Időzíthető-e jobban egy tárlat?
Hogy száz éves a név, tudniillik az 1925-ös nagy párizsi iparművészeti kiállítás
óta közhasznú, inkább csak ürügy, az igazi aktualitást a megszabadulás jelenti.
A múlt század húszas éveinek elején, a spanyolnáthának keresztelt világjárvány
végén, ami mellesleg több áldozattal járt, mint a világháború, elemi erővel
szakadt föl az a valóságtól látványosan menekülő, hedonista világstílus, az art
deco, amelyet a Galéria bemutat. Ha a helyemen tanultabb filosz szónokolna, bizonyára
többet megtudnának a dögvészek és a kultúrák bimbózásának és hervadásának
kapcsolatáról, de azért nekem is dereng valami a pestisek és a dekameroni
pajzánkodások spiráljáról. Nota bene, a
háborúk és pandémiák borzongató liezonja is megérne egy misét, de momentán
örvendezzünk, hogy itt ez a tárlat, és szájmaszk nélkül artikulálhatom:
Exposition internationale des arts décoratifs.
Szóval Párizs. A vigyázó szemek, a
művészekéről beszélek, München helyett már jó ideje Párizsra vettettek. És ott
a címben Budapest is. Jellemzően nagyvárosi stíl volt az art deco – és határtalan.
Jószerivel először vált nemzetközivé a művészet – az iparművészet. A szecesszió nemzeti romantikus felhangokkal
dúsított magyarságát odahagyva, és a tanácsköztársaság kényszeres internacionalizmusát
felülírva tárult ki hirtelen, talán maga számára is meglepő módon a világ. Nem
könnyen különíthető el a párizsi, a berlini, a New York-i és a budapesti
dizájn. A lakberendezés, a hölgykelmék, a divatfrizurák tekintetében is alig,
és a nyomtatott hirdetményeknél is legföljebb kis nyelvünk „varázsos
elkülönbözöttsége” – Márai Sándor szavát választottam – az, ami alapján
magyarnak mondható az art deco falragasz. Plakáttervezőként kaptam megbízást e
tárlat megnyitására, s a plakát műfaja alapján kísérlem meg az art deco világ
elemzését.
Vajon a névben ott volt-e ab ovo az egyszerre
kihaénnem arisztokratizmus és a függetlenség kozmopolita attitűdje; a hedonista
dendidölyf és a tömegtermékként tetszelgő plágium? Vagy csak az utókor társítja
hozzá? Az egykorú kritikák mindegyikében, majd’ minden mondatában ott feszít egy
szó, hogy modern. Noha már Kazinczynál, sőt Csokonainál is felbukkant, csak az
előző század vége felé lett közismert és ekkor, a 20. század elején vált
divatszóvá. A Magyar Iparművészet 1925 évi első, a nagy párizsi kiállítást
bemutató számában Bor Pál írja: „A zsűri megköveteli a modernséget. Megtörtént
például, hogy egy jóhírű művész műveit azzal utasították vissza, hogy nem
eléggé modernek.” A másik tudósító, Györgyi Kálmán szerint Amerika épp e szigorú
kiírás miatt, hogy tudniillik előírták az abszolút modernitást, nem is vállalta
a részvételt. A kiállító nemzeteket ő még aszerint sorolta, hogy a nagy háború
idején mely szövetséghez tartoztak, és persze a magyar távolmaradást indokolva
– mert szó mi szó, nem voltunk ott – utalt Trianonra is. A németek kimaradása, és
a szovjetek részvétele mögött is politikát sejtett, de hamar nyilvánvaló lett,
hogy az art deco a függetlenség stílje, majdnem mindentől szabad, leginkább a
világnézeti tételektől, azoktól oly távol van, oly eltökélten negligálja őket,
hogy még a l’art pour l’art bélyegét is elfelejtették rásütni. Naná mondhatjuk,
hisz nem is művészet – csak
iparművészet. Nem is stílus – csak életérzés. Gyakran hozzá is mondják, vagy
legalább gondolják: art deco feeling. Ízlésirány, írja Bakos Katalin a
katalógusban, a kultúrához és fogyasztáshoz való sajátos viszonyulás.
Az én időmből – boldogult úrfikoromból
valahogy kimaradt – mert a Tanácsköztársaság amúgy remek plakátjai és az
ötvenes évek szocreálja között nem volt illő a folyamatot megszakítani. Idősziget,
amit szépen körülfolyt a história, a művészettörténet, úgy mintha ott sem lett
volna. Valahogy nem passzolt az izmusok és a posztizmusok közé sem. Ami azt
illeti, tényleg nem lenne könnyű mondjuk a koncept artot az art decóból
levezetni.
Tárlatunk címét két dátum keretezi 1925.
1938. Akkor, magán számításaim szerint éppen félúton érkezett el az a kivételes
pillanat (örvendetesnek talán nem nevezném), amikor átfordult a világ. Egyelőre
csak a metropoliszokban, és Budapest már annak számított. Eladdig több volt a
szemekbe jutó természetes kép, ettől az időszaktól kezdve túltesz rajtuk a
művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy fellegen,
búzatáblán, délibábon vagy leánykeblen legeltették tekintetünket, a nevezetes
pillanattól kezdve plakátok, újságoldalak, mozivásznak, fényreklámok mesterségesen
előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítették mindezt. Legalábbis
50,0001 %-ban. A szecesszió a maga organikus világával még pironkodott, az art
deco már kérkedik vele, hogy, artificiális.
A Gesamtkunstwerk csúcsra járt, a 19.
századi Arts and Crafts mozgalmak még röstellték az ipari hátteret, a húszas
évek tervező művészei már mérnökként is tetszelegnek, hivalkodva állnak a gépek
elé. Nem kell sok belelátás ahhoz, hogy a zene, a tánc, a film, és persze a
grand art alkotásokban is észrevegyük az art deco divatját. Bizonyára
mindnyájuk képzeletében valami más jelenik meg, ha kimondatik. Sportautó vagy
gramofon, fürdőtrikó vagy táncrevü, jazz-szaxofon vagy szivargyűrű, svájcisapka
vagy bubifrizura. Nekem leginkább a flipper jön be, meg persze a púder, a púder
minden mennyiségben.
Hiába maradtunk távol a zászlóbontó tárlattól,
a magyar művészek a németekkel és az amerikaiakkal együtt azonnal, mondhatni ösztönösen
integrálták a stílt, meg sem várva, hogy neve legyen. Megkockáztatom, a
hivatalos fanyalgás olaj volt a tűzre. Láttunk már ilyet, nemdebár?
Jó plakátok születtek más időkben is,
megkockáztatom, sokkal jobb plakátok; plakátabb plakátok azonban nemigen. A kor
és a műfaj egymásra találása volt a húszas évek ideje. A társadalmi mondandót,
a politikai felhangot, a filozofáló üzenetet mintha jóféle lakmuszpapírra nyomtatták
volna őket, úgy vonta ki belőlük a korszellem, s amit helyébe tett… Ne
ütközzenek meg rajta, na jó, egy cseppet azért meglepődhetnek, a semmivel fogom
folytatni. Nem jelképesen, hanem tényleg. Ha art deco plakátokat néznek, ne
csak a formákat figyeljék, de a kimaradó felületeket, az üresen hagyott
részeket is, ahogy a két félteke, a pozitív és a negatív tartomány párbeszédbe
kezd. Minden igen annyit ér, mint amennyi az általa kiszorított nemek súlya –
koptathatjuk el századszorra, hozzágondolva, minden nem az általa kiváltott
igenekből sarjad. S ez az okosság már értékelje – vagy tegye idézőjelek közé a sejthető,
megjósolható, sőt akár a galériakonyhákban kikeverhető, ki is főzhető art deco megújulás
mai ízeit. Mert élnünk kell a gyanúperrel, hogy kiállításunk kurátora, Katona
Anikó a jövendőre gondolva fordul a múlt felé.
Abba most nem mennék bele, minő paradoxon
lenne – lesz! – egy olyan stíl-divat nosztalgikus újraélesztése, amely stíl épp
az emléktörlő, nosztalgiaradírozó hevületnek köszönheti létét, hogy ne mondjam,
az volt benne a szintepláne, mondom mégis, hátha másnak is bejön a korfestő
divatszó, meg passzol is az okoskodáshoz, amiről ugyebár kezd kiderülni, hogy önmagán
is élcelődik. Mert miért is ne lehetne ábrándos nosztalgiával révedni vissza a
százesztendős art deco modernista miliőjébe? Naná, hogy lehet, s ha valaki
ebben az okfejtésben a mi korunkra nézvést sejdít kritikát, arról a szónok tényleg
nem tehet.
Inkább folytatja a plakátokkal. Mik is jellemzik?
Kiszámított dekorativitás, rafinált aszimmetriák, eltúlzott perspektívák, merész
kivágatok, színmeglepetések, sziluettpetárdák, drótkontúrok és mérnöki, már-már
indusztriális megoldások. Férfias nők, nőies férfiak, édes,
cigarettafüstkarikás szplín, elegáns sznobéria, a kuriózumok kedvelése, a
másság felmutatása. A ’majd egy évtizedig takaréklángon pislákoló élet
felrobban. Pazar aránytalanság két szék között. A csakazértis-boldogság ünneplése.
A plakátlással kapcsolatban gyakran
említik: itt és most. Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar
érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy palack Ambrosia mustárnak, hogy
valami kiállított konkrétummal is előhozakodjak végre. Aki ismerős a
plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Helytől és dátumtól
függetlenné, általános érvényűvé válhatnak – legalábbis az igazi plakátok. Egy
idő után már nem az a fontos miféle árucikket vagy eseményt reklámoztak valaha,
nem is a megrendelő vagy a producer zsebe, hogy tudniillik tele lesz-e vagy
üres marad, hanem az idő, amelyben megszülettek, és az alkotó, aki mögöttük áll.
A kor és a személyiség, ami és aki hitelessé teszi őket. Az itt kiállított
munkák, na jó, legalábbis a zömük, odahagyva eredeti funkciójukat az
alkalmazott művészet területéről szépen átvonulnak az autonóm kultúra világába.
Kegyelmi pillanat, mondhatnám: transzfiguráció, a plakát színeváltozása. Mintha
előző életek tükrébe néznénk, fölismerve bennük a grandiózus periodicitást
pandémiástól, háborústól, világválságostul, és persze magunkat is, ahogy mindebből
ki akarunk maradni.
Hadd soroljam az egyéniségeket, a
művészeket, akiket az art deco emelt föl, akik átvették, tovább gondolták,
átlényegítették a műfajt. Irsai, Molnár C, Lukáts Kató, Csemiczky, Bottlik… Az
Orion plakát… Kozma, Konecsni. A
kivéreztetett ország az építészet, a tárgykultúra, a lakberendezés terén nem nagyon
konkurálhatott a győztesekkel, a plakátok, az ephemerák szintjén azonban állták
a versenyt honfitársaink.
Hadd mondjak hozzájuk zárójellel – nem
is, inkább felkiáltójellel – egy franciát: Cassandre. Egy hónapja talán nem jutott
volna eszembe, pedig akkora art deco ikon, azért mondom mégis, mert Harkivból
indult, akkor még úgy mondták, Harkov… És Berény Róbert és Bortnyik Sándor. Akkoriban,
’25 táján jöttek haza a politikai emigrációból, és nem csak műveikkel hozták el
a Berlinben és Weimarban megismert modernizmus szellemét, de elméleti írásokban
is szorgalmazták az új tervezési elveket. Ami azt illeti lett is hozzá fórum.
Révész Emese tanulmányából listáztam ki, hogy a kiállításunk címében jelzett
időszakban, vagyis ’25 és ’38 között 17 különböző képző- és iparművészeti folyóirat
jelent meg az országban.
1929-ben a Magyar Grafikában Rosner
Károly írja Bortnyik egyszavas Modiano-plakátjai kapcsán: „Ha a nyugati
metropoliszok autóstatisztikáját nézzük, látjuk, hogy milyen nagy tömegek
járnak ma autón, ezekre kizárólag akkor számíthat a reklámozó, ha plakátjaiban
az ú. n. „Blickfang” elgondolást tartja szem előtt.” A mai üzenős „kékplakátok”
parttalan szöveghömpölygésére gondolva a majd’ száz éves intelem mintha éppen felejtődne
elfelé.
Nem is fontoskodnék tovább, bár a
fontról azért szólnom kell. Az art deco a modern tipográfia megújulásának kora
is volt. Köszönet a Galériának, hogy a tárlat arculatához nem választotta,
hanem terveztette a betűt. Katyi Ádám stílszerű szép fontjai láttán az iménti
utalás, hogy tudniillik a galériák, meg persze a design-stúdiók vegykonyhájában
már a fedőt emelgeti az art deco reneszánsz, igazoltnak látszik.
(Elhangzott az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak,
terek (1925–1938) című kiállítás megnyitóján a Nemzeti Galériában.)
