Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. Vannak, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. Vajon le tudok-e rajzolni valami olyat, amit nem tudok elképzelni? Ez az, ami igazán érdekel.
A rajzoló sosem azt a képet rajzolja, amit a néző látni fog. A néző sosem azt a képet nézi, amit a rajzoló rajzolt. Ha olykor mégis van bennük valami közös, az csak a véletlen műve lehet.
Valaki él a képzeletemben, / elképzelem, milyennek képzel engem, / azt hiszi, hogy az egyik életemben / én voltam ő, és verset írt helyettem.
Ha plakátot kell tervezned, próbáld meg egy mondatba összefoglalni az elképzelésedet. Kezdd el aztán egyszerűsíteni a mondatot, hagyd el a fölösleges frázisokat, részleteket, hogy csak a legszükségesebb elemek maradjanak. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy kész a plakáttal.
Amikor az itt bemutatott munkákat készítettem, azt reméltem, hogy mindenki megérti majd a szándékomat, egy európai rajzoló szándékát a századfordulón, aki azért nem mond igazat, mert azt szeretné, hogy rajtakapják.
Néha úgy hiszem, hogy a józan ész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal biztat.
Miközben saját munkáim és az idő összefüggéseit kerestem, nekem is szembesülnöm kellett az augustinusi dilemmával: mi az idő? Ha nem kérdezik, pontosan tudom, hogy micsoda, de ha el kell mondanom, képtelen lennék rá. Képzőművész vagyok, tehát ha szóban nem megy, megpróbálhatom lerajzolni. A mellékelt lapokon különböző címek alatt összegyűjtött munkáim mindegyikén – bevallom többnyire öntudatlanul – az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítését gyűjtöttem össze. Együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek. Azok, akik rádöbbennek, hogy Hérakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.
Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a "műélvezet" lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.
Ha majd egy megnyitón / egyszer összefutunk, / vagy intesz a metrón, / ha együtt utazunk, / vigyázz, nem az leszek, / akit hiszel, csupán / emlékeztetek rá / némileg, de ha már / itt tartunk, te is csak / hasonlítasz arra, / ki rajzokat nézni / jár e weboldalra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése