A JÖVŐ HÉTEN ...

... június 21-én, szerdán kezdődik a KAFF, vagyis a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. A fesztivál keretében nyílik meg délután 5-kor a Hírös Agórában a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Gyulai Líviusz kiállítása, címe: Mesék álló- és mozgóképeken, a kiállítást rendezte és megnyitja Orosz István.

A Magyar versenyprogram (Rövidfilm 1.) keretében a Hírös Agóra színháztermében az este 7-kor kezdődő programban mutatják be Keresztes Dóra új filmjét: Világnak virága, virágnak világa.

Horkay István és Orosz István új filmjét az Albrecht Dürer rinocéroszát az Európai versenyprogram (TV-speciál) keretében június 22-én, csütörtökön 4-kor az Otthon moziban vetítik.

Június 23-án, pénteken 3-kor a Hírös Agóra Kulturális és Konferencia Központ 32-es termében Orosz István Szent Rinocérosz gyermekei című új könyvét (Typotex Kiadó) Annaida és a szerző mutatja be.

24-én, szombaton 6-kor nyílik Tiszaföldváron, a Tiszazugi Földrajzi Múzeumban Szilassi Lajos és Orosz István kiállítása Eleven szellem címmel. Ugyanott, a tiszaföldvári múzeumban este 9-től válogatást mutatnak be Orosz István animációs filmjeiből. Ez a program már része a “múzeumok éjszakájának”.

A múzeumok éjjelén Budapesten, a Műcsarnokban is bemutatják Horkay István és Orosz István új filmjét az Albrecht Dürer Rinocéroszát. A Műcsarnok honlapja szerint fél 7 és 8 óra között az előadóteremben lesz a vetítés. Huhhh ....

ANNAIDA 30

When I’am sixty four,

Te épp harminc leszel;

Már tudod, mit, mikor

És hogy miért teszel.

When sixty four you are,

Költs te is majd nekem

Egy versikét, habár

Lehet, hogy megeszem.

A KAFF OLDALVIZEIN

Június 22-én, szombaton lenne 100 éves Weöres Sándor. A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál a Holdasfilm vetítésével tiszteleg a költő emléke előtt. Weöres Holdaskönyve alapján Keresztes Dóra 1979-ben készítette a filmet, ez volt a legelső animációja (Weöres Pásztor Bélával együtt írta a Holdaskönyv verseit és Keresztes Orosz Istvánnal együtt rendezte meg belőlük a Holdasfilmet). A június 22-én délután 4-kor a kecskeméti Otthon Moziban kezdődő programban a Holdasfilm mellett Keresztes Dóra több animációját is levetítik: Aranymadár (1989), Garabonciák (1985), Mosolygó szomorúfűz (2001), Egyedem-begyedem (2005), Álommalom (2009), De profundis (2002).

Aki ennél is többet akar tudni, ide kattintson!

A 2011-es KAFF-on már sok külföldön élt magyar művész elfeledett animációs filmjét levetítette Orosz Márton. Az eltelt két évben tovább kutatott és a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően rábukkant több olyan kiváló alkotásra, amelyet Magyarországon még soha nem mutattak be.

Szenzációnak ígérkezik Orosz Anna Ida felfedezése is, a Tihanyi rege. A film forgatókönyvét maga Mészöly Miklós írta és Macskássy Gyula rendezte volna. A figura- és látványtervek, valamint fázisrajzok elkészültek, de a film végül csak terv maradt, mivel a cenzúra politikailag haszontalannak minősítette. A „felfedezés” egyébként szerepel az Anna és Marci által szerkesztett új Macskássy albumban is, amelybe természetesen belekukkanthatnak majd, akik eljutnak Kecskemétre. (Június 19-23., Sheraton / Brillante)

Lesz egy másik könyvbemutató is, Orosz István Válogatott sejtések (Typotex) című könyve ürügyén Füzy László a Forrás folyóirat főszerkesztője és a szerző (aki mellesleg a fesztivál zsűrijében is fontoskodik) cserélnek majd eszmét arról, amit az alcím állít, hogy tudniillik „a tojás volt előbb”. (Sheraton / Grandioso - Jún. 21. 15:00)

Azért ne tessenek megijedni, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nem egy családi vállalkozás, a fő programok nem róluk (rólunk) szólnak, azok ott vannak az igazi szájtokon, és például ide kattintva elérhetők.

"MERICA" IN ELLIS ISLAND

Az 1880 és 1914 közti idők nagy közép-európai kivándorlási hullámáról „Merica” címmel kiállítást szervezett a New York-i horvát konzulátus. A kiállítás helyszíne Ellis Island szigete, az a Manhattan előtti apró földdarab, ahová az Európából indult nagy óceánjárók megérkeztek. A kiállítás egyik eseményeként bemutatják  az 1984-es Ah, Amerika! című animációs dokumentumfilmemet is. A vetítés június 28-án délután 3-kor kezdődik. Köszönet a Magyar Kulturális Központ remek stábjának, és Annaidának, aki angol feliratokkal látta el a filmet. (Sajnos személyesen nem leszek ott a vetítésen, mert Mexikóban vagyok, ahol egy grafikai workshopot vezetek.) 

Egyébként Annaida tanulmánya a kivándorlásról szóló dokumentumfilmekről itt olvasható.
Itt pedig részletesebb információk az Ellis Island-i kiállításról és a filmvetítésről.

NOVEMBERI PROGRAMOK

Bocs, hogy elfelejtettem írni a KEDD Filmstúdió filmklubjáról, amely keddenként a KINO moziban szokott lenni,  és a tegnapi kedden hármasban (Anna Ida, Haris Laci és én) beszélgettünk aktuális és avitt animációs problémákról.  Azzal igyekszem jóvátenni a dolgot, hogy jóelőre jelzem, mi várható és hova invitálom  szeretettel az Utisz webnapló olvasóit.  A Győri Könyvszalon programjában 11-én, pénteken 2-kor, az ottani Nemzeti Színház épületében a Követ és a Fáraó című könyvet mutatjuk be Votisky Zsuzsával. 16-án, szerdán 3 körül a MOME dísztermében Kálmán Tiborra emlékező szimpózium kezdődik, amelyen én is megpróbálom felidézni személyes emlékeimet Tiborról. Ugyanezen a napon Rabindranath Tagore születésének 150. évfordulója alkalmából a budapesti Indiai Nagykövetség galériájában magyar művészek közös kiállítással tisztelegnek a költő emléke előtt. 18-án, pénteken, Szegeden, Kass Janó Galériájában Keresztes Dórával nyílik közös kiállításunk, amely kiállítás főleg a rajzfilmjeinkről fog szólni.  Egy kicsit távolabbi ügy, de hátha elfelejtem, 23-án este 6-tól a Műcsarnokban szintén a Követes könyv kapcsán tartok egy előadást, és 25-én, pénteken este 7-kor (!) a Forrás Galériában, ami Budapesten, az Oktogonnál van, önálló kiállításom nyílik. A megnyitón Jankovics Marci szónokol majd.

10. KAFF

Június 15. és 19. közt tizedik alkalommal kerül megrendezésre a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. A részletes program a fesztivál honlapján olvasható. Nem csak a szokásos kérkedés okán, de mert többen kérték, sőt egyesek talán számítanak is rá, néhány eseményre külön is felhívom a figyelmet.  

A Sakk! című új filmem a versenyprogram részeként június 15-én, szerdán este, a 7:30-kor kezdődő vetítésen megy. Színhely a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ (leánykori neve: Erdei Ferenc Művelődési Ház) színházterme.

Ugyanott másnap (16-án, csütörtökön) délután 5-kor egy kb. másfélórás retrospektívnak nevezett válogatást mutatnak be régebbi animációimból. A vetítésre kerülő filmeket Annaida válogatta: A sótartó felé (1978), Az idő látképei (2004), Vigyázat lépcső! (1989), Álomfejtő (1980),  Arcok (1998), Ah, Amerika! (1984).

Pénteken (17-én) este 9-kor a Cifrapalotában (hivatalosabban: Kecskeméti Galéria) kiállításom nyílik Arcképek címmel. A megnyitó után, ha lesz érdeklődés, tárlatvezetést is tartok. A kiállítás egyébként egészen augusztus 7-ig nyitva lesz.

Szombaton (18-án délelőtt 11-kor a Kulturális és Konferencia Központ 32-es számú termében A Követ és a fáraó című könyvem bemutatójára kerül sor (a beszélgetést Votisky Zsuzsa, a Tipotex Kiadó igazgatója vezeti).
A fesztivál épületében lesznek kiállítva azok a plakátok, amelyek a KAFF diákpályázatára készültek, köztük természetesen több AMIs hallgató munkája.

EGÉSZNAP

Diplomaosztás az Eltén: a képen Annaida látszik a bölcsésszé válás pillanatában. Hurrá! (Mint látható, a dékánok nem teljesen egyformák minden egyetemen.) Díszebéd a Centrálban (mérsékeltebb hurrá:-(. Baráth Feri kiállítás a Budapest Galériában, aztán a szomszédban, a Kolta Galériában Szelényi Karcsi koronafotói. Ott beszélgetés is van, a kérdező Haris Laci. Kiderül, Karcsi többször végigfotózta a koronát, ismeri töviről hegyire, de egyszer sem próbálta föl. Sebaj, azért így is király a fotósok közt. Na persze Baráth is a plakátosok közt. A megnyitója szövegét mindenesetre idemásolom, hátha valaki későn ért oda.

Plakát(h)-barát(h)ok

Belátom, nem éppen szokvány dolog egy plakátművész kapcsán az elefántcsonttornyot emlegetni. Pedig milyen jól vizualizálható: elefántcsont-hirdetőoszlop. Persze csak ártatlan gondolatkísérletről van szó, vagyis állatvédők, nyugi, az elefántcsont-plakát-tornyot csak elképzelem: klasszikus arányok, szépséges szimmetriák, hűvös elegancia. Inkább széles, mintsem égbetörő, mert Baráth-plakátoknak lesz, s Baráth Ferenc, mint tudvalevő a fekvő formátumok nagymestere. Tehát az elefántcsonttoronyság, a plakátság és a barát(h)ság, hogy komoly megnyitóhoz illően fogalmi területre terelődjék a szó. Erről a háromról kellene értekezni, s ha valaki köztük ellentmondást sejdít, egyelőre az sincs ellenemre. Azt remélem, ha e hármasságban rejlő paradoxont sikerül megvilágítanom, majd feloldanom, nagyjából kész is van a megnyitó és jöhet a pezsgő, a pogácsa, a csevej.

A plakát és az a bizonyos rendszer, amelyben oly sokáig élnünk adatott (a nevét most nem mondjuk ki a médiatörvénytől vezérelt öncenzúra miatt), szóval a plakát és a rendszer, ők ketten oly szép szimbiózisban éldegéltek együtt, hogy hajlamosak voltunk azt képzelni, ők tulajdonképpen egy. Sőt maga a század is, merthogy úgy lett adagolva a főiskolás katedrákról, kinek Belgrádban, kinek Budapesten, hogy a plakát a 20. század művészete. Szóval nem a 21-é. Nyilván. Utoljára talán a 89-es nagy jövés-menésben volt érezhető, hogy tétje van annak, amit az utcai plakátok beszélnek, legalábbis akkor azt hittük.

Az azóta eltelt időszakra erősen rányomta bélyegét a merkantil grafika pénz illatú burjánzása, illetve a szakmai értékeket átrendező digitális forradalom. A hagyományos plakát az utcáról visszaszorulóban van, többnyire a kiállítótermek falain jelenik meg, hisz lettek az információ továbbításnak gyorsabb és praktikusabb eszközei. Az elektronikus médiák ábrázata egyre internacionálisabb, s a stílusjegyek alapján nem nagyon lehet eldönteni a tervező grafikai alkotásokról, hogy a világ mely táján készültek, ki készítette őket, sőt olykor azt sem, miért.

Akad azonban, akinek, történjen bármi, fontos a plakát. Az a nagypárnahuzatnyi nyomtatott papír is, de méginkább az a gondolkozási forma, ami a plakátot jelenti. A gondolat képpé fordítása, az egyértelmű fogalmazás, az emblematikus tömörítés, a meglepetés, a megállítás, a formák, a ritmusok, a kontrasztok, a kevés, dekoratív szín használata meg ilyesmik. Nem folytatom, nézzenek körül. A megnyitó közben is szabad. A Baráth-plakárokról beszélek, a plakát-barátokról és persze a plakátok Ferencéről, aki fütyül arra, hogy a műfajon túllép az idő. Ő meg túllép e mai kocsmán. Műhelye plakátmagányban a falragasz grand arttá manifesztálódik. És tovább. Hát ennyit az elefántcsonttoronyról.

Persze, ha már itt vagyunk, s ha láthatunk régi Baráth plakátokat, észre kell vennünk valami mást is. Ezek a munkák valaha pontosan meghatározott feladatot töltöttek be. Funkcionáltak. Az volt a dolguk, hogy mondjuk egy bizonyos rendezvényre elmenjenek az emberek és a hely, ahova elmennek, teszem azt az újvidéki magyar színház ettől életben maradjon, sőt talán még szerzőit (például Tolnai Ottót) és színészeit (például Ladik Katalint) is kifizethesse. A plakátok ott és akkor, jól vagy rosszul, bizonyára betöltötték ezt a feladatukat. Küldöncök voltak, s lihegve szóltak. Ma már kit érdekel. Elkezdenek beszélni a világról, amelyben készültek és arról, ahogy alkotójuk érezte magát abban a világban. Különös színeváltozáson mennek át, titkos tartalmak, rejtett áthallások, személyes üzenetek szólalnak meg bennük, amelyek függetlenek attól az egykori feladattól.

Ha jól megnézik ezeket itt a falon, rájönnek, hogy mindegyik mögött ott áll mindig, személyesen a Baráth. Annyi példányban, ahányban csak kell. Ott van, a harapós kávéscsésze, a matyómintás fehérló, a platoni testeket tojó tyúk, a vérben tapicskoló nagy keleti patkány, a szemekkel telehintett nyakkendő, a szarni kivágott macska és a pöttyeivel könnyező katica mögött. Ő a mérték. A garancia. Ennyit meg a plakátságról. Meg talán arról, hogy miben különbözik az efemer reklámnyomtatványtól.

Baráth-tükrök mondjuk róluk, beléjük nézve saját látomásainkkal dúsul a képlet. Egy műalkotás nem egy, annyi, ahányan megnézik. Baráth kezdte és mi, a bámészok fejezzük be azzal, hogy megleljük a saját nézőpontunkat, szemszögüket, amiről ugye mondanom sem kell, hogy nem a retina innenső oldalán van. Igen, ott (itt) bent. Máris a barátságnál járunk. Könnyű szeretni, amióta ismerem, szemernyit sem változott. Sem a stílusa, sem a tartása, sem hajválasztékának geometriája. Ebből aztán világosan következik, hogy képtelen megöregedni, pedig olyan vénségesen vén tanítványai voltak, mint Kassák, Moholy vagy Malevics. Lehet, hogy itt vannak valahol a hátsó sorban, vagy inkább holnap ugranak el, mert már nem bírják a tömeget. Az ő esetükben ez érthető.   

Mi pedig élvezzük a tárlatot, kissé meg is hatódhatunk, s köszönjük meg, hogy ez az úr mellettünk, kicsit inkább fölöttünk, még mindig kitüntet a barát(h)ságával.

MEGHÍVÓK (EMLÉK ÉS ÜZENET)

Szombaton, augusztus 28-án este 8-kor kezdődik a Gödöllői Iparművészeti Műhely animációs estje kapcsolódván a "Kert emlékbe" című kiállításhoz. A kert, a természet és az emlékezés inspirálta filmekről Orosz Annaida tart előadást.

"Üzenetek William Shakespeare-től" kiállítás az Országos Széchenyi Könyvtár dísztermében Katona Szabó Erzsébet papírkollázsaiból és Kodolányi Gyula verskollázsaiból.
A megnyitón, szeptember 2-án, 5-kor Orosz István beszél, a záróeseményen, szeptember 30-án, 5-kor pedig Tellér Gyula, Lukács Sándor és Orosz István beszél...get. Aki felkészülten akar érkezni, nézegesse a szonetteket (én magam leginkább a huszonnegyediket olvasgatom: Mine eye hath play'd the painter...).

TIBOR ÉS GÁSPÁR

A legszebb arcú pesti épület, az Iparművészeti Múzeum egésznapos családi programja keretében vasárnap egykori “játszótársai” emlékeznek Szentiványi Tiborra. Délben levetítik azt a 25 éves TV Galériája című tévéműsort, amelyben Tibor “szakértő műítészként” beszélt a munkáimról.A film éppen huszonöt éves. Bevallom, nem is nagyon emlékszem már rá. Lehet, hogy jókora meglepetés lesz számomra is. Alighanem olyan kínos perceket kell majd átélnem, amilyenekről Karinthy számolt be a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában. Fölényes és kioktató legyek-e azzal a fiúval, akit majd viszontlátok, vagy szégyenkezzem a be nem váltott ígéretek miatt, amelyeket valaha ő bízott rám? Az egyetlen lehetséges megoldást választom, nem fogok róla beszélni, pontosabban nem róla fogok beszélni.

Ha a filmre már nem is emlékszem, létrejöttének körülményeit jól föl tudom idézni, s két nemrég eltávozott barátom miatt gyakran eszembe is jutott a forgatás, illetve eszembe jutottak a forgatást megelőző események.

1985 tavaszán egy kiállításra készülődtünk: Keresztes Dóra és én. Életünk legfontosabb tárlata - hittük talán, de hát akkoriban még mindegyikről azt gondoltuk. A Vigadó Galéria és a Magyar Televízió nevezetes vállalkozása volt a Tévé Galériája című műsor: valódi és virtuális kiállítás egyszerre, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a művészeti élet aktuális korifeusa, mondanám, ha hölgyeknek is járhatna ez a titulus, - meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra megcsinálta a már begyakorolt gesztenyés süteményt, én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen közölte, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük a TV Galériája című műsor-sorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megneveznünk őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: Legyen Gazsi - mondta Dóra, Legyen Tibor - mondtam én. Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a retikült a korifeus. Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, amikor visszaértünk a „műterembe”. Igen, tudom – szakította félbe a feleségem.

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár - az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” elkeresztelt verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.
- A gyilkosokat néven nevezNI! – így szól a vers utolsó sora. Az infinitivusz végén az NI nagybetűkkel, ahogy a kivégzett miniszterelnök monogramjában.
1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett verseskötetének, a Földi pöröknek Dóra rajzolta a borítóját. A következő kötet bezúzott címlapját pedig én. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már harmadik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk, beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a komoly művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, bár alighanem azzal volt legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland Maurice Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a filozófia. Japánban, egy kiállításon látta egy munkámat és hazatérve azonnal felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban.

Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, Gazsi megmutatott egy rendőrségi jelentést, amely egy kiállításom megnyitóján készült. Ugyanabban az évben, 1985-ben történ ez is. Természetesen tudtuk, hogy annak az apró alföldi kultúrháznak a galériájában is ott álltak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások, és a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja) meg is mutogatta őket sorban. A figyelőknek persze rájuk, a megnyitóbeszédekben oly egyértelmű egyenességgel beszélő irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én kacskaringós kétértelműséggel fogalmazó duplafenekű képeimmel is bíbelődjenek.

A képek titkáról akkoriban csak Tibor tudott. Legalábbis én úgy képzeltem. Gyakran meglátogattam egy számítástechnikával foglalkozó vállalat elegáns irodájában, hogy megmutassam, új munkáimat, de főleg azért, hogy az általa előkészített meglepetés-műveket megcsodáljam. Jóindulatú türelemmel várta meg, amíg sikerül megfejtenem a második, vagy a harmadik jelentést, s olykor apró, szellemes segítségekkel próbált rávezetni, vagy éppen összezavarni, mikor milyen kedvében találtam.

Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek egymáshoz. Látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, megmásíthatatlan, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták parancsba, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, s végül sikerült is: ha baj lesz, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár.
Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, (miközben vendégünk a fürdőszobában kezeit mosta) és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs-amnéziáért.

Néhány nappal később kiderült, Tibor szereplése még Gáspárénál is problematikusabb. Kórházban van, Indiából súlyos betegséggel tért haza, a gyógykezelés időtartama megjósolhatatlan, valószínűleg nem fog tudni eljönni a forgatásra. Aztán mégis ott volt, a sudár sármőrt először láttuk két mankóra görnyedve megjelenni, csak a humor volt a régi, amellyel egy pillanat alatt föloldotta a légkört, igaz, szellemes paradoxonján - épp most kezdődik életem hátralevő része – akkor mintha nem olyan felhőtlenül nevettünk volna, mint korábban. A két „szakértő” vendég, Tibor és Gáspár ott, a forgatáson ismerkedett meg egymással, összebarátkoztak és később is kapcsolatban maradtak. Gáspár 2007-ben, Tibor 2009-ben halt meg.

Már csak egy apró személyes epilógus tartozik a történethez, Dóra mesélte, hogy a forgatás szünetében félrehívta a művészettörténész hölgy, látszott rajta, őt is megviselték a komplikációk, még mindig nem tért napirendre a történtek fölött, de legfőképpen az én szelíd arcú feleségem elszántságát próbálta megfejteni. Egyszerre csak kibökte: - mondd csak lányom, ugye te várandós vagy.
Ő volt a legelső, aki megtudta.

Emlékezetem naptárát lapozom: a főkorifeus asszony valamikor áprilisban látogathatott meg minket. A forgatás májusban lehetett. A következő év elején, 1986 január 8-án született meg a lányunk: Anna Ida.

LISSZABON

Senki. Azt hiszem, hogy Pessoa neve porugalul azt jelenti, Senki - mondja Winter, a begipszelt labu hanggyujto Wim Wenders Lisszaboni tortenet cimu filmjeben. Takats Marci ajanlotta, hogy nezzem meg Wenders road movie-jat, mielott kijovok, s ugy latszik megiscsak jo valamire, ha az ember lanya filmszakember, Annaida megszerezte a filmet, s igy most kepzett lisszabonistakent eszegethetem a polipot valahol a Rossio kornyeken egy napos vendegloi teraszon (Bocs: tudom, hogy otthon eppen havazik). Ifju Figok es C Ronaldok dongetik korulottem a falat, siralyok kapkodjak a morzsat es egy utcai arus napszemuveggel kinal mikozben ezt a jegyzetet irom, labamban mar ott van nehany kilometer a Palacio de Queluz fensegesen venulo parkjabol, sot estere, amikor mindezt bemasolom a szalloda (Gartrossio) kozeleben talalt internetcafe ekezetek nelkuli gepebe, mar a katedralisbeli koholgyek olvasokorerol (Se de Lisboa) es a Belem torony kornyeki turarol (rinocerosz-kutakodas és a Berardo Muzeum kortárs kiallitasai: Robert Longo, Joana Vasconcelos) is beszamolhatok, a 28-as villamosrol nem is beszelve, amit Monika kotott a lelkemre, amikor a kiutazas elotti napon a Klebersberg Haz plakatkiallitasan összefutottunk. Illene persze megokolnom, mit is keresek Lisszabonban. Most van a BEDA (Bureau of European Design Associations) éves közgyűlése, amelynek a Magyar Formatervezési Tanács is tagja (a Japánba röppent Várhelyi Juditot helyettesítem). A 25 éves portugál dizájn center szervezi az eseményt (a küldöttek közt egy sincs, aki ne tudna a mi magyar dizájn centerünk hosszadalmas kálváriájáról). Fontos emberek közé kerültem - nyugtázom elégedetten a tanácskozás bevezetőjében elhangzott mondatot: „a dizájn a 21. század diszciplínája”, aztán rögvest kétségbe is esem a minden felszólalás konklúziójaként levont „financial crisis” kifejezést hallván, majd lelkesen tapsolok a probléma megoldásra születő javaslatoknak, sőt a kávészünetek spontán „workshopjain” magam is előállok képtelen ötletekkel (elvégre európainak lenni és utópistának, legalábbis számomra körülbelül ugyanazt jelenti), elmorfondírozok az internacionális trendek követése és a nemzeti karakter ápolása című paradoxonon, (ha a dizájn esetén még egyáltalán felmerülhet a nemzeti karakter kérdése), örömmel nyugtázom az edukációt pártoló hangsúlyokat, (bár tudom felemás minden igyekvés, ha a megrendelők és az elfogadók képzéséről úgysem esik szó) s vígasztalgatom magam, hogy egy ilyen konferencia hatására legalább majd jobb dizájn munkák születnek, (jóllehet ebben, tudniillik a vigasztalásban a tanács éppen bemutatásra kerülő, unalmasan semmitmondó új emblémája nem túl nagy segítség). A hosszadalmas tanácskozás végére elpilledő társaságnak az új portugál dizájnmúzeum helyesre dizájnolt ifjú igazgatónője bemutatja intézményét. A fogadófalra Antonioni filmjének, a Zabriskie Pointnak nagy, apokaliptikus robbanássorát vetítik. Vajon jelképnek szánták? Vagy csak egy 20. századi hozzászólásnak a 21. század diszciplínájához? Szóval Senki. Nem csoda, hogy az Utisz-blog írója fölkapja a fejét. Fernando Pessoa, a különös portugal poéta egyébként számolatlanul sok álnevet használt, és mindegyik álnévhez önálló stílus tartozott, úgyhogy akár a Senki is felbukkanhatott volna álnevei közt, de a Pessoa név mégsem Senkit, éppen valakit jelöl, annyit tesz: Személy, Személyiség, Person....

ANNAIDA A PIM-BEN

Tényfékező. Az anagrammatikus cím az Irodalmi Múzeum képes-zenés, prózás-verses sorozatát rejti. A Liget folyóirat szerzői a Hórusz Archívum fényképei nyomán különféle műfajú írásokat készítettek összepárosítva a dokumentumokat a fantáziával, a kitalált sorsokat a világtörténelemmel. A csütörtökön 6-kor kezdődő esten Kállay Géza, Lugosi Lou, Lackfi János, Németh Bálint, Bikácsy Gergely és Handi Péter társaságában Orosz Anna Ida is felolvassa novellettjét. Aki elmulasztaná, menjen el 18-án, akkor is elhangzik majd egy Annaida-írás. További részletek a Liget és a PIM honlapján. (Az esemény akkorra majdhogynem familiárissá válik, hiszen a szomszédban, a Háló Egyesület Kolta Galériájában már nyitva lesz a szerző szüleinek könyvillusztrációkból összerakott kiállítás is.)

ANIMÁCIÓK AZ URÁNIÁBAN

Aki esetleg még nem tudná, október 28-a az Animáció Világnapja*. Ebből az alkalomból változatos és ingyenes programok lesznek az Uránia moziban, nem csak 28-án, szerdán, hanem 31-én, szombaton is.
Levetítik például a kecskeméti filmfesztivál győzteseit meg egy csomó régi mesefilmet (köztük azt, amelyik Pilinszky Aranymadarából készült és a fönti képen látszik), újra fölavatják az egykori Pannóniából ide kerülő Macskássy Gyula szobrot (azt, amelyiknek oly gyakran tűnik el a szemüvege), ráadásul bemutatják a magyar rajzfilmgyártás atyamesterének egy csomó rég nem látott reklámfilmjét, amelyekről kiderül, miért annyira jók (legalábbis, akik majd végigüljük Orosz Marci nagyívű előadását, megtudhatjuk végre), sőt, állítólag a szervezők egy filmjével még Dargay Attilát is megkísérlik visszacsalogatni a hosszú útról, amelynek múlt kedden vágott neki.
Akit érdekel a részletesebb program is, az faggassa a „kétnapos világnap” tótumfaktumát, Orosz Annaidát, de még jobb, ha rendszeresen böngészi a Prizmát, ahol rögvest el is olvashatja az illető kapcsolódó cikkeit a híres-neves Animatéka rovatban.
*Állítólag 1892-ben ezen a napon volt Emile Reynaud Optikai Színházának első nyilvános vetítése Párizsban, az eseményt Békési Sanyi (Pannóniásoknak Söndör, képzőgimiseknek Öreg) csodaszép animációja, a Fények virradat előtt (1984) idézi meg. Tóth Pajának köszönhető (meg persze a szegedi Grand Cafénak), hogy öt év óta már itthon is ünnepelünk.

ISZTAMBUL

Az AGI Kongresszus csak holnap délután kezdődik, ma Annával csavarogjuk be azokat a helyszíneket, ahol már valaha jártam. És persze betérek egy borbélyhoz is. 2000-ben kiállításom nyílt az isztambuli egyetem galériájában és előadást tartottam az ottani GRAFIST konferencián, az akkori élmények alapján írtam a Gurgis mirabilis című novellát. Idemásolom egy rövid részletét.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.