ARS SACRA

UTISZ ... SO LONG

A születésnapokba szinte mindig beszűrődik egy kis melankólia, a mostani szplínnek könnyű megtalálni az okát, tudniillik a nap egybeesett az Utisz Galéria bezárásával. 2014. november 2-án nyílt meg a Honvéd utca nevezetes Bedő házában, egy szép, szecessziós, sokszobás negyedik emeleti lakásban, vagyis tíz nap híján éppen öt éven át üzemelt. Néhány érdekes találkozás, pár izgalmas előadás, egy-egy forgatás és könyvbemutató, sok kedves érdeklődő, olykor néhány vásárló is… azt hiszem, jóérzéssel fogok visszagondolni rá. Köszönet Török András barátomnak, aki kitalálta és üzemeltette és köszönet Igornak is, a titokzatos tulajdonosnak, akivel sosem találkoztam. Annak idején, öt éve, összefontoskodtam a megnyitóra egy hosszabb szöveget, az akkori vendégek dicséretére legyen mondva, hogy türelmesen végighallgatták. Aki szeretné, ide kattintva elolvashatja újra.  Azt hiszem, a fészbukon megtartom az Utisz Galéria oldalt, de az igazi galériát ott a Honvéd utcában már ne keressék… ne keressétek. 

KÖNYVBEMUTATÓ

Szeptember 14-én, csütörtökön 17 órától Török András, a Vademecum Hírlevél szerkesztője beszélget Orosz Istvánnal új könyve, a Szent Rinocérosz gyermekei megjelenése kapcsán az Útisz Galériában (1054 Budapest Honvéd utca 3. (A Szabadság térnél), 31-es kapucsengő
A könyvről:
Hosszabb-rövidebb írások, egy grafikai műterem folyamatosan gyűlő melléktermékei. Néha pihenésképpen, máskor emlékeztetőül, olykor felkérésre született szövegek. Talán figyelemfelkeltő gesztusok. Orosz István grafikus, képzőművész, könyvillusztrátor, rajzfilmek rendezője és művésztanár. A műfajok, a technikák, az alkotói fortélyok, amelyek e könyvben szóba kerülnek, mind olyanok, amelyekben ő maga is járatos, vagyis „a körön belülről” képes tudósítani. A könyv legtöbb írása kortársakról, kollégákról, sőt barátokról szól, de ha történetesen egy 17. századi pályatárs munkáit méltatja, akkor is személyes közvetlenség, kortársi rokonszenv érződik a szavain.A különös cím Albrecht Dürer híres Rinocéroszára utal, az ötszáz éves fametszetre, amely a mai grafikusok számára is jelkép. Címerállat. Dürer sosem látott ilyen lényt, így mindez az alkotói képzelet teremtő erejének pátoszát is közvetíti, de ha valami pajkos iróniát – esetleg öngúnyt – olvasunk ki belőle, akkor sem járunk messze a szerző szándékától.
.....
Akik nem tudtak részt venni az esten, azok számára álljon itt Török András rendhagyó recenziója, amely az Utisz Galériában rendezett könyvbemutatón is vezérfonalként szolgált.
Orosz István: Szent Rinocérosz gyermekei
„1515. májusában, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzaffar szultán ajándéka volt, ő küldte I. Emánuel portugál uralkodónak. Kivételes pontossággal tudjuk a percet, mikor lépett rá az EU földjére az első rinocérosz. Bizonyára nem az IQ-ja, nem is odabújós puha ártatlansága hatotta meg Európát, mégis gyorsan szertefutott a rinocérosz híre. Dürer leírások alapján készített tollrajza s a rajz nyomán készült fametszet az első művészi reprezentáció.”
Bocsássanak meg az olvasók, az alábbi sorokból a kritikai attitűd a szokásosnál is jobban hiányzik. A szerzőhöz több évtizedes barátság fűz, személye nem múló csodálatot kelt bennem. Nemcsak a (nem túlzás!) Düreréhez fogható rajztudása, az emberi kvalitásai, hanem az a közelmúltbeli (talán jóval régebben érlelődő) félfordulat, amely eredeti mesterségei – a rajzolás, az illusztráció, a metszés, a plakáttervezés, az animációsfilm-rendezés – felől a költészet, az esszé, a prózaírás felé fordította őt.
Jelent meg már verseskötete (Körzővel rajzolt víz, 2008), regényes művészettörténeti fantáziája (A követ és a fáraó, 2011), esszékötete (Válogatott sejtések, 2013), a fotó-, politika-, és sakktörténet keresztútján brillírozó bibliofil kötete (Sakkparti a szigeten, 2015), és most ez az ötödik, nem képzőművészeti jellegű kiadványa.
Az előszóban így határozza meg, kik is a címben említett személyek: „Dürer követőiről, e Szent Rinocérosz gyermekeiről, hivatásos és amatőr képzelgőkről, vagyis rajzoló, illusztrátor, képzőművész és filmanimátor kollégákról, régiekről és maiakról szóló írásaimat gyűjtöttem együvé.”
Összesen 87 írás szerepel a könyvben, amely alkalmi írások gyűjteménye. Még sincs egyetlen egy se, amelyről úgy érezhetnénk, hogy kár volt beválogatni. A legközelebb ehhez a veszélyzónához a kiállítás-megnyitó szövegek, és a születésnapi, illetve temetési beszédek vannak. De ezekben is van vagy dokumentum-érték, vagy olyan egyedi szeretet, amire csak kevesen képesek. A legtöbb ilyen alkalmi írásban tetten érhető mind a kettő, és jelen van egy harmadik fontos dolog: a nyelvi teremtő erő.
Az ilyen elegyes köteteket a sorrend teheti könyvvé, és itt jó munkát végzett a szerző és a szerkesztő, Pordány Katalin.
Váltakoznak a testesebb, maguktól kikívánkozó írások az alkalmi darabokkal, a körkérdésekre adott válaszokkal.
Ha van valami, ami nagyot lökött a világhíres grafikus írói pályáján, az a 2008-ban indult Útisz Blog. Itt szabadon keveredhetett, terjedelmi korlátok nélkül a vers, a próza, a tudománytörténet, saját műfaja, a matematikából a művészettörténetbe importált „sejtés”, a kordokumentum és sok minden más műfaj.
Gyűjteményes kötetekből általában három olyan dolgot szoktunk ajánlani, amit semmiképpen sem szabad elmulasztani. Ezúttal azonban nem tudtunk hétnél hamarabb megállni.

1.) S.E.M.M.I. (Ez bevezet a Hiány című grafikai sorozata keletkezéstörténetébe, elhangzott az Útisz Galéria megnyitóján), 2014., 13. o.
2.)Távirat (elképzelt, végtelenül vicces, fél oldalnyi táviratszöveg), 1985, 18. o.,
3.) Keep Zooming (Bányai István szöveg nélküli képregényéről, többek között ezért a mondatért: „Ő maga a legnagyobb renitens: tiszteletlenül kétségbe meri vonni a híres Einstein-féle szállóigét: »Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre«”), 2003, 73. o.,
4.) A húszéves plakát (A Továrisi kányec plakát hiteles története, tréfás elő- és utóélete), 2009, 125. o.,
5.) Szentkuthy (Mert megtudhatjuk, hogy Szentkuthy hogyan rajzolt, és hogy ugyanaz az illusztrált Grant kapitány volt kettejük rajzi forrásvidéke), 2013, 223. o.,
6.) Színkeverés, például mert a második strófában csupa elképzelt, az első strófa színeiből szó szerinti lóugrásokkal előállított színből álló strófa van:

ezüst, bíbor, kobalt, fekete
cián, umbra, ibolya, kadmium,
vörös, azúr, bordó, szeladon,
indigó, barna, olív, cinóber,
viola, sárga, kármin, sziéna,
skarlát, ekrü, narancs, rubin,
okker, türkiz, lila, szépia,
fehér, opál, ultramarin, arany

fehtür, ultraszé, naszela, etelya,
borán, indlát, opli, arbin,
cinium, bakra, üstvö, laok,
ekkér, skarigó, cibí, rösez,
umbko, kadmóber, ruany, laál,
naramarin, piancs, kizsár, kervio,
barrü, minbor, gaív, úrkár,
dófek, donszié, olaz, ibona

2010, 257. o.,

7.) A szürkékről, avagy egy mackónadrág apoteózisa (mert ez az egész kötet legtágasabb, legnagyobb huzatú írása, van benne személyesen Mátyás király, Isaac Newton, távoli sziget csak monokrómban látó lakói, mai szado-mazo lektűr, mindössze kilenc és fél oldalon). 2017, 258. o.

(Typotex kiadó, 2017, borítóterv Sosity Beáta, 282 o., ára 3900 Ft. Támogatta az NKA.)
A KönyvHét internetes folyóirat fotósának nem sikerült a nyomára bukkanni.

KÖNYVBEMUTATÓ

Október 20-án délelőtt 11-től a Sakkparti a szigeten című regényéről beszélget Török András és a szerző, Orosz István az Utisz Galériában. A Borda Antikvárium kiadásában megjelent könyv a helyszínen (Honvéd utca 3.) meg is vásárolható. Aki nem tudna eljönni, de mégis hozzá akar jutni a könyvhöz, az a Borda Antikvárium e-mail címén rendelheti meg: info@borda.hu

Dokumentumregény. Na jó, csak addig fogom ezt a műfaji meghatározást használni, amíg nem jut jobb az eszembe… vagy máséba… mert ezt sem én találtam ki. A regény különben stimmel, sőt a dokumentum is, a könyv főbb szereplői tényleg éltek, ráadásul a mellékszereplők zöme is; a képek és a lábjegyzetek pedig arra valók, hogy meggyőzzék az esetleges kétkedőket a leírt események hitelességéről. A példa kedvéért most két olyan szereplővel hozakodnék elő, akikkel kapcsolatban tényleg fölmerülhetnek kétségek. K-val és Csontváryval.
A Jelizaveta de K., Elisabeth de K., Lise K., illetve Madame K. néven emlegetett hölgy a könyv legtitokzatosabb szereplője. Érthető, ha keveset tudunk róla, hisz szerepköre a „titkos szerető” volt Lenin oldalán. Tudomásunk szerint egészen addig nem is derült ki, hogy létezik egyáltalán, vagy legalábbis nem nagyon, amíg 1937-ben, huszonhárom évvel a kapcsolat vége és tizenhárommal Lenin halála után föl nem bukkantak a hölgy emlékiratai. Fölbukkantak, majd kisvártatva eltűntek a Lenin és K. közti levelezéssel egyetemben. Ami megmaradt, az a memoár alapján szerkesztett és Franciaországban kiadott kétszerzős sikerkönyv: Les amours secrètes de Lénine: d'après les mémoires de Lise de K. (Lenin titkos szerelme Lise de K. visszaemlékezései alapján). Az egyik szerző francia: André Beucler, a másik viszont orosz, és nem más, mint a Krupszkaja visszaemlékezéseiben következetesen „pimasznak” aposztrofált Grigorij Alekszinszkij. Mivel a szöveg alapján nem volt kideríthető, hogy kit takar a K. betű és a leírt tények sem vittek közelebb a megoldáshoz, több kutató is hajlik rá, hogy kitalációnak minősítse a románcot. A könyv különös időzítése, az tudniillik, hogy az oroszországi „nagy csisztkával” (1937), vagyis a számításba jöhető tanúk likvidálásával esik egybe, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné tette a benne foglaltakat. Mindez nem akadályozta meg Lenin későbbi monográfusait abban, hogy néhány szellemesnek tűnő, aforizmaként jól használható mondatot átvegyenek, furcsamód azokat az életrajzírókat sem, akik egyébként kétségbe vonták a szerető létezését. Természetesen fel lehet sorakoztatni érveket az írás hitelességének védelmében is. Lenin személye a Szovjetunióban sérthetetlen volt, a szerelmi kalandozás pedig olyannyira nem illett a Világforradalom Vezéréről kialakítani kívánt képbe, hogy Összes Műveiből kihagyták, vagy átfogalmazták a „másik” szeretőnek, Inessza Armandnak írt levelek közül is azokat, amelyekből intimebb kapcsolatra lehetett következtetni. Madame K. állítólag a Párttörténeti Intézet számára megvételre ajánlotta a memoárt, illetve a birtokában lévő emlékeket, a hozzá írt leveleket, sőt hajlandó lett volna megválni a neki szóló szerelmes verstől is. Ha tényleg volt ilyen ajánlat, Moszkvában nyilván azonnal lecsaptak rá, de csak azért, hogy örökre eltüntethessék az anyagot. Könyvem azt is sejteti, hogy Lise de K-t nem csak szerelmi szenvedély fűzte Leninhez (amit amúgy sem túl könnyű elhinni), hanem a cári titkosszolgálat megbízásából bukkant föl mellette az emigrációban, így aztán érthető, miért nem bukott le, amikor Lenin, a liezont lezárandó, kompromittáló anyagok szállítójaként el akarta távolítani.

Csontváry az egyszerűbb eset, mert létező személy, aki ráadásul a könyvben zajló események idején tényleg járt Caprin, sőt néhány korábbi látogatást követően 1909-ben át is költözött a szigetre, hogy utolsó nagy plein air képét, a Tengerparti sétalovaglást (más néven: A Faraglioni-sziklák tíz lovassal) megfesse. Felvidéki lévén tudott szlovákul, ami az orosz emigránsokkal való kommunikációt megkönnyítette. Nincs sok dolga a könyvben, csak annyi, hogy Gorkij papagáját, Lorettát, akinek kulcsszerepet szántam a regényben, lerajzolja. Mivel igazi szakmám szerint magam is rajzoló volnék, megpróbáltam lerajzolni Lorettát, ráadásul úgy, mintha Csontváry rajzolta volna le. Voltak mintáim is, mert a festő több madárábrázolása is megmaradt. Csak, amikor már elég csontvárysra sikerültek a lapok, mert persze többször is nekifutottam, akkor írtam bele a könyvbe a jelenetet. Akkor kezdtem „hitelesnek” érezni a leírt mondatokat. Egy pillanatra még az a bizonyos nécsiszty is belém bújt (a kisördög, ami majd a könyv vége felé Lenin torkába is beröppen): mi lenne, ha betenném az egyik rajzot a könyvbe, mint Csontváry kallódó képét, amelynek felbukkanása az egyébként még mindig csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban remélhető…