2020. december 31., csütörtök

...MASZKÉV MÚLTÁN...


 

Maszkaország maszkanépe maszkabálra érkezik,

Maszkban jön a főminiszter és magától értetik,

Hogy maszkot hord a maszkévben az egész maszk kabinet,

Maszkhiányra hivatkozni mától fogva nem lehet,

Megérkezett Kínából a rég óhajtott maszkimport, 

Maszkulin és feminin maszk, tele minden maszk szakbolt.

Van maszk térdre, fülre, hasra, hónaljra és könyökre,

Vehetsz maszkot, ideiglenest, de van maszk már örökre.

Maszkhét, maszkhó, maszkesztendő, maszkmárcius, maszkmájus,

Van készleten maszkmosoly is, szende, kacér és bájos.

Maszkahétfő, maszkcsütörtök, maszkakedd és maszkpéntek,

A maszk immár nem eszköz, több a maszk, a maszk cél lett.

Új, kalászos maszkcímerrel jön ki a friss alkotmány,

Maszkszabályt és maszkatörvényt rendel el a maszkkormány.

Készülhet maszk fűből, tollból, textilből és deszkából,

Szakmát vált most minden maszek, mától maszkot eszkábál.

Akad itt maszk mindenféle, nemzeti és liberál,

Az ellenzék szemellenzős maszkok mögül kiabál.

A csőcselék kint az utcán handabandáz baszkmaszkban

Azt írja egy maszkújság, hogy maszkországban katyvasz van.

Interjúkat készítenek maszkelvtársnál, maszkúrnál,

Azt állítják mind a ketten, hogy a másik maszturbál.

Maszkaleckék, maszkbrosúrák, terjed száz maszk-bölcselet,

Maszkamúltra maszkajelent álmodni hogyan lehet.

Ki gondol rá, maszkév múltán, hogy a jövő majd mit hoz,

Addigra a maszkvalóság hozzáforr az arcunkhoz.

VERS 8: EGY AUSZTRÁL KERTBEN

2020. december 25., péntek

VERS 6: A LOVAS



SAKK

Az alábbi beszélgetést emlékezetből jegyeztem le. A helyszínt, az időpontot, illetve beszélgetőtársam nevét az ő kérésére nem közlöm.

– Telefonon egyszerűbb lett volna, fura, mert a járvány alatt mindenki azt kéri, hogy inkább telefonáljak. Maga miért nem akarta…

– Önnél van a mobilja? Kikapcsolná. És vegyük ki az akkumulátort is.

– Zavarná, ha a magnót használnám?

– Ön egy profi. Tudom, hogy képes megjegyezni mindent. Megígérhetem, erre a beszélgetésre emlékezni fog. Sokáig fog rá emlékezni. Egyébként tud sakkozni?

– Csak amatőr szinten.

– Nem baj. Hoztam egy zacskó bábut, furcsa lenne, ha csak ülnénk itt a parkban a sakkasztalnál és nem csinálnánk semmit. A látszat miatt kell, ahogy a maszk is. Tessék.

– Mit akar?

– Érintse meg az egyik kezem, illetve inkább csak mutasson rá… tudja, a vírus… Úgy. Kegyed lesz a fehér.

– Rendben, akkor én kezdek. Első kérdésem, miért is vagyunk itt?

– Annyit már mondtam ugyebár, hogy egy halálesetről. A Covid…

– Igen, de mi ebben a titkos?

– Lépjen egyet, miközben beszél.

– Lépek, huszár c3. Mi ebben a titkos?

– Mégsem amatőr.  Ismeri ezt az az írót, itt a fényképen? Ezt a költőt?

– Hogyne. De a politikust inkább. Tudom, hogy író is volt, költő, de…

– Nem volt. Az. Író. Költő.

– Az irodalom révén vált halhatatlanná; azt akarja mondani?

– Nem azt akarom mondani, szó sincs jelképekről. Nem halt meg. Nem tudom, mit fog kezdeni ezzel az információval, de nekem meg kell osztanom önnel.

– Kell?

– Igen, lehet, hogy később elmondom, miért, egyelőre legyen elég annyi, hogy az illető él.

– A sajtóban az állt, hogy november 5-én este…

– Igen, volt intenzív osztály, lélegeztető gép, szövődmény, ahogy kell. Azt ugye tudja, hogy a Covid-19 elhalálozásnak van egy szigorú protokollja. A halottal például nem kerülhet senki kapcsolatba, sőt nem is láthatja senki kívülálló, még családtag sem, a kórházon belüli halottszemle a lehető legminimálisabb, kórbonctani vizsgálat nincs, szóval, hogy volt-e valaki a koporsóban…

– Úgy tudom, hamvasztást írnak elő a járvány idejére.

– Pláne. Egy kis virágföld, lávahamu, strandhomok… Ha valaki el akar tűnni, új életet akar kezdeni, ki akar kerülni a körforgásból egy időre, keresve sem találhat jobb alkalmat egy pandémiánál. Természetesen nekem is voltak kétségeim, sőt csak azok voltak, de aztán a körülmények, a közvetett bizonyítékok…

– Közvetett?

– Talán több is, mint közvetett. Aláhúztam egy részt az utolsó regényében. Nézze csak: „Hirtelen, mint villám cikázott át rajtam egy kérdés, no és mi van, ha az alkotó kilép saját narrációjából? Ha félbehagyja, mint Petike a regényét, és megtalálhatatlan címei egyikére költözik, amilyenekkel nyilván fölös számban rendelkezik…”.

– Az átváltozófenomén…

– Tessék?

– Csak továbbolvastam itt a 204. oldalon, egy bekezdéssel lejjebb…. és mellesleg kiléptem a futóval a nagyátlóra.

– Ügyes. Mármint a lépés. Ha ismerné a verseit, a többi prózáját, a csavarásokat… Mondok egy példát, azt, amit talán a legjobban szeretek. Az a címe, hogy A bérgyilkos és a Mester. Arról szól, hogy egy bérgyilkos fölkeresi a híres zenészt, hogy meg kell ölnie, egymillió forintot fog kapni érte, a felét már föl is vette, de nem akarja megtenni, mert hallotta, hogyan játssza Sztravinszkijt, és inkább megkímélné. Azt ajánlja, tűnjön el valahol a világban, Új Zélandon, egy Polinéz szigeten, vagy a Tűzföldön…

– Várjon csak, nem úgy folytatódik az írás, hogy az illetőről, akit el kéne tenni láb alól, szóval erről a művészféleségről kiderül, hogy ő maga a megbízó? Egy zugügyvéden keresztül ő adta a megbízást, hogy… saját magával akart… de ha jól emlékszem, azt nem a maga írója írta, hanem egy Kardováró, vagy…

– Majdnem pontos, Carbonaro. Az Ulpiusnál jelent meg. Csakhogy a Carbonaro egy álnév, az illető sok álneve közül az egyik. Ez is a rejtőzködés része volt, az álnevek, a titkos alteregók… Ki tudja, hány mind máig ismeretlen szerzőről fog kiderülni, hogy a neve mögött valójában ugyanaz az ember rejtezik. Ő. Számára a politika is a kettős identitás része volt, egyfajta titkos játék, ami sokáig szórakoztatta, csak hát a politikában nehezebb eltűnni, ott jobban szem előtt van az ember. Hát ebből lett elege. Egyébként, ha van nála egy csavar, gyanakodni kell, hogy lesz egy másik is meg egy harmadik…

– Oké, de ez azért mégsem bizonyíték. Azt mondják, betegeskedett, lefogyott…

– Lefogyott tényleg, na persze volt honnan lefogynia. Ha jól sejtem ez már az új fizimiska kialakításának része volt. Utoljára a Várkert Bazárnál találkoztunk, volt ott egy irodája, oda hívott át. Amíg a kávém kijött, a titkára valami díszes csomagolású kínai italt töltött neki. Spéci ginzeng kivonat, magyarázta. Tökéletes sűrítmény. Szellemileg és fizikailag is frissen tart, erősíti az immunrendszert, legyőzi a fertőzéseket és áll a dákó, mint a cövek. De nem ez a lényeg. Képzeld, mióta iszom, elkezdett visszasötétülni a szakállam és a hajam. Visszarőtülni, úgy mondta, mert valamikor vörös haja lehetett. Szóval elindult a visszafiatalodás útján. Még viccelődtünk is, mit szól majd a miniszterelnök, akinek ő volt a főtanácsadója, ha a kormányülések után át kell pelenkázni.

– Kínából hozták neki a ginzenget?

– Onnan. És szerintem most ő is ott van. 2010 óta, amióta „kormányközelinek” számít 32 alkalommal ment ki. Szinte hazajárt. És persze a többi távol-keleti országba is. És ezek csak a hivatalos utak, a kulturdiplomáciák. Tavaly tavasszal háromszor repültünk együtt. Akkor a lélegeztetőgép beszerzésbe is beszállt, mert tényleg mindenkit ismert. Ha nem volt velünk a kirendelt tolmács, akkor is elboldogult. Mi az, hogy boldogult, verseket szavalt kínaiul.

– Verseket? Kiét?

– Hát a sajátjait. Több kötete is kijött Kínában. Jü Cö-min fordította, de hogy ki írta az előszót, arra soha nem jönne rá…

– Nem is próbálkozom. Inkább sáncolok.

– Vagyis berozsál. Mi így mondtuk a sakkörben. Egyébként Gorbi.

Mi?

Nem mi. Ki! Hát Gorbi… Mihail Szergejevics Gorbacsov írt neki előszót. De mondok valami mást. Tudja ki az a Yang Lian, két éve ő kapta a Janus Pannonius-díjat. A költészeti Nobel-díjnak is mondják. 50.000 euró. Ő találta ki. Nem véletlenül választotta Janus Pannoniust, de most inkább Yang Liant mondom. Na ez a Yang Lian két hete otthon járt Pekingben, mert különben Berlinben lakik, szóval volt valami összejövetel egy szálloda különtermében, csupa álarcos potentát, hát megjelent ő is. Háttal láttam, inkább félprofil volt, takarták is, de biztosan ő volt. Karcsú volt és a haja olyan szőkés vöröses. Gondolhatja, hogy felfigyeltem rá, mert kilógott a kínaiak közül. Ja és a szakállát mintha leszedte volna, bár a maszk miatt ezt nem mondanám biztosra. Aztán amikor újra kerestem már nem volt fönn a videó a YouTube-on. Vagy lehet, hogy csak én kerestem rosszul.

– Erről, amit mond, más is tudhat? Például a miniszterelnök?

– Hát, nem könnyű kiigazodni rajta. Az, hogy a temetési beszédben volt néhány csipkelődés, ilyesmik: „Minden megbeszélésre zsáknyi ötlettel és munkával érkezett, amit persze nekem kellett volna elvégezni”, mindenesetre szöget üthet az ember fejébe.

– De ugye a kiszivárogtatásra vonatkozó utasítás nem onnan jön?

– Ha most nem mondok sem igent, sem nemet, azzal beéri?

– Ha jól tudom, azt hívják elegánsan en passant-nak, ahogy most a gyalogjával lépett. Mintha azt mondta volna az imént, nem véletlenül választotta Janus Pannoniust, hogy az ő emlékére alapítson díjat. Mire akart célozni?

– Janus nem csak egy poéta volt, hanem egy politikus is, úgy is mondhatnám, ő volt Mátyás király…

– …. főtanácsadója…, éppen mint….

– …mint ő. Bizony, olyasformán. A hasonlat körülbelül stimmel.

– Csakhogy Janus egyáltalán nem volt olyan sikeres a politikában, mint a költészetben. És akkor még finoman fogalmaztam. Ha jól emlékszem, össze is különböztek a királlyal…

– Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy kommentáljak, pláne nem, hogy következtessek. Csak a tényeket sorolom, van, amit magának kell továbbgondolnia, illetve majd az olvasóinak, ha meg tudja írni. De mondok még valamit, nem is mondok, inkább mutatok. Az egyik közös kínai repülőutunkon, betelt a jegyzetfüzete, a hányászacskón folytatta az írást, amit végül a landolás után valahogy én kaptam föl. Kényszerleszállás volt Budapest helyett Bukarestben, szóval volt egy kis pánik, de amúgy semmi komoly. Most került elő a zacskó. Egy verskezdemény van rajta, pontosabban kettő. Elhoztam, itt van: „Korea, Kína, Kánaán,/ ha eltűnne egy éjszakán, / egy hopzicher, egy kupcihér, / keresné bárki még talán?” Emlékszem, úgy magyarázta, a hopzicher, a kupcihér a németes hangzás ellenére ismeretlen eredetű szavak, főkolompost, bujtogatót, főtanácsadót jelentenek, olyasmit, mint én, mondta nevetve. Tudniillik, hogy ő.

– Azt mondta, két vers volt azon a micsodán…

– … hányászacskón. Igen, itt van a másik is, a túloldalán:

 

Azt mondjátok majd sün-ja-li-len,

Itt élsz köztünk, de mért vagy ilyen?

Faggattok folyvást, sün-ja-li-len,

Mondd el a titkod, szép idegen!


– Mi az, hogy sün-ja-li-len?

– Azt jelenti kínaiul, hogy magyar. Magyarország nekik: Sün-ja Li. A magyarok meg sün-ja-li-len-ek.

– Ő magyarázta így?

– Nem, ezt csak később sikerült kiszótározni, gondolhatja, hogy nem volt könnyű. Ott, a bukaresti repülőtéren, amíg vártuk, hogy megjavítsák a gépet, másról beszélgettünk, úgy emlékszem, akkor mondta el a legendát II. Lajosról, hogy nem is halt meg Mohácsnál, nem fulladt bele a Csele patakba, valahogy eljutott a szomszéd faluig, amit történetesen Lánycsóknak hívtak, s ott egy jobbágy menyecske oldalán élt, amíg meg nem halt.

– Lánycsók? Tényleg volt ilyen település?

– Szerinte volt. Sőt még mindig megvan.

– Szép.

– Hát ennyi. Most már maga jön.

– Nem tudom, mit kezdjek vele… amíg hallgattam, eszembe jutott egy interjúja, vagy nem is tudom, mi, azt sem, hol volt, rádió, tévé…, a legvégén azt kérdezték, hogy ha regényt írnának az életrajzából, miféle regény lenne, fejlődés-, lélektani-, leány- vagy kalandregény? Azt válaszolta: szürrealista krimi.

– Nézze, adok magának három e-mail címet, három lap főszerkesztőjét. Küldje el az egyiknek, aztán, ha nem közli, a másiknak… Az egyikük le fogja hozni. Biztosan tudom. A sorrendet magára bízom. Ja és a nevemet, ugye megérti, ne közölje. Nem is lenne értelme, mert álnéven mutatkoztam be. Egyébként élveztem a partit, jól bírta a végjátékot is. Legközelebb én leszek a világos. A kijárási tilalom kezdetéig bőven hazaér.  

2020. december 11., péntek

KRASZNOJARSZK - SZIBÉRIA

 

Szibéria harmadik legnagyobb és Csehov szerint legszebb városában, A Jenyiszej partján, a transzszibériai vasút vonala mentén, Krasznojarszk városában tegnap kiállításom nyílt. Na persze a covid-feneség miatt nélkülem. Pedig szívesen ott lettem volna, fütyülve a mínusz 15 fokra. Tavaly Jekatyerinburban sokkal hidegebb volt – és meg se kottyant. Olga Uraszinova, a kiállítás kurátora szerint ez a tízedik állomása a kiállításnak. Megpróbálok utána számolni: Szentpétervár, Jekatyerinburg, Nyízsnij Novgorod, Izsevszk, Kazány, Uljanovszk, Moszkva, Tyumen, Cseljabinszk, Krasznojarszk. Tényleg! Ha az Utisz Blog olvasói közül valaki arra járna, február 21-ig nézheti meg a kiállítást itt: Muzejnij Centr – Plosagy Mira. (Köszönet a fotókért Olgának, Anitának és a múzeum stábjának!)