cselédhada. Vajon szándékos lehet,
hogy a fordításban olyan változata szerepel a névnek, amelyben benne van a cár.
Belzacár.
– Talán
véletlen. Még tán azt is fölfoghatjuk véletlennek, hogy a vesztőhely tapétájára
írt német szövegből is kisilabizálható a cár, tudniillik a zar szó, Belsatzar, de
ha felidézi Heine személyes jó barátainak, Karl Marxnak és Friedrich Engelsnek
leghíresebb művét, nem is kell az egészet, elég a legelső sorát, akkor már
egyre kevésbé hihető véletlennek a dolog. Igen, a Kommunista kiáltvány második
mondatában is feltűnik a cár.
–
Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára
szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár…
Igen, igen: …der Papst und der Zar… Nem lehet véletlen,
hogy éppen itt ugrik meg Kádár lemeze. Sokszor visszapöckölhette a tűt ehhez a
részhez…
– Bizonyára volt
rá oka, hogy visszapöckölje.
– Ezt az okot
kell megtalálnunk. De nézzük csak meg újra a lemezt.
– Úgy érti, hogy
a lemezborítót?
– Igen, úgy. A borító
tartalomjegyzékének Nagy Imrére utaló cirill feliratából arra lehet
következtetni, hogy valami orosz küldeményről, valószínűleg ajándékról van szó.
– Arra céloz
professzor úr, hogy valaki rá akarta venni Kádárt, hogy a cárgyilkosságot és
Nagy Imrét összefüggésbe hozza egymással?
– Mielőtt
válaszolok, előre ugrok három évtizeddel. 1988-ban Grósz Károly lett az MSZMP
főtitkára, és ugyancsak 88-ban Vlagyimir Krjucskov lett a KGB, vagyis az
Állambiztonsági Szolgálat elnöke. Ez a bizonyos Krucskov, pesti barátainak Vlagyimir
Alekszandrovics, olykor egyszerűen csak Vologya, 1956-ban a budapesti szovjet
nagykövetség titkára volt, vagyis már akkor képben volt a magyar ügyeket
illetően, a KGB elnökeként pedig azt tudhatott meg Nagy Imre előéletéről, amit
csak akart. Megkockáztatom, aki ilyen magas poszton van, olyan tényeket is
képes kideríteni, amelyek meg sem történtek. Talán nem mellékes, hogy Krucskov
azon kevés szovjet diplomata közé tartozott, akik szinte kifogástalanul megtanultak
magyarul.
– 1988-ban, indult
be Magyarországon a rendszerváltáshoz vezető erjedés.
– Igen, és ha
emlékszik, a rendszerváltás előzményei során az 56-os eseményeket
népfölkeléssé, aztán forradalommá keresztelték, továbbá elkezdték forszírozni a
szovjet csapatok hazaküldését
– Emlékszem,
Pozsgai, Orbán, a konyeces plakát…
– Kádár, a hivatalából
fölmentett főtitkár pedig állítólag becsomagolt bőrönddel várta a
letartóztatását. Na, ekkor jött a képbe Krucskov. Nem tudom, maga ajánlotta-e
föl a segítségét, Grósz kérte-e meg rá, vagy a lassan leereszkedő
demencia-függöny mögül még maga Kádár üzent, mindenesetre beindult a Nagy Imre
lejáratására alkalmas dokumentumok összegyűjtése.
– Miközben
javában folyt a rehabilitáció előkészítése?
– Szabályos
versenyfutás zajlott. 1989. június 16-án a Műcsarnok lépcsőjéről ünnepélyesen
újratemették az exhumált Nagy Imrét, július 6-án a Legfelsőbb Bíróság
bűncselekmény hiányában kimondta a felmentését, de a tárgyalás alatt már egy
cédulát köröztek a hallgatók közt…
– Igen, az volt
ráírva, hogy Kádár meghalt.
– Mindeközben Grósz
megkapta Krucskov dossziéját, kiterítette az MSZMP Központi Bizottsága elé. A
vértolulásos öregemberek először azt gondolták, hogy minden megfordítható,
aztán lassan ráeszméltek, hogy Kádár talán mégsem támad föl a hír hallatán,
Nagy Imrét se lehet még egyszer fölakasztatni, végül abban maradtak, hogy
egyelőre nem publikálják a dolgot, érdemi vitát sem tartanak fölötte, inkább a
kedvezőbb alkalmat várva jegelik a témát.
– Nem vitás, ez
a legkényelmesebb. Így is történt?
– Többnyire
informális csatornákon terjedt azért a dolog, a legnagyobb nyilvánosságot egy
olasz publikáció hozta, a százezres torinói La Stampa 1993 februárjában
szenzációként közölte Krjucskov Nagy Imrét érintő „titkos” feljegyzéseit. A
cárgyilkosság mellett azt is, hogy besúgó volt.
– Konklúzió?
– Ahogy mondtam,
a KGB elnöke ugyan mindent tudhat, de nem biztos, hogy mindent el is kell
hinnünk neki. Van egy orosz kifejezés, amely alapszava volt és maradt az orosz
titkosszolgálatoknak. Ott van az Ohrana, a Cseka, az NKVD, a KGB szótárában. Ez
a szó a legendirovanyije. A legendakészítés.
Kissé leegyszerűsítve annyit tesz: hazugság. Az ügynökök a kiképzésük során legelőször
azt tanulják meg, hogyan kell hihetően hazudni.
– Na most legyek
okos: részt vett a mi Nagy Imrénk a cári család legyilkolásában vagy nem vett
részt benne?
– Számomra elég
meggyőző volt, hogy Borisz Jelcin, amikor 1992 novemberében Pesten tárgyalt,
kivitette magát Rákoskeresztúrra és megkoszorúzta Nagy Imre sírját. Tudja-e,
hogy Jelcin mielőtt Oroszország elnöke lett, éppen Jekatyerinburg párttitkára
volt. Pontosabban Szverdlovszké, mert akkor úgy hívták. Ő bontatta le az
Ipatyev-házat, ahol a cári családdal végeztek, aztán ő építtetett templomot a
ház helyére. Ha valaki, ő tudhatta, kik voltak a gyilkosok. A sírkoszorúzás ott
a rákoskeresztúri 300-as parcellában üzenetként is megáll: Nagy Imre nem
lehetett a cárölők közt. Vannak cikkek, amelyek azt is kétségessé teszik, hogy
az a másik Nagy Imre nevű ott volt-e még akkor, amikor a gyilkolászás beindult.
Nem árt fenntartással fogadni a tényként közölt híreket, meg a cáfolatukat sem,
oly sok dologhoz lett már hozzákapcsolva a cárgyilkolás. Nemzetközi zsidó
összeesküvéstől szabadkőműves projekten át a kommunizmus lejáratására kitalált
akcióig minden volt. Meg persze mindennek az ellenkezője is.
– És, hogy
ügynök, hogy besúgó, hogy tégla, nem is tudom, hogy hívják az oroszok, szóval
hogy Nagy Imre az lett volna?
– Most csak
Jekatyerinburgból készültem. Egyébként úgy mondják, szekszot.
– Tessék?
– Szekrétnyij szotrudnyik. Röviden:
szekszot.
– Tessék?
– Így mondják a besúgót.
Azt kérdezte, nem? De nekünk most nem azt kell megfejtenünk, hogy ott volt-e
Nagy Imre Jekatyerinburgban, és azt se, szekszotoskodott-e a sztálini időkben,
hanem azt, hogy miért akarták mindezt Kádár tudomására hozni 1957 táján?
– Miért gondolja,
hogy 57 táján?
– Mert a
lemezzel segíteni akarták Kádár döntését. Nagy Imre lejáratása volt a cél. A
szovjet világban a cári család megölését ugyan nem ártatlan emberek
lemészárlásaként tálalták, úgy tekintettek rá mint a forradalomban szükséges, a
proletárdiktatúrában elfogadható népítéletre, a francia forradalommal
példálóztak, de azért ahogy múlt az idő, érezték, nagyon büszkének sem kellene
lenni rá.
– Éppen 40 év
telt el.
– 1958-ban úgy
interpretálható a történet, hogy ha Nagy Imre részt vett a kivégzésben, akkor
igencsak kérdéses, van-e erkölcsi alapja, hogy most a másik oldalon, kvázi a
Szovjetunió ellenfeleként jelenjen meg. Ez egy jól meglovagolható dolog,
ráadásul a végeredmény szempontjából szinte mindegy, hogy valóban ott volt-e
Jekatyerinburgban, ha elhíresztelik róla, az is pont elegendő. 1957-ben jelent
meg Dietrich Fischer-Dieskau Schumann-lemeze és 1958 nyarán végezték ki Nagy
Imrét. A lemezt ugyan bárki Kádár kezébe nyomhatta, ám a jelentésével és a
várható politikai hozadékkal csak nagyon kevesen lehettek tisztában. Ha valaki
mégis, akkor az maga Nyikita Szergejevics Hruscsov volt.
– A Sztálint
követő főtitkár. Mellesleg 56 vérbefojtója.
– Itt van,
kikönyvtáraztam mindent, mert én is rá gondoltam:1957. január elsején érkezett
először Budapestre, akkor még titokban, aztán március végén, júniusban, majd
novemberben Moszkvában, 1958. áprilisában megint Pesten, a következő hónapban
újra Moszkvában volt csúcstalálkozó. Tulajdonképpen bármelyiken átadhatta a
lemezt Kádárnak, bár aligha nyilvános ajándékként adta át, hiszen az ajándékok
azért komolyabbak voltak. 1958 áprilisában például egy-egy Volga személyautóval
lepte meg a politikai bizottság tagjait…
– Mariskának,
Kádár feleségének meg egy duplacsövű távcsöves vadászpuskát hozott, emlékszem,
ott volt az is az árverésen, olyan magas kikiáltási árral, hogy végül nem
kellett senkinek.
– Az a néni
vadászott? Ha-ha! Görbe lábú pici asszonyra emlékszem, rémséges félcipőkre,
ódivatú kosztümökre, és hogy folyton belegabalyodik a hosszú fülű retiküljébe.
Mindeközben egy vadászdáma volt? Egy Artemisz, egy Diana?
– Hát legalábbis
puskája volt neki, és nem is akármilyen.
– Na, foglaljuk
össze. Hruscsov tehát egy jelképes ajándékot is felhasználva informálja Kádárt
Nagy előéletéről. Úgy tűnik, Kádár rongyosra hallgatja a lemezt, a cárgyilkos
Nagy képét mégsem dobja be a köztudatba.
– Az
agyonhallgatott hanglemez azért arra utal, nem lehetett egyszerű a döntés.
– Vagy arra,
hogy később kínozni kezdte a lelkiismeret. Érdemes megnézni a könyvtárát, ami
szerencsére nem lett elárverezve. Rejtő Jenők, Agatha Christie-k, Graham
Greenek, sakkönyvek, ki ne felejtsem Macchiavellit … és Heinék. Kiírattam
Piroskával, a Politikatörténeti Intézet olvasószolgálati munkatársával, mi volt
meg Kádárnak Heinétől: Válogatott versek (Szépirodalmi Kiadó, 1951-es kiadás),
Gondolatok (Helikon, 1958.), Útirajzok (Helikon, 1959.), Németország, téli rege
(Helikon, 1962.), egy újabb Válogatott versek (Európa Kiadó, 1973.). Megvette A
német líra kincsesházát, Szabó Lőrinctől az Örök barátainkat, Vas Istvántól a
Hét tenger énekét, csak hogy más fordításokban is olvashassa a Belzacárt. Eleinte talán pressziót
akartak Kádárra gyakorolni, vagy Kádár megpróbálta annak érezni, az ártatlannak
ugyan nem mondható, de a kivégzésre azért legföljebb csak áttételesen buzdító
ajándékot. Aztán ahogy múlt az idő, az oroszoknak egyre kevésbé lehetett fontos
a kivégzés.
– Ha tényleg 57
körül kapta, akkor azért kapta, hogy megkönnyítsék számára a döntést, ha csak
később, akkor meg azért, hogy a lelkifurdalását enyhítsék. Tudom, hogy nehéz
ilyesmit hinni a szovjet elvtársakról, finom, hogy ne mondjam, hamvas a
gesztus, de azért ez sem kizárható.
– Kádár szerette
volna azt a látszatot kelteni, hogy Moszkva kívánságára végeztette ki Nagy
Imrét, csakhogy az oroszoknak egyre kevésbé volt fontos megszabadulni Nagytól.
Nagy Imre ítélete akár már 1957-ben is megszülethetett volna, de szovjet kérésre,
nehogy akadálya legyen a kibontakozó enyhülésnek, el lett halasztva. Aztán 58
elején ugyanilyen okból újra halasztani kellett. Ami 57-ben még hihető volt,
hogy Nagy potenciális veszélyt jelent, 58-ban már nem állt meg. Ahogy múlt az
idő, egyre kevésbé kellett tartani a forradalom föllobbanásától, s ha valamitől
mégis, legföljebb attól, hogy maga az ítélet vált ki elégedetlenkedést.
– 58 nyarán
mégis fölakasztatta… hogy aztán egy életen át gyötörje az önvád.
– Először azt
hitte, túl tudja tenni magát rajta, ahogy Rajk kivégzésén is túltette, de nem
sikerült.
49-ben könnyű
volt áthárítani a felelősséget Rákosira, Péter Gáborra, 58-ban az oroszokra
kellett volna, ami sokkal nehezebben volt kivitelezhető. Ráadásul egy
évtizeddel öregebb, ha a triplán számítandó börtönéveket is vesszük, akkor
sokkal többel.
Az
Ipatyev házban talált feliratok, a falfirkák, a különböző szövegek és a Heine
vers kézzel írt két sora alapján logikusnak látszott, hogy egy grafológus
véleményét is kikérjük. Sajnos az eredeti feliratok nem álltak a rendelkezésünkre,
csak nem túl jó minőségű reprodukcióik, Mióker Emília gyakorló grafológus és
igazságügyi írásszakértő azonban így is vállalkozott egy rövid beszélgetésre.
– Köszönöm, hogy
néhány alapvető kérdés eldöntésében a segítségünkre lesz. Mi következik a
kivégzés helyszínén talált rajzokból és írásokból? Elsősorban a falra,
pontosabban a tapétára írt versrészlet kézírására gondolok.
– Noha
kétségtelen, hogy a kezünket használjuk az íráshoz, mégsem szeretem, ha
túlhangsúlyozzuk a kéz szerepét. Az írás folyamatát az agyunk befolyásolja. Bár
a tanulás során nagyjából egyformán tanuljuk meg és sajátítjuk el az írást, de
idővel mindenkire jellemzőek lesznek egyedei sajátosságok. Éppen ezek a
sajátosságok, jellegzetes különbözőségek képezik az alapját annak a komplex
tudománynak, melyet a grafológus alkalmaz munkája során.
– A kérdésünk,
bocsásson meg, ha közbevágtam, szóval a kérdés arra irányul, hogy az adott írás,
esetünkben a két verssor kitől származik, valamint hogy a tapétán talált különböző
írások származhatnak-e egy és ugyanazon személytől.
– Annak
érdekében, hogy megfelelő, tudományos alapokon nyugvó, objektív szakvéleményt
tudjunk adni, az összehasonlító vizsgálatok elkerülhetetlenek. Ennek során minél
több írásminta beszerzése szükséges olyan személyek írásmintáira gondolok, akik
a vizsgált írás kapcsán szóba kerülhetnek.
– Igen, volt
olyan kedves, hogy megvizsgálta az általunk beszerzett írásmintákat, amelyekről
eddig nem mondtuk meg, hogy kiktől származnak, úgy véltük, hogy a nevek,
közismert személyiségek nevéről van szó, esetleg befolyásolnák…
– Az ilyen
dolgoktól, elég nagy szakmai tapasztalat áll mögöttem, el tudok vonatkoztatni.
Mindazonáltal az önök által adott írásminták és a Belsazar ward aber in selbiger Nacht kezdetű szöveg közt nem találtam
feltűnő egyezést.
– Vagyis a vers
nem származhatott az egyik írásminta mögötti személyiségtől sem.
– Nagy
valószínűséggel kijelenthető, hogy nem.
– Nagy
valószínűséggel?
– Nézze, a
szöveg tagoltsága, a sorok és a szavak közötti távolság, a sorok iránya, a
betűk dőlése, nagysága, továbbá a betűk kezdő és befejező vonalainak iránya,
alakja, íve, lendülete, vagy épp a lendület megtörése mind-mind jellemzőek
lehetnek egy-egy személyre, ugyanakkor a szituáció, amelyben az íráskép
realizálódik, az esetleges külső hatások, érzelmi vagy fizikai hatások mind
változtathatnak a képen. Esetünkben egy nem túl karakteres kézírást látunk,
álló, sőt egy kicsit balra, az iskolás írásmóddal szembe dőlő betűket. Azt
tudom, hogy a vizsgált írás függőleges felületen jelent meg, a mintaként hozott
szövegek pedig asztali iratok, vagyis vízszintesen elhelyezett papírra íródtak,
ami azért elég nagy különbség, ezért van az, hogy bármit állítok, hozzá kell
tennem, hogy csak nagy valószínűséggel állítom.
Miután
Mióker Emília megállapította, hogy a mintakéziratok és a falfeliratok közt
nincsen valószínűsíthető kapcsolat, föltártuk előtte, hogy honnan származik a
vers, továbbá hol és milyen körülmények közt fényképezték le a többi feliratot
és ábrát, majd elmondtuk, hogy kiknek, köztük Nagy Imrének, Rákosi Mátyásnak, Münnich
Ferencnek a kézírását mutattuk meg neki.
– Kedves Emília,
most a történelmi helyszín, illetve a szóba került nevek alapján akarja-e
módosítani a véleményét?
– Nem akarom, de
valamit azért meg tudok állapítani, ami fontos lehet. Azt biztosra mondhatom, elvégre
több évtizedes gyakorlatom van, hogy az obszcén szövegek és rajzok az esemény,
vagyis a cári család meggyilkolása előtt kerültek a falra, azt gyanítom, hogy a
magukat hergelő katonák írták, akikről ugyebár tudható, hogy július 17-e,
vagyis a gyilkosság előtt hálóhelyül is használták a szuterént. A Heine sorok
viszont bizonyosan a kivégzés után íródtak, a kivégzés után legalább egy
nappal, talán többel is, de természetesen a fehérek megérkezése előtt.
De
vajon ki írhatta őket? A kérdést már Schenk Idának, a 19. századi német
irodalom magyarországi hatásaival foglalkozó, a témában gyakran publikáló
egyetemi tanársegédnek tettem föl. A beszélgetés alatt Heine, Ady, Kun Béla
fényképei látszanak
– Az ön által felsorolt
személyek, Nagy Imre, Münnich Ferenc, Rákosi mindegyike tudott németül, a
dokumentumok szerint ott tartózkodó magyarok is tudtak, hiszen eredetileg az
osztrák-magyar hadsereg katonái voltak s talán olyan is volt köztük, aki az
irodalomban is jártas volt, nota bene túl nagy irodalmi jártasság nem kellett a
Heine vers ismeretéhez. Heinét jól ismerték Magyarországon is, magyar nevet is
kapott, Heine Henrikként emlegették, sokan próbálták követni, olyannyira, hogy
Petőfit néha "magyar Heiné"-nek is titulálták, sőt magának Heinének
is fölhívták a figyelmét Petőfire. Mondjuk nagyon nem lelkesedett Petőfiért,
ami nem csoda, mert elég pocsék fordítást kapott. A 19. században a Dalok
könyvének népies, petőfis Heinéje volt a minta, ami aztán a századfordulón, Ady
Endre föllépésével változott meg. A korai, a költőként saját hangot kereső
Adyra Heine keserűbb hangú, cinikus, sőt gúnyos költészete – és persze prózája
– hatalmas, ám az irodalomtörténet által még csak részben feldolgozott hatással
volt. Az Egyház, a világi hatalmak, a kiürült tekintélyek elleni lázadót látta Heinében.
Ha egy vörösök oldalára sodródó magyar hadifogoly ismerte Adyt, nagyon sokan
lehettek ilyenek, akkor vele Heine is képbe kerülhetett. Egy szó mint száz, Ady
szívesen írt és beszélt Heinéről, példálózott vele, sőt tanított is róla.
– Tanított?
– Ó, igen,
reméltem, hogy rákérdez a szóra. Ady tanított is. Kérdezze talán meg, hogy
kinek…
– Jó, máris megkérdem:
kinek tanított?
– A zilahi
református kollégium kisdiákjaként különórákat vett a nyolc évvel idősebb
nagydiák Adytól egy Kohn Béla nevű fiúcska. Igen, jól sejti, a későbbi Kun
Béláról van szó. Úgy is mondhatni, a nagykamasz protestáns korrepetálta a kiskamasz
zsidót. Nem volt ritka az ilyesmi, az iskola nevelési elvei szerint a zsidó
diákokban ugyan a választott nép gyermekét kellett látni, de azért türelmes
megtérítésükre is gondot kellett fordítani.
– Hű, de szépen
van mondva!
– A türelemről
azért egy apróság eszembe jut: a tanítás eredményessége érdekében Ady a testi
fenyítés alkalmazására is föl lett hatalmazva, Kohn Béla apukája és az iskola
igazgatósága részéről egyaránt. Ady Lajos, a költő öccse, aki eléggé képben
volt, hisz ugyanabban a kollégiumban volt harmadikos, szó szerint ezt írja: „A
fiút édesapja – akkor szilágycsehi körjegyző – azzal az instrukcióval bízta
Bandi gondjaira, hogy kivétel nélkül minden privát óra előtt keményen meg kell
pálcáznia.”
– Ah!
– Azt nyilván
nem lehet tudni, hogy Ady a tanítás során hova helyezte a hangsúlyokat, az
irodalom történetének mely területeit preferálta, de az azért sejthető, hogy
kezdő verselőként legszívesebben a költőkkel foglalkozott, ifjú tanítványára
való tekintettel pedig a zsidó költőket is elővette.
– Vagyis Heine
biztosan szóba került köztük.
– Igen, erre
akartam kilyukadni. Később, amikor Kun a Budapesti Hírlap újságírója volt, Ady
meg már a költők fejedelme, újra találkoztak. Összeborulásról talán nem volt
szó, de vannak, akik úgy tudják, a pesti baloldali értelmiséggel, s tán a
szabadkőművesekkel is Ady hozta össze Kun Bélát. Ami viszont biztosan tudható,
hogy Kun kedvenc költőjének tartotta és szívesen idézte Ady verseit.
– Heinétől
Adyig, Adytól Kunig jutottunk, de miért is kell nekünk Kun Béla?
– 1918 nyarán
történetesen nem csak Nagy Imre, nem csak Rákosi, nem csak az elvetélt költőnek
számító Münnich Ferenc, hanem Kun Béla is Oroszországban volt, ráadásul nem
csak a bolsevik oldalra állt magyarok közt, hanem az internacionalistának
nevezett alakulatok közt is főembernek számított. Kapcsolatba került magával
Leninnel is. Ne felejtse el, egyelőre a Magyar Tanácsköztársaság előtti időről
beszélek.
– Arra gondol,
hogy…
– Semmilyen
dokumentummal nem tudnám igazolni, egyelőre csupán az ön által felvetett nevek
mellé illesztettem még egyet.
– Köszönöm, hogy
segíteni próbált, bár…
– Belátom, nem
történészi, inkább irodalmi, úgy értem a fikciók világába tartozó a dolog, amit
a Jekatyerinburgi gyilkosságok kapcsán mondani akarok, de azért folytatnám, ha
még van film a kamerájukban.
– Anasztázia?
– Nem, dehogy.
Ismerem én is a legendát, hogy az egyik hercegnő túlélte a vérengzést, de
másról lesz szó. A jekatyerinburgi magyarokról mondanék még valamit. Volt
köztük valaki, akiről eddig nem esett szó. Egy Egy Mebius nevű férfi. Mebius,
csak ennyi, ugye nagyon olyan csengése van, mintha álnév lenne. Már megvolt a
Möbius-szalag (1858-as találmány), vagyis az álnév valami csavarra is
utalhatott. Az emlékezők szerint ez a Mebius a kivégzés előtti este érkezett az
Ipatyev-házba, civilben volt, széles karimájú kalapban és az őrség tagjaival
nem oroszul, hanem valamely érthetetlen nyelven értekezett (a tanúk számára a
magyar érthetetlen nyelv) és úgy tűnt, mintha utasításokat osztogatott volna.
– Arra gondol,
hogy Mebius azonos lehetett…
– A történészek
nem tudják, ki volt Mebius. Hogy épp a Kun Bélával foglalkozó mondatok után
került szóba azzal nem akarok bogarat tenni a fülekbe. Talán még azzal sem,
hogy amikor Kun1918 végén visszatért
Magyarországra, Sebestyén Emil álnéven tért vissza, amelybe ugyebár a Mebius
betűi vannak belerejtve. Kun Béla nevét egyébként 1918 nyarán a moszkvai
eszerlázadás leveréséhez szokták kapcsolni, amelyet szintén hadifogolyból lett
magyar vöröskatonák élén vitt végbe hasonló könyörtelenséggel, mint később a
Krím-félsziget 1920-as elfoglalása utáni terrort, ami a fehér hadifoglyok és
civilek ezreinek kivégzésében, illetve a krími tatárok elleni etnikai
tisztogatásban nyilvánult meg, hogy most azt az 1919-ben elrendelt és
bizonyítottan elkövetett 386 gyilkosságot ne is említsem, ami miatt a magyar
kormány az Ausztriába menekült Kun Béla kiadatását kérte.
Meglepett
Schenk Ida tájékozottsága, még ha hozzá is tette, maga is legföljebb
fikcióként, vagy gondolatkísérletként hozta szóba a Mebius ügyet. Az interjú
után elkezdtem Kun Béla szövegeket olvasni, majd a szövegekből leszűrt tanulságok
birtokában operatőrömmel újra fölkerestem Á. E. történészt, aki ugyan a Kun
Béla – Mebius összefüggést annyira megalapozatlannak tartotta, hogy először nem
akart foglalkozni vele, de néhány meglepő mondatot azért így is sikerült rögzítenünk.
Mint hallani fogják, Nagy Imre kapcsán is volt még mondanivalója. (Az interjú elején
Kun Béla kalapos fotói, később a Nagy Imre kihantolását mutató felvételek
látszanak.)
– Professzor úr,
ha a feltevést, hogy Kun Béla lett volna a titokzatos Mebius, egyértelműen kizárja,
számunkra az is eredmény lenne.
– Nézzük, mire
alapozzák a feltevést. Erről a bizonyos Mebiusról annak a Johann Meiernek a
visszaemlékezéseiben esik szó, aki a magyar neveket is először közölte. Mit ír
róla? Hogy érthetetlen nyelven beszélt az érthetetlen nyelvet beszélő
magyarokkal? Talán tényleg magyar volt, de ez semmit nem bizonyít. Hogy
civilben volt és kalapot viselt? Kun Béláné a férjéről írt könyvében tényleg
idéz valakit, egy Kovács János nevű féllábú kommunistát, aki azt állítja, hogy
1918-ban Kun civilben és széles karimás csajla (sic!) kalapban járt. Ezt is
nevetséges lenne bizonyítéknak tekinteni. Arra a butaságra meg, hogy a Sebestyén
Emil álnévbe bele vannak rejtve a Mebius álnév betűi, nem is reagálok. Az u betű
egyébként is hiányzik. Ha-ha…
– És hogy ott
lehetett Jekatyerinburgban?
– Ott volt, azt
nem vitatom, noha igyekezett inkognitóban maradni. A kérdésre, milyen náció,
többnyire azt mond: avsztrici.
– Avsztrici?
– Azt jelenti,
osztrák. A háború idején az oroszok általában avsztricinek hívták a magyarokat
is, szóval nem biztos, hogy szándékos félrevezetésre kell gyanakodnunk.
– Tehát
1918-ban…?
– 1922-ben Lenin
úgy küldte vissza az Urálba (állítólag személyesen kérte fel rá, ami ellentmond
a száműzetésre vonatkozó mendemondáknak), mint aki már egyszer megállta ott a
helyét. A feleség memoárja szerint, aki ’22-ben már ott volt vele, sokan felismerték
Jekatyerinburgban, sőt az oroszt is az uráli akcentussal beszélte, de ugyan mit
bizonyít ez?
– Kun Béláné nem
írt a cári család megöléséről?
– Nem. Ha valami
szöget üthet a fejünkbe, az legföljebb az, hogy milyen szűkszavú: „Arról, hogy
mit csinált Kun Béla ebben az időben, különösen 1918-ban, tőle alig tudtam meg
valamit. Önmagáról, főleg a „tetteiről” nem szeretett beszélni.”
– Tetteiről?
– Csak idéztem a
feleséget. Nem akartam, hogy a tett meg a visszatér a helyszínre szavak
alapján kombinálni kezdjen.
– És Lenin?
– Lenin
látványosan, vagy inkább úgy mondom, jelképesen is elkerülte Jekatyerinburgot.
– Jelképesen?
– Lenint mint a
Szovjetunió legféltettebb kincsét 1944. június 22-én, a nagy háború első napján
kimenekítették a moszkvai mauzóleumból és titokban elszállították a szibériai Tyumenbe.
A tyumeni elvtársakat igencsak meglepte a küldemény, mert egyáltalán nem voltak
felkészülve a nyár közepén befutó balzsamhulla fogadására, azt javasolták,
inkább a közeli Szverdlovszka vigyék Lenint (akkor már Szverdlovszknak hívták
Jekatyerinburgot), mert ott minden fizikai feltétel megvan a test szakszerű
tárolásához, Sztálin azonban hallani sem akart Szverdlovszkról.
– Nem akarta,
hogy kombináljak, de azt nem tudom megígérni, hogy nézőink sem fognak. Ha
megengedi, visszatérnék inkább Kun Bélánéhoz, aki szerint a férje nem szeretett
beszélni a tetteiről. A nem szeretett beszélni és a nem beszélhetett közt azért
van némi különbség.
– Voltak dolgok,
amelyek nyilván csak négyszemközt kerültek elő. Lenin például 1919-ben, a
Tanácsköztársaság kikiáltását követő nap rádiógrammot küldött Kunnak, de azt
kérte, mielőtt bármit válaszol, közölje, hogy legutóbbi négyszemközti találkozásukkor
miről volt szó, hogy biztos lehessen benne, tényleg az ő embere csinálja-e Pesten
a forradalmat. Ugye, milyen jó lenne tudni, miről beszéltek, amikor ők ketten magukra
maradtak. Sajnos nem tudjuk, ami egy történész számára bosszantó…
– Egy író számára
viszont csodás kihívás. Szerintem minden író ilyen nyitva hagyott mondatokra
vágyik. De ha már az íróknál tartunk, találtam még valamit. Kun Béla előszót
írt Illés Béla Ég a Tisza című regényéhez.
A magyar nyelvű szövegben elhelyezett egy jelképesen odaillő német idézetet.
Konkrétan két Goethe-sort. Találó német versrészletekkel egyébként másutt is
operált.
– És?
– Csak az
Ipatyev házban talált szintén jelképes Heine-sorok miatt bátorkodtam…
– Nem
kommentálom, irodalmi jellegű érveket történelmi dokumentumként kezelni eleve
kétes dolog, elég ugyebár, az éppen Illés Béla által kitalált Guszev őrnagyra
utalnom, de két német verssor amúgy is annyira vékony bizonyíték lenne, hogy
fölösleges foglalkozni velük.
– Értem. És esetleg
Nagy Imrével kapcsolatban volna még valami…?
– Nagy Imrével? Nézze,
nekem eszem ágában sincs feloldozni Kádár Jánost, de azt hiszem, súlyos
kényszerhelyzetbe lovalta magát. Arra számított, hogy Nagy majd lemond, hogy
önkritikát gyakorol, talán még valami díszfunkciót is elvállal az általa vezetett
bábkormányban. Münnich révén ezt meg is lebegtette neki, szóval többszörösen elkerülhette
volna a kivégzést. A Szovjetuniót már nem nagyon érdekelte Nagy Imre, Titónak,
aki talán jóhiszeműen befogadta, aztán már kevésbé jóhiszeműen kiszolgáltatta
az oroszoknak, nagyon kínos lehetett a kivégzés, nem is értette, hogy egykori pártfogoltja
miért ragaszkodik olyan makacsul miniszterelnöki státusza elismertetéséhez. A
pragmatikus Mao Ce-tungnak pedig, aki ugyan tudta, hogy legkényelmesebb
külföldi bitófákkal ijesztgetni a saját ellenzékét, már inkább a száz-virág
programján járt az esze. Onnan kezdve, hogy Nagy Imre visszautasította a
miniszterelnökségről való lemondást, hogy aláírás nélkül tolta vissza az elé
terített lemondó papirost, egészen odáig, hogy az ítélethirdetés után kegyelemért
sem volt hajlandó folyamodni, egyfolytában az erkölcsi fölényét érzékeltette. Nem
azt mondom, hogy az volt a célja, hogy morálisan alázza Kádárt, egészen odáig,
hogy annak ne legyen más választása, csak az akasztófa, de az eredmény mégis
csak ez lett.
– Ha nem ez volt
a célja, akkor mi?
– Nagy Imre jókora
utat járt be, sokféle dologgal kapcsolatban merülhet föl a neve. Jekatyerinburgban
ugyan aligha volt ott, a szekszotságról is legföljebb sejtésünk lehet, na jó,
talán egy kicsit több, mint sejtés, de bármi az igazság, tudta, hogy ezek az
ügyek előrángathatók és meglobogtathatók egy politikai fordulat során. Aztán
ott van a svábok kitelepítésében vitt szerep meg a padlássöprő múlt, amit
bizonyára szégyellt, a Sztálin-dicsőítő szónoklatokról nem is beszélve, szóval
az életrajz egy nagyon sokbugyrú labirintus. Öreg, fáradt, beteg ember.
1958-ban megadatott neki, hogy tiszta lapot terítsen a múltra. Hogy úgy
látsszon, mintha egy makulátlan ember távozna. Naná, hogy megragadta a
lehetőséget.
– Ez azért mégis
csak önfeláldozás…, nem kis bátorság kellett hozzá…
– Az. Persze ha
lemond, ha hajlandó visszalépni, nem csak ő maga úszta volna meg, sokakat
megmenthetett volna az akasztófától. Legföljebb nekünk, történészeknek került
volna egy kicsit több munkába, hogy betuszkoljuk végül a nemzeti panteonba.
(Ha valaki érti ezt a túldimenzionált kiállítási installációt, megírhatná. Kösz.)
