TABIA HARMINCKETTŐ

Szentpétervár híres független könyvesboltjában, a  „Podpisnye Izdaniyában” Alekszej Konakov mutatta be oroszra fordított Páternoszterem. Köszönet érte. „Cserébe” megpróbálok írni a magát „szovjet mérnökként” bemutató Konakov (olyan mérnök, aki homlokegyenest mást csinál, mint ami a dolga lenne, ő például regényeket ír) legújabb könyvéről, a 2025-ben megjelent Tabia harminckettőről (Табия тридцать два). A műfaji meghatározás szerint a könyv disztópikus sci-fi, de alighanem csak azért, hogy kiadható és forgalmazható legyen – igaz, lefóliázva és 18+ jelzéssel ellátva. A történet szerint egy szomszédos ország hadserege súlyos katonai vereséget mér Oroszországra, aminek hatására teljesen elszigetelődik a nyugati világtól, és az ENSZ 100 éves szigorú karantént vet ki rá. Radikális belső átalakulás veszi kezdetét, amelyet a könyvben „Újraalapításnak” (Переучреждение) neveznek. Az új állam ideológusai arra a következtetésre jutnak, hogy minden történelmi csapásért a klasszikus orosz irodalom a felelős. Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Lermontov műveit betiltják és elégetik. Az irodalom helyét a sakk veszi át. A sakk válik a kultúra, a tudomány, az oktatás és a mindennapi morál alapjává. Az iskolákban Dosztojevszkij helyett Botvinnik, Kaszparov, Szpasszkij és Karpov híres játszmáit elemzik és magolják a diákok. A társadalom szentül hiszi, hogy a sakk tiszta, objektív logikája megszabadítja őket a múlt bűneitől. Alekszej Konakov regénye magyarra még nincs lefordítva, de itt van előttem a dedikált knyíga, szívesen kölcsön adom egy elszánt fordítónak, vagy egy  bátor könyvkiadónak.    

Köszönet a fotókért Kozlov Sándornak.

TABULA SCALATA

 

Egy különleges „anamorfikus” képzőművészeti technika jelenik meg Jókai Mór első, 1846-ban írt regényében, a Hétköznapokban. Olyan kuriózum, amelyről, minthogy képzőművészként magam is kísérleteztem vele, szívesen írok egy kicsit részletesebben is. Dömsödi Góliáth János kastélyát bemutatva így ír „[…] a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült főnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiút, ha pedig szemközt, magát a háziurat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveglemezekre történt festés által megy végbe.” A Jókai által leírt, a művészettörténészek által tabula scalatának, vagy Riefelbildnek nevezett képtípus a 19. század elején vált újra divattá Európában.  Azért írom, hogy újra, mert a technika fénykora a 17. századra esett. Magát a kifejezést 1646-ban a jezsuita Athanasius Kircher  vezette be (akit Jókai is említ, igaz, nem az anamorfózisok, hanem egy a szászok erdélyi letelepedését magyarázó monda kapcsán), és egy másik szerzetes, a minimita rendi Jean-François Niceron  1638-ban Párizsban kiadott, La Perspective Curieuse című könyvében már a lépcsős képek szerkesztését is bemutatta rézbe metszett szemléltető ábrák segítségével. A csatolt kép 19 századi munka.  Szemből nézve az 1814. montereau-i csata egy epizódját látjuk, balról ugyanez a kép, magát Napóleont mutatja, ha pedig jobbról nézzük, győztes hadvezérét, Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsallt látjuk.

HUGYOZZUNK BELE! (SAKKPARTI A SZIGETEN - RÉSZLET)

… Gorkij másnap kimenekíti Iljicset a szigetről, bár az is lehet, hogy inkább a többi emigránst menti meg tőle, amikor hirtelen ötlettel fölajánlja, nézzék meg Pompejit. És a Vezúvot, toldja meg a tűzhányóban végre méltó társat remélő Lenin. A hórihorgas, lobogó hajú író (szandálban, napszemüveggel) és a mokány kis ember (a nevezetes szókratészi homlokot zsebkendővel törülgetve) tényleg fölkapaszkodnak egészen a kráter széléig. A két évvel ezelőtti kitörés tönkretette a nevezetes siklóvasutat, a funicolárét, így aztán a fiákeresek végállomásától valóban kapaszkodniuk kell. Úgy megy minden, ahogy Goethe idején (háromszor is meghágta a hegyet), nyalka, kékre beretvált arcú nápolyi parasztok várják a kirándulókat, a derekukon vastag bőröv hosszú fogantyús szíjjal, abba kell megkapaszkodni, és indulhat az izomlift. „Funiculì, Funiculà” – dalolják a hegyi emberek. Olyanok, akár a burlákok a kokkolai Repin képén. Az utasok összenéznek: elkel a segítség. Az író két évvel öregebb, épp negyven, súlyos tüdőbaja van, legalábbis így sajnáltatja magát az ínségesnek éppen nem nevezhető itáliai számkivetettség idején, Lenin betegségével meg már megismerkedhettünk. A tébécével dicsekedni illik, a szifiliszt titkolni kell. A tüdőbajhoz intellektuális és romantikus tartalmakat társítottak, az érzékenység, a szenvedélyesség és a kifinomultság betegségének tartották. A tuberkulózisra jellemző beesett, sápadt arcok és a sovány, göthös alakok divatossá váltak a 19. század végi képzőművészetben. A gyógymódjavallatok pedig – mediterrán utazás és gyakori, izzasztó szerelmi aktusok – kifejezetten kívánatossá tették ezt a betegséget. Keats, Poe, Chopin, magyarázza panyókára vetve kabátját Gorkij, s egy percre megpihen a lávaömleny kaptatóján. Hogy átélhetőbb legyen a tanítás, nagyokat harákol, hosszúkat köp, vagy csak beleköhög az inge ujjába: Csehov, Kalinyikov, Petrov. Tébécében még meghalni is jó (csak maláriában és párbajban jobb, ahogy Byron és Puskin tette). Az örökletes tüdőbaj mellett még egy tüdőlövéssel is eldicsekedhetne, bár a dolog hősi pátoszát némiképp csökkentené, hogy nem csatában, nem is párbajban szerezte, hanem csak egy ügyetlen öngyilkossági kísérlet eredményeként kötött ki tüdejében az ólomgolyó. Azt persze hiába reméli, hogy Lenin majd meghatódik és kitárulkozik. Hogy feltárja ő is a betegségét. Az ő baja közönséges és megalázó. A testi szenvedés szentsége, emelkedett teologikuma nála szóba sem jöhet. Nemcsak az bosszantja, hogy halálos beteg, hanem hogy ezt nem tudhatják róla. Hogy nem teheti közhírré, hisz a halállal való közvetlen kapcsolatban intellektuális fölény rejlik, a kiválasztottság bélyege. Akinek a túlvilágon már foglalt helye van, azt az innensőn előjogok kell, hogy illessék. A közhiedelem a betegségek okát az emberi morálban kereste. A korabeli elméletek szerint a betegség úgy van az ember jellemébe írva, ahogy az ítélet a bűnözőkre szabva, és a szifilisz bizony jócskán elmarad a tüdőbaj romantikus eleganciájától. Arról nem is beszélve, hogy a tüdőbeteg könnyű, eszményi, átszellemült halálra számíthat, a szifiliszes viszont… Hej, pedig micsoda neveket sorolhatna ő is: Rettegett Iván, VIII. Henrik, Bonaparte Napóleon! Milyen bőséges penitenciakészlet áll a Teremtő rendelkezésére! Turkálhat benne, válogathat kénye-kedve szerint. És persze kacaghatja a gyógyítók ügybuzgalmát.   

       Meg a két férfit, akik  végre felérnek a kráter peremére. Itt már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad a gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás éppúgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy. Lenin az alacsonyabb, vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből, ő persze sokkal szemérmesebb ennél. Még abba is bele szokott pirulni, ha egy múzeumi akt kerül elé, testiségre utaló szó, pláne obszcén kifejezés pedig nagyítóval sem található a regényeiben. Mivel a kráter peremén amúgy sem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet szeretne ellenőrizni: tényleg szifiliszes-e Iljics, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó latens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a szifilisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen mit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem. Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri Mozesz Blankot, korántsem büszkélkedik vele. Pravoszláv szokásoknak megfelelően keresztelték és iskoláztatása is a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhetne Marxszal, ha kigöngyölné a teljes családfát; pontosabban nem jutna eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkosrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az 1905-ös forradalmat követően, kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom illegalitásba kényszerült irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan oroszföldön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása. A pártban a bolsevik – mensevik ellentétet olykor orosz-zsidó szembenállássá egyszerűsítették, amiben Lenin semmi kivetnivalót nem talált. Esze ágában sem volt tiltakozni, amikor az általa éppen fölkarolt Sztálin (a pártban már az Öreg bal lábaként emlegették) ilyeneket írt: „A mensevik frakció – színtiszta zsidó frakció”, a „bolsevik frakció viszont: orosz frakció”, ezért „nekünk, bolsevikoknak van egy ötletünk: pogromot kéne rendezni a párton belül!”. Ha meg is mosolyogta a ravasz logikai csavart, ahogy a sárga szemű kis grúz orosszá avanzsál a mondat végére, alighanem imponált neki a zsidóellenes nekivadulás, sőt talán még tüzelte is. Sztálin a londoni pártkongresszusról írt beszámolóban jött elő a progrom-ötlettel, London legnagyobb sztárja pedig kétségtelenül Trockij volt. Nem elég, hogy zsidó, annak is látszott, s nem elég, hogy forradalmár, úgy is nézett ki. Karcsú, jóképű férfi, lobogó sörény, széles homlok, határozott arcél, villogó divatos szemüveg, ráadásul olyan karizmatikus szónok, hogy ellenfelei is fölállva tapsolják. Egyszerűen nem lehet nem zsidózni, ha az ember föl akarja venni vele a versenyt. Zsidózni kell! Lenin meg is hívatja Sztálint mindegyik kongresszusra.

 

 

A CVEKEDLI...

Mostanában szokássá vált a "tizenhatévezés". Rátaláltam egy épp tizenhat évvel ezelőtti posztra. 2010. szeptember 23-án írtam itt az Utisz Blogon. A végén majd az is kiderül, miért jutott eszembe épp most. De előbb jöjjön a tizenhat éves szöveg.  

Állítólag (legalábbis, mint a lelkiösméret bajnoka, így próbáltam elhíresztelni) azért csinálok filmet Kecskeméten (és nem a pesti, pontosabban a budai Pannóniában, ahol a korábbi filmjeimet forgatták), mert így kénytelen vagyok sűrűn hazajárni, többször, mint "amúgy" tenném, ráadásul a szülők meglátogatása nevű ceremóniát így, hivatalos útnak álcázottan könnyebb mentesíteni a formális elemektől. A ritkán hazalátogató gyereknek sütni főzni szokás, a munka közben hazaugrónak viszont elég a reformátusoktól szállított menzaebéd elharmadolása. Ma káposztás cvekedli volt a menü.  Hogy ünnepi eledel, az csak idővel derült ki. A cvekedlit ritkán sorolják a fejedelmi fogások közé, de ez a bizonyos, mai, református cvekedli alulmúlta a legszerényebb elvárásokat is. Én ímmel-ámmal, anyám rezignáltan beletörődve, apám viszont eltökélten, szinte hedonista hévvel ette, sőt szokatlan módon, még valami dicséretféleség is elhagyta a száját, amelyet a cvekedlin kívül felesége konyhai tevékenységére, illetve a spontán megvalósuló cvekedlipótló kísérletre (palacsinta) lehetett vonatkoztatni. Tudod, miért mondja? – kérdezte anyu. Hm? – sandítottam rá rosszat sejtve. Mert ma van a házassági évfordulónk.  Hát persze – nyögtem, mint aki csak udvariasságból engedte, hogy kimondják előtte azt, amit ő is épp mondani akart. És hányadik is? – A hatvanadik.  Szerencsére mindenki másképp tudta, hogy milyen fémmel szokták jelképezni ezt az évfordulót. Arany? Gyémánt? Vas? Ezen aztán (a cvekedli romok eltakarítása közben) hosszadalmasan el lehetett morfondírozni. 

Hát ennyi. És az apropó? Épp ma ötven éve vagyunk házasok. A menü? Tökfőzelék tükörtojással.

KÉT OSZLOP... VAGY HÁROM?

Huszonöt éve dőltek össze a WTC ikertornyai New Yorkban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított Manhattan látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött gimnáziumi osztálytársam, Hankó Zsuzsa, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A World Trade Centerben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén, néhány héttel a tragédia után is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, a galéria vezetője, megérted, ugye. És jövőre, amikor majd megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot! A meghívóra és a plakátra természetesen másik képem került, sőt végül ki sem állítottuk az oszlopokat. Most mégis ideteszem őket, nem csak a WTC ikertornyaira, de Hankó Zsuzsára is emlékezve.

 

A KÖLTŐK ÖNBECSÜLÉSÉRŐL

Nem tisztem állást foglalni a költő mellett, ki oly hatalmas összegért értékesítette verseit, hogy kollégái azóta is csak kapkodják a levegőt.  Egy korábbi jegyzetben már kimorgolódtam magam. A fészbukon háborgók egyike most azt állítja, hogy egy igazi költő – Petőfi Sándor nevét említi – nem lenne ilyen anyagias. Hm. Kiváló példa, de attól tartok, ebben az esetben nem a legszerencsésebb. 1849-ben Petőfi úgy ajánlotta föl a kormánynak egy versét, a kilencstrófás A honvédot ötvenezer példányban történő nyomtatásra, hogy magának érte tízezer (10 000!) pengőforintot akart. Persze a végül megkapott ötszáz is sokkal több, mint amit magyar versért eladdig fizettek. Tudtommal azóta sem ütött sok poétamarkot egyetlen versért ekkora összeg – leszámítva persze a napokban napvilágra került OJD sztorit. De most Petőfi pénzéről legyen szó.

A 10 000 pengőforint akkoriban 60–70 millió mai forint vásárlóerejének felelhetett meg, de vagyoni és társadalmi jelentőségét tekintve legalább százmilliós nagyságrendű összegnek számított. A történetet egyébként nem az ujjamból szoptam, hanem saját most megjelent regényemben találtam rá. Ide is másolom a könyv egy idevágó zaftos passzusát, aki további részletekre vágyik, a Herr Grimm úr párcsevej nyomán lejegyzett rajzos életregényét keresse.

     – 1848 nyár vége volt, vagy kora ősz talán. Lőrincz utánra gondolok, mert a dinnyepiacz már üres volt, itt az épület északi oldalánál, a kipeczkelt ágyúk mögött viszont sok ember összegyűlt. És nemcsak férfinép. Tótul, ráczul, németül trafikáltak, tán oláhul vagy gurálul is, legtöbbje persze magyarul beszélt. A kényesebb szók deákul hangzottak el, mi a magyar beszédnek akkortájt szemérmes különczsége volt, ez aztán férfitársaságban, vagy a honvédek s a pórnép között el-elmaradt s így sajátságos lett a nyelv, nem könnyen eltanulható.     

      Egy falrajzolatról akarok beszélni, mi épp ezen a falon pompázott, itt, ahol megálltunk. Von Jellasics tündöklött rajta hadvezérként, oldalán kard, fején taréjos Zweispitz kalap, ahogy húzatos gukkerén Pestet kémeli. Zsófia főherczegnő előtte térdepel, pufándlis rokolya, loknis hajfodrozat, rajongva néz a bánra föl s megdagadt phallosát, hogy a deákos névnél maradjak, csókjával illeti. A vázlatos mű legkidolgozottabb része ez volt. A szereplők mellett karakteres verzál betűkkel ott virított nevük. JELLACSICS és SOFIA FRIDERIKA, bár alig hiszem, hogy a környülállók közt lett volna egy is, ki e segítségre rászorult. Meghitt, idilli rajzolat, kár érte, hogy elveszett a többivel, mert ezidőtájt Pest városában majd mindenik napon feltűnt néhány hasonló ábrázolás kapun, palánkon, házfalon, mit sorra elmeszeltek. A hivatalos protocollum szerint a criminálmetódus ilyenkor az volt, hogy a Helytartótanács kirendelt egy képírót, hogy fölvegye a bűnjelet, vagyis a skandalum-ábrát átrajzolja egy czímeres füzetbe, hogy a további nyomozásnál a detektívek hasznára váljék, majd a kaszárnyából küldött czulágerek az ábrát mésszel eltüntették. A rendőrségtől Szemánt küldték, ki onnan volt ismerősöm, hogy kőnyomdámban volt egykoron segéd. Ügyes fiú volt, de oly lassan, álmosan dolgozott ott akkor délelőtt, hogy maradt bő időm fölvázolni magamnak is a pompás impertinencziát.

     – Megőrizte-e?

     – Itt igen – mutatott homlokára Grimm – de a történetnek koránt sincs vége még. Az álmélkodók hadából egy karcsú fiú lépett hozzám, ábrándos kék szemek, ki azzal próbálta férfibbá magát növelni, hogy szőke szakállát tekintélyesre hagyta, ez volt tán nejének óhaja, kit hírlik, kikezdtek színész körökben, hogy ágyában gyermeket tart. Rájött-e már? Ő volt Jókai. Megismert, mert németül köszönt, mit magyarul fogadtam el. Tudtunk egymásról, mi ösmeretségnek akkor még alig volt hívható. Ott voltunk a Wollgassén pénteken, így indította a beszélgetést, s hadd mondjam, elbűvölt a költeménye. Ki kéne nyomtatni föltétlenül. Próbáltam iróniát találni abban, ahogy szólt, vagy kettős értelmet a mosoly mögött, de egyiket sem vettem észre, s most, hogy sokadszorra idézem föl egykori disputánk, most sem találok ilyet, sem hangsúlyában, sem tekintetében.  A Wollgassén, a leégett német teátrum előtt a Pest ellen vonuló von Jellasics miatt opponáltak a helyi németek. A gúnydalok, spontán szónoklatok közt az egyik műsorszám az volt, hogy Paulina nővérem pár strófát Jellasics eposzomból czitált. Ötöt – hatot? Több tán nem is volt belőle meg, igaz, a meglévők sem hangozhattak végig el, mert a nép, a pesti svábok dalolni kezdték a „Zsófia, Zsófia, Metternich / Zsófia, Zsófia, Jellasics” kezdetű nótát, mit tovább idézni nem fogok, mert a falfirkálmány leírásával a mára kiporcziózott otrombaság már kimeríttetett. (…)

     – Ki kéne tehát nyomtatni a Jellasicsról szóló költeményt? Ha jól emlékszem ezt vetette föl Jókai.

     – Úgy bizony! S a kormány ponyváján osztani. Átjött a mondatán egy csepp indignáczió, mit a szájszögletbe rajzolt mosoly akkor még zárójelbe tett. Híre járt, hogy Petőfi úgy ajánlotta föl egy versét, a kilencstrófás Honvédot százezer példányban való nyomtatásra, hogy magának érte tízezer pengőforintot akart. Persze a végül megkapott ötszáz is több, mint amit magyar versért fizettek valaha. Tudtam a megzápult barátságról, arról már akkor mindenki tudott, de hogy holmi financz-kalamajka tovább büdösítette, az új volt nekem.

     – Az Életképeket, ha jól tudom együtt szerkesztették azért.

     – A kolofon szerint igen, valójában Petőfi már nem redaktált, nem is volt Pesten. Jókai csak a maga nevében ajánlotta föl, hogy Jellasics ellen írott eposzomat örömmel hozná a lap.

– Egy fordítást? Magyarra téve át?

– Ezt kérdeztem tőle én is. Inkább átszerkesztés legyen, felelte. Szíve szerint való, mit írtam, tette hozzá, de ily svarc-gelbezős napokban az én német nevem …, szóval Grimm néven nem jöhet le a költemény, az átköltő Jókai nevén viszont siker lehet.

(…)