Két egyforma
történet, két azonos misztérium követi egymást – mondhatni, áll egymás mögött
az időben –, de mivel gyarló képzeletünk az időt csak mint térélményt képes
vizionálni, e két rébusz a térben is
egymás mögé kerül. Vajon festményünk rejtélyes címe – A tiltott
másolás – kapcsolódik-e a képen látható könyv történetéhez, illetve a
történet valóság általi lemásolásához? A megszokott képlet, hogy tudniillik a
művészet „mintegy tükröt tart a természetnek” újabb csavart kap, hiszen
esetünkben a valóság is fölemeli a tükrét, hogy egy irodalmi alkotást mutasson
föl benne. Ahhoz, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, abban tudniillik, hogy
Magritte festményének különös alakjai, az egyforma férfiak, a Richard Parkerek
által megjelenített koincidenciára utalnak, azt kellene csupán tudnunk, hogy
Magritte és James tudtak-e, tudhattak-e egyáltalán a második Richard Parker
sorsáról.
Arthur Koestler
magyar származású író, a brit Királyi Irodalmi Akadémia tagja 1974. május 4-én
a Sunday Times-ban közölte az iker-sztorit, mint az általa meghirdetett
és zsűrizett koincidencia-verseny győztesét. A másodszorra megevett Parker fiú
egyik oldalági rokona, bizonyos Nigel Parker küldte be Koestlernek a bírósági
dokumentumokkal hitelesített történetet. Bulvárhírré ekkor, vagyis 37 évvel a Nem
másolható elkészülte után vált az események és nevek különös egyezése,
amikor Magritte már nem is élt, a visszavonult Don Eduardo pedig inkább
xilitlai kertjének madaraival társalgott, virágait szagolgatta és aligha
járatta Londonból az ízléséhez képest amúgy is túl konzervatív Sunday Times-ot.
Arthur Koestler. Eszembe
jut, és ide is jegyzem, hogy mikor hallottam róla először, mert apró mellék-koincidencia
is társul a dologhoz. 1979-ben a franciaországi Angers-ben háttereket festettem
egy francia-magyar koprodukciós filmben, A Perdide bolygó árvájában, ami
később Az idő urai címmel került a mozikba (a francia címe Les
Maîtres du temps lett). A főleg belga és francia művészekből álló stábban
ketten voltunk magyarok, Bányai István és én. A rendező René Laloux volt. Egy
vörösboros estén miután elsoroltatta velünk, kit ismerünk a francia
irodalomból, és talán nem is vizsgáztunk rosszul, összeszedtük a bátorságunkat,
hogy nekiszögezzük a kérdést, ő vajon ismer-e egyáltalán magyar írót. Gondolkodás
nélkül vágta rá Arthur Koestler nevét, amivel igencsak meglepett mindkettőnket.
Koestler akkoriban ismeretlen volt Magyarországon, mi sem hallottunk róla, ami
nem is csoda, hiszen leghíresebb könyve a Sötétség délben a sztálini
Szovjetunió koncepciós pereinek, a totalitárius rendszerek természetrajzának egész
Kelet-Európában betiltott kulcsregénye volt. Miközben felidézem
beszélgetésünket, megpróbálom rekonstruálni a környezetet is. Laloux nagy,
reneszánsz kastélyban élt, mi is lakhattunk benne néhány hétig, s benyitogatva
az elhagyott szobákba, bokáig jártunk az előttünk ott dolgozó grafikusok
vázlatai közt. Egy korábbi film, A vad bolygó (La Planète sauvage)
grafikusa Roland Topor volt, aki Laloux-hoz hasonlóan igencsak kedvelhette
Magritte-ot, mert a pókhálós polcokon, az asztalokon, sőt a padlón is a belga
festő vastag szürke porréteggel fedett albumai hevertek. Egyébként nem kellett
sokáig várnom rá, hogy magyarul olvashassam a Sötétség délbent, a
következő nyáron, azért hogy a franciaországi keresményt elköltsük, Dórával
Londonba utaztunk, ahol Sárközi Mátyás emigráns író, Molnár Ferenc unokája, aki
akkoriban legfőbb hivatásának a magyarországi turisták nyugati irodalommal
történő „megfertőzését” tartotta, olyan szamizdat könyvcsomagot tolt elénk,
amelynek legtetején épp Koestler nevezetes regénye tündökölt. (Sárközitől
tudható az a témánk szempontjából mellékes, de mégis csak érdekes hír, hogy
Budapesttel ellentétben, ahol szobra is áll, pontosabban ül Koestlernek,
Londonban még emléktáblája sem lehet, az illetékes hivatalok ugyanis az író
erkölcstelen, nőcsábász életvitele miatt rendszeresen elutasítják az ilyen
irányú kezdeményezéseket.)
A politikával és
morállal foglalkozó 1940-es Sötétség délben után Koestler életművében jókora
fordulat a parajelenségek iránti érdeklődés. Legalábbis látszólag jókora fordulat.
Szívesebben gondolok arra, hogy Koestler természettudományokkal kapcsolatos
írásai egyáltalán nem függetlenek politikai érdeklődésétől és korántsem
semlegesek morális nézőpontból; inkább hiszem, hogy a természeti jelenségek és
az embereket mozgató törvények közötti azonosság feltételezése mozgatta a
tollát.
A világ különböző
szintjeit különböző tudományok kutatják és egymástól alapvetően eltérő,
egymásra vissza nem vezethető törvényszerűségeket találnak bennük. A fizikából
reménytelen levezetni a kémiát, a kémiából a biológiát, a biológiából az
embert, az emberből pedig a társadalmat. Ha nem a megszokott vízszintes
tekintettel, hanem egy új, egy függőleges szemszögből vizsgálódnánk, ajánlja Koestler,
akkor e szintek egymáshoz fűződő kapcsolatára is fény derülhetne. Olyan
jelenségeket vennénk észre, amelyek iskolás megközelítéssel leírhatatlanok, a
transzcendencia, a miszticizmus világába tartoznak. Nem a matematikus okoskodás,
a racionálisnak nevezett gondolkodás, hanem a kontempláció, a beleérzés, a megvilágosodás,
vagyis a művészi alkotó tevékenység ami megmutatja a Nagy Egészet. Vajon csak
én érzem, hogy akár Magritte képeket is elemezhetne, amikor A teremtés
című könyvében a kreativitásról megállapítja: „… egy helyzet vagy esemény
két, összeférhetetlen asszociatív összefüggésrendszerben való szemlélése, ami a
gondolatfolyamnak egyik mátrixról a másikra való hírtelen ugrását eredményezi.”
1974 elején, amikor
Koestler meghirdette a Sunday Times koincidencia-versenyét már a
parajelenségek elkötelezett szakértőjének számított. 1971-es könyvével, A
dajkabéka esetével, illetve az 1972-es kötettel, A vak véletlen gyökereivel
vált a területen igazán ismertté, holott már jó ideje foglalkoztatta a téma,
azóta, hogy elmélyedt egy Paul Kammerer nevű bécsi zoológus munkásságában.
Kammerer, aki a neodarwinisták egyre elfogadottabb nézetével szemben, vagyis
azzal szemben, hogy az evolúció a puszta véletlen és a vele párban járó
természetes kiválasztódás következménye, a francia Jean-Baptiste Lamarck
álláspontját hirdette, azt tudniillik, hogy a szerzett tulajdonságok
öröklődnek, a szülők élete során kialakult fiziológiai sajátosságok az
utódokban is megjelennek. Mindez leegyszerűsítve azt jelentené, hogy a
véletlennek látszó dolgok mögött is tervezett rend van. Bár Koestler a Darwin
kontra Lamarck témába is beleásta magát, leginkább azonban Kammerernek a
véletlen egybeesésekkel, a szerialitásokkal és szinkronicitásokkal foglalkozó
kutatása érdekelte. Das Gesetz der Serie – A baj sosem jár egyedül, ez
volt Kammerer koincidencia-gyűjteményének címe, és alighanem a könyvben
felsorolt véletlen egybeesések, egymással látszólag semmilyen oksági
kapcsolatban nem lévő egyezések és ismétlődések mintájára határozott úgy, hogy
hasonlókat gyűjtsön a Sunday Times-ban meghirdetett pályázat segítségével. Kammererhez hasonlóan úgy vélte, hogy a
meglepő esetek nem a vak véletlen szülöttei, s noha nem okságiak, mégis
megfelelnek valami rejtett szabálynak, olyannak, ami kívül esik az unalmas
materializmus és az iskolás determinizmus hatókörén, s azt remélte, hogy minél nagyobbat
meríthet, minél szélesebb gyűjteményt vizsgálhat, annál több esélye lesz e
rejtélyes szabály definiálására. A szabályt, Kammerer sejtése alapján úgy
magyarázta, hogy az Univerzumban léteznie kell egy gravitációhoz hasonló másik
vonzerőnek is, ami térben és időben is közel rántja egymáshoz a hasonló
dolgokat, csoportba tömöríti az egymással rokon jelenségeket. A klasszikus
fizikában kauzalitásnak nevezett fogalom mellett, amely két jelenség
között szükségszerű összefüggést tételez föl, azt tudniillik, hogy az egyik
jelenség, az ok kiváltja a másikat, az okozatot, egyre többet emlegette a szerialitás
fogalmát, amit olyan jelenségekre alkalmazott, amelyek valamiféle egymáshoz
rendeződést vagy összeesést mutatnak anélkül, hogy bármiféle oksági kapcsolat
kimutatható lenne köztük. Párhuzamosan létező univerzumokról,
hipertér-alagutakról elmélkedett, olyanokról, amelyek közvetlen kapcsolatot
tesznek lehetővé egymástól csillagászati távolságban lévő világok között. Einstein
tömeg–energia ekvivalenciájából a tudat és az anyag azonosságára következtetett,
és megerősítő mondatokat olvasott ki a csillagász, Arthur Stanley Eddington, a fizikus, Wolfgang Ernst Pauli és a pszichoanalitikus,
Carl Gustav Jung írásaiból. Rendkívüli energiával és dicséretes szorgalommal
rágta át magát minden, a témához tartozó könyvön, de valahogy Poe munkáiról
elfelejtkezett.
Ha tényleg csupán
1974-ben, a Koestler-cikk nyomán vált volna közismertté a valódi Richard Parker
szomorú sorsa, akkor indokoltan kételkedhetnénk, és jogosan tehetnénk föl a
kérdést, honnan a csudából tudott róla a költő és a festő 1937-ben. A
másodszorra megevett Parker azonban egyáltalán nem volt ismeretlen, történetét
címlapjukon hozták a brit lapok (az Illustrated London News és a The
Graphique a cikk mellé egész oldalas címlaprajzot is készíttetett), és a
gyilkosai ellen indított per a precedensen alapuló angolszász törvénykezés a „common
law” egyik iskolapéldája lett, jogi körökben tananyag, az eset különössége
folytán pedig a jogászok társadalmán kívül is elhíresült. Az R v. Dudley and
Stephens ügyként számon tartott eset alapján 1884 óta számos ítélet
született, amelyekről a kontinensen élő Magritte már londoni útja előtt is
hallhatott, a legjobb iskolákat végző James pedig egészen biztosan tudott, sőt
talán követett is, ha számon tartotta, hogy az eredeti, 1884-es perben a vádat
képviselő főügyész neve is James volt: Sir Henry James. Nincs ugyan tudomásunk
róla, hogy a két James, Hereford bárója és a mi arisztokrata költőnk közvetlen
rokonságban állt volna egymással, de az azért valószínű, hogy a két család
figyelt egymásra.
De térjünk vissza a
perhez. Tom Dudley volt a kapitánya és Edwin Stephens a kormányosa a
Southamptonból Sydney felé tartó La Mignonette nevű négyszemélyes jachtnak,
amelyik valahol az Atlanti óceánon, Szent Ilona szigete és a Jóreménység foka
közt viharba került és elsüllyedt. Egy mentőcsónakban sodródva ők ketten
döntöttek úgy, hogy maguk, illetve egy harmadik hajótörött, Edmund Brooks
túlélése érdekében föl kell áldozni Richard Parkert, és ők ketten voltak, akik
végeztek a szerencsétlennel. 1844. július 25-én történt a dolog, 29-én mentette
meg őket egy német bark legénysége, vagyis a három brit négy napig élt
Parkerből. Emlékszünk ugye, Arthur Pym és társai is éppen négy napig ették az ő
Richard Parkerüket. Akár iskolai számtanfeladványok is szerkeszthetők a valóság
által megerősített fiktív történet alapján: ha 1 hajósinas 3 tengerésznek 4
napra elegendő, akkor 6 tengerész 12 napig történő élelmezéséhez mennyi
hajósinasra lenne szükség?
A londoni
Felsőbíróság Királynői Kollégiuma, a Queen’s Bench Division azonban nem
számolgatott, az esküdtszék véleménye alapján gyilkosság vádjával halálra
ítélte Tom Dudley-t és Edwin Stephens-t, mert a védekezésben előadott
végszükséglet kifejezést az addigi gyakorlat csak a jogos önvédelem formájában
ismerte el. Az ítélet igencsak megosztotta a közvéleményt, a szolidáris
tengerészek szimpátiatüntetésbe kezdtek, a felháborodást az uralkodó is
érzékelte, aki végül királynői kegyelemben részesítette a két férfit, akik
csekély, mindössze hat hónapos kényszermunka után szabadon bocsájtattak és
Ausztráliába emigráltak. Azóta a „végszükség” kifejezést a Dudley és
Stephens ügy fényében toleránsabban mérlegelik a brit bíróságok. (Hamarosan folytatódik.)
1 megjegyzés:
Kedves István!
Nagy érdeklődéssel olvasom a történetet, kíváncsian várom elérünk -e Yann Martel nagy sikerű regényéig (PI ÉLETE) ahol szintén Richard Parkernek hívják a tigrist. Talán nem véletlenül.
üdvözlettel:
Somorjai Gábor
Megjegyzés küldése