HERR GRIMM ÚR ...

TABIA HARMINCKETTŐ

Szentpétervár híres független könyvesboltjában, a  „Podpisnye Izdaniyában” Alekszej Konakov mutatta be oroszra fordított Páternoszterem. Köszönet érte. „Cserébe” megpróbálok írni a magát „szovjet mérnökként” bemutató Konakov (olyan mérnök, aki homlokegyenest mást csinál, mint ami a dolga lenne, ő például regényeket ír) legújabb könyvéről, a 2025-ben megjelent Tabia harminckettőről (Табия тридцать два). A műfaji meghatározás szerint a könyv disztópikus sci-fi, de alighanem csak azért, hogy kiadható és forgalmazható legyen – igaz, lefóliázva és 18+ jelzéssel ellátva. A történet szerint egy szomszédos ország hadserege súlyos katonai vereséget mér Oroszországra, aminek hatására teljesen elszigetelődik a nyugati világtól, és az ENSZ 100 éves szigorú karantént vet ki rá. Radikális belső átalakulás veszi kezdetét, amelyet a könyvben „Újraalapításnak” (Переучреждение) neveznek. Az új állam ideológusai arra a következtetésre jutnak, hogy minden történelmi csapásért a klasszikus orosz irodalom a felelős. Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Lermontov műveit betiltják és elégetik. Az irodalom helyét a sakk veszi át. A sakk válik a kultúra, a tudomány, az oktatás és a mindennapi morál alapjává. Az iskolákban Dosztojevszkij helyett Botvinnik, Kaszparov, Szpasszkij és Karpov híres játszmáit elemzik és magolják a diákok. A társadalom szentül hiszi, hogy a sakk tiszta, objektív logikája megszabadítja őket a múlt bűneitől. Alekszej Konakov regénye magyarra még nincs lefordítva, de itt van előttem a dedikált knyíga, szívesen kölcsön adom egy elszánt fordítónak, vagy egy  bátor könyvkiadónak.    

Köszönet a fotókért Kozlov Sándornak.

A CVEKEDLI...

Mostanában szokássá vált a "tizenhatévezés". Rátaláltam egy épp tizenhat évvel ezelőtti posztra. 2010. szeptember 23-án írtam itt az Utisz Blogon. A végén majd az is kiderül, miért jutott eszembe épp most. De előbb jöjjön a tizenhat éves szöveg.  

Állítólag (legalábbis, mint a lelkiösméret bajnoka, így próbáltam elhíresztelni) azért csinálok filmet Kecskeméten (és nem a pesti, pontosabban a budai Pannóniában, ahol a korábbi filmjeimet forgatták), mert így kénytelen vagyok sűrűn hazajárni, többször, mint "amúgy" tenném, ráadásul a szülők meglátogatása nevű ceremóniát így, hivatalos útnak álcázottan könnyebb mentesíteni a formális elemektől. A ritkán hazalátogató gyereknek sütni főzni szokás, a munka közben hazaugrónak viszont elég a reformátusoktól szállított menzaebéd elharmadolása. Ma káposztás cvekedli volt a menü.  Hogy ünnepi eledel, az csak idővel derült ki. A cvekedlit ritkán sorolják a fejedelmi fogások közé, de ez a bizonyos, mai, református cvekedli alulmúlta a legszerényebb elvárásokat is. Én ímmel-ámmal, anyám rezignáltan beletörődve, apám viszont eltökélten, szinte hedonista hévvel ette, sőt szokatlan módon, még valami dicséretféleség is elhagyta a száját, amelyet a cvekedlin kívül felesége konyhai tevékenységére, illetve a spontán megvalósuló cvekedlipótló kísérletre (palacsinta) lehetett vonatkoztatni. Tudod, miért mondja? – kérdezte anyu. Hm? – sandítottam rá rosszat sejtve. Mert ma van a házassági évfordulónk.  Hát persze – nyögtem, mint aki csak udvariasságból engedte, hogy kimondják előtte azt, amit ő is épp mondani akart. És hányadik is? – A hatvanadik.  Szerencsére mindenki másképp tudta, hogy milyen fémmel szokták jelképezni ezt az évfordulót. Arany? Gyémánt? Vas? Ezen aztán (a cvekedli romok eltakarítása közben) hosszadalmasan el lehetett morfondírozni. 

Hát ennyi. És az apropó? Épp ma ötven éve vagyunk házasok. A menü? Tökfőzelék tükörtojással.

HITEL FOLYÓIRAT

Az Illyés Gyula és Csoóri Sándor mentorálásával és személyes részvételével 1982-ben alapított Hitel irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat a rendszerváltozás hajnalán, 1988 novemberében, az első független lapként jelent meg, először kétheti kiadásban, majd 1992 szeptemberétől havi rendszerességgel. A lap munkatársai között ott volt Esterházy Péter, Sütő András, Ágh István, Szécsi Margit, Lászlóffy Aladár, Tornai József, Görömbei András, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Utassy József … és olykor még Rév Júlia is. 38 év után, 2026 tavaszán, miután a Nemzeti Kulturális Alap megvonta tőle a támogatást, a Hitel megszűnt, majd az év őszén közadakozásból on-line formában újra elindult. Vajon meddig marad életben? Olvassátok a lapot – mondjuk ide kattintva.

KÉT OSZLOP... VAGY HÁROM?

Huszonöt éve dőltek össze a WTC ikertornyai New Yorkban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított Manhattan látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött gimnáziumi osztálytársam, Hankó Zsuzsa, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A World Trade Centerben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén, néhány héttel a tragédia után is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, a galéria vezetője, megérted, ugye. És jövőre, amikor majd megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot! A meghívóra és a plakátra természetesen másik képem került, sőt végül ki sem állítottuk az oszlopokat. Most mégis ideteszem őket, nem csak a WTC ikertornyaira, de Hankó Zsuzsára is emlékezve.

 

NÁDAS PÉTER (1942 - 2026)

Nádas Péter a hágai Fotómúzeumban (Fotomuseum Den Haag) szubjektív 20. századi magyar fotográfiatörténeti kiállítást állított össze és mutatott be. A kiállítás 2004. szeptember 25-én nyílt meg. Én a hágai Escher Múzeum (Escher in Het Paleis) második emeletét kaptam meg, hogy önálló retrospektív kiállítást rendezzek. Ez a tárlat az előző napon, szeptember 24-én nyílt. Mindkét esemény a Török András által szervezett hollandiai magyar kulturális évad (Hongarije aan Zee) része volt.

... VALAMELY KASSZA

Nahát, nahát! Azt, hogy minden nap új meglepetésekkel kápráztat el, már kezdem megszokni. Hogy e paradox jelenségek – mert mi mások lennének a rendszeressé váló váratlanságok –  „gyönyörködtetnének” s „boldogítanának”, azt persze csak idézőjelek közt  állítanám. Vagy még úgysem. A mai találmány abban különbözik a szokásostól, hogy nem a külvilágból, hanem saját irományaim közül, egy versbe szedett nyolc éves jegyzetből perdült elém. Hogy az aktualitását mi adja, azt a bölcs Utisz Blog olvasók bizonnyal észreveszik, én csupán egyetlen rímet szeretnék figyelmükbe ajánlani: „Árokásó lendületét nincs mi megakassza, / Szíve hajtja, azt remélem, s nem valamely kassza.” Fennhangon történő deklamálásnál, esetleg szavalásnál a „kassza” szóra érdemes a hangsúlyt helyezni. Ha az egész költeményt el akarjátok olvasni, ide kattintsatok, vagy pörgessétek vissza az Utisz Blog lapjait egészen 2018 augusztusáig; a jegyzet címe: "ORRKOPPINTÓ HEVÜLETBEN ..."

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Az UB (Utisz Blog) elhatárolódik attól a közösségi médiában terjedő, feltehetően hamisított levéltől, amely az a látszatot kelti, mintha Magyarország miniszterelnöke kapcsolatba lépett volna a Tovariscsi konyec című közismert plakát alkotójával és jogtulajdonosával. A szóban forgó levél nem jutott el az alkotóhoz, és a miniszterelnök sem személyesen, sem telefonon, sem munkatársai révén nem lépett vele kapcsolatba, így tehát az sem igaz, hogy megkövette volna őt azért, hogy a választás során kampányelemként – előzetes engedély nélkül – használta a plakátot, illetve a szlogent; és az sem, hogy ezért utólag kárpótolni kívánná az alkotót. A levélben említett összeg alapján az avatatlan olvasóknak is élniük kellett volna a gyanúperrel, hogy csak  hamisítványról lehet szó. A levél néhány kifejezése azt valószínűsíti, hogy az UB-n közölt kvíz játék (A reciklált plakát)  fiktív irodalmi szövegei nyomán dolgozott a levél egyelőre ismeretlen szerzője; és az igényes fogalmazást olvasva az is nyilvánvaló, hogy ügyesen plagizálta a miniszterelnök stílusát. 

 

... MERT MINDEN ELLOVAN ...

 

A RECIKLÁLT PLAKÁT

 

Kedves Utisz Blog olvasók, bizonyára nem kerülte el figyelmeteket az elmúlt hetek politikai változása, s tudjátok azt is, hogy hazánkat új kormány, s élén új miniszterelnök vezeti. Talán e fenti képpel is találkoztatok, vagy emlékeztek hasonlókra, hisz a választási kampány során sokszor került elő. Akadt az olvasók közt nem is kevés, ki arról faggatott, beleegyezésemmel használta-e a képet – vagy annak elhíresült mondatát: Tovariscsi, konyec – újdonsült elnökünk, vagy ha nem, jóváhagytam-e legalább utólag, amikor fölhívott, hogy pótolná a hektikus idők során támadt hiátust. Hogy hívott-e? Ó, igen: az alábbi opciók egyike megtörtént valóban, ám, hogy a sok közül melyik, annak kiválasztását játékos kedvetekre bízom, ezért jelöltem őket az ábécé betűivel. A? B? C? D? E? F? G? H? I? .

A

A miniszterelnök. Már kezdtem letenni róla, hogy keresni fog. Aztán a titkárságról valaki telefonált (Claudia, vagy Hajnalka néven mutatkozott be), hogy adná, ha nekem is alkalmas lenne most. Hosszan mentegetőzött: elismeri, hogy korábban kellett volna jelentkeznie. Sejtettem, hogy a plakátról akar beszélni, hisz a fél ország azt firtatta, hogy kért-e hozzá engedélyt, tudniillik a Tovariscsi konyecel való kampányoláshoz. Tudja jól, hogy az ilyesmi pénzben nem fejezhető ki, s méltatlan lenne az ügyhöz is, legfőképp pedig hozzám, ha úgymond „összegszerűsítene”. Nem is teszi, hisz azt reméli, a hon megújulását pártolom; s mivel tudja, mert stábja történészeivel utána nézetett, hogy 37 évvel korábban sem kértem honoráriumot a Magyar Demokrata Fórumnak átadott plakátért, szívből reméli, hogy kezem most sem kívánom pénzzel szennyezni be.  

B

A miniszterelnök. WhatsAppon hívott, mert olcsó kormányzást akar. Megismertem a hangját, nem volt nehéz, hisz a kampány során hallhattam elégszer szónokolni. Ha beszélt, társalgott, nyilatkozott, az is szónoklás volt leginkább, melyet szinte minden alkalommal a Tovariscsi konyec szlogennel zárt le. Volt, hogy a plakát elé állva nyomatékosította az ismert mondatot. Voltaképp most is a plakát miatt telefonált. Kis párt, első kampány, a stáb mellékállásban ügyködött, így, ha el nem is fogadható, de talán érthető, hogy megfeledkeztek a szükséges engedélyről. Tudják, hogy hiba, de ki számított ily átütő sikerre? Természetesen nem akarja áztatni a kollégákat, átérzi saját felelősségét. Higgyem el, éjente álmatlanul forgolódik, s átizzadt hálóingben ébred, ha arra gondol, hogy róla milyen véleménnyel vagyok, vagy mit mondok barátaimnak, ha neve vacsora közben, a szaunában, vagy egy kártyaparti során fölmerül. Most, hogy Brüsszelben megnyitják végre a pénzcsapot, rendezni fogja az elvarratlan szálakat. Legelsőként a plakát ügyet. Nem kellett közbeszólnom, hisz képben volt nagyon. Nem csak jogi, etikai, de történelmi szempontból is készült, vagy fölkészítette a körötte működő csapat. Tudta, hogy bár a plakátot az MDF használta, de nem rendelt plakát volt, nem is fizettek érte, ezért copy-right jogokkal én rendelkezem. Bízik nagyvonalúságomban, s reméli, hogy jogi ellenlépést nem fontolgatok, de miért is tenném, hisz nem tudok akkora összeget mondani, amelynek dupláját ne fizetné ki boldogan.  

C

A miniszterelnök ügyvédjeként mutatkozott be (Emil, Ernő, vagy Elek) s bár kérte, beszélgetésünket kezeljem bizalmasan, e kérést kisvártatva visszavonta, midőn emlékeztettem rá, hogy megbízója a régi s az új kormányzás közötti legfőbb különbség gyanánt épp az átláthatóságot nevezte meg. Elismerte, hogy jogi, illetve etikai szempontból is merülhetnek föl kétségek a plakát – ahogy nevezte – „újrahasznosítása” körül, de szeretné, ha kompromisszumos megoldásra sikerülne jutnunk, mely mindkettőnknek megfelel. Érdeklődött, bíztam-e már meg ügyvédeket, hogy képviseljenek, s szinte hallatszott a szívéről lehulló nagy kő koppanása, mikor azt feleltem, hogy számomra ez szükségtelen. Némileg föl is bátoríthatta válaszom, legalábbis ennek tudom be utolsó mondatát, mely szerint a politikai siker s a parlamenti többség lehetőséget adna ugyan számukra, hogy „erőből intézkedjenek”, ezt nem teszik meg, s úgy szeretnék az ügyet lezárni, hogy mindkét félben kellemes emlékek maradjanak.  

D

A miniszterelnök megbízásából beszél, mondta az illető (Norbert, vagy Krisztián), a környéken járnak, s ha itthon vagyok, beugrana a főnöke. Előbb a biztonságiak jöttek három Audival s bombakereső detektorokkal. Kérték, a kutyát kössem meg. Tíz éve már, hogy nem él, feleltem; a tábla, valahogy a kapun maradt. Hiba, mondta a parancsnok, majd hozzátette jóindulatúan, ebből még bajom lehet. Inkább úgy mondta, ebből is bajom lehet. Az elnök egy jó órával később futott be, slim fit szabású inge nyakába tűzte napszemüvegét, s az előszobában levette a cipőt, holott mondtuk, hogy nálunk nem szokás. A fehér zokni talpa szürke volt, amikor az IKEA fotelben lábát keresztbe tette. Asszonyom pirult, ahogy a kávét töltögette. Később elmondta, hogy a konyhában a biztonságiak előtt meg kellett kóstolnia. A szerzői jog értelmezése volt a téma, pontosabban a plakát használatának jogszerűsége, mi engedély hiányában attól függ, az idézés, illetve az illusztráció körét túllépi-e. Elismerte, hogy amikor a „Товарищи, конец!” szlogent, beszédeibe emelte, illetve amikor a plakát előtt pózolt, lényegében kész narratívát vett át, vagyis úgy vélte, nem kell új vizuális nyelvet építenie, mert a plakát „már bizonyított”. Az 1989–90-es események (melyeket nyolc évesen élt át), és az új, általa létrehozni kívánt rendszer közötti történelmi párhuzamra apellált, azt állítva, hogy neki, mint aki a rendszerváltást személyében jeleníti meg, szükségtelen lett volna a plakát használatát engedélyeztetni, hisz ha jobban belegondolnék, magam is belátnám, hogy a rendszerváltozás szó és az ő neve ugyanazt jelenti. Előbbi idővel majd elhalványul, s gyönyörű nyelvünkből pár év múlva majd ki is kopik. 

E

Ő volt az, a miniszterelnök személyesen. A képzőművészetek nagy barátjaként mutatkozott be, akinél senki nem tudja jobban értékelni a plakátomat. Nem csak az afféle hagyományos és – már megbocsássak, de közhelyes formák iránt van affinitása, mint amit én képviselek, de érdeklődik a modern művészet irányában is.  Bizonyítandó, hogy amit mond, nem légből kapott, elmesélte, épp most kérték fel, hogy személyesen teszteljen egy tíz lapból álló művészeti projektumot. Tíz tintapacára hasonlító műről kellett megállapítania, mit ábrázol valójában, s mindegyiket azonnal sikerült felismernie. Alig győzte fogadni a gratulációkat, a kísérletet vezető professzor asszony (Flórának vagy Faunának hívták), egy egész csokor nárcisszal kedveskedett neki. Hálásan vette át, ahogy tőlem is szívesen elfogadja, hogy a plakátomat a jó ügy érdekében átengedtem neki.  

F

A miniszterelnök titkársága az. A vonalason keresnek – adta át a kagylót feleségem. Mióta van mobil, ritkán hívnak ezen, legutóbb a kampány során használták, igaz azok nem beszélgetések voltak, hanem szalagra vett üzenetek, hogy kire szavazzunk s az nekünk miért éri meg. Vagy inkább nekik. A kabinetiroda vezetője (Géza, vagy Gizi) hamar a lényegre tért, hogy tudniillik a plakátról kíván beszélni, azt gondolta, hogy majd én forszírozom ezt a beszélgetést, hisz tudja, amit a kampány során még nem tudott sem ő, sem Peti (ő hívta így), hogy nem csak alkotója, de jogtulajdonosa is vagyok az általuk „újrahasznosított” falragasznak, s ebbéli minőségemben jogosan háboroghatnék, vagy tarthatnék igényt felhasználási díjazásra. Hogy nem tettem eddig, abban a napi politikától elzárkózó művész nagyvonalú eleganciáját vélik felfedezni, amivel visszaélni semmi módon nem kívánnak. Kéri, nyújtsam be igényemet, ám ha ezt továbbra sem teszem, engedjem neki, pontosabban az elnök úrnak (alias Peti), hogy az ügyet saját hatáskörébe vonja, s személyesen rendezze el. Van is egy ötlete, ha elfogadom, máris intézkedik. (Nem voltam képes közbevágni, oly gyorsan beszélt.) Hallottam ugyebár Balásyról (György vagy Gyula), a kékplakátok emberéről, ki médiafronton az előző időszak legnagyobb nyertese volt. (Ha nem volna grafikus, vagyis szegről-végről kolléga, akkor is tudnék a 80 milliárdos vagyonról, mondtam volna, ha szóhoz jutok.) Nos, mielőtt a Vagyonvisszaszerzési Hivatal elkezdte volna az elszámoltatást, Balásy visszaadta a pénzt, amit a miniszterelnök, ha meg nem bánt vele, nekem utaltatna át, ami azért lenne célszerű, mert a könyvelésben szereplő plakát szót nem is kéne megváltoztatniuk.  

G

A miniszterelnök sajtófőnökeként mutatkozott be. Már illett volna jelentkeznem, pirított rám az illető (Zsombor, vagy Zsolti), de semmi baj, megérti, hisz az én koromban…, meg nyilván elfogódott is vagyok. Máris kapcsolja az elnököt, kinek épp van pár szabad perce rám, így most személyesen megköszönhetem neki… Már hallottam is az apró kattanást. Ő volt az; kedves és derűs. Ha gondolom, akár vissza is tegezhetem. Szívből gratulál, hisz nem volt példa még a történelemben, hogy két rendszerváltozásban is főszerepet játsszon egyazon plakát. A Tovariscsi konyecről beszél, mely az ő révén most újra elhíresült, s melynek rajzolója, úgy értesült, hogy én vagyok. Hallott szerény természetemről, arról, hogy vidéken élek, ahonnan ritkán mozdulok ki, de ha megadom a címem, elküld egy dedikált reprodukciót, sőt küldet egy egész dobozzal, hogy osztogathassam lent a nyugdíjasok között.

H

A vadaspark átmászólétrájánál várt. Mikor a csuklyát, s a szájmaszkot levette, akkor ismertem föl, hogy a miniszterelnök az. Tudta, hogy erre szoktam sétálni naplementekor, s már negyednapja jár ide, hogy titkon találkozhasson velem. Mutatta a fészkükből kihullt fiókákat, melyeket  összegyűjtött, hisz neki nem csak az emberek gondját kell viselnie. Azt kérte, addig kezeljem bizalmasan, miféle elégtételt fontolgat, s milyen hatalmi posztot szán nekem, amíg a köztársasági elnököt nem sikerül elmozdítani. Megígértem neki, ezért nektek most sajnos többet nem mondhatok. Búcsúzáskor egy szajkó fiókát nyomott kezembe; azt kérte, róla nevezzem el. Most azt nevelgetem.

I

Ja, a miniszterelnök? Nem hívott. Tudtommal a sajtófőnöke, az ügyvédje, a sztájlisztja, a titkársága sem (hacsak nem ismeretlen számról, amit nem vettem föl.)

(fotó: Fazekas István / HVG)

Ínyencek ide kattintva folytathatják a témát.