A TITKOS PERSPEKTÍVA

Albrecht Dürer 1506-ban egy Velencéből Nürnbergbe küldött levélben azt írta, hogy, Bolognába fog lovagolni, hogy ott találkozzon valakivel, aki megtanítja majd a perspektíva "titkos tudományra". Biztos, hogy nem a hagyományos értelemben vett perspektivikus ábrázolásra, a "távlattanra" gondolt, hisz azt a németek közt ő ismerte legjobban, hanem valami furcsább dologra. De mire? És ki lehetett a levélben említett rejtélyes személyiség, akitől ilyesmit tanulni lehetett? Ezekre a kérdésekre próbálom majd megtalálni a választ a szerdai egri előadáson.

• Kracker Ház, Nagyelőadó, Széchenyi István utca 16, 3300,. Eger
• 2026. május 13., szerda, 17:20 óra

RINÓK A FINISSZÁZSON

A Klebelsberg Kultúrkúria Távlattani leckék című kiállítása egy egész teremnyi képet szentel az orrszarvúknak. Valójában egyetlen rinocéroszra, a művészettörténet leghíresebb állatábrázolására utalnak a képek; Albrecht Dürer híres fametszetének parafrázisait állítottam ki. Hogy miért fontos számunkra, grafikusok számára a rinó, és miért tartja számon őket a kultúrhistória, erről szól majd a sok képpel kísért előadás, amelyből kiderül végre a pótszarv titka, meg az, hogy voltaképp én is rinocérosz vagyok...Klikk!!!
Az előadás 2026. május 7-én, csütörtökön 6 órakor kezdődik, s egyúttal ez lesz a tárlat záróeseménye, a „finisszázs” is. A belépés díjtalan.

PLAKÁTOK

Április 2-án, csütörtökön koradélután Pesthidegkúton, a Klébiben, vagyis a Klebelsberg Kultúrkúriában a plakátjaimat fogom magyarázni. Vagy mentegetni. Az előadás hivatalosan a MOME plakáttervező diákjai - Simon Péter Bence tanítványai számára szerveződött, de nyilvános, sőt mindenkit szeretettel látunk, s akik eljönnek, egy füst alatt a kiállítást is megnézhetik. Kezdés 14:00-kor. A cím: Templom utca 2-10.

Ha valaki mégsem jönne el, ide kattintva láthat azért egy válogatást régebbi és új plakátokból.

  

"EGY VALÓSÁGOS VARANGYOSBÉKA ..."

A fiatal korában festőnek készülő Jókai Mór később irodalmárként sem adta föl képzőművészeti érdeklődését. A sok képpel kísért előadás az író saját rajzai és festményei mellett be kívánja mutatni, hogy egy diákként megismert, illusztrációkkal teletűzdelt album – Johann Kaspar Lavater Phragmente über Physiognomie című könyve – hogyan segítette őt az irodalom felé fordulásban, s mi módon hasznosította a könyv metszeteit, hogy a regényeiben ábrázolt karakterek szinte láthatóvá váljanak. Az előadás ki kíván térni a Jókai írásaiban gyakran megjelenő művészettörténeti utalásokra, művészetelméleti kuriózumokra is, például a „tabula scalata tudományára”, a hengeres anamorfózisok konvex és konkáv változatára, vagy a „mozgó szemek illúziója" nevű effektusra, de lesz szó Jókainak a kortárs magyar és európai művészekkel kialakított szerteágazó kapcsolatáról – a Zichy Mihállyal, Feszty Árpáddal, Munkácsyval és Verescsaginnal való ismeretségéről is. Végül az író életét végigkísérő lapszerkesztői munkásság is említésre kerül, melynek során újságjainak nem csak irodalmi jellegét határozta meg, de vizualitásuk kialakításában is részt vett. ... Ja, és lesz az előadásnak valami személyes apropója is, de az csak a helyszínen fog kiderülni... Regisztráljatok! 

A LEGUTOLSÓ LEHELETIG...

A legutolsó leheletig! Vasárnap bezár a füredi kiállítás, de igyekszünk kihasználni a hátralévő időt. Pénteken (20-án) délelőtt egy filmforgatás miatt ott leszek, szombaton (21-én) délután 4-kor Az idő urai című francia – magyar koprodukcióban készült animációs filmet vetítik, majd a film kapcsán, mivel grafikusként közreműködtem benne, egy beszélgetésen veszek részt. Aznap, vagyis szombaton este 8-kor Török András, a kiállítás kurátora tart tárlatvezetést. Ez az este a múzeumok éjszakája, szóval megjósolhatatlan, mikor ér véget az esemény. Ha valaki bírja még, vagy csak másnap érkezne meg, azoknak vasárnap (22-én) délelőtt 11-kor én tartok egy pótlólagos – és utolsó – tárlatvezetést. Szeretettel várunk mindenkit – a Vaszary Galéria, Török András és én.

PRIDE és PÓTSZARV

Az Országgyűlés bölcs döntése nyomán nem lesz többé Pride. Mementóként idemásolom Pótszarv című novellámat, tartva tőle, hogy a későbbi generációk már nem fogják érteni.

 Indiai orrszarvú (Rhinoceros unicornis). Már hónapokkal korábban tudható volt, hogy a két afrikai mellé végre egy indiai egyedet is beszerez az állatkert. Mióta a vadon élő példányok megritkultak, egyes alfajok ki is haltak, különös jelentőséget kapott az állatkerti rinómentő program. Dr. Narvált az állatkerttel szomszédos múzeum igazgatója hívta föl, rendeznek egy időszaki tárlatot a grafikai kabinet rinó-ábrázolásaiból. A középpontban természetesen Dürer fametszete lesz, és szívesen tartanának egy konferenciát is, ha Dr. Narvált még mindig érdekli a téma. A dolog előzménye az, hogy 2015-ben, amikor épp ötszáz éves volt a Dürer-metszet, írt az igazgatónak, illene foglalkozni a dologgal, elvégre a világ leghíresebb állatábrázolásáról van szó, amelyből a múzeum is rendelkezik egy nyomattal. A nemzetközi érdeklődés adott lett volna, komoly előadók jelezték, hogy eljönnének, az alkotó magyar gyökerei miatt pedig megvolt a kultúrpolitikai hátszél is. Végül mégsem lett pénz a konferenciára (a római ezüstnemű visszavásárlása kampányfeladat volt és fölemésztett mindent). Akkori levelezése nyomán Dr. Narvált a szakma a rinocérosz-ábrázolások szakértőjének kezdte tartani, s hiába ment nyugdíjba,  egykori egyetemén mint professor emeritus továbbvitte legendás rinó-kurzusait, amelyet más szakok diákjai is fölvehettek, és vendégelőadóként szinte minden földrészre eljutott Reneszánsz Bestiárium című PPP előadásával.

Mivel az állatkert új szerzeménye indiai orrszarvú volt, ahogy a Dürer-metszeten megjelenő állat is az, így indokolt volt a konferencia ötletének felmelegítése. Az igazgató, aki időközben újabb funkciókat kapott, egyebek közt rábízták egy kortárs galéria vezetését is, elhatározta, hogy a múzeumi tárlattal párhuzamosan pályázatot ír ki és kiállítást rendez a Dürer-metszet mai parafrázisaiból, de mivel a képzőművészeket eleve iskolázatlan ösztönlényeknek tartotta (talán olvasni se tud mind), arra kérte Narvált, tartson egy fejtágítót a jelentkezőknek.

– Nem bánom, jöjjön oda péntek délután maga is! – ajánlotta Dr Narvál Diánának, a latin szakos doktorandusznak, aki témavezető adjunktusa javaslatára azzal hívta föl, hogy egy 1515 körül írt latin nyelvű dokumentumban, illetve a latin szövegbe kevert magyar nyelvű töredékekben alighanem a rinocérosszal kapcsolatos utalásra bukkant. A szőke, kék szemű, magas lány kedvéért, aki hét perccel a kezdés előtt már ott volt (és hét perc alatt sikerült is levennie a lábáról a professzort), majd türelmesen végigülte a másfél órás előadást, Dr. Narvál olyan részletekre is kitért, amelyekre a korlátolt (és annak is látszó) művészek miatt tényleg nem lett volna fontos kitérnie. Diána természetesen észrevette, hogy a férfi neki akar imponálni (ami azt illeti nehéz lett volna nem észrevennie, hiszen szinte végig az ő tekintetét keresve szónokolt) és azzal hálálta meg a figyelmet, hogy az előadás alatt látványosan jegyzetelt. A jegyzetek tömör (na jó, lehet, hogy a szükségesnél kissé hosszabb) összefoglalóját te sem úszod meg olvasó, a műveltségedben tapasztalható jókora növekmény mellett gondolj arra, hogy neked is épp imponálni akarnak, s ily módon akár a gyönyörű doktorandusz helyébe is képzelheted magad!                        

– Az északnyugat indiai Gudzsarátból származott – kezdte Dr. Narvál a rinocérosz életrajzát –, az ott uralkodó II. Muzafar szultán 1514-ben ajándékozta az akkor már kifejlett bikát (saját nyelvén gandát) Afonso de Albuquerke hercegnek, az indiai portugál területek alkirályának a kölcsönösen előnyös diplomáciai kapcsolatfelvétel emlékére, amit a politika nyelvén a gyarmatosítási szándék udvarias visszautasítását jelentette. Világosabban fogalmazva, Diu szigete helyett egy rinóval kellett beérnie a portugáloknak. Minthogy a herceg értett a jelképek nyelvén, nem igazán kedvelte meg a gandát és az első adandó alkalommal tovább is ajándékozta királyának, I. Emánuelnek. Az alkalom a következő év elején adódott, ekkor indult hajó az anyaországba. Francisco Pereira Coutinho kapitány Irgalmas Miasszonyunk nevű karavellája átszelte az Indiai óceánt, megkerülte a Jóreménység fokát, majd Szent Ilona és az Azori szigetek érintésével, gyors, mindössze 120 napos vitorlázás után május 20-án futott be a lisszaboni kikötőbe s lehorgonyzott a Belém torony mellett, pontosabban ott, ahol éppen azokban a napokban kezdődött meg a torony alapozása. Nehezen hihető, hogy ne időzítették volna a megérkezést épp május huszadikára, az volt a hajózás napja Portugáliában, 17 évvel korábban ugyanis ezen a napon érte el Indiát Vasco da Gama, akinek épp az épülő toronnyal kívántak tisztelegni. A párkányzatfaragványai közt ma is láthatók a díszes orrszarvúfejek. – Néhány éve, amikor Dr. Narvál egy akadémiai ösztöndíj révén Lisszabonban járt, alaposan körbefotózta az épületet. Közönségének természetesen ezeket a diákat is levetítette.

– 1515 kora nyarán gyorsan szertefutott a különleges állat híre. Noha orrszarvút nem nagyon láttak még Európában, legalábbis a római birodalom bukása óta nem (a Colosseum avatására állítólag szereztek néhány példányt), egy titokzatos egyszarvú lényt, más néven unikornist viszont óriási kultusz övezett. Ő volt az a fékezhetetlen teremtmény, aki csak úgy szelídül meg, sőt válik kezesbáránnyá, ha egy szeplőtelen szűz megszoptatja. – (Ez a passzus alighanem csak Diána, illetve az ő szemérmesen megrezgetett szempillája miatt került az előadásba, szoptató szüzet ábrázoló diával ugyanis nem készült a professzor...) – A népek, könnyedén túltéve magukat a miniatúrák kecses címerállata és a böszme jövevény közti nyilvánvaló különbségen, azonosították őket egymással. Igaz, a tudomány nem segített a pontos elkülönítésben, mert a leghitelesebbnek tartott szerző, Plinius leírása alapján sem volt könnyű dönteni, vajon orrszarvúról vagy unikornisról értekezett-e a bölcs: "...a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepéből."  Emánuel király, aki hitt is meg nem is tudósainak, úgy döntött, maga jár a dolog végére, és bár szeplőtelen szüzet, aki az állat megszoptatását vállalta volna, nem talált – (enyhe pír a doktoranduszi orcán) –  a Naturalis Historia egy másik passzusát, azt amelyik a rinocérosz és az elefánt ősi, kibékíthetetlen gyűlölködéséről szólt, könnyedén ellenőrizhette, mivel több elefántot is nevelt udvarában.

Dr. Narvál töltött a buborékos ásványvízből, meglazította orrszarvmintás selyemnyakkendőjét (Figueresből, a Dalí múzeumból hozta egy hódolója) és elégedetten konstatálta, hogy a kb. 30 fős hallgatóságból hárman-négyen bepötyögnek valamit a mobiljukba, vélhetően a Naturalis Historia szavakat. – Az idősebbik Pliniusnál keressék – mondta jóindulatúan.

– Június 3-án, Szentháromság ünnepén került sor a kísérletre, amikor a király egy alkalmi arénában összeeresztette az orrszarvút elefántistállójának egy fiatal egyedével. A vérfürdő szerencsére elmaradt, a megilletődötten ácsorgó állatoknak eszük ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát, a fogdmegek nógatására legföljebb némi fújtatást és trombitálást produkáltak, majd miután az orrszarvú toporzékolt is egy keveset, az elefánt pedig elkullogott, így aztán az előbbit hirdették ki győztesnek. A nézők közt volt egy Valentim Fernandes nevű, Morvaországból való, ám már vagy húsz éve Lisszabonban élő fordító, nyomdász és könyvkiadó, akit igencsak lázba hozott a különös állat, lévén ő fordította, nyomtatta és adta ki Marco Polo ázsiai útirajzát, amelyben említés tétetik egy furcsa „oroszlánszarvúnak” nevezett lényről, amelyről azt gyanította, hogy azonos lehetett a királyi rinocérosszal. Marco Polo biztos nem unikornist látott, mert az iszapban dagonyázó, vastagbőrű, disznófejű rondaságot maga sem tudta elképzelni egy ártatlan szűz harmatos kebelére hajolva – (az átlagosnál mintha egy gondolatnyival tovább kapcsolódott volna össze Diána tekintete a professzoréval) –, de azért sem lehetett unikornis az illető, mert két szarva volt. Két szarv – emelte magasba mutatóujját a professzor – jegyezzék meg, mert okoz még némi galibát az a bizonyos második tülök, vissza is térünk rá hamarost!

A kinti nap sugara a vetítővászon egyre nagyobb felületét árasztotta el, be kellett volna húzni a függönyt, amit Dr. Narvál a terem levegőtlensége miatt elvetett. A vetített képeken, amiket többnyire a netről töltött le a professzor, a festett és rajzolt unikornisok egyre kevésbé látszottak, Diána viszont pompásan tündökölt a Duna felől áradó délutáni fényben.

– A morva, akinek sok német levelezőpartnere volt – folytatta a professzor – meg is írta mindjárt, milyennek látta az állatot, talán egy hevenyészett rajzot is tett a borítékba, ami aztán, tudniillik az írás és a vázlat, eljutott Nürnbergbe, ahol Albrecht Dürer kezébe került. Egy hasonló üzenet talált meg egy másik jeles német művészt, Hans Burgkmairt is Augsburgban. Neki is láttak mindketten, hogy megcsinálják a maguk rinocéroszát. Lelkesíthette őket a kihívás, hogy elsők lehetnek, akik megörökítik az ismeretlen lényt, és persze üzletet is láthattak a dologban, ezért aztán fametszetet terveztek, vagyis nagy példányszámban piacra dobható nyomtatott grafikát. Jócskán megelőzte azonban a németeket egy firenzei orvos, bizonyos Giovanni Giacomo Penni, aki 40 nappal a lisszaboni „csata”és 54-gyel a partraszállás után már versben írott „tudományos” könyvet  adott ki a rinocéroszról A portugál királyi flotta kapitánya által hozott rinocérosz alakja, természete és szokásai, valamint az új szigetekről származó egyéb gyönyörűségek címmel. Ne csak a kiadás sebességén ámuljanak el, a példányszám is hatalmas lehetett! Erre az egyetlen fennmaradt, és 2260-as sorszámot viselő kötet alapján következtetünk, amelybe az egykori tulajdonos a nevét is beírta: Fernando Columbo. Tudják ki ő?

– Csak nem Kolumbusz Kristóf fia? – emelte föl karcsú kezét (pink körömlakk) szerényen a doktorandusz.

– Ó, de! A kisebbik. – Dr. Narvál egészen berekedt a gyönyörűségtől. – Van a címlapon egy fametszet, amely rinocéroszunk első „hiteles” ábrázolatának tekinthető. – A kezdetleges és egy orrszarvúhoz csak alig hasonlító metszetről volt egy közeli, jó minőségű reprója. Nehéz elhinni, hogy alkotója hasonló vázlat alapján dolgozott, mint a németek, van azonban egy apró, ám a későbbiekben fontossá váló részlet, amely miatt mégis gyanakodnunk kell. Az állat mellső lábai össze vannak kötve, ugyanúgy, ahogyan Burgkmair képén is. Ilyesmit magától nem talál ki az ember.  Ha ezek ketten összebéklyózott lábbal rajzolták meg a rinót, akkor az a nekik küldött rajzon is úgy volt; összekötözött lábbal viszont nem lehet harcba szállni egy elefánttal, ezért kettejüknek, aligha Valentim Fernandes volt az informátora, aki Manuel király porondján látta a rinocéroszt, hanem olyasvalaki, aki korábban, például a megérkezésekor találkozott vele.

A doktorandusz intelligensen bólintott, majd rosszallón pillantott egy grafikus felé, aki már másodszor kapta vissza lecsukló fejét apró horkantás kíséretében.

– De kanyarodjunk vissza Dürerhez! – mondta a professzor és közönségétől engedélyt kérve (ám természetesen csak Diána jóváhagyó bólintását lesve) levette a nyakkendőjét (később, újabb udvariaskodás után a zakóját is le fogja venni) – Elvégre az ő munkája révén híresült el az állat, az ő rajza és főképp az ő metszete jóvoltából lett a Rinocérosz az, ami. „Az állat pontos mása”, olvashatják a metszet fölötti szövegben, de, fogadják erős fenntartással a kijelentést! A többszörös áttétel során, még ha nem is feltételezünk szándékos átalakítást, igencsak meg kellett változzon a lény. Valentim Fernandes objektív megfigyelésre nem épp alkalmas szituációban, harc közben vagy legalábbis harcra készülvén látta az állatot, vagyis a szöveggé (levél) és képpé (vázlatrajz) formált látványon a militáns jegyek fölerősödhettek. Minthogy a kép fölé szedett szövegre is a harciasság a legjellemzőbb, ne csodálkozzanak, hogy Dürer eleve egy tank, egy csatagép ideájával ült le rajzolni. A rajzot aztán a fametszet nehézkesebb technikájához némileg átalakítva, tán a fadúcra is átkopírozva odaadta a metszőnek, aki bármennyire is iparkodott a mester vonalait követni, mégis elváltoztatta azt némileg. Mondhatni „elandreäsította”, az illető „formschneyder” ugyanis Hieronymus Andreä volt, akivel Dürer folyamatosan dolgozott.

„Egy hatalmas szarv Andreänak” – az 1521-es holland útról hozza az egyszerre jelképes és praktikus ajándékot, ami emlékeztetheti a kollégát az időközben sikerdarabbá vált közös metszetre, a Rinocéroszra, és persze utalhat a terjedőben lévő hiedelemre is: a rinótülöknél nincs jobb afrodiziákum. – Dr. Narvál észrevette (naná, hogy észrevette, hisz egyfolytában őt nézte), hogy a doktorandusz lejegyzi a szót, ezért még egyszer kimondta:  - a-fro-di-zi-á-kum.

– Egyelőre azonban még csak készül a híres metszet, s hogy jobban ismerjék és értsék, olvassák végig a fölé szedett szöveget, azt, amelybe az imént csak belekaptunk. – Dr. Narválnak sajnos el kell fordulnia a szőke lánytól, amíg a táblán ír: „Krisztus után 1513-ban, május elsején (sic!) Lisszaboni Mánuel, Portugália hatalmas királya egy élő állatot hozatott Indiából, amelyet rinocérosznak neveznek. Ez az ábrázolat az állat pontos mása. Színe a foltos teknőcé, és testét majdnem teljességgel lépcsős vastag lapok fedik. Akkora akár egy elefánt, de lábai rövidebbek és majdnem teljesen sérthetetlen. Erős és hegyes szarv van az orra hegyén, melyet köveken élesít. Az elefánt halálos ellensége. Az elefánt féli a rinocéroszt, mivel ha találkoznak, az fejével beront az elefánt lábai közé, felhasítja annak hasát, ami ellen az elefánt képtelen védekezni. A rinocérosz oly tökéletesen védett és felfegyverzett, hogy az elefánt nem bír kárt tenni benne. Úgy hírlik, a rinocérosz gyors, zabolátlan és galád.”

– Az első mondat, igaz, elhibázott dátummal, ugyan még utal a lisszaboni egyedre, aztán viszont általánosságban mutatja be az állatot, sokkal inkább kötődve a Pliniusnál olvasottakhoz, semmint ahhoz az orrszarvúhoz, amelynek ürügyén a metszet készült.

Bár a szöveg a Naturalis Historiát idézi, a képen a természettudomány hűvös tárgyilagossága mellett a fölfűtött képzelet jegyei is fölsejlenek. Vagy önkéntelenül keressük őket, hisz oly jellemzők a korra, a német nyelvterületekre meg pláne? Vajon a teuton lélek borzongásra való hajlama lenne erősebb, mint más nációké, talán jobban hittek abban, hogy az üdvözülés felé a borzalmak bugyrain át vezet az út s a bűnbocsánat ostyájának édessége a rettenet keserűje után ízlik igazán, vagy egyszerűen csak jobban dokumentált a szörnyekhez való viszonyuk? Arra az apokaliptikus réminvázióra, hagymázas démon-sereglésre, amely a 15. század második felétől özönlötte el a német festő és grafikai műhelyeket, mindenesetre sehol másutt nem volt példa. Schongauer és Wolgemut, Hopfer és Baldung, Bosch és Brueghel. Jusson eszünkbe, hogy a látványos képzőművészeti karrierjét épp akkoriban kezdő Szent Antal állandó megkísértői közt is ott volt az unikornis, aki, mint például a német szörny-specialista, Niklaus Manuel Deutsch oltárképén, olykor a homloka helyett az orrán hordta a szarvát, vagy mint Grünewaldén, rinocéroszbőrt öltött magára!

Dr. Narvál szerényen felitatta a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket. Ez a rész sosem sikerült még ilyen hatásosra, elégedetten dőlt hátra, legfőképp azért, mert a doktorandusz szemében is valami elismerésfélét vélt fölcsillanni. Milyen jó, hogy a függöny nem lett behúzva!

– Burgkmair és Dürer nem csak bestiológusként voltak ismertek, esetükben a természetrajz iránti általános vonzalom is közismert volt. Burgkmair a boríték kézhez vétele előtt végzett egy indiai elefánt fába metszésével, amely Miksa császár diadalmenetében lépkedett, és már készült a nagy szárnyasoltárra, Szent János Patmosz szigetén, amely majd a trópusi flóra és fauna első hiteles ábrázolásaként vonul be a művészettörténetbe. Dürer „natúráiról” sokan tudtak – a vetített képeken nyuszi, szarvasbogár, denevér, bagoly, pirók, rák –, de inkább az egzotikus lények iránti érdeklődése, olykor gyermeki túlzásba vitt vonzalma okozhatta, hogy őt is megcélozta a levél. Metszett „sziámi vaddisznót”, rajzolt partra vetett óriásbálnát, festett bajszos rozmárfejet és begyűjtött mindent, amiről azt hitte, hogy az idegen világokból érkezett. Goethe valahol fel is rója neki, minő felelőtlenség volt, hogy nagyszerű alkotásait papagájtollakra cserélgette. Németalföldi útinaplóját olvasva hosszadalmas lista kerekíthető a megvásárolt, cserébe vagy ajándékba kapott egzotikumokból: a már emlegetett hatalmas szarv mellett kókuszdió, elefántcsont-koponya, teknőspáncél, csigaház, kagylóhéj, pézsmagolyó, kandírozott halbőr pajzs, citromhéj, jávorszarvasköröm, cirbolyafenyő-toboz, óriás haluszony, bambusznád és kapribogyó. A drága gyűjteményt, amelyet egy idő után már cipelni sem bírt, fuvarost kellett fogadnia, hogy 32 vámhatáron át hazajuttassa Nürnbergbe, alighanem katalogizált példatárnak szánta, amelyből alkalomadtán előhúzoghatja azokat az elemeket, amelyekkel egy-egy eladdig ismeretlen lény részletei majd grafikailag megoldhatók lesznek.

Bizonyára sokszor eszébe jutott Horatius Ars poeticája, olykor tán idézte is, hiszen ő is jól tudott latinul – (apró, ám azonnal nyugtázott gesztus a szőke doktorandusz felé) – a vers kezdő sorait, amellyel a költő épp az ilyen testrészeket összedobáló művészet fölött élcelődött: 

Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor

és rikitó színű tollakkal díszitené az

összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő

halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra;

látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?

Ám hiába érti a verset, ugyanúgy jár el, ahogy a megidézett piktor, nézzék csak közelről – vetíteni kezdi a beszkennelt Rinocérosz metszet felnagyított részleteit –, könnyen leleplezhető a technika. Ne legyen kétségük, Dürer bizony teknősbékapáncélt, halpikkelyt, cet-agyarat, fenyőtobozt másolgatott, miközben megpróbálta elképzelni a sosem látott állatot! A Pliniusnál olvasott különös hadviseléséhez, hogy tudniillik az elefánt hasa alatt szaladgál, praktikus lenne egy éles szarv, ami a hátából nő ki. Ilyen megfontolásból kerülhetett a rinocéroszra az a bizonyos második szarv, ami aztán védjegye lett a düreri ábrázolatnak. Egy hegyes csigaházhoz hasonlít leginkább, szakszerűbben orsóscsigának hívják, hivatalosabban meg Clausiliidae-nek, ami ráadásul feltűnően hasonlít az unikornisábrák csavaros egyszarvához.

– Ígértem, hogy a második szarv kapcsán visszatérek még Valentim Fernandeshez – állt föl Dr. Narvál –, de előtte szusszanjunk egyet!

Töltött az odakészített ásványvízből és föltette az ilyenkor szokásos, ám többnyire fölösleges kérdést: maradt-e valakiben homály az elhangzottakkal kapcsolatban? Volt néhány nehézkes kérdés, ám nem akadt köztük, ami érdeklődésedre számot tarthatna, olvasóm!

 A professzor emeritusz azért érezte szükségét a hatásszünetnek, mert az itt következő részre volt legbüszkébb. Az eddigieket többnyire mások előadásaiból, kultúrtörténészek dolgozataiból szedegette össze, amit azonban a második szarv kapcsán kigondolt, teljes egészében a saját lelemény. Noha nem publikálta, legalábbis komolyabb nemzetközi fórumokon még nem, mégsem félt beszélni róla, hiszen az előtte ülőkről nem hogy plágiumot nem feltételezett, de azt is alig, hogy maradéktalanul felfogják magyarázata nagyszerűségét. A szőke doktorandusszal persze más a helyzet, futott át az agyán, ő meg fogja érteni, számított is rá, hogy megérti, de tőle elismerést várt, neki a tetszésére számított, előtte imponálni akart, a kedvében járni, amiért bármilyen kockázatot vállalt volna.

– Vissza tehát Valentim Fernandeshez! – törölte le a tábláról a Plinius szöveget, és rajzolni kezdett. –  Emlékeznek ugyebár: két szarvról írt Dürernek. Két rinótülökről, holott tudvalevő, látni fogják önök is hamarosan, amikor az állatkert új szerzeménye megérkezik, az indiai rinocéroszok egyetlen szarvval rendelkeznek, amelyet itt, az orrukon hordanak. Azt a fura „pótszarvat”, ami egyébként a metszet legtöbbet emlegetett különcsége, sajna nem fogják látni. Itt kellene lennie – kanyarította oda az állat nyakszirtjére (éleset csikordult a kréta) -, de természetesen nem lesz itt.

A művészek harsányan nevettek és Diána hamvas, gyönyörű ajka is apró, illedelmes mosolyra húzódott.

– Nem lesz ott, nota bene a későbbi zoológiákban, az újkori bestiáriumok mindegyikében így, ezzel a pótszarvval ábrázoltatnak az orrszarvúk, újabb egyed ugyanis évszázadokig nem érkezett Európába. A Dürer-féle ábrázolás lett az etalon. – Elégedetten kezdte dörzsölgetni a krétaport a tenyeréről. Ellépett a táblától, hogy kevésbé takarja és hogy távolabbról is szemügyre vehesse. Meg volt elégedve, a tömegek, az arányok egyensúlyban voltak és a pótszarv, hála az erősebben megnyomott krétának, jól kivehető volt, kicsinysége ellenére uralta a kompozíciót

– A fura appendix, ez a különös szarvtoldalék egyébként korántsem az egyetlen furcsasága a metszetnek. A páncélpartedli, a vértezet lemezeit határoló sorminták, a bordázat motívumai, a lábak páncélpikkelyes fedése, a páncélszegecs-raszter, valamint az egész ábrázolat túlzó dekorativitása alapján egyáltalán nem kizárt, hogy ahhoz a bizonyos lisszaboni csatához bizony fölpáncélozták az állatot. Annak a későbbi, Portugália majdani felvirágoztatását célzó feladatnak az ismeretében, amelyet szántak neki, s amely miatt kisvártatva újabb kitérőt fogok beiktatni, furcsa is lett volna, ha valami óvintézkedéssel nem igyekeztek volna az állat biztonságát fokozni. Mert az ugyebár egy dolog, hogy Plinius szerint a rinocérosz és az elefánt csatájában az előbbinek kell győznie, az meg egy másik, hogy vajon az elefánt is így tudja-e...

Milyen szellemes voltam megint, állapította meg Dr. Narvál, hallván a művészek zajos tetszésnyilvánítását és látván a lófarkas doktorandusz orcáján átsuhanó derűt. 

– Minél tovább nézzük a metszetet, annál valószínűbbnek tartjuk, legalábbis én így vagyok vele, hogy egy „felöltöztetett” rinocéroszt látunk! Nem állítom persze, hogy Dürer is ezt gondolta. A vázlaton, amelyet kapott, nem volt erre vonatkozó jelzés és a hozzá tartozó levélben sem történt utalás ilyesmire. Jóhiszeműen látott munkához és magától értetődő természetességgel vélte elszarusodott bőrdudornak a páncélszögecseket, pikkelynek a lábvért lamelláit, és második szarvnak a szuronyt az állat nyakára applikálva. Dürer, ha Portugáliában nem is, Itáliában otthonosan mozgott, vagyis lehetett némi fogalma a latinos ceremóniákról, ahol a felöltöztetett állatok nem hogy ritkák nem voltak, hanem alapelemnek számítottak. Ám ő mégiscsak a higgadtabb észak gyermeke volt, sőt a magyar vérvonal okán a puritán keleté, így aztán meg sem fordult a fejében, hogy a vázlaton jelmezt lát.

Újratöltött és megvárta, hogy hallgatóiban leülepedjenek a hallottak. Amennyire messziről (és szemüveg nélkül) kivette, Diána is fölskiccelte profilból a rinót, hogy a nyakszirtjére rajzolhassa a szóban forgó pótszarvat. Elégedetten dörzsölte össze a kezét:

– Ha az iméntieket elfogadják – folytatta –, vagyis ha a metszeten nem egy pőre, hanem egy díszesen felpáncélozott rinocérosz látszik, az azt jelenti, hogy a kép a június 3-i rendezvényre, az ormány-kontra-orrszarv mérkőzésre utal. Ebben az esetben viszont egy műfaji problémával is szembesülünk. A Rinocérosz a természetrajzi ábrák kategóriájából átkerül az efemerák műfajába: olyan, mintha a lisszaboni palotajáték hirdetménye vagy plakátja lenne, igaz, post factum plakátja. Ilyesmit akkor csinál az ember, ha megrendelik tőle. Találtam a Dürer környezetében felbukkanó pénzemberek közt valakit, aki hamarosan sajátjaként fog dicsekedni a metszettel. Rabelais a Pantagruel ötödik könyvében említ egy Harry Clerberg nevű férfit, aki mutatott neki egy rinocéroszt, de mivel Harry Clerberg azonos volt azzal a nürnbergi illetőségű Hans Kleebergerrel, aki mielőtt áttelepült volna Lyonba, Dürer szomszédja volt, sőt barátjának, Pircheimernek a veje, biztosak lehetünk benne, hogy a mi metszetünket emlegetik Rabelais könyvében. A szinte folyton úton lévő Kleebergerről elképzelhető, hogy ő hozta a rinó hírét annak idején Nürnbergbe és róla, minthogy Európa egyik leggazdagabb bankárjának számított, azt is el lehet hinni, hogy komissziót adott egy grafika elkészítésére.

Diána elnyomott egy apró ásítást, miközben a professzor épp a jegyzetibe mélyedt. Talán a terem átlangyosodott levegőtlenségének tudható be, vagy annak, hogy a téma egyre érdektelenebb irányba fordult – na persze az is lehet, hogy az idősödő professzor kezdett fáradni... A szedelőzködő, majd lábujjhegyen kereket oldó grafikusokat sem vette észre (legföljebb négyen voltak), vagy ha mégis, leszokott már arról, hogy ilyesmin bosszankodjon. Ha közbeszólhatnánk, azt ajánlanánk, zárja le egy-két összefoglaló mondattal az előadást (ugyan ki merne ilyesmit javasolni egy professzor emeritusnak?), de szerencsére mintha már ő is a befejezésen töprengene:

– Ha esetleg még valami kérdésük volna…

Volt megint néhány, de megint nem untatnálak velük, olvasóm. Dr. Narvál udvariasan és fölényesen (tán kissé lekezelőn) intézte el mindet. Diána persze észrevette, hogy bárki tegye is föl a kérdést, a professzor a válaszokat mind őhozzá intézi, s még mielőtt a dolog másoknak is feltűnhetett volna, gyorsan kérdezett ő is valami általánosságot az ötszáz éves metszet és a kortárs művészetek összefüggéséről. Szalonkérdés, gondolták a művészek (tudom, te sem vélekedsz másként, lektorom!), Dr. Narvál azonban áradozni kezdett:

– Ó, igen, köszönöm a segítséget! Voltaképp ezért vagyunk itt, hogy kijelöljük az utat a képtől a modern művészetek felé. Ha megengedik – (átlátszó a többes szám, a doktoranduszon kívül már nem létezik más) –, egy kicsit távolabbról kezdem a választ! Először is válasszunk le a műről minden járulékos tudást és hozzáadott ismeretanyagot, csak a pőre képet nézzük! Nagyjából A4-es lap magasnyomó fadúcról fekete nyomdafestékkel nyomtatva. Három jól elkülöníthető részből áll: első az állat jobb oldali profilból ábrázolt képe, második a neve: RHINOCERVS, a harmadik pedig egy magyarázó szöveg, amely az állatot lexikonszerű tömörséggel igyekszik bemutatni. Vajon a három közelítés megfelel-e egymásnak, vajon reprezentálja-e egyik a másikat, vagy azért jelennek meg együtt, hogy közösen reprezentáljanak valami mást, egy megfoghatatlan ideát, ami csak bennünk jelenik meg a „rinocéroszságról” hallva, szemlélve azt, olvasva felőle és töprengve róla …? Hadd kockáztassam meg: Dürer a kivitelezés esztétikuma helyett a megjelenítés fogalmát próbálja megragadni. Az ábrázolás tárgyán felülemelkedve az ábrázolás nyelvének definiálására tesz kísérletet. Úgy is mondhatnánk: a művészet helyett a művészetfilozófia területére téved. De valóban téved-e? Véletlenül gabalyodik-e a tautológia hálójába, vagy szántszándékkal követi el a határsértést? Mielőtt válaszolok, emlékeztetnék rá, hogy Dürer a vizuális és a verbális nyelvnek egyaránt mestere volt, nagyon is foglalkoztatta a két médium összhangja. Szóba is hozza A festőinasok tápláléka című írásában: „Az, amit látsz, az mindig hihetőbb számodra, mint amit hallasz. De amit hallunk is meg látunk is, azt jobban megértjük és tovább megtartjuk. Ezért egyesítem a szót a képpel, hogy jobban meg lehessen jegyezni.”

– A festőinasok… micsodája? – kérdezett közbe a jegyzetelésben egy pillanatra elakadó Diána. 

– A festőinasok tápláléka. – diktálta le újra a professzor. – De a „vizuális képmás” helyett hadd használjam a „konceptuális képmás” fogalmát. Az alkotó nem azt rajzolja, amit lát, hanem azt, amit tud, hiszen Dürer tényleg nem látott rinocéroszt, sőt arról, hogy egy róla rajzolt vázlatot látott volna, sincs más bizonyíték, legföljebb az, hogy a nyilvánvaló pontatlanságok ellenére is meglehetősen szabatos ábra került ki a kezéből. A sosem látott, ám nyilvánvalóan létező állat lerajzolása során szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a műalkotás és valóság között épp úgy ellentét feszül, mint ahogy a valóság és a szavak között. Tudatosult benne, hogy a nyelvi megjelenítés és a képi ábrázolás ugyanannak a dolognak a vetületei, úgy is mondhatnánk: a valóság vetületei. A valóságé, amiről némely görög auktor azt írta, hogy csupán ilyen vetületek révén közelíthetjük meg, sőt így sem igazán, inkább csak a különféle árnyékok és tükörképek közt tapogatózhatunk. A „kézre álló” valóság, a szarvasbogarak, a denevérek, a tapsifüles nyuszik könnyedén megjelenített valósága egyszerre megkérdőjeleződött, illetve biztosabbnak tűnt az a több irányból történő „koncepciózus” bemutatás, amelyre az új Rinocérosszal most első ízben vállalkozott. Protokonceptuális munka, juthat eszébe azoknak, akik jártasak a huszadik század második felének művészetében és képesek felidézni mondjuk a Kosuth-féle szék ügyet. – szánakozva pillantott a művészek felé –  Arról az elhíresült, már-már kultikusnak számító munkáról beszélek –  fordult újra Diánához  –, amely egy valódi szék mellé kitett szék-fényképből és szék-szócikkből áll, s amelyet a konceptuálisnak nevezett művészeti mozgalom alapműveként tartanak számon. A Kosuth – Dürer összevetés kapcsán persze föltehetné a kezét bárki: hol itt az „igazi szék”? Szóvá tehetné, hogy a Düreri hármas tautológia voltaképp csak két és feles, a vizuális megjelenítéssel két szöveges áll szemben, a referencia tárgya pedig hibádzik, tudniillik a kézzelfogható lény nem része az együttesnek. Egy igazi rinocérosz kéne? Talán egy darabja megfelel!

Meg kell jegyeznünk, hogy a „föltehetné a kezét” felszólítás hatására senki nem tette föl a kezét, sőt újabb művészek távoztak (szám szerint öten), az utolsó ráadásul nyitva felejtette az ajtót. A lelkedbe látok, olvasóm, tudom, miféle szándék ébredezik benned a nyitva hagyott ajtó láttán, de ha már eddig kitartottál (éppen a Pótszarv közepén jársz – de tényleg, akár utána is számolhatsz), akkor bírd már ki végig. Na jó, ha mégsem maradsz, akkor legalább óvatosan csukd be magad mögött a könyvet.

– Ugye emlékszik… emlékeznek még arra a hatalmas szarvra, amelyet Dürer formschneyderének, Hieronymus Andreänak hozott Hollandiából? – folytatta Dr. Narvál. Semmi ingerültség nem volt a hangjában, bár az ajtó, amit végül mégiscsak ő csapott be (vagy ő is becsapott?), egy kicsit hangosabban szólt annál, mint ahogy tervezte. – Ha hús-vér rinók nem is, rinocéroszszarvak már el-eljutottak Európába s díszei lettek a korabeli Wonderkammereknek, vagy drága vágyfokozó afrodiziákumként – mintha az újra jegyzetelni kezdő Diána fölpillantott volna – próbálták közvetíteni egykori gazdájuk gerjedelmét. Arról ugyan nincs adat, hogy a rinószarvat valamelyikük, a metsző vagy a rajzoló, odaállította volna az ábra mellé, de képzeletben, a gondolatkísérlet szintjén, ami ugyebár „konceptuáliséknál” fontosabb a bevégzett műnél, kétségkívül megtörtént a dolog. Talán nem érdektelen megemlíteni egy másik, nehezebben észrevehető, ha tetszik „titkos” jelet is, ami ugyanúgy része a mű egészét jelentő komplexitásnak, mint az előbb említett elemek: ez a vízjel. Dürer és Andreä olyan papirost választott a nyomtatáshoz, amelyen, ha a fény felé tartjuk, egy körbe foglalt horgony rajza látszik. A korabeli papírmolnár szimbólumát: biztonság, hűség, hit, felülírja a felhasználás tematikája, esetünkben a tengerről érkező állatot jelképezi a vízjel horgonya.  A rinószarv – rinóábra – rinószcímszó – rinószócikk – rinóvízjel együttesben pedig már a legkényesebb konceptínyencek sem lelhetnek kivetnivalót. A művészet új kontextusba kerül, először jelenik meg a korunkra általánossá váló filozófia, mely szerint a művészetről szóló kinyilatkoztatások és a művészettel kapcsolatos analízisek azonosak magával a művészettel, vagy egyszerűbben szólva a művészeti problémák alapvetően nyelvi természetűek.

Diána leírta: „A művészeti problémák alapvetően nyelvi természetűek.”

– Ha komplikálni szeretném a képi és nyelvi megjelenítés közti különbségtételt, hadd emlékeztessem arra, hogy a képi ábrázolat, például Dürer metszete, és a nyelvi, például Plinius írása sokkal jobban hasonlít egymásra, hiszen fehér papíron megjelenő fekete vonalak és foltok szisztematikusan rendezett halmaza mindkettő, annál, ahogyan bármelyikük hasonlít arra a nagyon különböző kiterjedésű, súlyú, színű, illatú, hőmérsékletű, tapintású és dinamikájú valamire, amire szintén azt mondjuk, rinocérosz.

Diána aláhúzta az imént leírt mondatot, sőt mintha egy felkiáltójelet is odabiggyesztett volna valahova.

– Dürer nem csak odaírja a címet: RHINOCERVS, de jót is áll érte; odailleszti a cím alá a védjegyet, a nagy A betűbe pászított D-ből álló monogramot, amely még az ő öntudatos képszignáló szokásához képest is hivalkodóan nagy. Hiteles a rinocérosz, nem más állítja ezt: Albrecht Dürer. Mintha a kapitális „A” ajtófélfái közt állna, a „D”, vagy onnan lépne elénk. És valóban ajtót is jelent az A betű, a magyarországi Ajtós települést, ahonnan apja származott, németül Tür, ami a kiejtés során változott Dürré, majd Dürerré. Hogy a szignó egyúttal piktogram is, az az ajtót felismerhetőbben ábrázoló családi címerre pillantva válik világossá, s így már talán nem is tűnik annyira önteltnek a képlet szavakra fordított jelentése: én, Albrecht Dürer ajtót tárok neked, hogy az általam rajzolt világba léphess. Ötszáz év múltán persze átértékelődnek a képnézési szokások. Az akkoriban nagyon újnak, sőt modernnek számító magasnyomású technika, a fametszés, és a hozzá tartozó ropogós, kontrasztos formanyelv kiment a divatból. Archaikus kordokumentumnak számít, ahogyan az akkor fölfedezett újvilági csodaszörnyet, az orrszarvút is ma már egy kipusztulás szélére jutott őslénynek látjuk. Ha sokáig nézik, ha megismerkednek a történetével, a sorsával, észrevehetik benne a szimbolikust. Ugye nem kell magyarázni a komolykodó szemlélődés közben elősejlő finom öniróniát sem? Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihaló félben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszet, a grafika, a kézműves illusztráció, egyszóval az önök szakmája –  (már csak kilenc művész volt a teremben, az egyik ráadásul aludt) – A kézi munka szép esetlenségében, az elrajzolásokban, a megcsúszó kés nyomában, a kitört vonalperemben, az elkent festékfoltban egy kicsit ott van Ő is. Bizonyára tudják, hogy a legújabb komputer programokba már beépítenek apró döccenéseket, véletlen „zajokat”, hogy élőbb hatásúak, hogy egy kicsit „rinocéroszosabbak” legyenek. Talán az önirónia része a monogram is a cím alatt. Tessék csak összeolvasni: RHINOCERVS – AD, vagyis Albrecht Dürer, a rinocérosz. A Melankólia mélabús önarcképét követően megcsinálta a játékos-gunyoros hasonmást is: ez vagyok én, ismerjetek fel, lássatok meg így is! A kérkedőnek, a gőgösnek, a rátartinak vélt monogram szép csöndesen az ellentétébe fordul, az alkotó mosolyog magán, közszemlére teszi, mintegy kiszolgáltatja önön „rinocéroszságát”, és aligha bánja, ha mások is megmosolyogják. A Rinocérosz évében már érett férfi, egyre kevésbé emlékeztet ifjonti idealizált önarcképeihez és egyre jobban hasonlít ahhoz a portréhoz, amelyet a tanítvány-kolléga, Erhard Schön metsz majd róla halála évében. Nehézsúlyú busa birkózóprofil, konok rinocérosz-tekintet és grandiózus orr. Sőt orrozat.

*

– Találkozzunk holnap! – ajánlotta a professzor, amikor az előadás végén a doktorandusz odament hozzá. Úgy érezte, az intelligens hölgy (eperrózsaszín ajkak) többet érdemel egy előadás végi futólagos konzultációnál az álmosan lézengő és ostoba kérésekkel előhozakodó művészek között.

– Mit szólna, ha nem is az egyetemen jönnénk össze?

A lány egyetértően bólintott. 

Először a Dürer emlékkönyvben megjelent esszé különnyomatát (Erhard Schön Vexierbildjei) akarta magával vinni, de az elhamarkodottan beírt ajánlást valahogy ósdinak tartotta. És tolakodónak: „Kerülhet-e méltóbb kezekbe e Schön-cikk, mint a Szép Diánáéba?” (Arról azért, hogy később egyszer átadja, nem mondott le – úgy képzelte, hogy randevúk hosszú sora veszi majd kezdetét a Bálna teraszán elfogyasztott fagylaltok után.

„Diánának kézcsókkal, a halhatatlan rinocérosz kihalófélben lévő pásztorától” – ezt már egy önálló könyvbe írta (Állatábrázolás a reneszánszban), de szerencsére a címoldal előtti lapra, amit egy zsilettel észrevétlenül el lehetett távolítani. Szellemes akart lenni, de csapnivaló lett. Nem szabad ömlengeni! Valami egyszerű kell! A kevés ilyenkor több.

„Szép Diánának Dr. Narvál.”

Az aláírás olyan lett, mintha egy indexet írt volna alá. Hogy mégse legyen annyira hivatalos, a név mögé végül még odaírta a keresztnevét is, de véletlenül egy másik tollat kapott föl, egy zöldet. Hiába húzta alá két lazának szánt mozdulattal Diána nevét, sütött az egészről a bizonytalanság. Mivel nem volt otthon több saját könyve és sürgette az idő, ajándék nélkül ment a Bálnába. Tizenhárom és háromnegyed perc múlva érkezett a lány és mosolyogva tette elé az Állatábrázolás a reneszánszban egy újszerű példányát.

– Megtenné, kérem, hogy dedikálja?

– Hogyan szólítsam benne? – próbált meg időt nyerni a professzor, hátha eszébe jut valami szellemes.

– Lehetek egyszerűen Dia.

„Egyszerűen Diának, valami nagyon bonyolult – írta a professzor és a biztonság kedvéért egy kis szmájli fejet is rajzolt a sor végére.

– Jé, milyen hosszú alsó hurkokat használ! – olvasta egy grafológus komolyságával a doktorandusz, s oly természetesen, hogy Dr. Narvál csak percekkel később vörösödött el, amikor már nem volt értelme elvörösödni.    

Dia bodzaszörpöt kért és olyan fagylaltkelyhet, amelybe apró pálmafa volt szúrva. A professzor is fagylaltot rendelt, de papíresernyővel. A lány rózsaszín topban, koptatott szűk farmerban volt (kivillanó köldökpirszing) és tornacipőben (az előző napi magassarkú helyett), amit Dr. Narvál neki szóló személyes gesztusként értékelt. Oly hálás volt érte, hogy a latin szakos kékharisnyákkal kapcsolatos aforizmával, amin pedig annyit törte a fejét, nem is állt elő. 

– Ahogy már említettem, egy körülbelül 400 szavas latin szövegben rábukkantam néhány magyar szóra és egy összefüggő, értelmes magyar mondatra! Jó ideje foglalkozom ezzel az egyetlen mondattal – (a nyelve hegyére vett egy gyűszűnyi pisztácia fagylaltot, a nyelve is szamócaszínű volt) –, hadd olvassam fel, aztán elmondom, hogyan kapcsolódik a dolog az Ön témájához!

            Dr. Narvál hátradőlt, ebből a távolságból szemüveg nélkül is élesebben látta a lány száját:

– „Az gyenyerűséges firmamentum tsillagainak vizsgálására való furmányos masinában elrekkentve ül vala az pispek disegno tsináló mestere.”Azt gondolom, és ebben a témavezetőm, Hornik Demeter is megerősített, hogy itt egy camera obscuráról van szó. Az a bizonyos „furmányos masina”, amiben a rajzoló ül, egy ilyen sötétkamra, tudja, az a szerkezet, ami megkönnyíti a rajzolást...

Narvál hagyta, hogy a doktorandusz elmagyarázza, hogyan is működik a camera obscura.

– Annyit jelent, sötét szoba, egy apró lyukon áramlik be a fény, a szemben lévő falon a külvilág fordított állású, kicsinyített képe jelenik meg. Ha odatesznek egy papírt, akkor körbe lehet rajzolni azt, ami kint van. Mindent. Például egy orrszarvút! Habár vannak, akik Platón híres barlang hasonlatát is összefüggésbe hozzák a camera obscurával, de a széles körű elterjedés, a művészi ábrázolásban való hasznosulás csak a reneszánsz idejében kezdődik meg. Eddigi tudásunk szerint a camera obscura első leírása egy Gemma Frisius nevű holland fizikusnak egy 1545-ben írt művében fordult elő, mint a napfogyatkozás vizsgálatára kitalált megfigyelő eszköz, az általam megtalált anyag viszont jóval korábbi, s bár dátum nem szerepelt az íráson, a benne leírt esemény időpontja mégis meghatározható…

Dr. Narvál annyira belefeledkezett a csillogó rózsaszín szájszerv megfigyelésébe, hogy alig vette észre, hogy meg kell szólalnia.

– Meghatározható…?

– Igen, éppen ezért kerestem föl önt. Hogy együtt pontosítsuk az időt.

– Együtt?

– A szöveg latinul írt részéből kiderül, hogy Rómában vagyunk, hogy tél van és hogy a tömeg egy hajót vár, amelyen egy ismeretlen állat fog érkezni, valami egzotikus lény, egy titokzatos bestia, ami fontos ajándék a pápának. Nagyjából ennyi. Az érkező állat miatt vitték a helyszínre, a kikötőbe a kerekekre szerelt camera obscurát. Azt szeretném, ha megerősítené, hogy az állat az orrszarvú, hogy azt várják, az ön rinocéroszát, ha megengedi, hogy így mondjam.

– Kedves, de legyen inkább a Dürer rinocérosza! – korrigált szerényen a professzor. – Ha a pápának küldött egzotikus állatról van szó, akkor a pápa bizonyára X. Leó volt, aki imádta a furcsa lényeket, de mivel ezt mindenki tudta róla, el is halmozták ilyenekkel. Ott volt például Hanó, a fehér elefánt, amit a beiktatására kapott a portugál királytól, ugyanattól az Emánueltől, aki a rinót is küldte, aztán ott voltak a gepárdok, a leopárdok, a perzsa paripák…

– Talán, amit mondtam, hogy tél van…

– Sajnos nem segít sokat, Hannó is télen érkezett, valamikor februárban, hogy a pápa március elején történt koronázására más ott legyen. Esetleg valami más adat?

– A latin szöveg említi, hogy a francia király is látta, vagy látni akarja, itt nem világosak az igeidők, az állatot.

– Ó igen, ez már segítség! A Lisszabonból induló hajó 1516. január 24-én kikötött Marseille-ben, pontosabban If szigetén, ahol partra is tették a rinót, hogy a hivatalos programjait megszakító és direkt ezért odautazó francia király, I. Ferenc és udvartartása is láthassa, majd tovább indították Róma, illetve Porto Venere felé, ahol ugyebár …

– Tehát a camera obscurával…

– Igen, valószínű, hogy a rinocéroszt akarták „lefényképezni”. Mint zoológiai érdekesség is méltó volt a megörökítésre, de talán ennél is fontosabb a politikai motívum. 

– Politikai?

– Az. Emlékszik talán, az előadásomban utaltam már rá, hogy a lisszaboni király valami nemes, Portugália felvirágoztatását célzó feladatot is szánt a rinocérosznak, de aztán elfelejtettem elvarrni a szálat. Nos, I. Emánuel, akit a történetírás Szerencsés Emánuelként is emleget, nota bene esetünkben a Szerencsétlen előnév kifejezőbb lenne, azért küldte tovább a rinocéroszt Rómába, mert a pápától függött, mekkora gyarmatokhoz jut Portugália. 1494-ben az akkori pápa, VI. Sándor szentesített egy megállapodást, ez volt az úgynevezett Tordesillasi szerződés, amely a világot a két gyarmatosító, Portugália és Spanyolország között felosztotta. Csakhogy a rákövetkező húsz évben olyannyira megváltozott a világ, oly sok új földet fedeztek föl, hogy esedékessé vált a dolog újratárgyalása. Emánuel tudta, hogy a rinóval korrumpálható a pápa, hiszen Hanónak, a beiktatásakor küldött fehér elefántnak is örült, sőt, ugrált örömében, pedig elsőre micsoda merészségnek tűnt, elefánttal ingerelni az elefánt méretűre hízott szentatyát! De azt is tudta, hogy sietnie kell, nehogy az agyafúrt spanyolok még különlegesebb bestiával kenyerezzék le őszentségét. A sietségnek tudható be, hogy nem várt tavaszig, és a mindig kiszámíthatatlan januári tengeren indította útnak az értékes rakományt.

– Ó szegény!

– A zoológiai tankönyvek adatát, hogy tudniillik az orrszarvúk kiváló úszók lennének, sajnos a tények nem igazolhatták. Ott volt a mellső lábára csomózva az a bizonyos béklyó, amelyet Burgkmair és Penni metszetéről már ismer, esélye sem volt szegény párának a menekülésre. Az örök város kikötőjében összesereglett kíváncsiskodóknak, köztük az ön sötétkamrába bújt rajzolójának be kellett érniük a piaci árusok rinó-csecsebecséivel, a metszetboltok nyomataival, és a városszerte terjedő rémtörténetek cizellált továbbgörgetésével, mely szerint a Bestia valójában láthatatlan, csak az igazán szent életű férfiak és a valóban ártatlan szüzek azok, akik látását kiérdemlik.

– Gyönyörű novellatéma lehetne! – csettintett elismerően a lány a rózsaszínű nyelvvel: – kik látják az állatot, és kik azok, akik csak eljátsszák, hogy megjelent nekik?

– Vannak források – folytatta körülményeskedve a professzor –, amelyek tudni vélik, hogy a vízbe fúlt rinocéroszt végül megtalálták, kitömték, s így juttatták el a pápának, és most a Vatikán képzőművészeti műhelyének egy eldugott raktárában porosodik. Talán még nem ment ki teljesen a divatból az régi szokás, hogy az ottani grafikusok, főleg a fametsző-tanoncok  háromlábú székre állva, lábujjhegyen pipiskedve, az állat hatalmas orrszarvát megmarkolván, annak nagy, busa fülébe suttogják esküjük titkos szövegét.

            Diána hosszan kacagott. A professzor hazafelé villamosozva arra gondolt, mi mindenre lenne képes, hogy újra lássa ezt a gyöngyöző, rózsaszín kacagást.

*

– Nem volna kedve összeütni egy előadást a konferenciára?

Elmondta, hogy egyetlen női előadó sincs a résztvevők közt (leszámítva a nyolcvanéves Paula Sarvinent, aki valamelyik téli olimpia sífutó versenyén a férfiak között lett dobogós), és bizonyára a téma is felvillanyozná a hallgatóságot.

– Na persze szükség lesz egy hangzatos címre! Mit szólna ehhez: Orrszarvú a sötétkamrában? 

A lány nevetését megpróbálta beleegyezésnek értelmezni.

– Esetleg holnapra összerakhatná a vázlatot. Ha akarja, leülhetünk délután ugyanitt, hogy pontosítsuk. 

–Holnapra van már programom, sajnos nem megy… De tudja mit? Jöjjön el ön is! Igen, inkább én hívom meg magát! Persze csak ha van kedve hozzá.

– Miért ne lenne?

– Pedig még azt sem tudja, mire hívom! Egy felvonulás lesz. Olyan demonstrációféle.

Dr. Narvál nem akart konzervatívnak látszani, könnyeden vetette oda, ahogy a diákoktól hallotta:

– Okés, persze.

– A Budapest Pride-ról hallott már?

– Neee… – száradt ki azonnal a professzor tátva felejtett szája. – Ahol azok a… –  látszott, hogy a megfelelő szót keresi, bár alighanem, ha megtalálta volna, akkor sem lett volna képes kimondani.

– Ugyan, ne nézzen ilyen rémülten! – nevetett a lány – Ez alapvetően egy kulturális fesztivál. Jöjjön csak el, majd meglátja!

Másnap fél háromkor egy taxiban várt Narválra a ház előtt. Diána elöl, a professzornak mögé kellett ülnie.

– Hornik. – mutatkozott be a másik hátsó üléses. Az adjunktus rövidnadrágban volt és egy ciklámenszín ujjatlan trikóban.

– A melegbüszkeség napja – szólt hátra a lány –, ugye otthon hagyta az előítéleteit?

Lebarnult bőrén, hátul a két lapocka közé egy rinocérosz volt tetoválva. Ott lehetett korábban is? A professzor biztos volt benne, hogy a szőke lófarkat azért tűzte kontyba és azért az első ülésen ül, hogy ő észrevehesse a tetkót. Hornik előtt nem akarta megkérdezni, vajon az előadás után csináltatta-e. Vajon miatta? Vajon épp neki?

Az összetorlódott tömegben már képtelenség lett volna beszélgetni, akkora lármát csaptak a sípokkal, kereplőkkel felszerelt ellentüntetők. A professzor emeritusz kínosan vigyorgott és némán mozgatta az ajkait, mindegy volt, mit mond, úgysem lehetett hallani a fülsiketítő zajban. Eldarálta a Hiszekegyet és Lenin életrajzát oroszul. Az úttörők 12 pontjába belesült (ott, hogy az úttörő bátor és fegyelmezett), de nem volt jelentősége, mert a lány és Hornik úgysem figyeltek rá. A kordonok mögött üvöltő, hadonászó népeket ingerelték, vigyorogva emelgetve feléjük a középső ujjukat. Dr. Narvál leszegte a fejét és arra gondolt, hány fényképen, videofelvételen fog majd szerepelni. Legalább egy kalapot hozhatott volna. Legalább egy napszemüveget.

*

– Nem bánom, dolgozza ki a Shelley-vonalat – mondta Dr. Narvál nem túl lelkesen –, nem árt, ha van egy pótelőadás, ha esetleg valaki az utolsó pillanatban lemondaná.

A dolog előzménye az volt, hogy három nappal a Pride után Diána szörpözni hívta a professzort, hogy elmondja, vállalja a camera obscuráról szóló előadást (a címet egyszerűsítené: Rinó a masinában), sőt valamivel ki tudná egészíteni a professzor témáját is, talált ugyanis egy idézetet a Macbeth-ből (a disszertációjában Shakespeare-rel is foglalkoznia kell): arm'd rhinoceros, páncélos orrszarvú – Banquo kísértetét szólítja meg így Macbeth, inkább páncélos orrszarvú alakjában jöjjön, az sem borzalmasabb, mint a szellemalak, amelyben megjelenik. 1606 körül írta Shakespeare a drámát és bár híre-hamva nem volt még orrszarvúnak a szigeten (az első 1684-ben érkezik majd), biztos lehetett benne, hogy a londoni nézők lelki szeme előtt, hála az ott is közismert Dürer-metszetnek, megjelenik a fölpáncélozott példány. A saját előadás mellett (amelyet Dr. Narvál már eleve biztosnak vett), a lány a melegfelvonuláson megismert témavezetőt, PhD Hornik Demetert (tudja, professzor úr, ő javaslatára jutottam el Önhöz!) is beajánlotta. Elmondta, hogy az adjunktus magyarra fordított egy nemrég felbukkant és minden valószínűség szerint Shelley tollából származó költeményt. A vers 1818-ban, vagy 1819-ben Itáliában íródott, az Ode to the West Wind hangvétele figyelhető meg rajta és a forma, a jambikus pentameter, továbbá a tercinák is a híres verset idézik. A címe Ode to the Beast (Óda a Rinocéroszhoz). A három évszázaddal korábban, 1516-ban vízbefúlt orrszarvúra emlékezve írta, de a kutatók tudomása szerint sohasem publikálta.

– Elég érdekes. Tartalék-előadásként talán számolhatok vele.

*

A bizonytalan pótelőadás gondolata nem nagyon hatotta meg Hornikot, a következő szörpözésen váratlanul (állítólag Diána tudtával) ő is megjelent, hogy kifejthesse, miért lenne nagy szenzáció a fellépése, illetve miért volna fontos a konferencián a Shelley-szál fölerősítése.

– A nemzetközi előadók biztosan fölkapnák a fejüket.

– Miért is kapnák föl a fejüket?

– A koincidencia miatt!

– Hol van itt a koincidencia?

– Mert éppen ugyanott, a Ligur tengeren, Porto Venere közelében, a Spezia öböl torkolata előtt fúlt vízbe az ön orrszarvúja! Pont ott, ahol az én költőm, Percy Bysshe Shelley is a tengerbe veszett! Tragikus egybeesés ugyebár, már így önmagában is az, amit még különösebbé tesz, hogy halála előtt megírta a Rinocérosz ódát. Akarja hallani?

A professzor bizonytalanul a doktorandusz felé pillantott.

– Diána már ismeri – nyugtatta meg Hornik. –  Mindjárt szavalom. De előbb hadd mondjam el, mire is fut ki az előadásom! Shelley hajótörése nem baleset volt, a költő szándékosan kereste a halált. Most nem kezdem listázni az életrajzból az előzményeket, de higgye el… Angolul mondjam, vagy magyarul?

– Talán inkább…

– Rendben, magyarul. – PhD Hornik Demeter fölállt, megköszörülte a torkát, amire persze az Artizán minden vendége feléjük fordult és a pincérek is abbahagyták a felszolgálást, és szavalni kezdett.

Szarvorrú szörny, ó te, rinocérosz,

Áradó hab és habzó fellegek,

Vad förgeteg, nyers nyugati szél hoz,

 

Világ vándora, zord hullámhegyek

Sörényén engedd, vitorlád, hajód,

Kormányod s majdan horgonyod legyek.

 

Áradó szellem, álmot és valót

Egymásba sodró, tajtékzó elem;

Örvényébe a lesz, a van, a volt

 

Véled rántson be, zúgó szerelem,

Gyönyörök tülke, fénylő szaruszarv,

Klein kancsó, hol tér teret terem,

 

Rettentő füllel ott lenn halld a dalt,

hol holt a hold, s árnyéka véle halt.

Dr. Narvál figyelmét nem kerülte el, hogy a lány a márványasztal sarkán az ujjával (ma világoszöld körmök) dobolta a taktust, majd átszellemülten nézett a professzorra (lehet, hogy a múltkor más színű volt a szeme…?): ugye milyen zseniális?     

– Jó, nem bánom, megpróbálom bepasszírozni. – mondta Dr. Narvál, bár tisztában volt vele, nem lesz könnyű elintéznie, hogy a kedd esti fogadás a főpolgármesternél hét helyett nyolckor kezdődjön. Átfutott a fején, hogy a polgármester titkárnője mellett szólni kell Quarne professzornak és a Kleeberger téma előadójának (Kornevics vagy Kornovics?), hogy kevesebb idővel kell beérniük, valamint meg kellene kérni Kajetán Rogovit is, hogy húzza meg a Jób könyvéről szóló részt. Máshogy nem fér be Shelley. Érdekes téma, de egy bő negyedóra alatt azért elintézhető. Hogy Diána meg az adjunktus lássák, miféle áldozatokat kell hoznia, meg persze tisztában legyenek azzal is, hogy milyen körültekintően, a rinocérosz téma összes elágazását, minden tudományággal kapcsolatos vetületét figyelembe véve tervezte meg a programot, elkezdte fölvázolni a szlovén kolléga előadását.

–„Szolgál-é néked az orrszarvú? Vethetsz-é pányvát az orrszarvú nyakába? Reátestálhatod-é munkád az orrszarvúra? Ugye nehéz elhinni, de ezek a mondatok Luther bibliájában vannak. A héber eredetiben reym néven szereplő lényt bikának, tuloknak, bivalynak szokták fordítani, Károli bölényt, Káldi vadmarhát ír, Luther azonban azt mondta, a reym legyen rinó, hiszen a szöveg üzenetét, hogy tudniillik mekkora képtelenség lenne, ha az Úr vad és független teremtményei úgy szolgálnák az embert, mint valami háziasított napszámos, sokkal szemléletesebben jeleníti meg a rinocérosz, mint bármi más. Ahhoz azonban, hogy Luther a német fordításba nyugodt szívvel beírhassa, az kellett, hogy a németek ismerjék az orrszarvút. Na itt jön a képbe a szlovén nyelvész elmélete, amit éppen nálunk, a budapesti konferencián akar igazolni. Rogovi professzor szerint 1515 előtt senki sem ismerte, két évtized múltán, amikor a fordítás kijött, már mindenki pontosan tudta miféle állatról van szó. Azért tudták, mert látták Dürer metszetét.

Diána és Hornik elismerően bólogatott, bár nem látszott rajtuk (Hornikon főleg nem), hogy különösebben meg lennének hatva, hogy miattuk lesz megkurtítva a jeles szlovén tudós német nyelvű előadása. 

A portugállal is kéne beszélni, jutott még eszébe Dr. Narválnak (a nevére nem emlékezett), aki saját költségen repült Budapestre, hogy Coutinho kapitány sorsát megossza a rinókutatókkal. Valahogy meg kéne értetni vele, hogy a rinocéroszkonferencia témájához legföljebb mellékesen kapcsolódhat, úgy se nagyon, hogy az egyébként híres hajóst, aki Indiából Európába hozta az állatot, egy későbbi útja során Brazília indiánjai megsütötték és megették. Majdnem annyira fölösleges, mint ennek a Horniknak a Shelley-előadása, gondolta.

– Szóval meg fogom oldani valahogy – mondta az adjunktusé helyett még mindig a doktorandusz tekintetét keresve.

– Köszönöm! Ha akarja, meg is oszthatom önnel a Diát! – hallotta Hornik hálálkodónak szánt, de mégis önteltre sikeredett hangját és elképedt.

– Megosztani… Diát… velem?

– Ó, igen, miért is ne! – vágta rá a férfi – Ott voltam, végigfotóztam a környéket, a Spezia-öböl torkolatát. Az egyik dián pont azt a partszakaszt látni, ahol a kettős tragédia történt. Bedigitalizálom a diát és ha kapok egy e-mail címet, elküldöm.

– Kap. – mondta a professzor, de aztán elfelejtette lediktálni a címet, ahogy elfelejtette megkérdezni azt is, mi a fene az a Klein kancsó. A homlokára kapott cuppanós Dia-puszi után tulajdonképpen mindenről elfelejtkezett.

A témavezető azt is felajánlotta, hogy segít a szervezésben. Jó kapcsolatai vannak az Állatkertben, ráadásul a nagyvadak főápolója valamilyen ágon rokona is. Jól jöhet még, mondta Dr. Narválnak, aki foghegyről beszélt vele, éreztetve, hogy csakis a lány miatt hajlandó elfogadni az előadását. 

* 

A konferencia utolsó napjára, a Gundel különtermében tartott közös ebéd utánra iktatták be az Állatkertet. A délelőtti szekció záróelőadása Dr. Narválé volt, ebéd közben többen az asztalához járultak (köztük az argentin Señor Cuernos, akinek a WWF szponzorálta az utazását), hogy gratuláljanak. Úgy tűnt, a düreri pótszarv kapcsán kifejtett elméletet mindenki méltányolta, a délutánra tervezett vita nyilván csak formalitás lesz, hisz ellenvélemény nem merült fel, vagy ha mégis, csak tréfás formában. A Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója az elefántos kapunál hűsítőkkel várta a csoportot (a meteorológia szerint az év legmelegebb óráira lehetett számítani), prospektusokat osztogatott és egy szavazólapot, amelyen a konferencia résztvevői tehettek javaslatot az új rinocérosz nevére.

– Őt is megviseli a meleg, behúzódott az árnyékos épületbe. De ne aggódjanak, ki fogjuk tessékelni! Ilyen tudós társasággal sosem találkozott még.

A gondozók láthatóan készültek az eseményre, a fölsepert és frissen fellocsolt kifutón még ott tekergett a zöld slag, verebek szürcsölték a tócsák vizét, és a szomszédból kókadt pelikánok figyelték az ingujjra vetkezett tudósokat meg egy csapat visongó óvodást, akik a sziesztaidőre bezárt állatsimogatóból sereglettek át a nagyvadkifutóhoz. A doktorandusz, aki már az első nap megtartotta előadását (a hosszú taps aligha csak a tartalomnak szólt, a töredékes magyar nyelvemlékből nem sokat érthettek a külföldi professzorok), engedélyt kaphatott rá, hogy bemenjen a kerítés túloldalára, így a mobiljával szemből fotózhassa (talán videózza is) a gyülekezetet. Dr Narvál is készült valami beszédfélével, de amikor belekezdett volna, épp akkor sípolt egy hosszút a Nyugatiból kifutó nyíregyházi intercity, amire érkezett is azonnal a választrombitálás a szomszédos elefántházból.

– Hihetetlen, de mindig ezt csinálják! – nevetett az igazgató. Nevettek a vendégek is, Dr. Narvál pedig nem fogott bele újra a beszédjébe, mert az igazgató már a tablókat mutogatta. Az alkalomra nyomtatott tablók kilenc nyelven közöltek ismertetést a kilenc nyelvterületről érkezett professzoroknak: Indian rhinoceros, Panzernashorn, Rhinoceros unicornis, Индийский носорог, Hint gergedanı, インドサイ, Intiansarvikuono, Nosorožec indický, Indiai orrszarvú. Sós úr, a Szavannaház főápolója (az alkalomhoz illő fehér ingben), egy vödör almát öntött a kerítéshez legközelebb álló etetőbe, egy segéd pedig (talán ő volt Hornik rokona?) egy hosszú rúddal bökdösve próbálta rávenni a rinót, hogy mutassa meg végre magát. Hosszú, izzasztó percek teltek el, míg a vastagbőrű celebjószág kegyeskedett föltápászkodni. Lomhán cammogott ki az etetőhöz és épp azt a profilját mutatta (a jobboldalit), amely Dürer metszetéről oly ismerős volt a professzoroknak. Állt, és súlyos oszloplábain lusta hintázásba kezdett a tohonya hús-csont-bőr-szaru tömeg. A döbbenetet azonban nem a mérete okozta. Ott volt a nyakszirtjén a csavaros kicsi pótszarv. A nemlétező pótszarv, amelyről a délelőtti előadáson oly sok szó esett! Magától értetődő természetességgel volt ott, akár a régi Bestiáriumok jól ismert illusztrációin, úgy volt ott, mintha el sem lehetne képzelni másként.

A későbbieket mindenki máshogy mesélte, vagy mást tartott fontosnak belőle. Volt, aki a mentő kiérkezéséig eltelt hosszú időről beszélt, volt, aki arról, hogyan taszigálták vissza az állatot a Szavannaházba. Cyrn professzor a csapkodó pelikánokra emlékezett, Adhark úr a visongó óvodásokra, Jan Houkačka pedig arra, ahogyan az igazgató pofozgatni kezdte a Dr. Narvál elfehéredő arcát. Noha az újraélesztés sikeresnek tűnt, a professzor a kórházban 18:56-kor elhunyt anélkül, hogy magához tért volna. Mivel a polgármesternél az esti fogadás nem maradhatott el (már így is többször át lett ütemezve), titokban tartották a dolgot, és csak később, már hazautazás után tájékoztatták ímélben a konferencia résztvevőit. Dr. Narvált az egyetem, a múzeum és az állatkert is saját halottjának tekintette, továbbá fegyelmi eljárás indult a Nagyvad részleg Szavannaházában dolgozó segédápolója (H. J.) ellen, aki közreműködött a rosszul sikerült tréfa kivitelezésében. (Az eljárás a múzeumnak is megküldött dokumentum szerint írásbeli figyelmeztetéssel zárult.)

Az új rinocérosz nevére érkezett javaslatokat csak a temetés után összesítették. Legtöbben az Albrecht nevet ajánlották, amit később a professzor emeritus iránti tiszteletből Albertre magyarosítottak. Mivel az özvegy (Professzor Dr. Narvál Albertné PhD habil Szegfű Irén) egyáltalán nem érezte annyira nemesnek a gesztust, mint amilyen nemesnek szánták, végül a Berci név került a kifutó kerítésére csavarozott hivatalos tábla (Rhinoceros unicornis) alá.