A cím szerint, úgy értem, hogy nem a
festmény, hanem ennek az írásnak a címe szerint már régóta egy könyvről kellene
értekeznem, de a mexikói esőerdő titokzatos félhomályából csak az iménti
kanadai kitérőt beiktatva sikerül vissza kanyarodni Európába, hogy közelről
vehessük szemügyre az eredeti olajfestményt, és ne a reprodukcióra helyezett
lupéval kelljen a La reproduction
interdite-et nézegetni.
Hajoljunk tehát közel, ott a könyv, ott hever előttünk a nagy falitükröt
tartó szürkésfehér márványlapon, úgy tessék érteni, hogy az Edward James-et
ábrázoló Magritte-festmény tükre előtti hűvös márványlapon, talán
kandallópárkány lehet, egyszerű, zöldesszürke paberback, kopott, elhasznált, szamárfüles
kötet, Edgar Allan Poe: Les Aventures
d'Arthur Gordon Pym. Az amerikai regény francia változata Charles
Baudelaire fordításában. Arthur Gordon
Pym, nantucketi tengerész elbeszélése. Azt kellene megfejtenem, hogy került
oda és mit keres ott. A képen ugyan csak mellékes szerepe van, de mivel a
kandallópárkányon, a tükrön és a tükör által megkettőzött férfin kívül semmi
más nincs a festményen, mégsem tekinthető annyira mellékesnek ez a szerep.
Olyan, mintha valami megfejtési segédlet lenne. Apróbetűs lábjegyzet, jobbra
lent, ahogy szokás, amitől hirtelen mindennek meg kell világosulnia.
Már melegszik is valami, ó igen, ha
könyvet, ha irodalmi asszociációt kell találni, akkor fel tudok idézni többet
is, ahol a személyiség megkettőzése adja a témát. Doppelgänger-jelenségnek
nevezi a pszichológia meg persze a parapszichológia, amikor valaki, legyen
valós vagy kitalált személy, sajátmagával kénytelen szembesülni. Eszembe jut
Goethe és Shelley, akik állítólag többször is találkoztak saját másodpéldányukkal,
Maupassant, akinek még egy novellát is lediktált az alteregója, és Abraham
Lincoln, akinek épp egy tükörbe nézve, saját arca mellett jelent meg kissé
sápatag hasonmása. És a könyvek! Leginkább a romantika korában az én-hasadás
jelképeként bukkantak föl a megelevenedő tükörképek s kezdtek önálló életet
élni, Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde
különös esete című regénye, Dosztojevszkij Hasonmása, E.T.A. Hoffmanntól Az
ördög bájitala jut eszembe, és persze a Gólyakalifa
Babitstól, meg a Kétségbeesés
Nabokovtól. Ez utóbbiak is megvoltak már, amikor Magritte a La reproduction interdite-et festette,
bár alig hiszem, hogy ismertre őket, vagy akár hallott felőlük. Poe műveit
azonban ismerte és szerette, és Poe a hasonmások terén is mértékadónak számít. Hadd
idézzek egy passzust a William Wilson című
elbeszélésből: “… Úgy tűnt nekem, hogy
egy nagy tükör áll ott, ahol korábban semmi ilyet nem érzékeltem: s amint
irtózatosan meg¬rémülve közelebb léptem hozzá, önmagam halálsápadt és
vérlucskos képe indult el felém, bizonytalan és ingatag léptekkel. Mondom, úgy
tűnt; de valójában nem én voltam. Wilson állt előttem, széthullása szörnyű
kínjában. Nem volt vonás annak az arcnak a jellegzetes és egyéni rajzán, ami ne
lett volna teljesen az enyém is.” Már a tükörben megjelenő hasonmás képe is
elég ok lett volna, hogy idemásoljam Poe sorait, ám egy érdekes, a „másolni
tilos” figyelmeztetéshez kapcsolódó megjegyzés igencsak kitágíthatja az
asszociációk körét. Poe egy Nathaniel Hawthorne nevű amerikai író Másodjára elmondott mesék című kötetének
egyik írásában, a Howe maszkabáljában
plágiumra bukkan, olyan mondatokra, amelyek kísérteties pontossággal ismétlik
meg a William Wilson iménti tükrös
citátumát, s ha már rátalált, szóvá is teszi a Hawthorne Meséi című tanulmányában. Egy filológus talán boldog
lenne, én sem vagyok elégedetlen a felfedezéssel, de itt egy másik Poe könyv
fekszik a tükör előtt, azzal kellene inkább kezdenem valamit.
Nekiülök hát elolvasni a magyar fordítást, Bart Istvánét – Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése – rábukkanok-e benne valami utalásra, amiből kiderülhet, miért szerepel éppen ez a könyv a tükrös festményen. Olvasás helyett újraolvasást kéne mondanom, mert valaha gyerekkoromban, a Verne-, a Defoe-, és a Stevenson-regények között ott volt Poe könyve is, össze is mosódnak az emlékezetemben. „Azt hiszem, az újraolvasás fontosabb, mint az olvasás, csak persze ahhoz, hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk.” Borges mondatát másoltam ide, és fogok később is hivatkozni rá, tudniillik Borges-re.
Nekiülök hát elolvasni a magyar fordítást, Bart Istvánét – Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése – rábukkanok-e benne valami utalásra, amiből kiderülhet, miért szerepel éppen ez a könyv a tükrös festményen. Olvasás helyett újraolvasást kéne mondanom, mert valaha gyerekkoromban, a Verne-, a Defoe-, és a Stevenson-regények között ott volt Poe könyve is, össze is mosódnak az emlékezetemben. „Azt hiszem, az újraolvasás fontosabb, mint az olvasás, csak persze ahhoz, hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk.” Borges mondatát másoltam ide, és fogok később is hivatkozni rá, tudniillik Borges-re.
Allan Edgar Poe. Arthur Gordon Pym. Nem anagramma, de azért majdnem. Pym Poe alteregója, különösen, ha eszünkbe jut, hogy ez a Pym egy Edgarton (vagyis Edgartown) nevű településen száll hajóra, attól vitorlázik egyre messzebb, értsük-e úgy, hogy önmagát akarja egyre távolabbról látni. Próbáljuk csak meg elképzelni; vizualizálni. Valaki kívülről nézi saját magát… egy távolodó tükörben.
Az újraolvasott könyvben természetesen a tükröt
keresem, és éppenséggel meg is találom, ráadásul mindjárt kettőt is találok,
egymással szembe fordítva, ami ugyan hajaz valamelyest a festményen megjelenő
képletre, mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy Magritte, vagy James (akiről azt
feltételezem, hogy legalábbis konzultált a festővel, ha már ő fizette a képet)
ezt a passzust akarta megidézni. De azért nézzük. A jelenetben vademberek
látogatnak az elbeszélő hajójára: „Tu-vit
lépett be elsőnek a kabinba és először fel sem figyelve a tükrökre, úgy állt
meg a közepén, hogy az egyik szemben volt vele, a másik éppen a háta mögött.
Aztán amikor felemelte tekintetét és megpillantotta a tulajdon tükörképét, azt
hittem, menten eszét veszti a boldogtalan vadember, amikor pedig riadtan sarkon
fordult, hogy elmeneküljön, ám másodjára is, és épp az ellenkező irányban,
megint csak önmagát látta, már attól tartottam, belehal a félelembe. Semmi
rábeszéléssel nem tudtam rávenni, hogy újra odapillantson; levetette magát a
földre, arcát karjaiba temette és moccanni sem akart, míg végül erőszakkal
voltunk kénytelenek felvonszolni a fedélzetre.”
A tükör és a rettenet – a tükörképpel való
első és váratlan szembesülés sokszor váltott ki ijedelmet, legalábbis több
irodalmi mű is tudósít ilyesmiről. Borgesnél olvasom, na tessék, máris itt van: „… mindig is rettegtem a tükröktől. Azt
hiszem, hogy Poe is rettegett. Egyik kevésbé ismert művében lakása
berendezésével foglalkozik. Az az egyik kívánalma, hogy úgy kell elhelyezni a
tükröket, hogy ha leül az ember, ne tükröződjék az alakja.” Rövid kutakodás
után meg is találom a Borges által kevéssé ismertnek mondott Poe esszét: Philosophy of Furniture a címe (A bútorok filozófiája), 1940-ben írta.
Igaz, Poe nem szögletes, hanem kör formájú tükröt preferál, de a lényeg a
Borgest is meglepő különös elhelyezés. Úgy képzelem, hogy ha a Nem másolhatón álldogáló férfiú elfáradna
és leülne egy székbe, ledőlne egy fotelbe vagy leheveredne egy kanapéra, már
nem láthatná magát a tükörben, vagyis Poe igényének éppen megfelelő a szoba
elrendezése.
A szobáé, amiről egyébként szinte semmi egyebet nem tudunk meg,
hacsak nem utazunk el Amerikába, hogy az Art
Institute of Chicago gyűjteményében megnézzük Magritte La Durée poignardée című képét, A
tiltott másolással majdnem egy időben festett Ledöfött időt, amelyen ugyanazt az ülőmagasság fölé szerelt tükröt
látjuk, a hozzá tartozó kandallóval, de már valamivel tágabb környezetben. A
kutatók persze azt is tudják, hogy a tükör, a kandalló, a szoba, sőt a ház is
Edward James-é volt, Londonban állt a Wimpole Street 35 alatt, és ott, az
épület melletti garázs fölött kialakított műteremben dolgozott 1937-ben a tulajdonosnál
csupán tíz évvel öregebb, de legalább hússzal öregebbnek látszó belga festő. Hogy
a Wimpole street mennyire elegáns hely, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy más
hírességek mellett ott lakott a Pygmalion
Higgins professzora is, aki ugyan csak kitalált személy, George Bernard Shaw
találta ki, de valódi utcába költöztette, egy olyanba, amellyel a legsznobabb
társaságokban is föl lehetett vágni. Úgy képzelem, hogy a konfekcióöltönyökben
járó és angolul csak törve beszélő tenyeres-talpas Magritte kisebbségi
érzésének oldását ez a Higgins-szomszédság nem igazán segítette. (Folytatódik...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése