A LEPKEKERGETŐ LIBA

avagy „aprótseprőségek” a 260 éves Fazekas Mihály ürügyén

       Túlnanról akará megvizsgálni – kevés mosolyt fakasztóbb halottparentáló költeményt tudnék felidézni, mint az épp 260 éves Fazekas Mihályét, amelyet druszája, Csokonai halálára szerzett, noha belátom ahhoz, hogy 2026-ban humort leljek benne, szükségeltetnek az elmúlt századok által kifőzött ízléshígító párlatok; s valami csekély rész tán a velem született szarkazmusnak is felróható.   

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?

Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk

Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,

Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal

Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...

Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók

Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,

Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,

És ő még fül nem hallott szent angyali hangú

Énekek énekein kezdé dicsérni az élet

Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.

Megtetszett kedves zengése az angyali karnak

S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot

Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

      Belátom, nem nagyon illő az „afectált cynismus” – ily magasztos pillanatban pláne nem –, meg is követnélek, főhadnagy Fazekas Mihály; ám ahogy főt hajtok egyetlen hiteles arcmásod előtt, újra csak mosolyognom kell. A „hiteles” portré története ugyanis oly megejtő, hogy tán már te sem tudod bajszod mögé rejteni a nyájas mosolygást. A képet ifjabb Diószegi Sámuel festette, kit apjának, a neves botanikusnak halála után Fazekas nevelt föl, csakhogy a kép 1873-ban, vagyis 45 évvel a nevelőapa halála után készült. Barabás Miklósról, a híres festőről beszélték, hogy ily hosszú idő múltán is képes volt emlékezetből portrét festeni, csakhogy Diószegi nem festő volt, pláne nem Barabás, hanem kereskedő, s az arckép úgy készült, hogy Bécsben, ahol élt, meglátott az utcán egy bajszos magyar (?) férfiút, aki a nevelőapjára emlékeztette, s őt kérte föl modellnek. Vannak, akik úgy pontosítják a történetet, hogy nem csak a bajszosnak fizetett az amúgy jómódú Diószegi (ki kis híján a polgármesterségig vitte Bécsben), hanem Carl Heinrich von Binzer neves festőművésznek is, s így inkább ő a debreceni Kollégium arcképcsarnokában függő kép alkotója. Abban, hogy az „első nagy népies költő” státuszát kiérdemelje Fazekas, a mezopotámiai előzmények nyomán hexameterekben költött Lúdas Matyi alcíme mellett – eredeti magyar rege – sokat segített ez a hortobágyi csikósra hajazó, ismeretlen bajszos parasztembert ábrázoló kép. Egyéb népies jelzővel illethető műve ugyanis nem nagyon van a jeles költőnek.

      A hasonlóságról ma már nehéz lenne véleményt mondani, de hogy Diószegi mégis törekedett rá, azt egy apróságban mégiscsak megmutatkozik. Fazekas bal kezét úgy ábrázolta, hogy a hüvelyujj helye takarásban legyen; azon a kézen ugyanis nem volt hüvelyk, azt egy csatában ellőtt egy janicsár.  

      De vissza a Csokonai halálára írott vershez, melyet legfőképp a benne megénekelt halom miatt citáltam, mely Csokonai Vitéz Mihály hamvai fölött emelkedett. Az, hogy a halomra méltó emlékmű kerüljön, nem csak a debreceniek óhajtása volt, hanem az ország legfontosabb kulturális intézménye is pártolta a tervet. Ezt az egyszemélyes intézményt a 19. század elején úgy hívták, Kazinczy Ferenc. Kazinczy 1806-ban a Hazai Tudósításokban nem csak adakozásra buzdított, hanem azt is pontosan megírta, milyen lesz a síremlék. „A kő, (úgy végeztük-el azt egymás között) nem a’ medencés piedesztálok igen is közönségesé vált formájára lészen állítva, hanem a’ Régiek szép eggyszerűségében (simplicitas, Einfachheit). A’ márványba metszett Írást e’ kevés, de sokat jelentő szók teszik: Csokonai Vitéz Mihálynak hamvai született 1773. Novemb. 17-d, megholt 1805. Januar 28-d. Árkádiában. Éltem. Én. Is’ A’ monumentum’ felső részében pedig a’ Lepe – (rút és közönségesebb neve: Pillangó) – fog lepdesni.”

      A rút és közönséges szóra, tudniillik a pillangóra hamarosan visszatérek, előbb azt kéne megérteni, hogy a Vergilius óta sokszor idézett, „művészetek hazájára” utaló, s a klasszicizmusban Poussin, illetve Goethe és Schiller révén szinte klisévé vált „Et in Arcadia ego” kifejezés miféle indulatokat szült Debrecenben. Mert a debreceniek kikérték maguknak, hogy Árkádiát az ő városuk kapcsán emlegessék, hisz az tudvalévő, hogy az szamárlegelőt jelent, legalábbis az általuk előhalászott Barthélémy könyv – Az ifju Anacharsis utazása Görögországban – szerint. A válasz nem csak műveltségük fitogtatására (az ellenoldal szerint persze műveletlenségük bizonyítására) volt jó, de arra is, hogy az irodalom finnyás széphalmi ura elé végre kesztyűt vessenek. Még hogy szamárlegelő?! Petőfi is nagy költő volt, de neki sincs megbocsátva, amit Debrecenről írt, hogy tudniillik a nemzet függetlenségét nem lett volna szabad olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Már attól is betelt a pohár, hogy Csokonai halálakor Kazinczy fölajánlotta, hogy a vállalkozna a költő munkásságának kiadására, de úgy, hogy előtte átfésülné azt. Megtisztítaná az ártékony kálvinistaságtól és „debrecenyiségtől”. „Csokonai minden bizonnyal igen jó fej (hm: jó fej – ezt azért ma is csettintést érdemel!) és a legszerencsésebb poétai zseni volt; de ki nem látja azt, hogy sok munkája merő szemét?” Kazinczy következő tévedése az volt, hogy e tisztogató munkához társként Fazekas Mihályt akarta megnyerni. Azt a Fazekast, aki poétaként tisztában volt vele, hogy elhalt barátjának költészete galaxisokkal nyúlik Kazinczyé fölé; és akinek nem volt az elmúlt egy év elég, hogy a Lúdas Matyi kapcsán kapott bírálat tüskéit mind kihúzkodja bőre alól. Az elhúzódó és elmérgesedő „pennaháborúról” – Árkádia-perként tartja számon az irodalomtörténet – nincs mit többet beszélni. A „monumentum” végül más lett, mint amit Kazinczy akart, feliratából kimaradt Árkádia, és nincs rajta a „lepe”; igaz ezt sem Kazinczy, sem Fazekas nem ellenőrizhette, mert 1836 nyarán, mikor a síremléket fölállították, már egyikük sem élt.  

      De mi lehetett a baj a pillangóval?

      Mai fülünk poétikusabb szónak érzi, mint a lepkét, a Kazinczy által ajánlott lepénél meg pláne. Vajon használja azt még valaki? Amikor Kazinczy kikelt a pillangó ellen, akkor kezdte épp egy másik alföldi városban, Kecskeméten talán legszebb versét, a Vágyat Katona József ezzel a sorral: „Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?” És ott szállongott hamarosan a Szép Ilonkában tarka valójában, és a Toldiban is, mint az álom allegóriája. Nehéz követni, hogy az egyes vidékeken használt szavak mi módon épültek be a köznyelvbe, vagy váltak részévé az irodalmi nyelvnek. Az ország északkeleti régiójában otthonos, s az ottani nyelvet preferáló Kazinczynak általában sikerült meggyőznie az ország más területein élő irodalmárokat egy-egy szerinte rút szó elhagyásáról, de a pillangó esetében nem járt sikerrel. Olyannyira nem, hogy a legszebb szavakat kiválasztó szavazásokon szinte mindig az élbolyban végzett, 2006-ban legelső lett. (Amikor az írásban idáig jutottam, hogy fontoskodásom hitelesebbnek tűnjön, a ChatGPT szép-szó listáját is kikértem, s ott is dobogós volt a pillangó.)

      A Lúdas Matyiban nem szerepel sem pillangó, sem lepke. Pontosabban Fazekas Mihály versében nem bukkan fel, a Dargay Attila által jegyzett rajzfilmben azonban igen. Rögtön a nyitó jelenetsorban Matyi lúdja hosszasan kerget egy lepkét, majd miután elkapta, nagyvonalúan el is engedi, hogy helyette réti virágból költő-homlokra való koszorút fonjon, magától értetődő természetességgel saját hosszú nyakába akassza, majd könnyedén a fűbe ejtse, amikor továbbindulnak. Látszólag nincs dramaturgiai funkciója a jelenetnek; első, spontán magyarázat gyanánt műfaji eligazításnak mondanám, az eposznyitó invokációk fölötti tréfás évődésnek, különösen, ha eszünkbe jut, hogy az újra szabadon szárnyaló lepke neve, a  pszükhé, a görögöknél még egyszerre jelentett pillangót és lelket, vagyis animust, s általa máris megérkezhetünk az animációhoz. Animációs filmet fogunk tehát látni, ezt tudatosítja a pillangós jelenet, olyan filmet, amely nem a valóságot, az álmokat utánozza – s általa akár Dzsuang-szi kétezer éves álom pillangójáig tágítható a kör. Hogy a meglepő dimenzióváltás nem légből kapott, azt a jeles Fazekas monográfus, Julow Viktor nyomán merem megkockáztatni, aki 1966-os Lúdas Matyi évezredei című tanulmányában a téma még ennél távolabbi előzményeiről is hírt adott.

      De elegendő magyarázat-e a lepke-jelenetre ez a játékos műfaj-utalás? Nehogy véletlenül túl komolyan vegyük, odakerült a végére egy apró, ellenpontozó mozzanat (vajon a forgatókönyv szerzői, Dargay Attila, Nepp József és Romhányi József közül kinek az ötlete lehetett?), a lepkekergető társat beérő Matyi hiába nógatja továbbindulásra a madarat, az lúdtalpát mutatva jelzi, hogy neki ennyi elég is volt, ő bizony nem megy tovább, így a fiú kénytelen ölbe kapni, hogy végre elkezdődhessék a film. 

      Talán a belé fektetett túlzó energiák miatt vélem úgy, hogy másként is megfejthető a lepke-jelenetsor. Az alig több, mint egy órás film 66 másodpercét teszi ki, amit a szakmabeliek inkább úgy mondanának, 1584 kocka, amelyhez a korabeli, hagyományosnak mondott technikának megfelelően kb. 700 pauszrajz kellett, ugyanennyi kifestett cell, és 6 háttérkép, vagyis legalább hat-nyolc ember több heti munkája. A computer-filmezés korából visszanézve elképesztő „melódia” (Gyulai Líviusz szava).

      Az 1977-ben befejezett Lúdas Matyi volt a legelső animációs film, amelyben dolgoztam. A film miatt kerültem 1975-elején a Pannónia Filmstúdióba. Gyulai Líviusz a főiskolai „kipakolást” (így hívták a diploma-kiállításokat) látva hívott meg, alakítsuk együtt ki a film grafikai stílusát. Más kérdés, hogy csak az első évben dolgoztunk a filmben, a Líviusz által javasolt rendkívül aprólékos „pontozós” tollrajz technika oly lassú volt, hogy inkább a Nepp József féle gyorsabban kivitelezhető festőibb világra váltott a filmrendező Dargay. A lepkekergető első jelenetet nagy húzós hátterét azonban először mi csináltuk meg. A „húzós” szó itt nem a munka nehézségére utal, hanem azt jelenti, hogy egy nagyon hosszú papírcsíkra festettük-rajzoltuk a tájat, amelyet később az operatőrnek a kamera alá szerelt trükk-asztal sínjein kellett „elhúznia”, hogy a kívánt „svenk-hatás” létrejöjjön. A hosszú képet egy kocsmapult méretű rajztáblára feszített papíron kellett rajzolni, úgy, hogy a lap egyik oldalán Líviusz, a másikon én „pöttyöztem”, és lassanként haladtunk egymás felé. Hogy a jelenet értelme szóba került-e köztünk; ki tudja már!?

      Akkor is beszélgethettünk róla, amikor, még a rajzolás előtt, Dargay Attila és Líviusz társaságában elautóztunk Nagyvázsonyba, mert Döbrögi kastélyát az ottani Kinizsi-vár alapján képzelte el Attila, akinek tusculánuma épp a szomszédban, a Nagyhegyestű oldalában volt. Az autót Somfai István a stúdió fényképésze vezette. Sok minden szóba került négyünk között, de a pillangóra valahogy nem emlékszem. Dargayról talán efféle dramaturgiai „túlgondolás” nem is volt feltételezhető, ilyesmire a stúdióban leginkább Jankovics Marcellnak volt hajlama, de ő a Lúdas Matyinak „csak” figuratervezője volt (és mellesleg társam a plakáttervezésben).  

      Ha ki szeretnék okoskodni valami elfogadható magyarázatot, vagy legalább egy-két kerek mondatot, amellyel lezárhatom ezt az eszmefuttatást, akkor a film irodalmi szakértőjének, a már említett Julow Viktornak a tanulmányait kéne segítségül hívnom. Úgy képzelem, az ő Fazekas melletti állásfoglalása a pillangókergetés, de abból, hogy a lúd végül mégis szabadon engedi az elfogott lepét, sőt egy vadvirágokból font koszorút is hagy a mezőn (utalásként a Tövisek és virágokra), talán egyfajta késői elégtétel is kiolvasható a megbántott Kazinczy iránt.

      Jó lenne kifaggatni a nagyvázsonyi kirándulás többi résztvevőjét, föl tudják-e idézni, esett-e szó pillangókról, lepkékről vagy hasonló lényekről azon a hosszúra nyúlt napon, de már egyikük sem él. Legföljebb az autó ötödik utasát, a vérengző Pinochet elől hazánkba menekült chilei grafikuslányt, Amayát kérdezhetném, de akkor ő még alig tudott magyarul; igaz, iparkodott mielőbb megtanulni. Egy fehér ludat látva például így kiáltott föl: nézzétek, patyolat! Öreg olvasóimnak tán nem kell magyaráznom, hogy a ruhatisztító cég táblájára írt feliratot, és a fölötte megjelenő hattyús emblémát kapcsolta össze. 

A Forrás folyóirat októberi számában megjelent írás.

HITEL FOLYÓIRAT

Az Illyés Gyula és Csoóri Sándor mentorálásával és személyes részvételével 1982-ben alapított Hitel irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat a rendszerváltozás hajnalán, 1988 novemberében, az első független lapként jelent meg, először kétheti kiadásban, majd 1992 szeptemberétől havi rendszerességgel. A lap munkatársai között ott volt Esterházy Péter, Sütő András, Ágh István, Szécsi Margit, Lászlóffy Aladár, Tornai József, Görömbei András, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Utassy József … és olykor még Rév Júlia is. 38 év után, 2026 tavaszán, miután a Nemzeti Kulturális Alap megvonta tőle a támogatást, a Hitel megszűnt, majd az év őszén közadakozásból on-line formában újra elindult. Vajon meddig marad életben? Olvassátok a lapot – mondjuk ide kattintva.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Az UB (Utisz Blog) elhatárolódik attól a közösségi médiában terjedő, feltehetően hamisított levéltől, amely az a látszatot kelti, mintha Magyarország miniszterelnöke kapcsolatba lépett volna a Tovariscsi konyec című közismert plakát alkotójával és jogtulajdonosával. A szóban forgó levél nem jutott el az alkotóhoz, és a miniszterelnök sem személyesen, sem telefonon, sem munkatársai révén nem lépett vele kapcsolatba, így tehát az sem igaz, hogy megkövette volna őt azért, hogy a választás során kampányelemként – előzetes engedély nélkül – használta a plakátot, illetve a szlogent; és az sem, hogy ezért utólag kárpótolni kívánná az alkotót. A levélben említett összeg alapján az avatatlan olvasóknak is élniük kellett volna a gyanúperrel, hogy csak  hamisítványról lehet szó. A levél néhány kifejezése azt valószínűsíti, hogy az UB-n közölt kvíz játék (A reciklált plakát)  fiktív irodalmi szövegei nyomán dolgozott a levél egyelőre ismeretlen szerzője; és az igényes fogalmazást olvasva az is nyilvánvaló, hogy ügyesen plagizálta a miniszterelnök stílusát. 

 

A RECIKLÁLT PLAKÁT

 

Kedves Utisz Blog olvasók, bizonyára nem kerülte el figyelmeteket az elmúlt hetek politikai változása, s tudjátok azt is, hogy hazánkat új kormány, s élén új miniszterelnök vezeti. Talán e fenti képpel is találkoztatok, vagy emlékeztek hasonlókra, hisz a választási kampány során sokszor került elő. Akadt az olvasók közt nem is kevés, ki arról faggatott, beleegyezésemmel használta-e a képet – vagy annak elhíresült mondatát: Tovariscsi, konyec – újdonsült elnökünk, vagy ha nem, jóváhagytam-e legalább utólag, amikor fölhívott, hogy pótolná a hektikus idők során támadt hiátust. Hogy hívott-e? Ó, igen: az alábbi opciók egyike megtörtént valóban, ám, hogy a sok közül melyik, annak kiválasztását játékos kedvetekre bízom, ezért jelöltem őket az ábécé betűivel. A? B? C? D? E? F? G? H? I? .

A

A miniszterelnök. Már kezdtem letenni róla, hogy keresni fog. Aztán a titkárságról valaki telefonált (Claudia, vagy Hajnalka néven mutatkozott be), hogy adná, ha nekem is alkalmas lenne most. Hosszan mentegetőzött: elismeri, hogy korábban kellett volna jelentkeznie. Sejtettem, hogy a plakátról akar beszélni, hisz a fél ország azt firtatta, hogy kért-e hozzá engedélyt, tudniillik a Tovariscsi konyecel való kampányoláshoz. Tudja jól, hogy az ilyesmi pénzben nem fejezhető ki, s méltatlan lenne az ügyhöz is, legfőképp pedig hozzám, ha úgymond „összegszerűsítene”. Nem is teszi, hisz azt reméli, a hon megújulását pártolom; s mivel tudja, mert stábja történészeivel utána nézetett, hogy 37 évvel korábban sem kértem honoráriumot a Magyar Demokrata Fórumnak átadott plakátért, szívből reméli, hogy kezem most sem kívánom pénzzel szennyezni be.  

B

A miniszterelnök. WhatsAppon hívott, mert olcsó kormányzást akar. Megismertem a hangját, nem volt nehéz, hisz a kampány során hallhattam elégszer szónokolni. Ha beszélt, társalgott, nyilatkozott, az is szónoklás volt leginkább, melyet szinte minden alkalommal a Tovariscsi konyec szlogennel zárt le. Volt, hogy a plakát elé állva nyomatékosította az ismert mondatot. Voltaképp most is a plakát miatt telefonált. Kis párt, első kampány, a stáb mellékállásban ügyködött, így, ha el nem is fogadható, de talán érthető, hogy megfeledkeztek a szükséges engedélyről. Tudják, hogy hiba, de ki számított ily átütő sikerre? Természetesen nem akarja áztatni a kollégákat, átérzi saját felelősségét. Higgyem el, éjente álmatlanul forgolódik, s átizzadt hálóingben ébred, ha arra gondol, hogy róla milyen véleménnyel vagyok, vagy mit mondok barátaimnak, ha neve vacsora közben, a szaunában, vagy egy kártyaparti során fölmerül. Most, hogy Brüsszelben megnyitják végre a pénzcsapot, rendezni fogja az elvarratlan szálakat. Legelsőként a plakát ügyet. Nem kellett közbeszólnom, hisz képben volt nagyon. Nem csak jogi, etikai, de történelmi szempontból is készült, vagy fölkészítette a körötte működő csapat. Tudta, hogy bár a plakátot az MDF használta, de nem rendelt plakát volt, nem is fizettek érte, ezért copy-right jogokkal én rendelkezem. Bízik nagyvonalúságomban, s reméli, hogy jogi ellenlépést nem fontolgatok, de miért is tenném, hisz nem tudok akkora összeget mondani, amelynek dupláját ne fizetné ki boldogan.  

C

A miniszterelnök ügyvédjeként mutatkozott be (Emil, Ernő, vagy Elek) s bár kérte, beszélgetésünket kezeljem bizalmasan, e kérést kisvártatva visszavonta, midőn emlékeztettem rá, hogy megbízója a régi s az új kormányzás közötti legfőbb különbség gyanánt épp az átláthatóságot nevezte meg. Elismerte, hogy jogi, illetve etikai szempontból is merülhetnek föl kétségek a plakát – ahogy nevezte – „újrahasznosítása” körül, de szeretné, ha kompromisszumos megoldásra sikerülne jutnunk, mely mindkettőnknek megfelel. Érdeklődött, bíztam-e már meg ügyvédeket, hogy képviseljenek, s szinte hallatszott a szívéről lehulló nagy kő koppanása, mikor azt feleltem, hogy számomra ez szükségtelen. Némileg föl is bátoríthatta válaszom, legalábbis ennek tudom be utolsó mondatát, mely szerint a politikai siker s a parlamenti többség lehetőséget adna ugyan számukra, hogy „erőből intézkedjenek”, ezt nem teszik meg, s úgy szeretnék az ügyet lezárni, hogy mindkét félben kellemes emlékek maradjanak.  

D

A miniszterelnök megbízásából beszél, mondta az illető (Norbert, vagy Krisztián), a környéken járnak, s ha itthon vagyok, beugrana a főnöke. Előbb a biztonságiak jöttek három Audival s bombakereső detektorokkal. Kérték, a kutyát kössem meg. Tíz éve már, hogy nem él, feleltem; a tábla, valahogy a kapun maradt. Hiba, mondta a parancsnok, majd hozzátette jóindulatúan, ebből még bajom lehet. Inkább úgy mondta, ebből is bajom lehet. Az elnök egy jó órával később futott be, slim fit szabású inge nyakába tűzte napszemüvegét, s az előszobában levette a cipőt, holott mondtuk, hogy nálunk nem szokás. A fehér zokni talpa szürke volt, amikor az IKEA fotelben lábát keresztbe tette. Asszonyom pirult, ahogy a kávét töltögette. Később elmondta, hogy a konyhában a biztonságiak előtt meg kellett kóstolnia. A szerzői jog értelmezése volt a téma, pontosabban a plakát használatának jogszerűsége, mi engedély hiányában attól függ, az idézés, illetve az illusztráció körét túllépi-e. Elismerte, hogy amikor a „Товарищи, конец!” szlogent, beszédeibe emelte, illetve amikor a plakát előtt pózolt, lényegében kész narratívát vett át, vagyis úgy vélte, nem kell új vizuális nyelvet építenie, mert a plakát „már bizonyított”. Az 1989–90-es események (melyeket nyolc évesen élt át), és az új, általa létrehozni kívánt rendszer közötti történelmi párhuzamra apellált, azt állítva, hogy neki, mint aki a rendszerváltást személyében jeleníti meg, szükségtelen lett volna a plakát használatát engedélyeztetni, hisz ha jobban belegondolnék, magam is belátnám, hogy a rendszerváltozás szó és az ő neve ugyanazt jelenti. Előbbi idővel majd elhalványul, s gyönyörű nyelvünkből pár év múlva majd ki is kopik. 

E

Ő volt az, a miniszterelnök személyesen. A képzőművészetek nagy barátjaként mutatkozott be, akinél senki nem tudja jobban értékelni a plakátomat. Nem csak az afféle hagyományos és – már megbocsássak, de közhelyes formák iránt van affinitása, mint amit én képviselek, de érdeklődik a modern művészet irányában is.  Bizonyítandó, hogy amit mond, nem légből kapott, elmesélte, épp most kérték fel, hogy személyesen teszteljen egy tíz lapból álló művészeti projektumot. Tíz tintapacára hasonlító műről kellett megállapítania, mit ábrázol valójában, s mindegyiket azonnal sikerült felismernie. Alig győzte fogadni a gratulációkat, a kísérletet vezető professzor asszony (Flórának vagy Faunának hívták), egy egész csokor nárcisszal kedveskedett neki. Hálásan vette át, ahogy tőlem is szívesen elfogadja, hogy a plakátomat a jó ügy érdekében átengedtem neki.  

F

A miniszterelnök titkársága az. A vonalason keresnek – adta át a kagylót feleségem. Mióta van mobil, ritkán hívnak ezen, legutóbb a kampány során használták, igaz azok nem beszélgetések voltak, hanem szalagra vett üzenetek, hogy kire szavazzunk s az nekünk miért éri meg. Vagy inkább nekik. A kabinetiroda vezetője (Géza, vagy Gizi) hamar a lényegre tért, hogy tudniillik a plakátról kíván beszélni, azt gondolta, hogy majd én forszírozom ezt a beszélgetést, hisz tudja, amit a kampány során még nem tudott sem ő, sem Peti (ő hívta így), hogy nem csak alkotója, de jogtulajdonosa is vagyok az általuk „újrahasznosított” falragasznak, s ebbéli minőségemben jogosan háboroghatnék, vagy tarthatnék igényt felhasználási díjazásra. Hogy nem tettem eddig, abban a napi politikától elzárkózó művész nagyvonalú eleganciáját vélik felfedezni, amivel visszaélni semmi módon nem kívánnak. Kéri, nyújtsam be igényemet, ám ha ezt továbbra sem teszem, engedjem neki, pontosabban az elnök úrnak (alias Peti), hogy az ügyet saját hatáskörébe vonja, s személyesen rendezze el. Van is egy ötlete, ha elfogadom, máris intézkedik. (Nem voltam képes közbevágni, oly gyorsan beszélt.) Hallottam ugyebár Balásyról (György vagy Gyula), a kékplakátok emberéről, ki médiafronton az előző időszak legnagyobb nyertese volt. (Ha nem volna grafikus, vagyis szegről-végről kolléga, akkor is tudnék a 80 milliárdos vagyonról, mondtam volna, ha szóhoz jutok.) Nos, mielőtt a Vagyonvisszaszerzési Hivatal elkezdte volna az elszámoltatást, Balásy visszaadta a pénzt, amit a miniszterelnök, ha meg nem bánt vele, nekem utaltatna át, ami azért lenne célszerű, mert a könyvelésben szereplő plakát szót nem is kéne megváltoztatniuk.  

G

A miniszterelnök sajtófőnökeként mutatkozott be. Már illett volna jelentkeznem, pirított rám az illető (Zsombor, vagy Zsolti), de semmi baj, megérti, hisz az én koromban…, meg nyilván elfogódott is vagyok. Máris kapcsolja az elnököt, kinek épp van pár szabad perce rám, így most személyesen megköszönhetem neki… Már hallottam is az apró kattanást. Ő volt az; kedves és derűs. Ha gondolom, akár vissza is tegezhetem. Szívből gratulál, hisz nem volt példa még a történelemben, hogy két rendszerváltozásban is főszerepet játsszon egyazon plakát. A Tovariscsi konyecről beszél, mely az ő révén most újra elhíresült, s melynek rajzolója, úgy értesült, hogy én vagyok. Hallott szerény természetemről, arról, hogy vidéken élek, ahonnan ritkán mozdulok ki, de ha megadom a címem, elküld egy dedikált reprodukciót, sőt küldet egy egész dobozzal, hogy osztogathassam lent a nyugdíjasok között.

H

A vadaspark átmászólétrájánál várt. Mikor a csuklyát, s a szájmaszkot levette, akkor ismertem föl, hogy a miniszterelnök az. Tudta, hogy erre szoktam sétálni naplementekor, s már negyednapja jár ide, hogy titkon találkozhasson velem. Mutatta a fészkükből kihullt fiókákat, melyeket  összegyűjtött, hisz neki nem csak az emberek gondját kell viselnie. Azt kérte, addig kezeljem bizalmasan, miféle elégtételt fontolgat, s milyen hatalmi posztot szán nekem, amíg a köztársasági elnököt nem sikerül elmozdítani. Megígértem neki, ezért nektek most sajnos többet nem mondhatok. Búcsúzáskor egy szajkó fiókát nyomott kezembe; azt kérte, róla nevezzem el. Most azt nevelgetem.

I

Ja, a miniszterelnök? Nem hívott. Tudtommal a sajtófőnöke, az ügyvédje, a sztájlisztja, a titkársága sem (hacsak nem ismeretlen számról, amit nem vettem föl.)

(fotó: Fazekas István / HVG)

Ínyencek ide kattintva folytathatják a témát.