MAGYAR HIMNUSZ A "VENDÉG" SZEKTORBAN.

Magyarország - Törökország 1:0 - Kemal és Attila társaságában. Azért ne aggódjatok, a baráti meccsen baráti volt a hangulat, a török szektor is vigyázzba vágta magát himnuszunk alatt, és a végén tapsoltak is, igaz én meg egy kis "hazaival" kínáltam őket, azzal a díszcsomagolású tökmaggal, amit Nevşehir kormányzója ajándékozott nekünk egy hete az ottani kiállítás után.  

KTE: EZÜSTÉREM!!!

A Kecskeméti TE focicsapata a magyar bajnokság ezüstérmese. Ott állt szinte a bajnokság elejétől a dobogón, de most az utolsó meccs után is alig merjük elhinni, hogy ott is maradt, a második fokon. Az NB2-ből frissen fölkerülve, idegenlégiósok nélkül lettek elsők, a bajnokság legkisebb költségvetésével gazdálkodva és legkisebb stadionjában játszva, amelynek eleinte még az engedélyezése is gond volt. Mellesleg a bajnok Fradit kétszer is megverték. 

EGY MECCS DRAMATURGIÁJA

       

Sima meccs, mondhatnánk az eredményt látva, holott egyetlen drámaibb mérkőzése sem volt a magyar válogatottnak. És bizonnyal nem is lesz sosem. Magyarország – Lengyelország  6:0. Az időpont 1951. május 27., vasárnap délután öt óra. Barátságos, ahogy manapság mondani szokták, tét nélküli meccs, mégis csaknem ötvenezren nézik, és csak azért nem többen, mert nem fér el több ember a helyszínen, az Újpesti Dózsa stadionjában. 1951-ben ez volt az első meccse a csapatnak, és a lengyelek ellen a tizenegyedik. A győzelem nem lehetett kérdés, hisz az addigi tíz találkozón mindössze egyszer kaptunk ki, s a gólarány is imponáló: 40 :11. Hála a filmhíradónak, megmaradt az összefoglaló, megvannak a gólok, látszik a közönség, fejük fölött a hatalmas Rákosi Mátyás és Bolesław Bierut arcképpel, s köztük a még hatalmasabb Sztálin. A díszpáholyban fölismerhető a népművelési miniszter Révai József, az OTSB elnök, Hegyi Gyula és természetesen ott van a szélesen mosolygó honvédelmi miniszter, Farkas Mihály is friss hadseregtábornoki egyenruhájában. Történetünknek ő a kulcsfigurája. A főszereplő pedig a magyarok csapatkapitánya Puskás Ferenc.

           Van egy harmadik név is, nem fog feltűnni a színen, holott mindenkinél fontosabb, rá épül a dramaturgia, Szűcs Sándornak hívják, tizenkilencszeres válogatott labdarúgó, hátvéd és fedezet. Disszidálási kísérletért kötél általi halálra ítélték, amelyet épp a mérkőzés előtti napon, május 26-án, másodfokon is megerősített a bíróság.  Vajon véletlen-e, hogy a meccsre az ítélet másnapján került sor… vagy az ítéletet időzítették volna a meccs előtti napra? S vajon szándékos-e, hogy pont a Dózsa pályán játsszák a meccset, amelynek csapatában Szűcs is focizott? Természetesen szó sincs véletlenekről. A Szűcs-ügy a pályára kifutó magyar válogatottnak, Puskáséknak szólt. A negyvenes évek végén figyelt föl rájuk a világ, hisz olyan veretlenségi sorozatot produkáltak, amire nem volt korábban példa. Magical Magyars vagy Magnificent Magyars, ilyen címekkel jelentek meg a nyugati lapok, és előkerült a Golden Team, az Aranycsapat kifejezés is. Magától értetődött, hogy a nyugati klubok meg akarták szerezni az itteni focistákat, és persze ők is szívesen mentek volna, a jobb életlehetőségek és profi fizetések csábítóak voltak. Nem csak mentek volna, mentek is. Sárosi Béla, vagy, ahogy jobban ismerték, Sárosi III. 1946-ban, Zsengellér 1947-ben, dr. Sárosi György 1948-ban még a fordulat előtt, többé-kevésbé legálisan távozhattak Olaszországba, aztán lelépett Marik, Tóth Lajos és Kubala, akik szintén válogatottak voltak, s ráadásul a Vasasban, vagyis a párt csapatában fociztak. Világos volt, hogy tenni kell valamit. Ideig-óráig működött ugyan, hogy bezárják a focistákat, vagyis nem megy külföldre a válogatott, de ez hosszú távon elképzelhetetlen volt. A megoldást alighanem a pártvezetés legmagasabb szintjén főzték ki: rájuk kell ijeszteni, méghozzá úgy, hogy örökre elmenjen a kedvük a disszidálás gondolatától is. Föl kell áldozni egy ismert focistát. A legfelső vezetésben Farkas Mihály foglalkozott a sportügyekkel, ő választotta ki Szűcs Sándort, aki pechjére, több szempontból is megfelelt. Az első szempont a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen házasságtörés volt, a családos, kétgyerekes sportoló ugyanis beleszeretett a szép, ám szintén házas énekesnőbe, Kovács Erzsibe. A második szempont Dózsa volt, hogy tudniillik a rendőrcsapatban focizott, vagyis nem csak hátvéd, hanem főhadnagy is volt, ami a disszidálási kísérletnél, amelybe belehajszolták súlyosbító körülménynek számított. Az pedig, hogy a szolgálati fegyverét is magával vitte, igaz, az őt disszidálásra fölbujtó, sőt az egészet megszervező rendőrspicli tanácsára, megpecsételte a sorsát.

          A színjáték következő szereplője a közönség. A majd’ félszázezer szurkoló. Vajon mit tudnak Szűcsről? Hivatalosan semmit, valójában mindent. A pártvezetés eleve megvalósíthatatlan terve az volt, értesüljön az ítéletről az összes sportoló, aki disszidálást forgatna a fejében, de a széles közvélemény mégse tudjon róla, mert azt azért sejtették, hogy egy közkedvelt labdarúgó kivégzését, bármit találjanak is ki róla, nem lenne könnyű elfogadtatni. A napilapok, a Szabad Nép, a Népszava, is az elégedetlen nézőket emlegeti, akik végigfütyülték az első félidőt. Szinte többet írnak róluk, mint a játékról. A Népsportban is a dühös nézők a főszereplők, aztán így folytatódik a cikk:  A szünetben a magyar öltözőbe belátogat  Hegyi Gyula, az OTSB elnöke:— Farkas Mihály honvédelmi miniszter elvtárs üzenetét hozom —  mondja a játékosoknak. — Kéri, hogy lelkesebben játsszatok. A második félidőben, mintha csak Farkas kérését várták volna, - deus ex machina - erőre kap a csapat és beindul a gőzhenger. Puskás két gólt is lő, a 71. és a 75. percben talál be, és azonnal meg is sérül, mert ugyanabban a percben cserét kér. Fura, hogy belesérül a góllövésbe, a második gólja ugyanis tizenegyesből született, amibe nem szoktak megsérülni. Ugyanabban a percben cserélteti le magát a kapus Grosics is. Nála még furább a sérülés, hisz alig jutott el lengyel a tizenhatosáig. Negyed óra van hátra a meccsből, és kettejüknek épp negyed órájuk, maradt a Nagy Tervre. Hogy meggyőzzék a honvédelmi minisztert, kegyelmezzen meg Szűcsnek. 

              Az újságcikkek, illetve az archívumban megtalált híradórészletek alapján világos, hogy a fiúk egy színjátékot rendeztek Farkasnak. A meccs elején ügyetlenkedtek, kiprovokálták ugyan a nézők haragját, de valójában a minisztert akarták behálózni. Azzal, hogy a szünetben le is küldte hírnökét, az öltözőbe, már úgy érezhették, szinte fél sikert értek el. És amíg fönt vannak a díszpáholyban, lent a pályán Czibor látványosan bevágja a hatodikat. Tökéletes a dramaturgiai pillanat, a focisták teljesítették Farkas kérését, összeszedték magukat, remek második félidőt produkálva rommá verték az ellenfelet, most Farkason van a sor. Puskás személyesen állna jót a maguk közt csak Málnaszörpnek hívott eltévelyedőért, csak Misi bácsi gyakoroljon bűnbocsánatot. A hadseregtábornok miniszter komoly dilemma elé kerül. Azt nem mondhatja, hogy nem kaptok cserébe semmit, hát széttárja a kezét, pár másodpercig töpreng… és kitalálja  a megoldást.  Közli velük, hogy elkéstek. Azt mondja, hogy Szűcsöt az ítélet kihirdetése után azonnal fölakasztották. Ha nem miniszter, hanem drámaíró volna, akkor sem lenne képes jobbat kieszelni.

           A végkifejlethez tartozik, hogy Szűcs, akinek néhány nap múlva sikerült kicsempésznie egy Puskáshoz és a válogatott társakhoz címzett kétségbeesett üzenetet, még egy hétig reménykedett a siralomházban. A játékosokat sújtó dilemma így szól: eljuthatnak-e újra a miniszterhez. Ha igen, szembesíthetik-e saját hazugságával, azzal, hogy mégsem végezték ki Szűcsöt azonnal az ítélethozatal után. Puskás és Grosics, akik a miniszteri hazugság koronatanúi, nyilván nem tehetnek ilyet. Csoda-e, ha Puskást sosem tudta megtalálni a kiszabaduló Kovács Erzsi, akkor sem, amikor már énekesnőként Nyugat-Európában turnézhatott. Talán lelkifurdalása volt a csatárnak, bántotta, hogy ő, akiről úgy hírlett, mindenható, nem tudta megmenteni Málnaszörpöt,… pedig azzal a lengyel meccsel mindent megpróbált. Tényleg mindent. És a közönség is..., milyen remek társ volt!

 

 

DMITRIJ LÉNÁRÓL BESZÉL...

 

…Fú a szél… Dmitrij Lénáról beszél…. Valahogy ez jött a számra, mikor a számom felől tudakolózott a hölgy, aki gyönyörű (ám nem teljesen friss) aktképeivel kápráztatja el fészbuk követőit.  Most már engem is. Mi a számod? – kérdezte, és talán nem véletlenül eszembe jutott az Omega. A Trombitás Frédi óta tudtam róluk, de soha nem láttam őket. Aztán úgy hozta a sors, hogy 2013-ban együtt repültünk Moszkvába. Már a repülőn megismerkedtünk, meghívás lett a dologból, ott csápolhattam a moszkvai stadionban. Benkő Laci, Mihály Tamás… Mi a számod?... pontosabban magázva: mi a száma? Állítólag a Császártól is pont ezt kérdezte egy bíró (akkor még bírónak hívták a játékvezető sporttársakat), aminél nagyobb sértés elképzelhetetlen volt, hisz a Császár számát, természetesen Albert Flóriánról van szó, az is tudta, aki sosem járt focipályán. Ő volt a 9-es. A bíró egyébként, az a Kaposi Sándor volt, aki később azt híresztelte, hogy az ő tarkóját tanulmányoztam, sőt le is rajzoltam a Tovarisi konyec plakáthoz, ami ugyan nem volt igaz, de eszem ágában sem volt cáfolni, mert a legenda révén legalább távoli asszociatív kapcsolatba kerülhettem Flórival, a Császárral, a legnagyobb 9-essel. Albert állítólag egy könnyed tvisztes mozdulat közben azt felelte Kaposi Tovaris Bírónak:  „a Sugar baby love…” – olvastam valahol Esterházynál. Ez a számod? Ismételte meg az aktfotóiról nevezetes jelenség egy percnyi értetlenkedő szünet után. Egyszer fölhívott valaki telefonon, hogy a telefonálási szokásaim felől érdeklődjön. Valami statisztikához kell magyarázta. Szívesen válaszolnék, mondtam, de sajnos nincs telefonom. Értem, felelte, és nagyon udvariasan elnézést kért, ám mielőtt elköszönt volna, egy rövid szünet után ellenőrzésként felolvasta a számom, hogy stimmel-e.  Korrekt – válaszoltam. 

 

ÉVZÁRÓ FOCI

Két csapatnyi szilveszteri futballista: "faláBÚÉK!" Köszönet a fényképért Draskóczy Andrásnak!

FOCIS HÉTVÉGE

Valamikor gyerekkoromban azért lettem Honvéd drukker, mert a szomszédos gyerekek már mind szurkoltak valaminek, Fradi, Dózsa, Vasas, nekem a Honvéd maradt. Így hát hatvan éve a Honvéd a csapatom. A Honvéd révén jutottam be pénteken a Puskás Aréna avatására (nekem még a Népstadion jön a számra), a szintén Honvédos Tamás megoldotta a lehetetlent, szerzett nekem is jegyet. (Uruguay  - Magyarország 2:1) Ide passzol (passzol!) egy mondat Petőcz András Repkedő falak című írásából, amellyel másnap Leányfalun, az Aba-Novák Galériában a „Falak” című kiállításomat megnyitotta. „Gyerekkoromban Balatonszepezden voltam minden nyáron, ott, Orosz Istvánék háza közelében volt egy üres telek, ahova esténként focizni jártunk. Én hét éves voltam akkor, Orosz István pedig tizennégy. Ő volt a nagyfiú, ha ő beállt valamelyik csapatba, az komoly előnynek számított.” Akkor talán tényleg előny volt a korom, ma már inkább hátrány. A vasárnap délutáni budakeszi műfüves derbin majd’ hetven évesen – zömmel harmincasok és negyvenesek közt – már nincs sok esélyem a góllövésre, most mégis összejött egy, igaz kellett hozzá Barnus káprázatos passza. A stadionról bárhol láthattok képeket, a gólom sajnos nem fotózta le senki, így be kell érnetek a leányfalusi tárlat megnyitóján készült fotóval (Petőcz András, O.I., Kováts Kristóf és Juhász Anikó), illetve az Aba-Novák Galéria ajánló filmjével, ami ide kattintva nézhető meg. 

Elkészült közben a megnyitón fölvett anyag is, amely ide kattintva látható.

MŰFŰ

Na jó, nem egy stadion, csak egy műfüves focipálya. Avatás a jövő héten Budakeszin. A Pétervári kiállítás miatt nem tudok ott lenni, de hogy valamit jóvátegyek, idemásolom egy  tíz éve írt (talán több is van) novellámat, amely az első műfüves pályát idézi meg.

Meghalunk a szépségbe’

A füvesre tilos bemenni, pláne stoplisban, az edzőpályának csúfolt földes pedig merő dagonya. A túlsó tizenhatosnál kisebbfajta tó, az innenső térfélen, azon a részen, amelyre a lelátót helyettesítő havas földhányás árnyékot vet, még összefüggő a jég. A balszélen valami teherautó forgolódhatott: bokáig érő hurkás keréknyom. A kapu mögött van ugyan egy félkör alakú lejtős szárazulat, ahol szűkösen elpasszolgathatnánk, de a drótkerítés nagyrészt hiányzik, percenként kéne futni le a telki útra, hogy az autók alól szedjük össze a lasztit. Még jó, ha nem kilapítva. Arra is volt eset. Egykapuzhatnánk a hátsó felére, mondom, de belátom rögvest, mekkora képtelenség. Levi nem is szól, csak megkocogtatja a hálótartó vasból kiálló kampók egyikét. Óberpéter labdáját talán épp az hasította föl. Följebb, ahol a vándorcirkusz sátra szokott állni, most építési törmelék, rozsdás akuk, félkopasz karácsonyfák, szaloncukorpapír-zizegés. Egy tizenhatosnyi terület lebetonozva, hogy a tesco-busz megfordulhasson. Valaki a temetőt ajánlja, az óvoda felőli rész még jószerivel üres. Androsek Karcsi (emberfogó középpályás a harmadik parcella közepe tájáról) biztosan élvezné. A többiek is megszokhatták: áthallatszik az anyázás és a gólöröm. Amúgy elég sima a talaj, a nagytilaji (Gazsifalva) hepehupásabb lenne. A kilátástalan helyzet ellenére sokan vagyunk, főszezonban se szoktak többen jönni. Tóni, ahogy az igazi meccsek előtt a bíró szokta, két kísérővel megpróbál eljutni a kezdőkörig. Nincs sok értelme, inkább csak azért mennek, hogy a kétkedők számára is világos legyen, itt ma nem lehet játszani. Ervin cipője útközben leragad, kilép belőle, fél lábon imbolyogva cuppantja elő a sárból. Kezdőkör persze nincs, inkább csak jelképesen ütögeti meg Tóni a talpával a földet. Harmadik érintésre már csicsog. És jönnek föl a magok. A földest valami megmagyarázhatatlan okból szőlőmaggal szórták fel néhány éve. A magok a meccs harmadik percében belementek a cipőkbe, az ötödiktől minden játékos azt nézte, mikor kerül legmesszebb a labda, hogy kipiszkálhassa a magot csukájából. Egymás nyomában lépkedve egyensúlyoznak vissza. A kerítésoszlopokon gubbasztó varjak tekintete követi őket. Levi szerint föl kéne menni a szilfatisztásra. Menjünk, bólint a többség, aztán maradunk.  Fázósan állunk a sáros pálya szélén. Öregfiúk. Fakóban. Barnus csöndesen dekázik. Tibi csukájának a talpa leszakadni készül, a kétszer körbetekert fűző tarja úgy, ahogy. Az EB elődöntőre a Sport kettőn még épp hazaérnénk. Röhögünk: kézilabda, ráadásul női. Sanya rágyújt. Lázas, mégis lejött. A kötött sapkát a fülére húzza. – Lehet, ha nem stoplissal mennénk rá, észre se vennék. – Tuti észrevennék. A kocsmával összeépült öltözőből, illetve az öltözővel egybeépült kocsmából épp odalátni. Pont a kályha mellől.  Bent forraltbor, szalontüdő, fasírt. És kukucska-lyukak a söralátéteken. Negyedóránként kijön valaki, hogy a hóba pisáljon. Kint a kispályázáshoz használt kézilabdakapuk összefordítva, egymáshoz drótozva.  Az aluvázas padokon piros műanyagcsőbe húzott biciklilánc. Friss fűrészpor a kispad előtt. Kóbor kutyák lábnyoma. Mormogi sérült: lovaglóizom. A kapuban elálldogál, gondolja, de ha megvagyunk párosan, inkább be se áll. – Mi van, rabonáztál? – kérdezi Zsolti. – Az mi? – Tudod, az hogy a támaszkodó láb külső oldalán guruló labdát a másikkal rúgod el, de így, érted, hogy átnyúlsz a labda melletti lábad mögött. Tóni közbevág: – Csak szívatásra jó, meccsen hülyeség, ráadásul kész izomszakadás. Gergő a hóna alá szorítja a kesztyűjét és a tenyerét lehelgeti: – Pátyon van egy műanyagpálya, de persze ha van, akkor nyilván játszanak rajta. Mikor, ha nem vasárnap háromkor. Marci lemondóan legyint: – Idehaza csak Dzsudzsák tudja – két nadrágban is vacog – mármint a rabonát. Maradona ide-oda billeg, kotorja a zsebét, bemehet-e a kocsmába. Két papír kétszázas jön elő, valami apró meg egy cetli a listával, amit a pénzből kellett volna venni: sósborszesz, zsemlemorzsa, akciós párizsi. Józsi szerint a kétszázasokat már megszüntették. – De próbáld csak ki, hátha ezek még nem hallottak róla! Maradona marad, a lábujjait tornáztatja a cipőben. A varjak a betonoszlopokon időnként helyet cserélnek. – Terítsük ki! – Manó, vagy inkább Tótimi mondja, de mintha nem is gondolná komolyan, oda se néz, csak a fejével biccent a parkoló felé. Persze azonnal tudjuk, mire gondol és a szemünk sarkából Tónira nézünk, akinek a kezében megáll a csomagtartóba ereszkedő sporttáska.

A feltekert műfű szőnyegek már sok éve álltak a parkoló végében.  Nyaranta alig látszottak ki a parlagfű bokrok közül, télen meg, hóval fedetten úgy lapultak bele a tájba, mintha a természetes domborzat részét képeznék. Úgy hírlett, a német testvérváros nagylelkű adományaként érkeztek valamelyik nyáron, vagy télen, szóval egy elfelejtett átigazolási időszakban, és senki sem tudta, mit kellene kezdeni velük. Állítólag odakint egy idényre kellett csak a műfüves borítás, aztán váratlanul fölsőbb osztályba került a csapat, és lecserélték a kiöregedett hátvédsorral együtt. Szóval az ajándék valaha bizonyára jó minőségű volt. Príma német műfű. A testvérváros (ahová a háború után kitelepítették az itteni svábok zömét) egyébként is komoly gondot fordított a sportbarátság ápolására és igaz, ez még az elmúlt évszázadban történt, nemzetközi labdarúgó tornát rendeztek, hogy az itteni csapat is szívhassa kicsit a szabadság levegőjét, szusszanjon a hosszadalmas békeharc után. 

Draskóczy maga elé ejti a félig szítt csikket és rátapos. A többiek is a zúzalékkal leszórt parkoló felé fordulnak. Lassan tudatosul bennük, hogy szinte mind ott voltak azon a németországi tornán annakidején. Akkor jött be a szabály, hogy a kapus nem foghatja meg a hazaadást. Nálunk még nem vezették be. Legalábbis az alacsonyabb osztályokban még nem. Akkoriban mindent csak fokozatosan vezettek be. El is terjedt, a baloldali közlekedésre úgy fognak átállni, hogy az első évben csak a kamionoknak lesz kötelező. Szóval a döntőben, a második félidőben nullnullnál szépen hazaadtunk, Kálmán meg szépen fölszedte. Aztán már hiába óvtunk, pedig az ellenfélben egy nő is játszott, ami állítólag tilos, csak nem lehetett rábizonyítani. Vagy aki bizonyítani tudta, nem akarta vállalni a tanúskodást. Vagy nem merte. Ki az, aki az ilyesmit bevállalja, pláne ha házas. Lehet, a műfű azért a meccsért jött, cserébe, kárpótlásul. Naná, majd a berni döntőért – veri ki a stoplik közé ragadt agyagot Ervin a korlát mellé érve. – Komolyan gondoljátok?

Jókora gurigák. Ekkora rakománnyal csak olyan éjszakai tréler jöhetett, amit az Útinform is bemond. Hogy túlméretezett, villogó sárga és hogy nem lehet megelőzni.  Az a furcsa, hogy tényleg senki sem emlékezett, mikor tehették le, pedig a telepről is idelátni és a söntésben mindig van élet. A kibontáshoz mindenkire szükség van. Egy összetört reklámtábla (GAMESZ) keretléceit feszítőrúdnak használva nehezen sikerül egyáltalán megmozdítani, illetve egymástól elválasztani az összefagyott tekercseket.  Egyszerűbbnek tűnik feltekert állapotban vonszolni le, és csak a helyszínen, a hátsó pályán göngyölni ki a szőnyegeket. A másfél méteres szintkülönbség dacára jó néhány percbe kerül egynek-egynek a levontatása. Olykor váratlanul kibukkan a nap, hosszú árnyékokkal karistolva tele a parkoló partoldalát. Olyan a táj, s benne a huzavona-ábrák, akár az öngyilkos cetek strandja. Félóra is rámegy, mire a hátsó pálya középső részén, a két tizenhatos közti területen ott hever a  tizenhat  sötét dög. Nagyjából egyforma távolságra igazgatjuk el őket, mert félő, hogy szétgöngyölve, a sárba ragadva már nehezebben tudnánk helyükre húzogatni a szőnyegeket. Odakinn biztos géppel ráncigálják, olyasmi targoncával, amivel a sérült focistáért is beautóznak – jut Levi eszébe. A kigöngyölés már gyerekjáték. Tulajdonképpen két-három ember is elég lenne a munkához, de valahogy jobban esik együtt folytatni. Csatárlánc a henger mellett, a vállak szinte összeérnek. A csípők meg a pocakok is. Ha a talpunkkal egyszerre rúgunk a hengerbe, engedelmesen gurul kifelé, látványosan soványodik a hurka.  A ritmus a lényeg, hogy egyszerre lökje mindenki. Egy-két-há-most. A fűszőnyeg a repedezett ragasztócsíkot meg az első kopottas métereket leszámítva egész jó minőségű. Kívülről szürke, vászonbordázat, belül viszont az utazási irodák tavaszát idéző műzöld. A műgyep némileg tompítva ugyan, de felveszi a földes pálya egyenetlenségeit, hepehupáit, mégis kifogástalan, száraz terepet kínál. Ahhoz képest, hogy alig több mint fél órája reménytelennek tűnt a mai foci, most káprázatos a helyzet. Édeskés áruház illat – olyan bundesliga-szaga van, mondja valaki – keveredik a benzinkútszaggal, meg a temető felől mindig gomolygó sírszaggal. Raz-dva- trí! – Most már ha kérnék, se mennék vissza a füvesre – mondja Óberpeti. Ájn-cváj-dráj! Egyformán zörögnek a csukák. Mindegyikben egy nejlonzacskó két zokni közt. A kigöngyölés, ahogy fogy a cilinder, úgy válik egyre könnyebbé. Az utolsó rúgások helyett már apró lökések, finom körömpasszok is megteszik. Sőt könnyed csűd-emelintések, laza boka-mozdulatok. Poros sóhajtással csattan a sárba az utolsó méter fűszőnyeg, a közepén csillogó alu-fóliába csomagolt valami hever. Méretre, akár egy vekni kenyér. Két kilós, talán egy kicsit nagyobb.  Mi a szar ez a szar? – érinti meg a cipője orrával Ervin. Bontsd ki – lép hátra  előzékenyen Manó. Bontsd ki te – sziszegi Ervin. Mit gatyáztok vele, besötétedik, mire elkezdjük – mondja Tóni, és félrerúgja a csomagot.  Egy pár összecsomózott foci csuka gördül elő a fóliából. Arany-Adidas, három csíkkal. Körülálljuk. Végig varrott, ahogy kell. Tizenkét bőrstopli. – Aszta!

Csavarosak – próbálgatja Tibi. Draskóczy is leguggol mellé: – ötvennégyben a németek ezzel nyerték meg a vébét, a cserélhető stoplikkal. Adi bácsi egy zacskó hosszú stoplival várta Walteréket a szünetben, mert hogy esni kezdett.

Miért nem veszed föl – bök Tibi szakadt cipője felé Tóni. Nem hiszem el, hogy épp negyvenkettes – méri össze a két talpat hitetlenkedve Tibi. Közben a második tekercs is kiterül, abban is egy cipő: Adidas Predator. Ráadásul piros. Ilyenben csavarta be Beckham azt a szabadrúgást a görögöknek valamelyik vébé selejtezőn. A következőben egy negyvenes F50 Unit. A legkönnyebb csuka. Szellőléptű cselezőknek való. Messi jár ilyenben. Egy AdiPure van az újabb fóliában. Aszimmetrikus oldalfűzés, príma bőr. Del Piero kedvence. Meg Kakáé - tromfol rá Zsolti. – Szeretnéd mi?

Ha nem kezdjük, besötétedik. Balázs és Óberpeti átcipelik a két rozsdásodó kiskaput, Tótimi és Maradona szednek, mint mindig. Mire megvan a két csapat, a szőnyegek kiterítve és Tibi az első lépéseket próbálja a műfüvön. Lábán az új cipő. A rejtett fűzős arany Adidas. Bírsz benne járni – teszi felé Ervin a labdát. Tibor jobbal felnyúl és puhán leveszi. Ragad a bőr. Talppal hátrahúzza és a cipő orrával alápöccint, visszafelé pörögve, függőlegesen emelkedik a laszti a homloka elé, bólintani akart, de talán sárosnak látja, hagyja inkább visszahullani, ballal kilép és jobb belsővel a támaszkodó bal mögött, oda se nézve tolja pontosan tovább Sanyának. Hát éppenséggel – jegyzi meg, maga is némileg elképedve, s a vádliján feszülő tréningnadrágba dörzsöli a cipő orrát – birok. Gergő lábán a piros. Kétszer is körbetekeri a hosszú fűzőt, átvezetve a stoplik közt, aztán megcsomózza és föltápászkodik. Sarokkal emeli maga elé az épp megérkező lasztit, letoppolja és jön a Ronaldo féle elastico, jobb, bal, aztán belsővel tolja tovább. Akkor mostantól éles – javasolja, és a visszakapott kényszerítővel kioszt egy kötényt Mormoginak, aztán bemasnizza a rárontó Józsit is. Frissen herseg a műfű, ahogy belemélyednek a stoplik. Már Levin és Barnuson is az új csuka van. Előre-hátra billegve méregetik egymáson és összeütik a tenyerüket. Közben Marci egy AdiPure-ban oxival viszi el Ervin mellett a lasztit, aztán a bringa jön, Balázs bánja, de kapura lövés helyett inkább az ellenfélhez tartozó Sanyának passzol. Most hülyéskedünk? – veszi ki a zsebéből a kezét Mormogi, és ő is elballag egy csukáért. Barnus lendületből vezeti rá a labdát három védőre, összezárnak, de a Zidan-féle rulett-csel bejön. Hárman háromfelé. A saroklécről visszapattanó bőrt ollózva küldi vissza a mezőnybe. A mamutfenyőknél menne le a nap. Mielőtt eltűnne, élesen süt szembe, aztán úgy marad, megáll lemenőben. Vörös laszti a levegőben. Manó a kezével árnyékolja az arcát, miközben cselez. – Akkor mehet az utolsó gól? A döntő? Talppal hátrahúzza, bemutatja a Neymar-flick egy variánsát (sose sikerült még ennyire) kiforgatja Draskóczyt és külsővel rácsűri. Pattog a kapufák közt, aztán mégis kijön. Tóni felszabadítás helyett csinál egy könnyű esernyőt, majd teli rüszttel rúg egy gyertyát. A szél elállt, a kémények fölött kiegyenesednek a füstök. Már a védőkön is aranycipő. Sanya a lepattanó labda fölé guggol, úgy toppolja le. Megyehármas parafrázis béel csukában. Elfelejtünk nevetni. Mindenki sápadt, fehér, áttetsző. Minden mozdulat bejön, mindegyik labdaérintés szépségdíjas. Képtelenek vagyunk hibázni. De gólt rúgni sem tud senki. Lelassított mozgások, közeli, álomszerű részletek. Másodpercekig szitál a labda és hangtalanul indul vissza a felső lécről.

Csináljatok valamit, basszus! – Mormogi rálép a labdára és csípőre teszi a kezét. – Tiszta röhej! Aztán rabonával passzolja tovább. Sír. Egy órája azt se tudta mi az. Rabona. Most meg oktat. Lassítva, hogy jobban megjegyezzük. A kimondott szavak betűkre hullva olvadnak szét a műfű szálai közt. – Meghaltok a szépségbe!

A nap, akár egy elakadt hanglemez, még mindig ugyanott forog: …balsors, akit régen tép. Mindenen, mindenkin átsüt. – A szépségbe haltok bele! Vörös ostya az isten torkán. Az óriás terepasztalon önállósulnak az árnyékok. Műzöld mértan. Utoljára én halok meg. Mindjárt…. Most.

MÉG EGY FOCIS TÁRLAT

A foci vébé apropóján Puskás Öcsi és az Aranycsapat címmel rendeztek kiállítást a BÁV Bécsi utcai apszistermében. A tárlat kurátora, Kertész Csaba 2010-ben kért fel kortárs művészeket, hogy készítsenek Puskással és az őt körülvevő mítosszal kapcsolatos munkákat. Ezeket akkor Hommage á Puskás Öcsi címmel mutatták be a Home Galériában (ha jól emlékszem, az Utisz Blog is írt a tárlatról). A mostani (eladásos) kiállítás alapját az akkori képezi, a kiállítók: Konkoly Gyula, fe Lugossy László, Rácmolnár Sándor, Bada Dada, ef Zámbó István, drMáriás, Kis Ilona, Kulinyi István, Regős István és Orosz István. A július 6-án nyílt kiállítás 28-ig lesz nyitva. (1052 Budapest, Bécsi utca 3.)