KÖNYV A TÜKÖRBEN VI.

A kandallópárkányon felejtett Poe-könyv megfejtését keresve föllapozom Magritte többi, szépirodalmi műre asszociáló festményét, de nem leszek sokkal okosabb. Arra a különös, távoli gyakran csak nehezen fölfejthető, vagy igazán ki sem bogarászható asszociációs láncra, amely a címével megidézett irodalmi alkotás és Magritte képe között feszül, bizony egyáltalán nem illik a másolás szó, föl sem merül, hogy a szövegnek vizuális leképezése lenne a festmény, vagyis akár Magritte ars poétikájaként is felfogható festményünk címe, a La reproduction interdite kifejezés: nem másolható, … másolni tilos.  A Les affinités électives (Vonzások és választások) című Goethe regény hagyományos képi megfelelőjének aligha nevezhető a kalitkába zárt óriástojás, a Le tombeau des lutteurs (A sírhant harcosai) című Léon Cladel könyvet sem illusztrálja a lakószobát kitöltő hatalmas rózsa, Dashiell Hammett The Glass Key (Üvegkulcs) című regényéhez sem kerülünk sokkal közelebb egy hegygerincen egyensúlyozó sziklatömböt látva (megmaradt az Üvegkulcs néhány más címterve: A gondolat élete, Indiai gyorsposta, Trubadúrköltészet, Széplelkek, stb.)  és Stevenson L’ile au trésor (Kincses sziget) című kalandregénye sem reprodukálható madárfejű növényekkel, az Az arnheimi birtok festmény-változatairól pedig már volt szó. A Les liaisons dangereuses (Veszedelmes viszonyok) című képtől is legföljebb bonyolult asszociációs lánc vezethetne el Choderlos de Laclos regényéhez, a komponálás fortélya azonban oly erősen emlékeztet A tiltott másolásra, hogy érdemes egy kicsit részletesebben is foglalkozni vele. Egy meztelen hölgy egy tükröt emel maga elé, mintegy szemérmesen takarva el vele testét a nézők elől, a tükörben azonban ugyanő látszik hátulról. A tükör látványkettőző tulajdonságát kihasználva egy percig átélhetővé teszi a helyzetet, hogy tudniillik egyszerre lássunk valakit szemből és hátulról, és csak idővel, ahogy a szituáció paradox voltát felfogjuk, csak akkor konstatáljuk, hogy csapdába kerültünk, saját látásunk és észlelési tapasztalatunk csapdájába, ugyanúgy és voltaképp ugyanabba a csapdába, amelybe az Edward James-et ábrázoló kettőskép esetén már egyszer belezuhantunk. A veszedelmes viszonyok kifejezést persze értelmezhetjük a különböző perspektívából megragadott, össze nem illő látványelemek viszonyaként is. A festészet történetének oly sokszor fölvetett kérdéséhez, a kép és tükörkép, valóság és ábrázolat problémájához kívánt itt hozzászólni Magritte. Vagy inkább a rutin-hozzászólásokon ironizálni.

A festő nemcsak Poe szépirodalmi alkotásait ismerte, átrágta magát A műalkotás filozófiája című esszén is, (azt is Baudelaire fordításában olvasta), amelyben Poe nagy misztikus költeménye, A holló keletkezése kapcsán részletesen elmagyarázta, hogyan kell egy művet mindenféle romantikus téboly vagy ihletnek nevezett gyanús révülés nélkül szinte matematikai precizitással és következetességgel fölépíteni. Poe ugyan az irodalmi kompozíciók létrehozása kapcsán állította föl rigorózus szabályait, ám Magritte, akinek nyárspolgári karakteréhez amúgy sem illett volna a léha művész imágója, úgy vélte, ezek a tézisek a festészetre vonatkozóan éppúgy hatályosak lehetnek.

Magritte könyve, a Poe regény francia változata fekszik tehát a Nem másolható márványlapján és tükröződik a tükörben, nota bene „szabályosan” tükröződik benne, vagyis a könyvet úgy ismétli meg a tükör, ahogy az el is várható egy átlagos tükörtől, nem úgy, olyan megátalkodott módon, ahogyan a háttal álló férfit duplikálja. Edward James alakját nem fordítja meg, a könyvet viszont megfordítja a tükör. Hogy megfordul a könyv? Tessék? Hogy is van ez? A festmény, a La reproduction interdite a tükörről szól, a tükröződésről, ami ugyebár megfordítja a dolgokat, és igen, a fordítás alá a nyelvi lefordítást is oda kell érteni. Ezek a férfiak a szavakkal is játszottak. Szó sincs arról, amit könnyelműen hittem és megpróbáltam elhitetni, szó sincs a megrendelő udvariasságáról, vagy a festő makacsságáról, kettejük megfontolt döntése értelmében fordul a könyv angolból franciára, hogy új értelemmel egészüljön ki a kép „fordítós” tükörjátéka.

Kockáztassuk-e meg, hogy a nem másolható kijelentés a fordításra vonatkozna – a fordításra, mint egyfajta másolásra, a másolás egy speciális válfajára, aminek nyilvánvaló feltétele a megértés, vagyis a másolás és a megértés közt közvetlen kapcsolatnak kell lennie, egymás szinonimájaként is felfoghatjuk őket, s amikor azt állítjuk, hogy nem másolható le, valami olyasmit jelentünk ki, hogy nem is érthető meg Poe könyve? Az állításnak ugyan ellentmondani látszik, hogy ott hever a kandalló márványlapján maga a lefordított, ezek szerint meg is értett könyv, vagyis megvalósul az „ez nem pipa” szindróma, de talán épp ennek a paradoxonnak a felmutatása lett volna Magritte célja. Szívesen iktatnék ide egy anekdotikus epizódot arról, hogy miután James angolul és Magritte franciául végigolvasta Poe regényét, összeültek egy tea mellett James házának tükrös szalonjában, rá is gyújtottak, jó illatú, gomolygó füstfelhőbe burkolóztak, elvégre a pipa nem csak festészeti téma, hanem kontemplációs kellék is – nota bene épp ez teszi alkalmassá, hogy témává váljék – és hosszadalmas csevegés végén megállapították, hogy a könyvvel kapcsolatos élményeik igencsak különbözőek. „Not to be reproduced” – dörmögte az író miközben pipájából kiverte a hamut. “Oui Monsieur, la reproduction interdite” – egyezett bele Magritte, és térdén fekvő noteszébe egy hevenyészett ceruzavázlat került. 

A képfordítás és a nyelvi fordítás összejátszása megfejtés-morzsának ugyan talán elfogadható, mégis valami többre, érdekesebbre számítok. Úgy érzem érdemes még kutakodni. Lapozgatom a könyvet tovább. Poe mindent megtesz, hogy könyvét ne fikcióként olvassuk, hanem azt higgyük, hogy egy valóban megesett történetet csupán tovább ad, ha úgy tetszik, reprodukál. A regény bevezetőjében ez olvasható: „Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként. Ehhez, mivel nem láttam okot az ellenkezőjére, megadtam a beleegyezésemet, s csupán azt kötöttem ki, hogy valódi nevemet nem fedheti fel.” Ezzel a kvázi reprodukcióval kellene magyarázni a festmény különös címét: La reproduction interdite? Túl kézenfekvő lenne, meg aztán nem is pontosan érthető, miért lenne tilos az ilyen fajta „reprodukálás”. Alighanem ez is zsákutca, de a könyvet eszembe sincs letenni, szívesen merülök el a kalandok tengerében:

„Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése, melyben részletesen beszámol a Déltengerek felé hajózó Grampus nevű amerikai Brig fedélzetén kitört zendülésről, s az azt követő borzalmas mészárlásról – valamint arról, miként sikerült végül az életben maradottaknak visszafoglalniuk a hajót, s hogyan szenvedtek hajótörést, és hogyan viselték az éhezés szörnyű megpróbáltatásait, miként jött segítségükre a Gondviselés a Jane Guy nevű brit szkúner képében, rövid útjukról, melyet a fent említett hajóval a Déli-Jeges-tenger vizein tettek, miként esett a hajó és legénysége vad bennszülöttek csapdájába a 84. délkör mentén elterülő szigetcsoporton, hogyan estek áldozatául társai a vadaknak, végül pedig hihetetlen kalandjairól, melyekre ez utóbb említett gyászos eset folytán került sor, s melyek még délebbi vizekre sodorták, ahol is meghökkentő felfedezéseket tett.” Az izgalmas bevezető csak töredékét árulja el a viszontagságos tengerésztörténetnek, van abban minden, amitől csak borzongani lehet, vihar és hajótörés, fogság és cselszövés, pestis és vérengzés, éhség, szomjúság és kannibalizmus… szóval csupa olyasmi, aminek valóságban történő újraélését, vagyis reprodukálását százszor is gondolja meg a nyájas olvasó, bármily romantikus hevület is fűtse. Na, de nem is ilyesféle reprodukcióra utal Magritte címadása, legalábbis szerintem nem. A borzalomlista legborzasztóbbikánál, a kannibalizmusnál azért ugye végigfutott a hátakon a hideg. Bizony, egy konkrét emberevésről is olvashatunk, ráadásul meglehetős részletességgel Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélésében. Nem mondhatom, hogy a gyengébb idegzetű olvasók ugorják át az itt következő részt, mert azt remélem, hogy végre nem érdektelen dolgok következnek a Magritte-festmény megfejtése szempontjából sem. (Naná, hogy folytatódik!)