KÖNYV A TÜKÖRBEN X.

Ha valaki elfelejtette volna, tíz nappal ezelőtt ez a kép volt a kiindulópont, René Magritte festménye, a La reproduction interdite, vagyis A tiltott másolás.   
Az írás a véletlenekről szólt. A véletlent több oldalról is megközelíthetjük. Nem akarom nagyon messziről kezdeni, a „belelátós képekkel”, Leonardo falhoz vágott szivacsával, Mantegna felhőivel, Bellini szikláival és Dürer poliéderének furcsa foltjaival, elég sokat írtam már róluk, van már, akinek a könyökén jönnek ki. Kezdem inkább Victor Hugo-val, aki szürrealista volt, amikor éppen nem volt hülye. Bocsánat, ezt nem én állítom, André Breton mondta, a „Pápa”, aki Hugo unokája ex-feleségének szeretőjeként belelapozhatott az öreg titkos mappájába és igencsak furcsa festményeket talált. Összemosott pacákból, egymásra nyomott festékfoltokból, véletlen elkenődésekből létrejövő izgalmas világot, amelyet Breton épp a létrejöttükben kiemelkedő szerepet játszó véletlen miatt érzett szürreálisnak. Véletlen. A dada és szürrealizmus egyik legfontosabb alkotástechnikai kellékéről van szó. Talán nem is kell az, hogy egyik. Sok dadaistaként meg szürrealistaként számon tartott alkotás készült „kalapköltemény” módszerrel, harmonikás papíron való, vagy becsukott szemmel történt rajzolással és automatikus festéssel. Követték a véletleneket, de elébük is mentek. Véletlengenerált eseményekkel, irritációkkal, balesetekkel programozott koincidenciáikat hoztak létre, amelyek így nem önkényes művészi döntések szubjektivitásából fakadtak, hanem Breton kifejezésével objektív véletlenek voltak. "Hasard objectif", mondta, csak a véletlen révén megmutatkozó jelenségek mentesek az ideológiáktól, a hamis tudattól, az eldologiasodott emberi kapcsolatoktól. A képi ábrázolás fogalmának spiritualizálására is alkalmas fogalom a véletlen, az ahogy a realitást felülírja a valóság,  valóságot az igazság, az igazságot a látszat, a látszatot a hit, a hitet megint a valóság, és így tovább, örök visszatérés az egymással véletlenül (véletlenül?) megfelelő szögben fölállított tükrök jóvoltából. Véletlen. Ez volt a szürrealisták előfutáraként számon tartott Lautréamont gróf folyton elővett esernyős – varrógépes hasonlatának legfontosabb szava is, tudniillik, hogy véletlenül találkoznak ezek a tárgyak a boncasztalon. Magritte legfontosabb illusztrált kötete éppen az elhíresült mondatot magában foglaló Les Chants de Maldoror (Maldoror énekei) című könyv volt. Némi elégtételt is jelenthetett számára az 1948-as megbízás, mert tizennégy évvel korábban a nagy vetélytárs Dalí már illusztrálhatta a Maldorort.

Akkor, az elmúlt század utolsó évében talán sajnáltam, hogy nem egy teljes napot, csupán egyetlen éjszakát tölthettem el Edward James édeni labirintusában, a Las Pozas-ban. Persze áldom a „véletlent”, hogy mégis eljutottam oda. Most Poe verseket olvasva próbálom felidézni helyszínt, és rádöbbenek, James Poe-t követve hagyta maga mögött a civilizációt és Poe homályos, látomásos versei, sötéten áradó víziói nyomán nem nappali, hanem éjszakai világnak álmodta, annak tervezte meg a xilitlai parkot és palotát.

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,

Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn — túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat. 
A Dreamlandből (Álomország, Babits Mihály fordítása) idéztem, de választhattam volna az Ulalume, az Al Aaraaf, a The Valley of Unrest (A nyugtalanság völgye), az Eldorado, a Fairy-Land (Tündérország) és a The Haunted Palace (A kísértetes palota) című verseket is. Boldogságos halálillat lengi be a strófákat és ottjártamkor Poe-hoz illő ódon kriptaszagot árasztott a Las Pozas is. Hűvös árnyékokat rajzolt a telihold, a szoborszerű épületek és az épületszerű szobrok sziluettjét a hideg fény gólemmé növesztette, hatalmas éjszakai pillangók súrolták az arcomat, csillogó kígyók csusszantak a fűben, s a hidak, a passzázsok, a lépcsők, a vízesések közt a sok ezer orchidea hangosan lélegzett – Edward James bolondja volt az orchideáknak – köztük azok a fajták is, amelyek beporzásukat döglegyekkel szeretik elvégeztetni s hogy szirmuk közé csalogassák őket, édes halálszagot párállnak ki magukból.

 

Jegyzetek:

A következőkben kiderül, hogy a Richard Parker név nem nagyon jó ómen. 

Volt egy Richard Parker nevű angol tengerész, aki 1797-ben Nore-ban a királyi haditengerészet lázadását, az úgynevezett "Úszó köztársaságot" vezette, amiért 1797. június 30-án fölakasztották.

Egy másik angol Richard Parkert is föllógattak, őt 1864. augusztus 10-én, hentes volt, apa- és anyagyilkosságért kapta a büntetést, és történetesen ez a Richard Parker volt az utolsó nyilvánosan kivégzett férfiú Nottinghamben.

A Pókember című képregényben a szuperképességekkel rendelkező főhős, Peter Benjamin Parker apukáját hívták Richard Parkernek, igaz, legföljebb fényképeken jelent meg, ugyanis a történet kezdete előtt meggyilkolták őt is, a gyilkos Red Skull, vagyis a mese főgonosza volt.  

Szerepel egy Richard Parker nevű lény Yann Martel Pi élete című könyvében, illetve a könyvből készült filmben is, bár ez a Parker nem ember, hanem egy nőstény bengáli tigris, aki egy hajótörés után egy mentőcsónakba kerül a főszereplő indiai kisfiúval, Pivel. A tigris neve egyébként egy adminisztrációs hibából ered, valahol összecserélték a nevét korábbi gazdájával, akit valóban Richard Parkernek hívtak. A hajótörés miatt persze könnyű a megevett matrózokra asszociálni, különösen, ha eszünkbe jut, hogy Poe könyvében az Arthur Gordon Pymben szerepel egy kutya, a főhős kedves társa, akit Tigrisnek hívnak. Az újfundlandi eb egyszer csak, nem is sokkal Richard Parker halála előtt eltűnik a cselekményből, azt gyanítom Poe egyszerűen elfelejtkezett arról, hogy elvarrja a sorsát, de lássuk, van-e valakinek használhatóbb ötlete?   

Van aztán egy Richard Parker nevű grafikus kolléga, 1946-os születésű amerikai illusztrátor, képregény rajzoló, naná, hogy lerajzolta Poe-t is, idemásolom az amerikai íróról készített karikatúráját. Ennyi.