KÖNYVHETI DEDIKÁLÁSOK

Az a megtiszteltetés ért, hogy a hétvégén négy könyvkiadó dedikáló asztalkájához is odaülhetek a Vörösmarty téren. Szeptember 4-én, azaz szombaton 2-kor a Typotex Kiadó bódéja előtt leszek. Náluk jelent meg A követ és a fáraó, a Válogatott sejtések, a Szent Rinocérosz gyermekei és a Pótszarv, sőt, ha minden igaz, egy meglepetéskötet is előkerül majd. Egy órával később, vagyis 3-kor átülök a Méry Ratio Kiadóhoz, ahol az Örömajkon örömének című könyvet (műfaja szerint képes történelmi fejtágítót) árulják. 4-kor onnan is tovább kell mennem, mert a Balassi Kiadó standja előtt a frissen megjelent Könyv a tükörben című esszékötetet dedikálom. Az alcím talán izgalmasabb: … avagy a megevett tengerészek. Másnap, azaz 5-én vasárnap délelőtt 10 órakor újra az Örömajkon miatt ülök  Méryék asztalához, aztán 11-kor onnét is odébbállok, mert a Helikonnál kezdődik, a Páternoszter dedikálása. Ennek is van alcíme – DCXCI –, bár azt, hogy mit jelent, egyelőre nem sokan tudták megfejteni. Na de majd most... Köszönet mind a négy kiadónak, illetve  mindenkinek, aki  meglátogat a Vörösmarty téren. 

 

GALÉRIA KVÍZ XL

Bevallom, nem kis fejtörést okozott, milyen helyszínt válasszak ki utolsónak. Végül nem tudtam ellenállni a labirintusok és a kertek iránti vonzalmamnak, ráadásul van is némi közöm hozzájuk, talán a megfejtők közt lesz, aki tudni fogja, micsoda. Könnyítésül idejegyzem – de talán inkább nehezítés lesz – egyebek közt arról nevezetes az épület, hogy egykoron két hírhedett diktátor itt tartotta első randevúját, aminek az volt a haszna, hogy az alkalomra felújították az épületet. Nem sürgetek hasonló találkozókat, de valami ürügy mégiscsak kéne, hogy a puszpángmoly által megtámadott gyönyörű sövénylabirintust nekiálljanak megmenteni valahogy. Attól tartok, az én anamorfózisaim, amelyeket a helyszín ihletett (idemásolom őket), aligha alkalmasak ilyesmire. 

Ahogyan tudják/tudjátok a karanténhoz illőn negyvennaposra terveztem a játékot, így tehát ez az utolsó feladvány. Hamarosan eredményt kell hirdetnem. Néhány napos szünet után fogom csak megtenni, hogy a lustább versenyzők is megírhassák megfejtéseiket és én, a főlusta is összeszámlálhassam a jó válaszokat. Annyit már most elárulhatok, nem lesz könnyű dolgom.

GALÉRIA KVÍZ XIX.

2016-ban jutottam el ebbe a múzeumba. A közeli fővárosban, az ottani Nemzeti Galériában volt kiállításom és a szervezők pajkos mosoly kíséretében ajánlották figyelmembe, látogassak el ebbe a városkába is. Odaérve derült csak ki, nem is annyira a múzeum gyűjteménye izgalmas, hanem a milliő, az ország egykori diktátorának megalomán palotája, a lepusztulóban is impozáns épület és az elgazosodott park, amelyben a tiltó táblák, a szabadon kószáló szelindekek és a szemerkélő eső ellenére hosszasan bolyongtam és fotózgattam. Érdemes figyelni a dizájn-lámpákra, a lépcső-karfákra, a műmárvány és a lakkozott faintarzia elegyére, a zsaluzott beton szobrokra…, olyan volt, mintha időutazáson vettem volna részt. Könnyítésül (nehezítésül?) azért ideteszek egy érdekes  tárgyat a múzeum gyűjteményéből is. Hol jártam?   

YBL

Mindenkinek van egy kedvenc épülete tőle. Nekem persze a kecskeméti evangélikus templom. Gyerekkoromban annyira el volt dugva a szorosan hozzátapadó házak között, hogy alig lehetett észrevenni. 

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt,

Tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig,

Két naplementét látsz, szolgáltál két urat,

S szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

BÁBEL TORNYA

A torony (és a kép) aljából elindulva, a megfelelő lépcsősorokat választva könnyedén föl lehet kapaszkodni a torony tetejére. Aki azonban nem szeret lépcsőzni (vagyunk néhányan), előbb-utóbb az is följuthat. Van ugyanis olyan útvonal, amelyen vízszintesen haladva, egyetlen lépcsőfok használata nélkül is el lehet érni a csúcsot. Persze keresgélni kell, mint egy labirintusban. (Ha valaki megtalálta, szóljon!)

DESZKAMETRIÁK

„Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja kereszteződésében”. A közelmúlt magyar történelmének ismerői a cím, illetve a címben rejlő verbális paradoxon alapján pontosan meg tudják határozni, mikor készülhetett a rézkarc. Nehezebb eldönteni, hogy egy sarokházat, vagy egy belső udvart ábrázol-e a kép, konvex, vagy konkáv formát jelölnek-e ki a vonalak. Nézőpont és látószög kérdése mondhatnánk, a tudós pszichológusokra bízván az ítéletét: szabadságra, vagy rabságra születtünk-e inkább.

Az Oktogonnál lévő Forrás Galéria elhelyezkedése indokolja, hogy Orosz István új kiállításának központi darabjául épp ezt a régi munkát, a Sarokházat választotta. A tárlat többi alkotásán is különös építészeti konstrukciók jelennek meg, olyanok, amelyek csak egy másik geometria szabályai szerint működő, vagy más perspektívából szemlélt világban lehetségesek, a hagyományos környezetben, a való világban azonban elképzelhetetlenek. Orosz számára az építészet metafora; lehetetlen terei kilépést, menekülést sugallnak, ahogyan rézkarcainak “korszerűtlensége” is egyfajta, az időben történő emigrációt sejtet. „Szemünkkel ugyan érzékeljük ezt a világot, agyunkkal felfogjuk, de az idegpályák beleszédülnek.” (Roberta Lord)

A kiállítás mottója a nemrég eltávozott építész emlékét idézi meg: „in memoriam M.I.”
Megnyitó ma este 7-kor.

KÖNYVTÁRAK

Pompásan buszozva 50 AMIssal lerohantuk Pozsonyt (fel Endre, Béla, fel magyar, Bratislavához kell a férfikar…) megnéztük a Posteriumot Rostoka Laci felkonferálásában (lásd az angol blog postját), a BIBet (Békés Rozistul és Keresztes Dórástul) és a Danubiana szigetmúzeumban a free-form-designer Jan Kaplicky kiállítását.  A sok visszautasított terv közt a leghíresebb a Prágai Nemzeti Könyvtáré (állítólag ebbe halt bele). Előző este Sopronban, az EZKIn levetítettem az Argentin Nemzeti Könyvtár kegyetlen (brutal architect) épületét (állítólag Borges meg abba vakult bele, tudniillik hogy ne kelljen látnia), hm, hát ha választani kell, akkor nekem inkább a Bábeli Könyvtár (Erik Desmazières meg ebbe pistult bele). Apropó könyvtár: hétfőn este hatkor a budakeszi Nagy Gáspár Könyvtárban könyvbemutató A követ és a fáraó ürügyén (hát velem mi legyen?) A beszélgetést Petrik Béla vezeti.  Ugyanő tart majd "Ki ez az ember?" címmel előadást szombaton, október 22-én a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központban, ahol kiállításom nyílik, a filmjeimet vetítik, sőt a meghívó szerint a Vasvári Színi Egylet meglepetésre készül. 

Csütörtökön, 20-án Rofusz Ferivel szerepet cserélünk, egy éve én faggathattam őt a Semmelweis Szalon estjén, most ő lesz a kérdező. A Szalonban kiállítás is nyílik, amely november 13-ig lesz nyitva az orvosegyetem  főépületének szép dísztermében, ami egyébként a régi könyvtárterem is (Üllői út 26).

ORGANIKUSOK

Sok éve, talán nem is ebben az évszázadban történt, valami képzőművészeti rendezvény kapcsán Mexikóvárosban voltam. Ahogy az már lenni szokott, a kiállítások és előadások végeztével a szervezők afféle feledhetetlennek szánt kulturális csemegével akarták elkápráztatni a vendégeket. A különböző országokból meghívott alkotókat és professzorokat, lehettünk tizenöten-húszan, autóba gyömöszölték és egy környékbeli erdőbe vitték: a világhírű építész Javier Senosiain házába. Megkapó élmény volt a hatalmas csigaházra emlékeztető, a külső természettel összeolvadó, azzal együtt lélegző építmény labirintusában bolyongani, olykor eltévedni benne: megtapasztalni, hogyan játssza ki a tervező az idő és a tér különös hurkait, fortélyos cselvetéseit. Föl voltunk persze készítve: tudtunk a világ legszebb háza díjról, a sikerekről, az építész nevéhez kapcsolódó iskolákról, és ha valamit nem tudtunk volna, azonnal megtanulhattuk, mert vendéglátónk, mi tagadás, szívesen és folyékonyan dicsekedett. Sokára vettem csak a bátorságot, hogy előálljak egy kérdéssel magam is, bár amennyire emlékszem, nem sikerült befejeznem a mondatot. – Magyarországról jöttem, a világ túlfeléről, ahol van egy építész…- kezdtem. – A Makovecz, szakított félbe Senosiain, Imre Makovecz. Hát te ismered őt? Ő a legnagyobb! Tényleg! Attól kezdve nem hagyta kiürülni a poharamat, és a párás, iguánás sötétben, az éjjel nyíló virágok parázna illatában hosszadalmas magyarázatba kezdett és könyveket kapkodott le hozzá a girbe-gurba ház girbe-gurba polcairól: mindez itt semmi, ott van Magyarországon a Makovecz, hej, ha azt láthatnák a csodálkozó többiek is!  Talán nem ismertem még személyesen Imrét akkoriban, vagy nem került rá alkalom, hogy előhozakodjak a mexikói történettel, csak jóval később, egy Kecske utcai délutánon fogtam bele.  Na persze az is csak félig sikerült, a két építész ugyanis egyáltalán nem hasonlított egymásra. Az eszméik, az anyagaik, a gondolkodásuk, az talán igen, de Makovecz a dícsérő szavakat még úgy sem állta, ha más szájából jöttek elő. Valami átlátszó ürüggyel félbeszakított, én meg - akkor még - szófogadón hagytam.