Nem tisztem állást foglalni a költő mellett, ki oly hatalmas összegért értékesítette
verseit, hogy kollégái azóta is csak kapkodják a levegőt. Egy korábbi jegyzetben már kimorgolódtam magam. A fészbukon háborgók egyike most azt
állítja, hogy egy igazi költő – Petőfi Sándor nevét említi – nem lenne ilyen
anyagias. Hm. Kiváló példa, de attól tartok, ebben az esetben nem a legszerencsésebb.
1849-ben Petőfi úgy ajánlotta föl a kormánynak egy versét, a kilencstrófás A honvédot ötvenezer példányban történő
nyomtatásra, hogy magának érte tízezer (10 000!) pengőforintot akart.
Persze a végül megkapott ötszáz is sokkal több, mint amit magyar versért eladdig
fizettek. Tudtommal azóta sem ütött sok poétamarkot egyetlen versért ekkora
összeg – leszámítva persze a napokban napvilágra került OJD sztorit. De most
Petőfi pénzéről legyen szó.
A 10 000 pengőforint akkoriban 60–70 millió mai forint vásárlóerejének felelhetett meg, de
vagyoni és társadalmi jelentőségét tekintve legalább százmilliós nagyságrendű
összegnek számított. A történetet egyébként nem
az ujjamból szoptam, hanem saját most megjelent regényemben találtam rá. Ide is másolom a könyv egy idevágó zaftos passzusát, aki további részletekre vágyik, a Herr Grimm úr párcsevej nyomán lejegyzett rajzos életregényét keresse.
– 1848 nyár vége volt, vagy
kora ősz talán. Lőrincz utánra gondolok, mert a dinnyepiacz már üres volt, itt
az épület északi oldalánál, a kipeczkelt ágyúk mögött viszont sok ember
összegyűlt. És nemcsak férfinép. Tótul, ráczul, németül trafikáltak, tán oláhul
vagy gurálul is, legtöbbje persze magyarul beszélt. A kényesebb szók deákul
hangzottak el, mi a magyar beszédnek akkortájt szemérmes különczsége volt, ez
aztán férfitársaságban, vagy a honvédek s a pórnép között el-elmaradt s így
sajátságos lett a nyelv, nem könnyen eltanulható.

Egy falrajzolatról akarok
beszélni, mi épp ezen a falon pompázott, itt, ahol megálltunk. Von Jellasics
tündöklött rajta hadvezérként, oldalán kard, fején taréjos Zweispitz kalap,
ahogy húzatos gukkerén Pestet kémeli. Zsófia főherczegnő előtte térdepel,
pufándlis rokolya, loknis hajfodrozat, rajongva néz a bánra föl s megdagadt
phallosát, hogy a deákos névnél maradjak, csókjával illeti. A vázlatos mű
legkidolgozottabb része ez volt. A szereplők mellett karakteres verzál betűkkel
ott virított nevük. JELLACSICS és SOFIA FRIDERIKA, bár alig hiszem, hogy a
környülállók közt lett volna egy is, ki e segítségre rászorult. Meghitt, idilli
rajzolat, kár érte, hogy elveszett a többivel, mert ezidőtájt Pest városában
majd mindenik napon feltűnt néhány hasonló ábrázolás kapun, palánkon, házfalon,
mit sorra elmeszeltek. A hivatalos protocollum szerint a criminálmetódus
ilyenkor az volt, hogy a Helytartótanács kirendelt egy képírót, hogy fölvegye a
bűnjelet, vagyis a skandalum-ábrát átrajzolja egy czímeres füzetbe, hogy a
további nyomozásnál a detektívek hasznára váljék, majd a kaszárnyából küldött czulágerek
az ábrát mésszel eltüntették. A rendőrségtől Szemánt küldték, ki onnan volt ismerősöm,
hogy kőnyomdámban volt egykoron segéd. Ügyes fiú volt, de oly lassan, álmosan
dolgozott ott akkor délelőtt, hogy maradt bő időm fölvázolni magamnak is a
pompás impertinencziát.
– Megőrizte-e?
– Itt igen – mutatott
homlokára Grimm – de a történetnek koránt sincs vége még. Az álmélkodók hadából
egy karcsú fiú lépett hozzám, ábrándos kék szemek, ki azzal próbálta férfibbá
magát növelni, hogy szőke szakállát tekintélyesre hagyta, ez volt tán nejének
óhaja, kit hírlik, kikezdtek színész körökben, hogy ágyában gyermeket tart.
Rájött-e már? Ő volt Jókai. Megismert, mert németül köszönt, mit magyarul
fogadtam el. Tudtunk egymásról, mi ösmeretségnek akkor még alig volt hívható. Ott
voltunk a Wollgassén pénteken, így indította a beszélgetést, s hadd mondjam,
elbűvölt a költeménye. Ki kéne nyomtatni föltétlenül. Próbáltam iróniát találni
abban, ahogy szólt, vagy kettős értelmet a mosoly mögött, de egyiket sem vettem
észre, s most, hogy sokadszorra idézem föl egykori disputánk, most sem találok
ilyet, sem hangsúlyában, sem tekintetében.
A Wollgassén, a leégett német teátrum előtt a Pest ellen vonuló von
Jellasics miatt opponáltak a helyi németek. A gúnydalok, spontán szónoklatok
közt az egyik műsorszám az volt, hogy Paulina nővérem pár strófát Jellasics
eposzomból czitált. Ötöt – hatot? Több tán nem is volt belőle meg, igaz, a
meglévők sem hangozhattak végig el, mert a nép, a pesti svábok dalolni kezdték
a „Zsófia, Zsófia, Metternich / Zsófia, Zsófia, Jellasics” kezdetű nótát, mit
tovább idézni nem fogok, mert a falfirkálmány leírásával a mára kiporcziózott
otrombaság már kimeríttetett. (…)
– Ki kéne tehát nyomtatni a
Jellasicsról szóló költeményt? Ha jól emlékszem ezt vetette föl Jókai.
– Úgy bizony! S a kormány ponyváján osztani.
Átjött a mondatán egy csepp indignáczió, mit a szájszögletbe rajzolt mosoly
akkor még zárójelbe tett. Híre járt, hogy Petőfi úgy ajánlotta föl egy versét,
a kilencstrófás Honvédot százezer
példányban való nyomtatásra, hogy magának érte tízezer pengőforintot akart.
Persze a végül megkapott ötszáz is több, mint amit magyar versért fizettek
valaha. Tudtam a megzápult barátságról, arról már akkor mindenki tudott, de
hogy holmi financz-kalamajka tovább büdösítette, az új volt nekem.
– Az Életképeket, ha jól tudom együtt szerkesztették azért.
– A kolofon szerint igen, valójában
Petőfi már nem redaktált, nem is volt Pesten. Jókai csak a maga nevében
ajánlotta föl, hogy Jellasics ellen írott eposzomat örömmel hozná a lap.
– Egy fordítást? Magyarra téve át?
– Ezt kérdeztem tőle én is. Inkább átszerkesztés legyen, felelte.
Szíve szerint való, mit írtam, tette hozzá, de ily svarc-gelbezős napokban az én
német nevem …, szóval Grimm néven nem jöhet le a költemény, az átköltő Jókai
nevén viszont siker lehet.
(…)