TABULA SCALATA

 

Egy különleges „anamorfikus” képzőművészeti technika jelenik meg Jókai Mór első, 1846-ban írt regényében, a Hétköznapokban. Olyan kuriózum, amelyről, minthogy képzőművészként magam is kísérleteztem vele, szívesen írok egy kicsit részletesebben is. Dömsödi Góliáth János kastélyát bemutatva így ír „[…] a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült főnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiút, ha pedig szemközt, magát a háziurat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveglemezekre történt festés által megy végbe.” A Jókai által leírt, a művészettörténészek által tabula scalatának, vagy Riefelbildnek nevezett képtípus a 19. század elején vált újra divattá Európában.  Azért írom, hogy újra, mert a technika fénykora a 17. századra esett. Magát a kifejezést 1646-ban a jezsuita Athanasius Kircher  vezette be (akit Jókai is említ, igaz, nem az anamorfózisok, hanem egy a szászok erdélyi letelepedését magyarázó monda kapcsán), és egy másik szerzetes, a minimita rendi Jean-François Niceron  1638-ban Párizsban kiadott, La Perspective Curieuse című könyvében már a lépcsős képek szerkesztését is bemutatta rézbe metszett szemléltető ábrák segítségével. A csatolt kép 19 századi munka.  Szemből nézve az 1814. montereau-i csata egy epizódját látjuk, balról ugyanez a kép, magát Napóleont mutatja, ha pedig jobbról nézzük, győztes hadvezérét, Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsallt látjuk.

A KÖVET ÉS A RINÓ

A követ és a fáraó című könyv részlete

Dinteville nem nógatja a festőt, de azt azért nem bánja, ha ismétlődő látogatásait mégiscsak sürgetésnek fogja föl. Kíséretét a ház előtt hagyja, egyedül lép a műhelybe, körbesétálja a stafelájt és átnyújtja, amit hozott, most épp a cirádás dísztőrt, amely szeretné, ha megjelenne majd a festményen is. Holbeint nem különösebben zavarja a vizit, volt módja megszokni a megrendelők kíváncsiságát, aggodalmát, sőt akadékoskodását is. Majd’ húsz éve fest arcképeket, találkozott már mindenféle klienssel, a zömük aggályoskodóbb, izgágább, követelőzőbb volt. Akadtak olyanok, akik titkos megbízottakat küldtek, ellenőrizendő nem részesít-e más megrendelőt előnyben a festő, és voltak, akik kéregetőnek álcázott kémeket is rászabadítottak, hogy kipuhatolják, maga fest-e meg Holbein mindent, vagy a segédekre hagyja munka egy részét. A kolduló spicliket persze messziről megismerték és többnyire kiadták az útjukat, de volt rá eset, hogy a festő megtréfálta őket, festőkötényt kötött és odaült megpingálni egy olyan apró részletet, kiszínezni egy alig észrevehető háttérmorzsát, amellyel a szerződés szerint a második segédnek is rangon aluli lett volna foglalkoznia. A csöndes franciából sugárzó mélabú az eddigi megbízókra nem volt jellemző. Holbein általában kitette a látogatók elé valamelyik metszetgyűjteményét, hogy nyugodtan dolgozhasson, amíg az illető a képeket lapozza. Most azt a mappát választja, amelyikben a Melankólia is ott van. Valamelyik németalföldi piacon vásárolta, a metszetárus jól tudta mit ad el, borsos árat kért, de aztán engedett, amikor Holbein hajlandó volt egy másikat is megvenni. A rézmetszet mellé egy fametszetet. A nagykövet most épp azt forgatja, kitámasztja az ablakkeretnek, hátrébb lép.

– Azon az állaton, amit én láttam, nem volt ennyi tüske.

– Kegyelmed látta a rinocéroszt?

– Az ott, a nyakán, az a csigforma szarv biztosan nem volt ott.

– Uraságod emlékezete…

– Nem csak emlékszem, le is rajzoltam, kisfiú voltam, talán tíz éves, a bátyám tizenöt, annyira volt tőlünk, mint ott az a nagyfogú szolga.

Meister Elias, az ecsetmosóm – pontosítja a festő, majd maga is meglepődve rajta, hogy a nagyúr beszélgetni kezdett vele, elismerően teszi hozzá – Félelmes lehetett az a hatalmas állat.

– Nem volt az, a lábára, az első kettőre béklyó volt tekerve, a nyakán meg lánc volt, amit a portugál hajósok tartottak. Őfelségének, a francia királynak lett megmutatva és az udvarnak, ahol az én atyám, isten nyugtassa, volt a Premier Maître d'Hotel[1]. – Holbein tisztelettudón bólogat, noha nem pontosan tudja mit jelent a francia kifejezés, de biztos fontos udvari méltóság lehetett, ha a király társaságában nézhette meg a portugálok híres bestiáját, sőt a fiait is magával vihette. Tudja, hogy nem illik kérdeznie, de a követ beszédes kedvében van, kérdés nélkül is folytatja. – Tél volt, Marseilles kikötője előtt egy kis szigeten tették partra az állatot, a hidegben látszott a lehelete, úgy füstölt, akár a pipáló indiánok. Ferenc király odament hozzá, olyan közel, ahogy a lovához szokott és megveregette az oldalát. Ezt aztán megtapsolta mindenki, aki ott volt, még a portugálok is. A rajzot persze nem tudom megmutatni, Polisy-ban megvan talán; volt nálam egy kis ezüstvessző, itt van a kabátujjamban most is, azzal rajzoltam le, ezt használom, ha valami különöset látok.

Azt mondanunk sem kell, hogy Albrecht Dürer híres, RHINOCERVS feliratú fametszetét nézegeti Jean de Dinteville, amelyen az 1515-ös évszám szerepel.[2] A kisfiú a következő év elején, január 24-én, a marseilles-i kikötőben láthatta a Róma felé tartó és If szigetén megpihenő állatot. A tulajdonos, I. Emánuel portugál király azt remélte, hogy ha megajándékozza vele az egzotikus állatokért rajongó X. Leót, akkor a pápa a gyarmatosított területek felosztásakor Spanyolország ellenében a portugálokat részesíti majd előnyben.[3] A tizenegy éves fiúcska a legutolsók közt volt, akik élve láthatták a rinót, a tovább induló portugál karavella (a kis Jean még a nevét is megjegyezte, João Pina volt az oldalára festve) január 26-án Porto Venere partja előtt viharba került és elsüllyedt. A legendát, hogy az orrszarvúk kiváló úszók lennének, a tények nem igazolhatták, mert ott volt a mellső lábára csomózva az a bizonyos béklyó. Pontosan emlékezett arra is, hogy az általa látott rinocérosz nyakán nem volt olyan szarv, amely Dürer metszetén látszik. A magyarázat egyszerű. Jean de Dinteville-jel ellentétben Dürer sohasem látott rinocéroszt, egy nürnbergi ismerőse, bizonyos Valentim Fernandes, aki akkoriban Lisszabonban élt, egy levélben mesélt róla, talán küldött valami vázlatot is, hogy Dürer mester megörökíthesse a nevezetes lényt. Arról elfelejtett írni Fernandes, hogy egy olyan a cirkuszi látványosságon látta a rinót, amelyen egy elefánttal kellett megütköznie, de hogy a csata nehogy rosszul süljön el, fölpáncélozták előtte. A csavaros pótszarv a páncélzat része volt, amit Dürer nem tudhatott, meg persze a Dürer követők sem, így aztán az európai bestiáriumok illusztrátorai akkurátusan odarajzolták ezt a második szarvat is az orrszarvúkra, nem is tehettek mást, mert sokáig nem érkezett újabb rinó Európába.[4]

---

[1] Az ifjú király és kísérete Saint-Maximin-la-Sainte-Baume-ból, a Mária Magdolna sírja előtti ájtatoskodást megszakítva lovagolt el Marseilles-be, hogy láthassa a rinocéroszt.

[2] Az északnyugat indiai Gudzsarátból származó orrszarvú bikát II. Muzafar szultán 1514-ben ajándékozta Afonso de Albuquerke hercegnek, az indiai portugál területek alkirályának, aki 1515 tavaszán továbbajándékozta királyának, I. Emánuelnek. A római idők óta ez volt az első rinocérosz, amelyik Európába került.

[3] I. Emánuel a pápa beiktatására is küldött egy állatot, akkor egy fehér elefántot, amit ugyan sok diplomata ízléstelen ajándéknak tartott, a szentatya ugyanis épp olyan dagadt volt, mint egy elefánt, mégis jól sült el a dolog, Hano a pápa kedvenc állata lett. 

[4] Valentim Fernandes objektív megfigyelésre nem épp alkalmas szituációban látta az állatot, 1515. június 3-án, Szentháromság ünnepén ugyanis a portugál király egy alkalmi arénában összeeresztette a páncéllal, pótszarvakkal és tüskékkel felfegyverzett orrszarvút elefántistállójának egy fiatal egyedével, hogy ellenőrizze, igazat írt-e az idősebbik Plinius, amikor a rinocéroszt az elefánt halálos ellenségének nevezte. A Portugália majdani felvirágoztatását célzó feladat ismeretében, amelyet Emánuel király a rinocérosznak szánt, s ami miatt Rómába akarta küldeni, furcsa is lett volna, ha valami óvintézkedéssel nem igyekezett volna a biztonságát fokozni. Mert az ugyebár egy dolog, hogy Plinius szerint a rinocérosznak kell győzni, az meg egy másik, hogy az elefánt is így tudja-e. A vérfürdő egyébként elmaradt, a tömegtől megrettent két állatnak esze ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát. 

EGY FORINT - A KÖVET ÉS A FÁRAÓBÓL

Amikor a vendégek megérkeztek, Johannes mester tett valami suta mozdulatot, hogy megcsókolja a püspök térdét vagy a térd fölött a köpeny szegélyét, de Dinteville előtt csak meghajolt. Az összefont kar azt jelentette, hogy a követ sem igényelte a kézcsókot. Belül még mindig háborgott a festő, nemrég hangosan pörölt is a francia cselédekkel, akik a vizitáció előtt végigfüstölték a műhelyt és tenyerüket a festőinasok homlokára nyomták: nem lázas-e valamelyik? A cselédnyelv jól ment Holbeinnek, de követte azt az elegáns úri franciát is, amit Dinteville beszélt, és a követ is értette azt a zsírosabb, lassan gördülő dialektust, amely a bázeli kereskedőktől ragadt a németre. Ha elakadtak, Kratzer latinul segített, a hallgatag püspök pedig csak akkor szólalt meg, ha úgy vélte, mindhárman mást értenek egy-egy kifejezés alatt. De Selve tudott legtöbb nyelven megszólalni, olykor még Holbeinnek azt a különös hegyi nyelvét is felfogta, amelyet a londoni német kereskedők is csak alig értettek.

     A műtermi vizitre hosszan készült Holbein, a Hanza-fiúktól visszakért néhány medaliont, Kratzerrel elhozatta a róla festett portrét és ott volt a Gisze-kép néhány külön is megfestett részlete. A nagy utazóhengerből kigöngyölte az otthoni rajzokat, volt köztük, amelyik már harmadszor kelt át a csatornán. A megbarnult papirosok emlékeztek az utazásokra, egy-egy gyertyatartót kellett állítani a sarkukra, hogy ne guruljanak össze újra meg újra. Álljunk mögéjük, lessünk át a négy férfi válla fölött, mivel kérkedett Holbein a franciák előtt.  

      Ott voltak a bázeli városháza freskóihoz rajzolt tanulmányok, köztük követportrék vázlatai is: a falkép egyik jelenete Marcus Curius Denatus római konzult ábrázolja, amint a samnoszi követek ajándékait elhárítja.

      Ott voltak a passióoltár vázlatrajzai. Vigyázni kell rájuk, hisz az eredetit talán már föl is hasogatták képrombolók.

      Aztán egy kép, amelyen Jézus a kufárokat korbácsolja ki a templomból, úgy festve meg, hogy a reformanda eclesia se leljen benne kivetnivalót.

      Ott voltak az Amerbach-diptychon tanulmányrajzai és a bázeli „Haus zum Tanz” homlokzatához rajzolt vázlatok. Ezeket azért mutatja, lássák, ha építészeti részletek kellenek, abban is otthon van.

      Ott voltak azok a bizonyos Vénuszok és Évák, akiknek nézése bakgerjedelmet okoz. Velencei módra rajzolta meg őket, s impotenciagyógyításra igen magas helyről is jött rájuk rendelés (nem publikus honnan).

      Voltak még hevenyészett tanulmányrajzok kezekről (többnyire az Erasmus-portrékhoz rajzolta őket), kosztümös maszkák, páncélos katonák, kardos angyalok, életre kelő csontvázak, csatajelenetek, nehéz fakeresztet cipelő Krisztusok, sokárbocos vitorlás hajók (az átkelés emlékei), szomorú szemű asszonyok, címerrajzok, betűtervek (a haláltánc ábécé), könyvszegélyek ornamensei, növények, állatok (bárányok, oroszlánok és egy felszögezett denevér) meg persze színes krétával fölvázolt, olykor könnyed, máskor alaposan megmunkált férfiportrék minden mennyiségben. 

      A modellek egy részét Dinteville-nek is ismernie kellett: Erasmust legalább hírből, Nicholas Carew-t, a főlovászmestert (az ő képén dolgozott épp Holbein), Chesemant, a solymászt, Morust és Cromwellt pedig személyesen is.

      Voltak lapok abból a sorozatból, amelyet egy luxemburgi mester csinált a rajzai alapján. Totentanz, magyarázza nekik, totentanz, aztán eszébe jut franciául is: danse macabre. Haláltánc. Hans Lützelburger volt a híres formschneider, az jelenti, a metsző, Johannes Francknak is szólították, de meghalt, mielőtt az összes lap elkészült volna. Látja, hogy ez tetszik legjobban a franciáknak, előveszi a vázlatokat, amelyek már nem készültek el. Halálfejes csontvázak ragadják el az élőket, királyokat, papokat és földműveseket. Az egyik ilyen csontfejű vitte el a luxemburgi Lützelburgert is. Hat éve történt. Eltáncolt vele a halál.

      Ott voltak-e vajon a göngyölegben azok a különös nyomatok, amelyeket Calais felé lovagolva valamelyik sváb piacon vagy a Felső-Rajnavidéken vásárolt a festő? Az eladó vexierbildnek nevezte a hosszú metszeteket, és azzal biztatta Holbeint, hogy legközelebb még nagyobb lesz a választék. A kisimított panoráma egyik oldalához hajolva és úgy, skurcosan szemlélődve pajzán jeleneteket lehetett kisilabizálni az amúgy ártatlannak tűnő képekből. Mindegyik munkát nem lehet fölsorolni, és a krónikás a több nyelven zajló megbeszélés rekonstruálására nem vállalkozhat.

      A német festő úgy készült, hogy festenie kell majd a vendégek előtt. Minden uraság látni akarja, hogy készül „élőben” a kép, mielőtt előszólítják a szolgát, akinél a bugyelláris van az előleggel. Ilyenkor az ember nem úgy fest, mint egy festő, hanem úgy, ahogy egy színész, aki  egy festőt játszik valami színdarabban. Széles mozdulatokkal kell lóbálni az ecsetet, futkosni kell a tábla előtt előre meg hátra, hogy hullámozzék a hátán a festőköpeny, hunyorogni is kell, mozgatni az ujjat az ecsetszáron, mintha méricskélné az arányokat és legalább egy szolgát meg kell pofozni, egy másiknak meg a hajába kell törölnie a festékes ujjait. A vendégek azonban nem igénylik a színházat, a krónikás legalábbis nem emlékszik sem a lobogó festőköpenyre, sem a felpofozott szolgára (amit a pofonra kiválasztott szolga is sajnál, hiszen megtörténte esetén a vacsoránál a jobbik borból, a mesteréből ihatott volna). Arra sem emlékszünk, eldőltek-e már ekkor a kompozíció legfontosabb kérdései, esett-e szó a koponyáról, a napórán beállított időről, a festmény majdani elhelyezéséről, kikötötték-e, mennyi részt fessen Johannes mester saját kezével, s mennyit hagyhat a segédekre és egyáltalán: mennyire legyen nüanszírozó a piktúra. Kellett hagyniuk témát a következő látogatásra is az ugyanis eldőlt, a német festőé a megbízás.

      Akár magukra is hagyhatnánk őket, a vizitációt lezáró meglepő esemény azonban felülírja a történteket. Míg a franciák cihelődnek s elhadarják az ilyenkor szokásos imát, Dinteville egyik embere, foglaló gyanánt egy zacskót tesz az asztalra. A festő durván megszegve az illemszabályokat azonnal kiborítja és számolni kezdi a pénzt, a liliomos forintokat. Kratzer rosszallóan dohog, a követek pedig arra az udvari franciára váltanak, amelyet már nemcsak a németek, de az események lejegyzője sem ért. A szobában sötétedni kezd. Holbein egy érmével hirtelen az ablakhoz ugrik. Ólomkarikába fogott mellbimbó közepű műtermi üvegablak. Megdöbbenten forgatja a pénzt. Kratzer elsápad. Ha hamis a pénz (ami ugyebár nem ritkaság) és ez szóvá is tétetik (ami az otrombánál is otrombább tiszteletlenség lenne), akkor a francia szolgák kötelességtudón kardélre hányják a két németet a szolgákkal egyetemben, és csak ezután harapnak bele, valóban hamis-e, s kezdenek vizsgálódni, hogyan kerülhetett az úri zsebbe. Szerencsére másról van szó, bár a percet, amíg kiderül irtózatos hosszúságúnak érezzük.

      Hogy megértsük, mi történt, vissza kell pörgetni az időt.

      Huszonegynéhány évvel korábban az augsburgi Szent Móric-templomban egy oltárképet festett az öreg Holbein. Két fia ott téblábolt körülötte, segítettek is valamit, a nagyobbik, Ambrosius biztosan, mert kapott 1 forintot, a kicsi pedig, aki most felnőttként az ablaknál a pénzt forgatja, egy ígéretet, hogy ha a pénz majd egyszer visszajön, akkor már örökre az övé lehet. Hogy majd ráismerjenek, Ambrosius két nagy szamárfület karcolt Keresztelő Jánosnak, aki a flórenci liliomos forint hátoldalán szomorkodott. Mit vásárolt vajon Ambrosius a pénzen, kinek fizetett, s az illető hol adta tovább a szamárfüles szentet? Hogyan, miféle kacskaringós utakon jutott el a pénz a francia király követéhez? Miféle bugyellárisokat és szelencéket, harisnyákat és öveket, zsebeket és titkos fiókokat, matracokat és erszényeket és párnacihákat járt meg a pénz, és vajon hányan vájták bele a fogukat, puha arany-e, 22 karátos, vagy keményebb, rézzel készült hamis ötvözet? Ki tudná követni? Ambrosius már rég nem él, apjuk is halott, és Hans, bár még munkához sem látott, máris úgy érzi, nagyon-nagyon megszolgálta ezt a fizetséget.^[1]

---

[1] 1508-ban az augsburgi Szent Móric-templomban, a fogadalmi misék oltárával kapcsolatos kiadások elszámolásánál id. Hans Holbein feljegyezte: „Seinen Sun 1 gulden”. Vagyis egy forint az ő fiának. Ambrosius 14, Hans 10 éves volt ekkor.

KALANDJAIM A KARMELITÁBAN

Nem túl sűrűn, de azért megfordultam a Karmelitában magam is. Először talán 1988-ban, igaz akkor még Várszínháznak hívták s protekciós ingyenjeggyel nézhettem meg a Barátaim! Kannibálok! című tragikomédiát. Csernus Mariann, Kubik Anna, Szirtes Gábor; Mihály Pál… A szerző, Sultz Sándor miatt lehettem kivételezett, hisz „Ödi” a sógorom. Utoljára valamikor 2019 őszén, a Covid indulása táján jártam az épületben, akkori látogatásomat elég részletesen és "majdnem pontosan" megírtam Páternoszter című regényemben, aki kíváncsi rá a könyv 560 – 562 lapjain találhatja. Most a harmadik, a közbülső vizitről lesz szó. Az évszám 2002 (a lementett fájl dátuma 2002.03.27). Miniszterelnökségről még szó sem volt, de a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft, azt hiszem ez volt a neve az intézménynek, ahová berendeltek, már megemlítették, hogy kiemelkedően fontos funkciót kap majd az épület, ezért is akarják jelentős képzőművészeti alkotással díszíteni a szemközti restaurálásra váró épület, az egykori Honvédelmi Minisztérium hosszanti hátsó falát. A mű ugyan csak ideiglenesen lesz látható, de mivel az épület felújítását még csak tervezik, valószínű, hogy évtizedekig csodálhatják majd a várba sétáló népek. A dolog fontosságára való tekintettel úgynevezett meghívásos pályázatot írtak ki, vagyis rajtam kívül többen is készítettek terveket arra bizonyos hosszú falra. Hogy hányan, arra már nem emlékszem, de lehet, hogy nem is volt az orromra kötve. Boldogan láttam munkához, úgy éreztem, nekem lett kitalálva a feladat, hisz régóta szerettem volna előállni egy nagyméretű perspektivikus anamorfózissal, ilyesmivel foglalkoztam akkoriban, és persze a helyszín is inspirált. Most, több mint két évtized múltán elővéve a rajzokat, még mindig fájlalom, hogy nem valósulhatott meg a terv. Úgy emlékszem, az irodista hölgy, akinek az elutasítást tolmácsolnia kellett, ő is megpróbált vigasztalni. Kár, hogy nem szóltak, hogy csak a közbeszerzési szabályok miatt volt szükség az ön tervére is. A vázlatdíjért elég lett volna bármi skicc, mondta sajnálkozva, hisz a győztes személye már fix volt, mielőtt a munka elkezdődött volna. Egy fiók mélyén megtaláltam a tervek nálam maradt részét, s a kompjúterben a pályázathoz tartozó eszmefuttatást, ami tán el sem jutott a döntnökökhöz. Hátha most a felhőbe lőve megmarad… 

 
A Szent György téri „tűzfal-grafika” tervről
A Szent György térre néző tűzfal, amely a volt HM épület visszabontása után megmarad, két olyan karakteres, tulajdonsággal rendelkezik, amelyeket a grafikai tervnél, mint inspirációt, továbbgondolásra méltó adottságot próbáltam figyelembe venni.
Az egyik a szokatlanul hosszú, felület, a másik, hogy a Nap szinte körbejárja, reggeltől napnyugtáig megvilágítja a falat.
A tűzfal filmszalag-szerűen elnyúló formája különösen alkalmas arra, hogy az ábrázolásba a történelmi kronológiára utaló elemek kerüljenek. Különböző idő-szeleteket kíséreltem meg kapcsolatba hozni egymással, összekeverni a budavári századok jellegzetes figuráit a hosszú felületen (janicsár harcos, 17. századi tábori ágyú, 48-as lovas nemzetőr, 20. századi turista, stb.) A felülnézeti ábrázolás a Thomas Mann-i kút metaforát idézi: a múltba fölülről látunk.
Hogy az egymásmellé került szereplők helyzete csupán virtuális, arra az árnyékok játéka – különböző iránya - utal. Napóraszerűen járja körbe az „idő” a figurákat, és teremt rendet, azaz egyfajta emocionális kronológiát. Miközben dolgoztam, három Pilinszky-sor járt a fülemben, idemásolom, mert a tűzfal-grafika mottójaként is el tudnám képzelni:

És mégis, mégis szakadatlanul
Szemközt a leáldozó nappal
Mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Volt egy harmadik szempont is, amelyet illett figyelembe venni. A tűzfalat nem csak szemből kell megtervezni. A járókelők, miközben elhaladnak mellette, oldalról is fogják látni, sőt ez a nézet - ezek a nézetek - az útirányokat figyelembe véve meglehetősen jelentősek lesznek. Mátyás király és Beatrix királyné portréját úgy helyeztem el a falon, hogy szemből nézve csak amorf formának látszódjanak, a fal közelébe érkezve, anamorfikus nézőpontból viszont feltűnjön a királyi pár. Ha a fal mellett jobbról haladunk el, Mátyás, ha balról, Beatrix.
Az anamorfózisnak, ennek a perspektíva-ábrázolások hőskorában fölfedezett, majd jószerivel elfelejtett ábrázolási módnak a használatát esetünkben két művészettörténeti tény is indokolja. Az első ismert anamorfózisokat a Mátyással kapcsolatban álló Leonardo rajzolta, az első olyan művész pedig, aki mint anamorfóziskészítő vált ismertté, az az, Erhard Schön volt, aki 1541-ben fába metszette Buda híres látképét, amely az egyik legelső, s kis jóindulattal hitelesnek is mondható ábrázolása a várnak. Perspektivikus anamorfózisaival (V. Károly, VII. Kelemen, III. Pál pápa, V. Ferdinánd, I. Ferenc, stb.) tele voltak a korabeli Európa metszet kereskedései. Talán nem szerénytelenség azt hinnünk, Hunyadi Mátyás is odakerülhetett volna a leghíresebb reneszánsz uralkodók tablójára.

 

TÁVLATTAN BAJÁN - ÉS SZEMELVÉNY GÖDÖLLŐN

 

RETROSPECTIO I:

 

Szokás az év végén visszatekinteni, mi volt a legjobb, a legrosszabb, mi volt az, amit jobb lenne elfelejteni és mi az, amire szívesen emlékszem vissza. Szakmai szempontból a Füreden, március végétől június végéig tartó kiállítás volt számomra az év legjelentősebb eseménye, annyira fontos, hogy nem is tudnék elfogulatlanul írni róla, de szerencsére erre nincs is szükség, mert a kiállítás kurátora, Török András megtette ezt. Vademecum Newsletter nevű kulturális naplójában minden érdeklődő visszanézheti: a 980-es számú jegyzetet keressék, ám ha esetleg lenne valaki, aki nem követi a Vademecumot, annak kedvéért idemásolom András szövegét.  

Milyen lett Orosz István kiállítása?

Saját portékát dicsérni a legnagyobb illetlenség, most mégis megteszem. Március 22-én megnyílt Orosz István kiállítása a balatonfüredi Vaszary Galériában. Persze, csak nagyon kis részben saját a portéka, a kurátor teljesítménye talán, ha 5-10 százalékot tud hozzáadni a művészéhez. Különösen, ha a művésztől származott az alapötlet: ne időrendben, hanem motívum, illetve műfaj szerint csoportosítsuk a műveket.

Balatonfürednek nem csak a kulturális programja, de intézményrendszere is gazdag. A Vaszary Galéria egy FüredKult nevű ernyőintézmény tagja, ha jól számoltam, tizenegy kisebb-nagyobb intézmény tartozik ide. S bár a szállingózó hírek szerint 2025-ben a 14 ezer lakosú városnak 400 millió forint szolidaritási adót kell befizetnie, egyiket sem akarják bezárni, legalább is eddig nem hallani ilyesmiről.

Azért is jó lett a kiállítás, mert ez a fajta művészet pontosan ide való, Vaszary Kolos egykori nyári pihenővillájába. A művek és a helyiségek mérete éppen jól illenek egymáshoz. 5-15 mű termenként. (Lehetetlen tárgyak, paradoxonok, kettős jelentésű képek.) Akinek van türelme ilyesmihez, az kölcsön nagyítóval is bogarászhatja a rézmetszeteket.

Ahogy végighaladunk a földszinten, egyszer csak beszűkül a tér, majd egy másik épületszárnyba vezető átjáró után ismét kitágul – két teremben a művész plakátjaiból tekinthető meg bő válogatás. A legfeltűnőbb helyen leghíresebb műve, a Távárisi kányec plakát kapott helyet, amely a művész szerint már mindenkinek a könyökén jön ki... A tárlatvezetésén István hosszan mesélt az In Memoriam Albert Razin című plakátjáról, amely a kis nyelveket ellehetetlenítő orosz nyelvtörvény (bizony, ilyen is volt!) ellen tiltakozó, udmurt anyanyelvű filozófus és aktivista, Albert Razin emlékére készült. Ő 2019-ben Izsevszkben, az udmurt fővárosban a nyelvtörvény elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát, így halt meg.

Az emeletre érve egy hosszú életrajz fogad minket – ebben olyan frivol elemek is szerepelnek, mint hogy mikor kezdett a művész bajusza kinőni, mikor találkozott első ízben Török Andrással, mikor lett gólkirály a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornán stb. Ide, az emeletre kerültek a művész ínyenceknek való alkotásai. Itt van a rinocérosz-terem, benne az egészen különleges Lisszaboni teknő című szoborszerű alkotással. Az anamorfózis teremben olyan grafikákat láthatunk, amelyek igazi jelentésüket csak egy rájuk helyezett krómhenger palástján nyerik el. Itt veszhetünk el a tükörlabirintusban, amelyben két tucat kettős jelentésű koponya között bolyonghatunk. A vetítőteremben pedig Orosz István rajzfilmjeit láthatjuk végtelenítve, köztük két fontosabb portréfilmmel. És van egy olvasósarok, ott átlapozhatók Orosz István verses-, novellás-, esszékötetei és két eddigi regénye is. A kiállításon a művész összesen 219 grafikai alkotása, 10 rajzfilmje és 20 könyve szerepel. Száznál több (!) eddigi egyéni kiállítása közül, ez az egyik legalaposabb válogatás.