Kortárs művészről jót, vagy semmit. Kortárs művészetről dettó. Pláne, ha a delikvens (alulírott) maga is ugyanabban a fazékban fő. Tudniillik a kortárs művészetekében. Mert ő is belekerülhet a merőkanálba, lecsusszanhat a nyelőcsövön, továbbgyömöszölheti a kulturális perisztaltika…, hogy a nagy végső transzformációt már ne is emlegessem.
Kortárs kortársának lenni amúgy sem könnyű. Nem csak a képét kell látnunk az illetőnek (értsd: a galéria falán), hanem olykor a képét is, ahogy elnéző mosollyal, vagy homlokráncolva olvassa, amit… Róla tehát a jeles kortársról ne is essék szó, mondanám, amivel a „vagy semmit” felé konvergálnék, de mivel a mára már amúgy is túlexponált „jó” (ami egyszerű, szóra is alig érdemes művészeti középdíjat jelent) egy miniszteriális műteremvizit során látványosan újraszidoloztatott, egy kissé mégiscsak ellenpontozni kéne, vagyis ragozni fogom még kábé másfél kolumnán át a Semmit. A Semmit, mint olyant. Kezdjük, mondjuk azzal, hogy… Na, nem, mégis inkább úgy… Dehogy, az is túl erős lenne a lapnak, ami persze így sem fogja közölni.
Inkább arról legyen szó, halad-e a művészet, s ha igen, vajon merre? Úgy tűnik, a kompasz másfelé mutat odafönt s idelent. Na persze a művészet mióta van (öröktől?), csak bonyolódik; ki a csuda tudná a lépést tartani? Könnyű lehetett egy művészeti díjbizottság dolga az időszámítás előtti ötödik században, legalábbis ha Zeuxisz görög festő képére gondolunk, akinek festett szőlőfürtje annyira cuki volt, hogy rászálltak a seregélyek. Lehet-e nem kitüntetni egy olyan festőt, akinek a képe fölött madárraj köröz? Csipegetik, vagy nem csipegetik? – tette föl a kérdést az agg hellén miniszter (amúgy annyit tesz: szolga), s a grémium máris emelte a kezét.
Az elmúlt kábé két és félezer év alatt azért átértékelődtek a művészetről alkotott fogalmaink. Egyebek közt azért, mert több képet ismerünk. Úgy is mondhatnánk, képfronton megnőtt a katyvasz. Néhány éve még, mint a század meghatározó pillanatáról beszéltem, a Nagy Fordulatról. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől a kivételes pillanattól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy bárányfelhőn, repcetáblán, holdsarlón vagy leánykeblen legeltettük tekintetünket, az említett pillanattól kezdve poszterek, szelfik, ultrahang monitorok mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. És ott vannak a műalkotások. Festve, printelve, Messengeren továbbküldve, agyonlájkolva. Bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló; naná, hogy az is művi, és elképedve látjuk, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek… Reméljük-e, hogy a sok AI ábrázolat előbb-utóbb képértővé teszi az emberiséget? Vagy inkább csömört hoz, s az is dugába dől, ami épülni látszik?
Seregélyek helyett manapság inkább múzeumok és egyetemek, szakmai folyóiratok, tudományos és művészeti akadémiák, vindikálják maguknak a jogot, hogy eldöntsék, vagy példák állításával legalább sugallják, mi a jó, az értékálló, mi az, amit megőrizni, mutogatni kell. Mi az, ami épülésükre válik, ne adj isten boldogítja a népeket (erre a boldogításra azért még lehet, hogy visszatérek.) Azon, hogy ezek az intézményi normák nem pontosan azonosak a közönség elvárásaival, nincs túl sok csodálnivaló, hiszen a művészet időről-időre saját normáit is megkérdőjelezi. A pár száz évvel ezelőtti szép fogalma igencsak lejáratódott, s ma homlokegyenest mást jelent, úgy azonban, hogy a nagyközönség szótárában továbbra is a régi, a tizennyolcadik századi idea tapad hozzá. Azon már inkább van csodálkozni való, hogy a legfőbb döntnök, a maga választotta, tanult férfiakból álló (furcsa módon mind férfiú) tanácsadó testületének ajánlását negligálva szintén fütyül a normákra. A sokszor idézett mondatban, hogy tudniillik a díjazott „festői világa szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának”, úgy tűnhet, hogy az aktuális politikai hatalom által támogatott stiláris törekvés vagy művészeti szándék mögé állva bírálta fölül az elébe tett ajánlásokat. Az azért elgondolkodtató, hogy efféle támogatott irányzatok inkább a fél évszázaddal korábbi időszakra voltak jellemzők; az meg még inkább, hogy a díjazott életműben a magyar kultúra színes és élő hagyományából egyetlen szelet, cikk, húr vagy rádiusz sincs jelen, még ha Ferenczy Noémi, Anna Margit, Berki Viola, Ország Lili, Keserű Ilona, Udvardi Erzsébet, Lovas Ilona, Lugosy Mária, Maurer Dóra vagy épp El Kazovszkij életművéig tágítjuk is ki a kört.
Másfelé kell tehát kereskednünk. Azt nem hinném, hogy a díjosztó főember az elaggott akadémikus eszmékkel szeretne leszámolni, hogy történelmi példaként a párizsi függetlenek szalonja, vagy a bécsi kivonulók jártak volna az eszében, hiszen választottja, a díjazott nem épp a forradalmi újítást képviseli. Nagyon nem. De talán afelől a bizonyos boldogítás felől fölgombolyítható, mi és miért történik kulturális életünkben úgy, ahogy. Jeles művészek citátumai közt se szeri se száma azoknak, amelyek a művészet és a boldogság kapcsolatára utalnak. A szópár alapján azt persze nem könnyű kisilabizálni, hogy vajon a művészet eleve boldogít-e, vagy arra való, hogy ráébresszen a boldogság eredendő, fátumos, nagy hiányára, s e hiányból építsen talányt, ami a kortársi művészetben talán a legfőbb rendező elv. Bizony itt a választóvíz. Az igazinak képzelt (hitt, álmodott, animált) művészet a hiányt ragozza. A giccsfestők és a politikusok szótárában viszont a művészet és a boldogság azonos, egymással fölcserélhető fogalom. Megengedem, hogy nem egyazon megfontolásból, s nem azonos érveket és emóciókat követve jutottak ugyanarra a platformra, de ennek a továbbiakban nincs is jelentősége. Érthető és a kitüntetésosztó nemzeti ünnepeken többé-kevésbé követhető a kulturális kormányzat koncepciója, ami az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis praktikusan a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti.
A giccs és persze a politika kapcsán ráadásul elő lehet húzni egy mindig beváló fogalmat, a demokráciát. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, vagyis a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: a japán manga, vagy William Kentridge? Coelho, vagy Kafka? Kis herceg, vagy Amarcord? Valamikor a múlt század végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit; Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a komputer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Ugye nem kell mondanom, hogy Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme.
Már csak azt kéne megfejteni, miért lázong a Facebook népe egy festő díjazása ellen. Természetesen csak egy elenyésző kisebbség, az értelmiséginek nevezett lúzerek lázonganak. Nem számottevő, tömegnek jóindulattal sem tekinthető, a választások során a hibahatár alatti zónában található társaság. Valaha volt presztízsüket paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kinyúlt pulóverű, borostás fontoskodókra. A nép számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa mostanáig a celeb volt, de ha jól okoskodom, most végre a giccsőrök kora jön. (O.I.)
