NE ÁLLJUNK SZÓBA IDEGENEKKEL!

Hull a hó, fúj a szél, Dimitrij Lénáról mesél… Nem hittem volna, hogy Moszkváig kell repülnöm, hogy végre egy igazi Omega koncerten csápoljak. Igaz, hónak és szélnek se híre se hamva (nagyobb kánikulát képzelni is nehéz), Benkő Laci katonasapkájának vöröscsillaga viszont (amit otthon csak többszörös idézőjel-kapszulában lehetne lenyomni az önkényuralmi jelképekre vadászó törvényszolgák torkán), itt oly autentikus, hogy a metróban egy percen belül ötször szúr szemen. Lehet, hogy a nosztalgia is segít, de nagyon élvezem a fiúk dalait (naná, hogy jólesik lefiúznom a nálam is vénebb tinédzsereket). Nem akarok a frissességükkel, a lezserségükkel meg a kiismerhetetlenségükkel példálózni, de épp olvasom egy barátom felháborodott e-mailjében, hogy kábé a koncertjükkel egy időben mutatták be otthon az „összetartozás napjává” átkeresztelt trianoni gyásznapra költött dalt. (Azt most hagyjuk, hogy miért kell színes pántlikát csomózni oda, ahova fekete szalag való.) Csokonai, Vörösmarty, Nagy László nyelvén ma így szól egy miniszteriálisan megrendelt és aztán az egekig ajnározott költemény: "Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol, / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten, / Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek, / Szemünkben a boldogság fénye ég, /Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, / érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk, / Érik már a barack, áldott föld gyümölcse."  Nem akarok hinni a szememnek, ráklikkelek a sajtótájékoztatóra és kénytelen vagyok a kétségbe ejtő körítéssel együtt meg is hallgatni. Egy államtitkár térdére általában nem érdemes kitérni, hacsak nem az a dalt „promótáló” értekezlet egyetlen értékelhető motívuma (persze túlértékelni azért nem kell azt sem). De bocs a kitérőkért, csak arról akartam írni, hogy mi a csudát keresek másfél éven belül harmadszor Moszkvában. Az történt, hogy egy itteni bank „promócióját” intéző hölgynek olyan ötlete támadt, hogy anamorfózisokat fog kiállítani. A bankot Sberbanknak hívják, a hölgyet Kátyának (térdek rendben), az anamorfotikus hudózsnyik én volnék, az alkalom pedig az az évente visszatérő szeánsz, amikor a részvényesek összejönnek, hogy megvitassák, merre menjen a világ, és jutalmul megnézhetnek egy csak nekik rendezett vísztavkát. Mivel a legnagyobb orosz bankról van szó, az iménti fogalmazás, mármint a világ haladási irányára vonatkozó, nem is annyira túlzó, mint amilyennek szántam. Ilyen körülmények közt ne akadjunk föl olyan apróságokon, hogy a titkosnál is titkosabb a tárlat, hogy az interneten hiába is keresné bárki, hogy összesen két vendéget csempészhetek be, hogy a többszörös motozás a meglévőnél is komolyabb misztériumot gombolyít az anamorfizmus műfaja köré, hogy a fényképezőgépeket már a kapuban elveszik és hogy a kiállítóterem minden szögletében (sok szöglet van) áll egy hallgatag kopasz, akinek különös drótok dugóhúzóznak elő a füléből, furcsán dudorodik az öltönye és nem hajlandó megszólalni semmilyen nyelven. Bizonyára ismeri a táblát és olvasta a hozzá tartozó feliratot az „Annuskás parkban” (tudniillik, ahol kiömlött a napraforgóolaj azon a végzetes napon): NE ÁLLJUNK SZÓBA IDEGENEKKEL! Szánom-bánom, de én csak most találtam rá a parkra is (jelentem, a Berlioz fejét levágó villamost megszüntették, a zugligeti 58-as likvidálása után ez a legdöbbenetesebb skandalum a villamos fronton!) meg a közeli Bulgakov emlékhelyre is, ami annak a bizonyos baljóslatú lakásnak, a "nyeharósaja kvartyírának" (Szadovaja utca 302/b. 50-es számú bérlemény) a helyén áll, amelyben annyi rémség esett meg. A felfedezést egyébként egy  Szerjózsa nevű design teoretikus és egy Natasa nevű könyvkiadói asszisztens könnyítette meg, megmutatták továbbá azt a magazin épületet, amelyet Rodcsenko reklámfeliratai borítanak, azt a mozit, amelyet Dziga Vertov tett híressé, azt a házat, ahol Gogol kilehelte a lelkét, azt a templomot, ahol Puskin esküvője volt, valamint Rjabusinszkij elkonfiskált szép, szecessziós (Moszkvában úgy mondják, hogy modern) palotáját is, amelybe Gorkij Itáliából hazatelepedett. (Na jó, ha nem derült volna ki, beismerem, hogy csak azért vállalom el újra meg újra a moszkvai jövés-menést  hogy a készülő Gorkijos Bogdanovos Lenines könyvhöz adatokat gyűjtsek,... meg persze az adatok mögé élményeket).

PLAKÁTOK A BAKELITBEN

A négy visegrádinak nevezett ország rendszerváltó politikai plakátjaiból nyílt kiállítás a Bakelitben. A budapesti tárlat a június 30-i zárás után utazni kezd, az első állomás Kassa lesz. Katona Anikó egy mondata a katalógusból: „1989-ben néhány hónapra feltámadt a plakátművészet Közép-Európában, sőt nem csak föltámadt, hanem a történelem alakítója lett.” A fényképen Rostoka Laci Brecht plakátja és a Ladislav Mňačko darabjához rajzolt legendás Csisztka.   

A NAGYASSZONYOK

Könyvet hoz a posta: Kalmárné Horóczi Margit életmű-albuma. A mottó: „Virág voltam, Gyökér lettem.” Egykor én is szavaltam a kecskeméti Katona önképzőkörének Radnóti-estjein. Akkoriban, amikor számtan-korrepetálásra Kalmár Sándorhoz jártam. Legfőképp azért, hogy lássam a város legszebb asszonyát, hogy a város legjobb sakkozójánál végre egy döntetlent elérjek (úgy lett volna csak esélyem, ha ütésben felejti a királynőjét), és talán azért is, hogy Margit új festményeit megbámuljam. Eszembe sem jutott, hogy valaha ilyesmibe fogok majd én is. Vagy ha eszembe jutott volna, akkor sem mertem volna előhozakodni vele. A formák tisztasága és a színek sugárzása most is elbűvöl. Az ősi népművészet a huszadik század expresszionizmusán keresztül tör elő. Átlapozom újra a Balanyi Karcsi által kronologikusan szerkesztett könyvet. A hetvenes évek tragikus kontúrú rajzos munkákkal indulnak, a mostanában készült képeken a színek harmóniája és a szimmetriák biztonsága uralkodik. Nem kéne megfordítani azt a mottót kedves Margit: gyökér voltam, virág lettem…
 

Hatvan éves lett a vári Koller Galéria, fényűző album, ünnepi kiállítás. Nem volt még érkezésem egyikhez sem, holott a könyvbe előszót írtam és egy rézkarc tőlem is van a tárlaton. Persze, bepótolom hamarosan – már csak Koller Edit miatt is. Napló töredelmek című könyvének címlapján profilból látszik: tessenek ide kattintani és elámulni!Gyanítom az aranykor művészei Csók, Szőnyi, Reich és Amerigo Tot valaha miatta is látogatták az ötvenes évek első magyar magángalériáját. Én 2000 körül ismertem meg, kiderült: „földik” vagyunk. Akkoriban a Kecske utcai akadémia az ő támogatásából élt, vagyis hát Honthy Hanna ékszereiből, a híres operettprimadonna ugyanis az ifjú kollégára hagyta azokat, Edit meg ugyebár született művészetpártoló...

Ma nyílt Bódis Erzsébet textilművész születésnapi tárlata a Gödöllői Iparművészeti Műhely galériájában. Az art deco és a székely népművészet szépséges összefonódásából született szőnyegeket már láttuk sok éve az Ernstben, de most, a megnyitón hallhattuk a történetüket is. Erzsébet asszony beszélt a kolozsvári főiskoláról, a kalotaszegi és csángóföldi gyűjtésekről, emlegette a pályatárs Kós Károlyt és szólt arról is, hogyan működtek valaha a csíkszeredai és a marosvásárhelyi népművészeti szövetkezetek. Ha teljes képet szeretnénk kapni az életműről, akkor végig kellene járni a bukaresti, a kolozsvári , a gyergyószentmiklósi, a marosvásárhelyi, a zilahi múzeumokat és a ki tudja merre szétszórt gyűjteményeket. Vajon meg van-e minden? Közel hajol a fülemhez: huncut világ volt az…