avagy lábjegyzet egy sakkpartihoz
2017 – nem csak a száz éves piszoárt fogjuk
ünnepelni (Marcel Duchamp: Fountain,
1917), de jubileuma lesz a NOSZF-nak is (a gyöngébbek kedvéért: Nagy Októberi
Szocialista Forradalom), ideje hát, hogy elkezdjünk készülni.
Történelmi fikció – így szokták felcímkézni a Borda Kiadónál 2015-ben megjelent regényemet,
a Sakkparti a szigetent, holott a
könyv szereplői többnyire valóságosak és a velük történt események zöme annyira
igaz, hogy fényképen, sőt fényképeken is meg lettek örökítve. Aki elolvasta a
könyvet, az persze tudja, hogy abban épp a fotográfiák válnak a valóság
meghamisításának legfőbb eszközévé, de most nem a könyvről és nem is a hírhedt fotókról
akarok írni, csupán az egyik mellékszereplőről, ráadásul egy olyan részlet
kapcsán, amely végül nem került be a regénybe.
A helyszín Capri, az időpont 1908 áprilisa. Az
itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak
a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és
érdekes alakja is. Itt szerkeszti Akademos
című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen
báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött
Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Salome
iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke.
Rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos
Castellammaréból egy görbe lábú egzaltált kicsi festő is, hátára kötözött
hatalmas festőládájával hogy „életnagyságú tájképeihez” témát keressen. Hazájában
Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore – mutatkozott be a
helyieknek, de olykor már Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának is
nevezte magát. Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul (rossznyelvek
szerint, a magyarnál is jobban) így szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik
persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy
Raffael legyőzőjét tisztelhetik benne. Túl van szárnyalva – hajtogatta. Pobezsdennij!
(Állítólag ekkor pattant ki Alekszandr Bogdanov egyik híres paradoxonja: „ha
Raffaello élne, most forogna a sírjában”.) Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című
képét, amelyet manapság Tengerparti
sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként
tartanak számon. Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő
színes papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: – Bánja-e, ha lerajzolom a
madarát? Gorkij nem bánta. Loretta, az Amerikából hozott beszélő papagáj
egyébként fontos dramaturgiai funkciót kapott regényem elején és végén, így
kapóra jött, hogy legalább egy rajz erejéig a könyv közepe táján is
felbukkanjon. A Csontváry-életműben több madár ábrázolat is van, nem vállaltam
tehát túl nagy kockázatot azzal, hogy elképzeltem, hogyan skiccelne föl egy
papagájt, sőt hogy minél hitelesebben tudjam megírni a dolgot (a könyvben a 101.
oldalon találhatják), magam is készítettem néhány papagájrajzot Kosztka mester
modorában.
Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is
lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog. Sok
fénykép megmaradt a Caprin élő íróról, aki majdnem mindegyiken fehér
napellenzős tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry képen, a Sétalovagláson is látunk egy fehér tengerészsapkás
lovast. Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon
különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos
oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú
orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár. Hogy
ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos ez a potomság egy
kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij
vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták. A kiváló
művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek
elhívatott Csontváry az állatövi jegyek megszemélyesítőjeként festette rá a képre
tíz lovasát. Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között (úgy is
mondhatnám, regényem szereplői közt) Gorkijban a Kost, Lunacsarszkijban a
Nyilast, Bazarovban az Oroszlánt, Bogdanovban Szűzet, Peskovban a Mérleget és
Marija Andrejevában a Rákot? Biztosan. Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És
természetesen azonnal észrevette Leninben a Bikát.
De vissza a könyvemben lerajzolt papagájhoz. Ha
már meg volt Loretta rajza – hadd mondjam úgy, elkészítettük Csontváryval – a provenienciával
is törődnöm kellett. Úgy prognosztizáltam, hogy a vázlatos rajz előbb-utóbb fel
fog bukkanni a még csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban. Na jó, erre
azért ne vegyenek mérget, csak képzeljék el. Szóval, ha létezett volna az a
bizonyos Lorettát ábrázoló Csontváry-rajz, és a rajzot Gorkijnak ajándékozta
volna a festő (vagy az ekkoriban még rendkívül nagyvonalú író megvette volna a
csórónak látszó magyar festőtől) és több költözködése során meg is őrizte volna
azt, akkor most ott kellene lapulnia valahol a moszkvai Gorkij Archívum Malaja Nyikickaja utcai szecessziós palotájának
valamelyik raktárszobájának valamelyik fiókjában.
Feltételezhető, hogy ugyancsak Moszkvában van,
ott lappang valahol Csontváry Leninje is. A festő majdnem-főműve. Igen, az
életmű csúcsa lett volna, ha elkészül a Nagy
Apoteózis. A művészettörténet A
magyarok bejövetele címen tartja számon a ma már csak egyetlen rosszminőségű
reprodukció alapján tanulmányozható sokalakos szénrajzot, amelynek egyik főszereplőjéről
azt sejtem, magát Lenint ábrázolja. Dehogy sejtem, állítom, elvégre nem
művészettörténeti disszertációt írok, hanem egy regény fejezetét szerkesztem
(ráadásul egy regény kimaradó fejezetét), szóval a tétel a következő: Csontváry
Kosztka Tivadar magyar festő a Caprin időző orosz emigránsok között találkozott
Leninnel, le is rajzolta, és a rajz alapján később bekomponálta őt A magyarok bejövetele címmel tervezett
panorámaképe szénvázlatába. Odarajzolhatta volna persze a korabeli újságok
fényképei alapján is, hiszen például Ferenc Józsefet is lemásolta (azt a
fotóját, amelyen éppen hadüzenetet fogalmaz Szerbia ellen), neki azonban
megvolt Lenin első kézből, ha tetszik személyesen is. Tudomásunk szerint Lenin
kétszer is megfordult Caprin, először 1908 áprilisában azon az irodalminak
nevezett, ám nagyon is politikai színezetű összejövetelen vett részt, amelynek
során sakkasztalhoz ült Alekszandr Bogdanovval, hogy jelképesen eldöntsék, ki
legyen a bolsevik párt első embere (a játszma alakulásáról, a kibicelő
kommunistákról valamint a világtörténelemről szól a fentebb már emlegetett Sakkparti a szigeten), másodszor 2010
nyarán, júniusban jár ott, ekkor már inkább kikapcsolódni jött, vagy talán jutalmazni
magát, hogy az elvesztett parti dacára, vagy épp folyományaként Bogdanovot
sikerült kiütnie a politika sakktáblájáról. Csontváry Caprin készült festményét
is 1908-ra szokták datálni, vagyis valószínűbb, hogy Lenin első látogatásakor
találkoztak (nincs tudomásunk róla, hogy a festő 1910-ben visszatért volna
Caprira).
Csontváry igencsak komolyan vette a 19. század
végén oly divatossá lett kifejezést, plein
air (még ha nem is pontosan azt értette rajta, mint a francia
impresszionisták, ő inkább a Napút szinonimájaként használta a kifejezést), és
képeit amennyire csak lehet, a szabadban, az egzotikus helyszíneken festette
meg. Esetünkben ez annyit tesz, hogy hosszú
időt töltött a szigeten, a Faraglioni-sziklák előtti partszakaszon, ami pár
száz méterre van csupán a Villa Blaesus-tól,
Gorkij körpanorámás villájától, és mivel minden visszaemlékezés szerint elég
feltűnő jelenség volt, nem csak ő figyelhetett föl az oroszokra, hanem azoknak
is föl kellett figyelniük őrá. És ott volt ugyebár a jókora méretű kép: 70 x
170 cm, amit nehéz lett volna nem észrevenni. A papagáj miatt Gorkijt már jól ismerte
és szemet szúrhatott neki az író társaságában megjelenő hegyes szakállú kopasz ismeretlen
is, vagy talán az kérdezett rá, ki ez a különös alak, aki ilyen érdekes
akcentussal töri az orosz nyelvet? Lenin (inkább Uljanovként mutathatták be) valószínűleg
nem volt olyan szolgálatkész modell, mint Gorkij madara, és ahogy a fotózásnak,
úgy a rajzolásnak sem örült, konspirációs alapkövetelménynek tartotta, hogy
minél kevesebb dokumentum maradjon róla, ezért, ha nem is akadályozta meg
Csontvárit egy-két gyors kroki felvázolásában, de modellt biztosan nem ült egy
portréhoz.
1908-ban a magyar festőnek természetesen nem
lehetett fogalma arról, hogy a férfiből, akit lát, hamarosan a világtörténelem
legfontosabb alakítója válik, noha a köré sereglő, őt sleppként követő oroszok viselkedéséből,
az olykor szeszmámorban túljátszott metakommunikációból már sejthette volna, nem
akárki az illető. Csontváryt akkor még nem a hírnév, hanem a karakter érdekelte
– és legfőképp a szemek. Az a lenini
tekintet izgatta, amely mindenkit lenyűgözött, de amelynek szuggesztivitását
sem az objektivitásukkal dicsekvő fényképészek, sem az idealizálásra bíztatott
festőművészek nem tudták úgy megörökíteni, mint ő. Lenin szemeiről, a lenini
nézésről könyvek szólnak, szinte minden kortársi memoár a tekintet elemzésével
kezdődik. … ravaszkásan csillognak, de
beszéd közben elkomorulnak és szinte hipnotizálóvá válnak. Lunacsarszkijt
annyira megdelejezték Lenin szemei, hogy még a Vezér halála után sem sikerült
kivonnia magát a hatásuk alól. Bertrand Russell így emlékezett: Közelről néz a látogató arcába, egyik szemét
úgy csavarva föl, hogy annak átható ereje is a másik szemben koncentrálódjék. H.
G. Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét fölfelé, a
másikat lefelé fordítja. Emil Ludwig, aki szintén már a Kreml uraként
interjúvolta meg Lenint, a két szem különböző irányú mozgását vette észre: amikor faunszerű arcában összébb szűkül az
egyik ferdevágású tatárszem, amelynek mélyén gunyorosság és harci kedv
tanyázik, akkor a másik szemének átható ereje gyarapodni látszik. Louise
Bryant szerint akire összehúzott pici
tatár szemeivel ránéz,… az képtelen ellenkezni vele. Az utánozhatatlan szemek miatt hiúsult meg a
gondosan kimunkált titkosszolgálati terv, hogy tudniillik az elfogott Lenin
helyett egy hasonmását engedik szabadon, és a lemásolhatatlan tekintet miatt
kellett 1924. január 21-én beismerni Lenin halálát, holott egy ügyes utánzóval
akár át is lehetett volna vészelni a hatlami harcok hosszú interregnumát. A
szemeibe bele lehetett szeretni, legalábbis Inessa Armand szerint, akit az
eleven szemek, a belőlük sugárzó önbizalom és a személyiség félelmet keltő
jelenléte babonázott meg (eleinte
rettenetesen féltem magától… – kezdi a szerelmét beismerő levelet a négygyermekes
édesanya); és a szemeit meg is lehet gyűlölni, legalábbis Ariadna Tyrkova
szerint: Gonosz ember volt, és a szemei
gonosz farkasszemek voltak. Nyilván a szűk, ferde szemnyílás és az átható
tekintet miatt asszociált farkasszemre az írónő, meg persze a szemgolyó barna
színe miatt, amiről Kuprinnak egy másik állat jutott eszébe: Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem a
szemét egyfolytában… ami a legmeglepőbb, az a színe. Tavaly nyáron a párizsi
állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre
megvan Lenin szeme színe! A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek
tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, Leniné viszont szúrósabb és kék
szikrák pattannak elő belőle. Hát ezeket a különös, hipnotikus szemeket,
ezt a lenini tekintetet sikerült megmutatnia Csontvárinak a Bejövetel szénvázlatán. Elraktározta a
képet, majd’ egy évtizeden át hordozta magában, várta az alkalmat, hogy
kivetüljön, aztán amikor 17-ben tele lettek az újságok az Új Vezér fotóival, a
homlokára csapott: igen, ismerem őt, kiáltotta és odarajzolta rögvest, úgy,
ahogy emlékezett rá, öltöny, nyakkendő, fehér ing, egy rá csodálattal
visszanéző törpe teve hátára. Alighanem a szemek, a különös tekintet alapján
szokták önarcképnek hinni a Bejövetel
tevegelő figuráját, mert való igaz, a kopasz fej és a hegyes szakáll mellett
Csontváry arcának is a szemek adták karaktert, a nézése volt a
legjellegzetesebb tulajdonsága.
Ahhoz persze, hogy biztosak legyünk a
dolgunkban, nem elég a formai hasonlóság, tudnunk kellene, hogy mit keres Uljanov-Lenin
egy magyar történelmi pannón. Csontváryt ösztönösen vonzották a spirituális
áramlatok, majd tudatosan is kereste a kapcsolatot velük. Érdeklődött a XIX.
század második felében népszerűvé váló és belső megújuláson áteső okkultista
mozgalmak, az alkímia, a szabadkőművesség és a rózsakeresztesség iránt is, de
leginkább a teozófia izgatta. Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor felhagyott a
gyógyszerészettel és angyali elhívásra festővé vált, gácsi patikáját épp egy
teozófus bérlőre bízta, akitől aztán útmutatást kapott a továbblépéshez, sőt
alighanem szakirodalmat is. Hallott például a Teozófiai Társaságot létrehozó Jelena Blavatszkajáról és megtudta,
hogy leginkább az orosz értelmiség körében terjednek a tanai. Nem is tévedett,
amikor Gorkij és Bogdanov és Lunacsarszkij előtt kiejtette a szót,
„teoszofija”, azok rögvest fölkapták a fejüket. Igen, a szlávosan hangsúlyozott
szó egyszerre varázskört rajzolt a kis magyar köré és új barátai rögvest
rázúdították különös tanaikat, a kozmizmust, a messianizmust, az empiriokriticizmust.
Talán az istenépítés tana lehetett az, amit többé-kevésbé felfogott, azt is
csak azért, mert többször elismételték: istencsinálás, istenteremtés,
istenépítés …, érti Kosztka úr: bogosztroityelsztvo.
Bo-go-sztro-i-tyel-sztvo. (Bogdanov: Isten nyilvánvalóan létezik, elvégre nem
lehet olyan megátalkodott, hogy elhitesse velünk a létezését, ha nem is létezik.)
1917-ben, amikor a budapesti lapokban is
elkezdtek feltünedezni a Lenin portrék, úgy képzelte Csontváry, hogy végre elérkezett
a bogosztroityelsztvo kora. Aligha
derült ki számára, hogy a Caprin megismert sok istencsináló okkultista közt épp
Lenin volt a kakukktojás, hogy pont azért utazott a szigetre, hogy felvegye a
harcot a párt idealista elhajlói ellen, azt meg pláne nem tudhatta, hisz a
politikában naprakész kortársak előtt sem volt még világos, hogy a szigeten
megismert forradalmárrá lett emigránsok zöme 17-re kigyógyult az ezotériákból. (Talán
csak Bogdanov tartott ki: az empiriokriticizmusról terjesztett sok hazugságnak
a fele sem igaz.) De csodáljuk-e, hogy Csontváry messiást látott Leninben,
amikor az egyik első kezébe akadó újságban, az Est karácsonyi számában is (1917. december 25.) Új Megváltóként dicsőítették (Pásztor
Árpád Lenin című költeménye). A
magyar újságokban megjelenő első Lenin képek alapján nem is volt olyan könnyű
azonosítania egymással a Caprin lerajzolt férfit és a forradalmárt. Tudomásunk
szerint a legelső Magyarországon publikált Lenin-képek szintén rajzok voltak, az
egyik a Mátyás diák című élclap 1917.
november 18-i számának címoldalán, a másik pedig a Bolond Istók ugyanaznapi számának egy belső lapján jelent meg.
Mindkettőt Jeney Jenő Béla rajzolta. A Mátyás
diák címlapján a viszkit ivó John Bull (Anglia jelképe a 18. század óta) és
a vodkázó Kerenszkij közt egy torzonborz, körszakállat viselő muzsik csap az
asztalra, aki gimnasztyorkája felirata szerint maga Lenin. A Bolond Istók karikatúráján is ugyanők
vannak, ugyanúgy néznek ki, csakhogy ott Lenin egy lovon ül és olajágat lenget.
1917. december másodikán, szintén a Bolond
Istók közölt egy szignó nélküli rajzot (címe: Az antant aszfaltbetyárai), amelyen az
Oroszországot jelképező leányzó támadóit (Wilsont és John Bullt) elijesztő bunkósbotos
szikár alak kabátjára szintén a Lenin név van írva. A következő kép is
karikatúra, a Mátyás diák december
negyediki számában jött, a címe Betlehem.
A jászolban fekvő kisdedet – a Békét – két pásztor imádja, Trockij és Lenin. Ezen
már karakteresebbek a szereplők, Trockijon ott a jellegzetes csiptető és Lenin
állán a hegyes kis szakáll, bár az azonosítást némileg nehezíti, hogy
mindketten jókora kucsmát viselnek. Két nap múlva, az Érdekes Újság december hatodiki számában ugyancsak kucsmás (usánkás) portré jelent meg Leninről, az
alkotó itt sincs megnevezve, valószínűleg külföldről átvett kép, orosz művész
munkája lehetett. Szintén az Érdekes
Újságban, a december 26-i számában Az
orosz forradalom karikatúrákban című cikk illusztrációjaként jelent meg egy
egészalakos Lenin rajz, amely már többé-kevésbé felismerhetően mutatta a férfit,
akivel Csontváry Caprin találkozott. Aztán december 30-án a Képes Újságban megjelent az első fénykép
is. Szembenézőn, nyakkendősen, szakállasan és kopaszon, úgy, ahogyan megismerte.
Ha voltak is kétségei, aznap eloszlott mind.
Csontváry tehát lelkesedett a cár ellen
föllépő, ezért szerinte a Monarchia pártján álló és kezdetben a magyar
újságokban is pozitív hősként ábrázolt Leninért, a várva várt sámán képét
vetítette rá, a Lángész, a Tekintély és a
Pozitívum című írásaiban megjövendölt „nagyarányú kibontakozás”
letéteményesét látta benne, Attila inkarnációját, a „Keleti Fényt”, akiben ott
van a „világteremtő energia”, ami e korcs emberiség megváltásához
szükségeltetik. Hogy ezeken kívül mit látott még Leninben azt ugyan nem
részletezte, de a forradalom vezetéséhez nyilván ugyanazok az ihletett
tulajdonságok szükségeltetnek, mint amelyek a csataképfestéshez, és ezeket
pontosan sorra veszi az isteni zsenialitás meglététől, a bölcselettel történt
felruházottságon át a napszín skálájának ismeretéig. „A csataképfestés versenyre hívja a nemzeteket, reméljük azonban, hogy
ez a verseny lesz az utolsó, amely az Isten igazát lesz hivatva tolmácsolni,
hivatva lesz az Istent igazolni.”
Tudomásunk szerint a Magyarok bejövetelének csupán a kartonja készült el, a Feszty-körképpel versenyző nagy panoráma
megfestésére már nem maradt ideje a Leninnél 17 évvel öregebb Csontvárynak. Feszty
Árpáddal az 1908 novemberében a városligeti Iparcsarnokban
rendezett kiállításán ismerkedett meg személyesen, akkor merült föl benne
először egy „történelmi hosszúkép”, talán egy két végén összeérő körpanoráma
gondolata. A kép eszméjét hosszan érlelte, jelképesebb üzenetet szánt neki,
mint a történelmi hűséget szem előtt tartó Feszty szánt a sajátjának. A „kettős
honfoglalás” elméletét előlegezte meg azzal, hogy a hun vezért, Attilát is
szerepeltette a képen, az alakok fölött lebegő kardos turullal pedig eleve a
mítoszok szférájába utalta a látomást. 1917-ben, az Oroszországból érkező hírek
hatására döntött úgy, hogy újra elő kell vennie a kompozíciót, ekkor rajzolta a
képre Lenint, vagy alakította át Lenin-portrévá a tevén ülő alakot. Lehel Ferenc a saját kezével fixírozta le a
hatalmas szénrajzokat, a Magyarok bejövetelét és a Zsidók panaszfalát –
megmentve ezzel a teljes szétkenődéstől –, mielőtt a Városháza udvarán
kiállították volna – emlékezett vissza a Csontváryt felfedező egyik első
műkritikus lánya. A
visszaemlékezésben említett alkalmi kiállítás a pesti Városháza udvarán volt 1921-ben, a több papírlapból összeragasztott és a
visszaemlékezés szerint addig lefixálatlan szénrajzot ott fotóztatta le Gerlóczy
Gedeon a többi nagy képpel együtt, mert a méretük miatt csak szabadtéren
lehetett őket lefényképezni. A Bejövetel
alól kilátszó kövezet és egy belógó ablakkeret alapján saccolhatók meg a rajz
méretei: kb. 6 x 3 méteres volt a karton. A fotón már meglehetősen rossz
állagúnak tűnő rajz talán az idők során megsemmisült, talán a felszabadító
szovjet seregek kárpótlásként vitték magukkal Budapest ostroma után (higgyük-e,
hogy azért, mert felismerték rajta Lenint?), de azt sem lehet kizárni, hogy még
mindig a Nemzeti Galéria valamelyik raktárában, a sok beleltározatlan paksaméta
egyikében porosodik. Ki tudja?
Valahogy idekerült még egy mondat a regényből,
a Sakkparti a szigetenből, s ha már
itt van, maradjon. „Az
elbeszélő kipottyan szerepéből, s azon kezd morfondírozni (valójában már régóta
ezt teszi), hogy érdemes-e vajon keresnie a határvonalat az „így esett” és az
„akár így is eshetett volna” között, és azzal biztatja magát (meg persze azzal
nyugtatja az olvasót), hogy olykor a fikció kacskaringós passzázsai biztosabban vezetnek el oda, ahová a valóság is tart; vagy ahová tartania
kéne. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis azok
regényes összegubancolása révén valósulhat meg.”
