KÉT OSZLOP... VAGY HÁROM?

Huszonöt éve dőltek össze a WTC ikertornyai New Yorkban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított Manhattan látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött gimnáziumi osztálytársam, Hankó Zsuzsa, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A World Trade Centerben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén, néhány héttel a tragédia után is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, a galéria vezetője, megérted, ugye. És jövőre, amikor majd megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot! A meghívóra és a plakátra természetesen másik képem került, sőt végül ki sem állítottuk az oszlopokat. Most mégis ideteszem őket, nem csak a WTC ikertornyaira, de Hankó Zsuzsára is emlékezve.

 

A LÉLEK TÜKRE

    „Kérjük, a kiállítás megvalósulásához olyan képzőművészeti alkotásaival járuljon hozzá, amely művek köthetők az animációs gondolkodáshoz, vagy animációs aspektusból is értelmezhetők.” A mondat abból a körlevélből való, amely valamikor az év elején érkezett sokunk postaládájába, és A LÉLEK TÜKRE című kiállításon történő részvételre buzdított. 

     Vegyünk tehát egy kúpot…, vagy vegyünk inkább egy csonka gúlát.

      Az ilyes megnyitóféleségek legnagyobb, minősíthetetlen, de többnyire elkerülhetetlen hibája az egy kalap – tudniillik az egy kalap alá vétel. A kultúra, a külvilág, a miacsuda, továbbá pártunk és kormányunk felől nézvést az animáció egy kalap alatt látszik. A képzőművészet meg egy másik alatt. Ismerik azt a játékot, régen a Moszkva téren szép pénzeket lehetett vele veszteni, hogy kapkodják egy asztalkán a kalapokat és ki kell találni, melyik alatt van a lényeg. Nekem a lényegről kéne beszélnem, tenném is, ha tudnám, melyik kalap alatt keressem. Vagy legyen mégis csonka kúp?

     Nem akarok itt arról fontoskodni, a címben megnevezett fogalmak kapcsán, hogy elmagyarázom, mi a csuda két valaminek a reciprokszorosa, már csak azért se, mert nem is biztos, hogy sikerülne. Sőt szinte biztosan nem. A fordított arányosságot is csak azért hozom szóba, mert olyan szeretnivaló szó mindkettő.  Két együtt változó dolog kapcsolatáról van szó, esetünkben a képzőművészet és a film legyen a két kiválasztott.

      Fölállíthatnánk persze a tételt, hogy a képzőművészet és a film egymás rovására létezik, de nem fogjuk. Már csak azért sem, mert mire pontosítani, vagy pontatlanítani, világosítani, vagy homályosítani, vagy etceterásítni kezdenénk, valószínűleg kiderülne, hogy ugyanarról beszélünk.

     Míg képzeletük tábláján gondolatban fölskiccelik az igazolást vagy cáfolatot reprezentáló hiperbolákat – ki-ki vérmérséklete szerint választva hozzá színt, stílust, technikát, nyersanyagot, rajzolószerszámot, satöbbit – hadd példálózzak saját magammal, akit azért állított ide, jobb híján és eléggé meggondolatlanul a most nyíló tárlat két jeles kurátora, mert mindkét dologba beleártotta magát; hályogkovácsként lett filmes - kalászos, csillagos diplomapapírjával mit kezdeni nem tudó grafikusként, ami miatt persze nem kér, nem is kaphat feloldozást, legalábbis a maga számára nem. Hogy a műfajok számára mégis megkísérli, az persze más dolog, engedtessék meg neki. Kösz, ha meghallgatják, már nem lesz hosszú. Nagyon.

     A tárlat címét, A lélek tükrét most nem magyaráznám, legföljebb emlékeztetnék a titokzatos „asa-nisi-masa” varázsszóra a 8 és félből, de-ve ne-ve ava-govod-java-navak, me-vert ne-vem fo-vo go-vom í-vígy fo-voly-ta-vat-ni-vi so-vo-ká-vá-i-vig, mert máris tudják, hogy a ragozás így folytatódna: animus, anima. animáció. Hogy ez így túl nosztalgikus? Lehet. Az animációról úgy hírlik, valami olyan, amit az igazibb filmművészet előbb-utóbb kinő. Mint egy gyerekbetegséget. Túllép rajta, ahogy Émile Reynaud-on is túltettek a Lumière testvérek. Szegény Pierrot-n meg a kinematográf.

A képlet szerint a mai gála szereplői a gyermekkorukat élik. Hátulgombolós lánykák, fiúcskák – matrónák és aggastyánok. Valahogy ittfelejtkeztek. De belépvén a lélek-tükörbe meglátják magukat képzőművészként is, vagyis fölfedezik az időt.  Mert az animáció nem a képzőművészet mozgó változata. Inkább annak bizonyítéka, hogy minden képben ott rejtőzik az idő.

     Akhilleusz és a teknőc kacagtató versenyfutását az igazi filmesek le sem forgatnák; nálunk, animációsoknál meg ugyebár legyőzötten kullog el a gyorslábú hős, miután az aktuális kulcs- és fázisrajzokat újra meg újra átszámoltattuk vele. És ezer éve ezt teszi. Zénón, az ős rajzfilmes óta az időt csupa mostra, a teret csupa ittre vagdaljuk. Addig szeleteljük mindkettőt, míg megszűnnek folyamatosnak látszani. Huszonnégy állókép kell ahhoz, hogy elhitessük: az idő mégis folyik. Meg persze meggyőzzük magunkat is.

     Azt azonban, hogy itt valami "időtlenségről", illetve „térnélküliségről" lenne szó, csak most egy szakmai megnyitó erejéig kockáztatjuk meg, most is csak azért, hogy kételyt plántáljunk hallgatóink szívébe, és bosszanthassuk általa a fennköltebb művészeket. Mert az animáció valahol lázadás is. A mozgókép paradoxona. Térnélküliségről hebegtem, de tétnélküliségről soha nem jutna eszembe szónokolni. Mert tétje azért van a dolognak. Vegyük, mondjuk – a csonka gúla helyett – Bergsont az ő fura kúpjával; emlékeznek ugyebár, a kúp alapja a tudattalanban őrzött összes élményünk, a tiszta emlékezet; a kúp csúcsa meg a jelen pillanat; s amikor észlelünk valamit, a tudatunk a kúp alapjáról a csúcs felé préseli az emlékeket, hogy emlékképpé sűrűsödjenek. Az animációs filmkészítő ezen a kúpon liftezik fel-alá. Vagy inkább ott belül páternoszterezik. Hogy ez így túl bonyodalmas, oké, idézek inkább egy klasszikust, Kovásznai Györgyöt: „Képek és szobrok garmada, / Disztanciált szubsztancia.”

     Na, most már tényleg csak valami konklúzió kéne. A megnyitó személyiség feladata – olvasnám a nem létező szerződésben a szerény honoráriumomról szóló részt keresve, szóval a feladat a kiállítás figyelmükbe ajánlása, amiről végre eszembe jut egy igazi, régi Pannóniás mese (az újszülöttek kedvéért a Pannónia Filmstúdió nevű sárga ház (egy megállóval a Lipótmezőnek nevezett másik híres sárga előtt) volt uszkve négy évtizeden át a magyar rajzfilm otthona - bölcsőd és sírod is, mely ápol…, de ne érzékenyüljenek el, inkább mesélem a büfét, ahol Nepp Dodi kávézik, néhány fontatlan rajzoló (köztük magam is) társaságában. Belép Romhányi – Rímhányó – (újszülötteknek: Mézga család, továbbá Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki); a Corvin Áruházból jön, ahol valami reklámszöveggel bízták meg, de nem jutott eszébe semmi, lejárt a határidő, ment, hogy visszafizesse az előleget, lépcsőzik fölfelé, ahogy az imént önök is tették, fordul, megint lépcsőzik, és eszébe jut valami mégis:  „minden szinten, szinte minden”.

Elhangzott a Vigadó Galériában A lélek tükre című kiállítás megnyitóján. 

RINÓK A FINISSZÁZSON

A Klebelsberg Kultúrkúria Távlattani leckék című kiállítása egy egész teremnyi képet szentel az orrszarvúknak. Valójában egyetlen rinocéroszra, a művészettörténet leghíresebb állatábrázolására utalnak a képek; Albrecht Dürer híres fametszetének parafrázisait állítottam ki. Hogy miért fontos számunkra, grafikusok számára a rinó, és miért tartja számon őket a kultúrhistória, erről szól majd a sok képpel kísért előadás, amelyből kiderül végre a pótszarv titka, meg az, hogy voltaképp én is rinocérosz vagyok...Klikk!!!
Az előadás 2026. május 7-én, csütörtökön 6 órakor kezdődik, s egyúttal ez lesz a tárlat záróeseménye, a „finisszázs” is. A belépés díjtalan.

KIÁLLÍTÁS A KLEBELSBERG KÚRIÁBAN

Feledy Balázs, Őrsi Gergely és Török Máté közreműködésével megnyílt a "Távlattani leckék" című kiállítás, amely április 26-ig lesz nyitva. Köszönet a fényképekért a kiállítás kurátorának, Bábics Anitának és Téglás Zoltán fényképésznek.

 

ESCHERREL PÁRIZSBAN

 

Egy kedves párizsi ismerősöm üzent, hogy a Monnaie de Paris museumban a nagy retrospektív Escher kiállításon látta, hogy én is ott vagyok. A mester munkái mellett néhány olyan képzőművész művei is kikerültek a falakra, akik előzményként, vagy utózmányként kapcsolatba hozhatók M. C. Escherrel. Előzményként ott volt Piranesi, kortársként Reutersvard, utódként pedig szerénységem a Lépcsők című lappal. Mivel a november óta látogatható tárlat csak március elsejéig lesz nyitva, igyekeznem kellett. Igencsak meglepett, hogy hányan kíváncsiak még ma is Escherre. Hét végéig minden jegy elővételben elkelt, tárta szét kezét a kapuőr. Kénytelen voltam bevallani, hogy az egyik teremben, valahol a kiállítás vége felé tőlem is ki van akasztva valami, így aztán végül szerencsésen bejutottam. A Lépcsők (néha Az idő látképei címmel is ki volt már állítva) az itáliai Maurits Collection anyagábólé került át a párizsi kiállításra. A Maurits Gyűjteményben úgy tűnik, legalábbis az Internet adatok szerint, hogy több képem is van. A Sarokházat is csatolom. 

 

TETOVÁLT ABLAK

Mire jó, ha az embernek webszájtja van – különös kérésekkel is megtalálják, ráadásul a világ másik oldaláról. Az angolul írt levelet magyarul idézem:

"Véletlenül fedeztem fel az ablak-paradoxon illusztrációdat a Pinteresten sok évvel ezelőtt, és mindig is megmaradt bennem. Gyakran elakadok, amikor értelmetlen dolgok értelmezését próbálom megoldani, és ez a kép mindig arra emlékeztet, hogy a lehetetlen is lehet szép, még akkor is, ha nem értjük. Azon gondolkodtam, hogy rendben lenne-e, ha tetoválást csináltatnék az ablakodról, hogy ez az emlékeztető mindig velem legyen? Körülnéztem az oldaladon, és nem láttam semmilyen erre vonatkozó szabályzatot, csak szeretném biztosítani, hogy tisztelettel járjak el, és megadjam a művésznek a járandóságát, legyen az elismerés vagy fizetség (vagy mindkettő haha). Mindenesetre kérlek, oszd meg velem a véleményed! Megtiszteltetés lenne, ha a csodálatos, lehetetlen művészeteddel díszíthetném magam."
A válaszom:
Nem az első alkalom, hogy valaki egy rajzomat magára tetováltatja, de te vagy az első, aki ehhez engedélyt kér. Eddig többnyire tanítványaim tették ezt, amit én megtiszteltetésnek fogtam föl, bár egy csepp aggodalom is volt bennem, mi lesz, ha majd egyszer ráunnak, vagy más irányba fordul a érdeklődésük. Természetesen nem kérek honoráriumot, ha magadra tetováltatod az ablakomat, de szívesen venném, ha az eredményről majd küldenél egy fényképet. (Más lenne a helyzet, ha egy tetováló-szalonban sokszorosítanák a képeimet a kliensek bőrén – azért persze elfogadnék honoráriumot.) Sok sikert – és kevés fájdalmat! 

Utóiratként hadd jegyezzem ide, hogy minap a Lukács fürdőben egy kopasz, szemüveges úr hátán az Idő urai (Les Maîtres du temps) című animációs film egy szárnyas figuráját láttam viszont a teljes hátat kitöltő, részletezően precíz, szakmai szemmel nézve is kifogástalan előadásban. Azoknak a Gamma 10 bolygón élő egyforma, arctalan, angyalszerű lényeknek egyikét, akit ugyan a film grafikai tervezője Jean Giraud (művésznevén Mœbius) talált ki, de a filmben én rajzoltam le - legalább ezerszer.   

MÉG EGY HÉT....

... még egy hétig nyitva van Füreden a Vaszary Villában. Sőt a hét végén én is ott leszek.

TÁRLATVEZETÉS... STB

Balatonfüreden, a Vaszary Galériában lesz a tárlatvezetés. Ha minden igaz, nem is az utolsó, mert június 22-ig lesz nyitva a kiállítás. 

Mellesleg a Műcsarnokban is láthatók a munkáim, mert nyitva van még a 111 éves magyar animációt bemutató kiállítás, amelyen rajzfilmjeimet is vetítik; illetve ugyanott látható a Vanitas olvasatok c. tárlat, ahol az alábbi halálfejem került a falra. (Ez a két kiállítás április 27-ig lesz csak nyitva, vagyis ezen a héten meg kell nézni!)

 

MILYEN LETT O. I. KIÁLLÍTÁSA?

Török Andrásnak a füredi kiállítás kurátorának beszámolója a Vademecum Hírlevélben.

Milyen lett Orosz István kiállítása?
 
Saját portékát dicsérni a legnagyobb illetlenség, most mégis megteszem. Március 22-én megnyílt Orosz István kiállítása a balatonfüredi Vaszary Galériában. Persze, csak nagyon kis részben saját a portéka, a kurátor teljesítménye talán, ha 5-10 százalékot tud hozzáadni a művészéhez. Különösen, ha a művésztől származott az alapötlet: ne időrendben, hanem motívum, illetve műfaj szerint csoportosítsuk a műveket.
Balatonfürednek nem csak a kulturális programja, de intézményrendszere is gazdag. A Vaszary Galéria egy FüredKult nevű ernyőintézmény tagja, ha jól számoltam, tizenegy kisebb-nagyobb intézmény tartozik ide. S bár a szállingózó hírek szerint 2025-ben a 14 ezer lakosú városnak 400 millió forint szolidaritási adót kell befizetnie, egyiket sem akarják bezárni, legalább is eddig nem hallani ilyesmiről.
Azért is jó lett a kiállítás, mert ez a fajta művészet pontosan ide való, Vaszary Kolos egykori nyári pihenővillájába. A művek és a helyiségek mérete éppen jól illenek egymáshoz. 5-15 mű termenként. (Lehetetlen tárgyak, paradoxonok, kettős jelentésű képek.) Akinek van türelme ilyesmihez, az kölcsön nagyítóval is bogarászhatja a rézmetszeteket.
Ahogy végighaladunk a földszinten, egyszer csak beszűkül a tér, majd egy másik épületszárnyba vezető átjáró után ismét kitágul – két teremben a művész plakátjaiból tekinthető meg bő válogatás. A legfeltűnőbb helyen leghíresebb műve, a Távárisi kányec plakát kapott helyet, amely a művész szerint már mindenkinek a könyökén jön ki...
A tárlatvezetésén István hosszan mesélt az In Memoriam Ivan Razin című plakátjáról, amely a kis nyelveket ellehetetlenítő orosz nyelvtörvény (bizony, ilyen is volt!) ellen tiltakozó, udmurt anyanyelvű filozófus és aktivista Razin emlékére készült. Ő 2019-ben Izsevszkben, az udmurt fővárosban a nyelvtörvény elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát, így halt meg.
Az emeletre érve egy hosszú életrajz fogad minket – ebben olyan frivol elemek is szerepelnek, mint hogy mikor kezdett a művész bajusza kinőni, mikor találkozott első ízben Török Andrással, mikor lett gólkirály a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornán stb. Ide, az emeletre kerültek a művész ínyenceknek való alkotásai. Itt van a rinocérosz-terem, benne az egészen különleges Lisszaboni teknő című szoborszerű alkotással. Az anamorfózis teremben olyan grafikákat láthatunk, amelyek igazi jelentésüket csak egy rájuk helyezett krómhenger palástján nyerik el. Itt veszhetünk el a tükörlabirintusban, amelyben két tucat kettős jelentésű koponya között bolyonghatunk. A vetítőteremben pedig Orosz István rajzfilmjeit láthatjuk végtelenítve, köztük két fontosabb portréfilmmel. És van egy olvasósarok, ott átlapozhatók Orosz István verses-, novellás-, esszékötetei és két eddigi regénye is. A kiállításon a művész összesen 219 grafikai alkotása, 10 rajzfilmje és 20 könyve szerepel. Száznál több (!) eddigi egyéni kiállítása közül, ez az egyik legalaposabb válogatás.
A megnyitó igazi társasági esemény volt. A Széchenyi Terem zsúfolásig megtelt, hátul is sokan álltak. Számos budapesti ismerőst is üdvözölhettem a vendégek között. Az egykori szabványügyi főembert, a félig visszavonult filmproducert, bankszakember-szállodás házaspárt, híres webdesignert és másokat. De a sok helyi csillogó szempár volt a legmeghatóbb.
Orosz István (művésznevén Útisz) társadalmi értelemben mindent elért szakmájában. Beválasztotta tagjai közé a Széchenyi Akadémia (1996) és a Magyar Művészeti Akadémia (2001), a Nemzet Művésze lett 2018-ban. Nem is tudok hirtelenjében olyan díjat, amelyet meg ne kapott volna. Fiatal korában egy évben ítélték neki oda a Munkácsy- és a Balázs Béla-díjat (persze az adott évben csak az egyiket vehette át, a másikat két év múlva). Kossuth-díjat is kapott (2011). Mindezt csak azért sorolom, mert magyarázatra szorul, hogy az utca embere még mindig nem ismeri eléggé a nevét. Ebben alighanem a képzőművészet mostoha magyarországi sorsa a ludas. Mindenesetre Orosz István rajongóinak köre lassan, de biztosan növekszik. Legyen valakinek bármilyen kevés affinitása a képzőművészethez, amennyiben közel megy Orosz István műveihez, nagy valószínűséggel rabul ejtik a képei, a tárgyai és filmjei egyaránt. És ehhez biztosan hozzájárul ez a mostani balatonfüredi kiállítás is.
(Nyitva hétfő kivételével június 22-ig.)

KÉSZÜL...

 
... sőt már a molinó is a helyére került. Kösz a fotókért Török Andrásnak. Szombaton nyílik....

MEGHÍVÓ FÜREDRE: MÁRCIUS 22.