EGY FORINT - A KÖVET ÉS A FÁRAÓBÓL

Amikor a vendégek megérkeztek, Johannes mester tett valami suta mozdulatot, hogy megcsókolja a püspök térdét vagy a térd fölött a köpeny szegélyét, de Dinteville előtt csak meghajolt. Az összefont kar azt jelentette, hogy a követ sem igényelte a kézcsókot. Belül még mindig háborgott a festő, nemrég hangosan pörölt is a francia cselédekkel, akik a vizitáció előtt végigfüstölték a műhelyt és tenyerüket a festőinasok homlokára nyomták: nem lázas-e valamelyik? A cselédnyelv jól ment Holbeinnek, de követte azt az elegáns úri franciát is, amit Dinteville beszélt, és a követ is értette azt a zsírosabb, lassan gördülő dialektust, amely a bázeli kereskedőktől ragadt a németre. Ha elakadtak, Kratzer latinul segített, a hallgatag püspök pedig csak akkor szólalt meg, ha úgy vélte, mindhárman mást értenek egy-egy kifejezés alatt. De Selve tudott legtöbb nyelven megszólalni, olykor még Holbeinnek azt a különös hegyi nyelvét is felfogta, amelyet a londoni német kereskedők is csak alig értettek.

     A műtermi vizitre hosszan készült Holbein, a Hanza-fiúktól visszakért néhány medaliont, Kratzerrel elhozatta a róla festett portrét és ott volt a Gisze-kép néhány külön is megfestett részlete. A nagy utazóhengerből kigöngyölte az otthoni rajzokat, volt köztük, amelyik már harmadszor kelt át a csatornán. A megbarnult papirosok emlékeztek az utazásokra, egy-egy gyertyatartót kellett állítani a sarkukra, hogy ne guruljanak össze újra meg újra. Álljunk mögéjük, lessünk át a négy férfi válla fölött, mivel kérkedett Holbein a franciák előtt.  

      Ott voltak a bázeli városháza freskóihoz rajzolt tanulmányok, köztük követportrék vázlatai is: a falkép egyik jelenete Marcus Curius Denatus római konzult ábrázolja, amint a samnoszi követek ajándékait elhárítja.

      Ott voltak a passióoltár vázlatrajzai. Vigyázni kell rájuk, hisz az eredetit talán már föl is hasogatták képrombolók.

      Aztán egy kép, amelyen Jézus a kufárokat korbácsolja ki a templomból, úgy festve meg, hogy a reformanda eclesia se leljen benne kivetnivalót.

      Ott voltak az Amerbach-diptychon tanulmányrajzai és a bázeli „Haus zum Tanz” homlokzatához rajzolt vázlatok. Ezeket azért mutatja, lássák, ha építészeti részletek kellenek, abban is otthon van.

      Ott voltak azok a bizonyos Vénuszok és Évák, akiknek nézése bakgerjedelmet okoz. Velencei módra rajzolta meg őket, s impotenciagyógyításra igen magas helyről is jött rájuk rendelés (nem publikus honnan).

      Voltak még hevenyészett tanulmányrajzok kezekről (többnyire az Erasmus-portrékhoz rajzolta őket), kosztümös maszkák, páncélos katonák, kardos angyalok, életre kelő csontvázak, csatajelenetek, nehéz fakeresztet cipelő Krisztusok, sokárbocos vitorlás hajók (az átkelés emlékei), szomorú szemű asszonyok, címerrajzok, betűtervek (a haláltánc ábécé), könyvszegélyek ornamensei, növények, állatok (bárányok, oroszlánok és egy felszögezett denevér) meg persze színes krétával fölvázolt, olykor könnyed, máskor alaposan megmunkált férfiportrék minden mennyiségben. 

      A modellek egy részét Dinteville-nek is ismernie kellett: Erasmust legalább hírből, Nicholas Carew-t, a főlovászmestert (az ő képén dolgozott épp Holbein), Chesemant, a solymászt, Morust és Cromwellt pedig személyesen is.

      Voltak lapok abból a sorozatból, amelyet egy luxemburgi mester csinált a rajzai alapján. Totentanz, magyarázza nekik, totentanz, aztán eszébe jut franciául is: danse macabre. Haláltánc. Hans Lützelburger volt a híres formschneider, az jelenti, a metsző, Johannes Francknak is szólították, de meghalt, mielőtt az összes lap elkészült volna. Látja, hogy ez tetszik legjobban a franciáknak, előveszi a vázlatokat, amelyek már nem készültek el. Halálfejes csontvázak ragadják el az élőket, királyokat, papokat és földműveseket. Az egyik ilyen csontfejű vitte el a luxemburgi Lützelburgert is. Hat éve történt. Eltáncolt vele a halál.

      Ott voltak-e vajon a göngyölegben azok a különös nyomatok, amelyeket Calais felé lovagolva valamelyik sváb piacon vagy a Felső-Rajnavidéken vásárolt a festő? Az eladó vexierbildnek nevezte a hosszú metszeteket, és azzal biztatta Holbeint, hogy legközelebb még nagyobb lesz a választék. A kisimított panoráma egyik oldalához hajolva és úgy, skurcosan szemlélődve pajzán jeleneteket lehetett kisilabizálni az amúgy ártatlannak tűnő képekből. Mindegyik munkát nem lehet fölsorolni, és a krónikás a több nyelven zajló megbeszélés rekonstruálására nem vállalkozhat.

      A német festő úgy készült, hogy festenie kell majd a vendégek előtt. Minden uraság látni akarja, hogy készül „élőben” a kép, mielőtt előszólítják a szolgát, akinél a bugyelláris van az előleggel. Ilyenkor az ember nem úgy fest, mint egy festő, hanem úgy, ahogy egy színész, aki  egy festőt játszik valami színdarabban. Széles mozdulatokkal kell lóbálni az ecsetet, futkosni kell a tábla előtt előre meg hátra, hogy hullámozzék a hátán a festőköpeny, hunyorogni is kell, mozgatni az ujjat az ecsetszáron, mintha méricskélné az arányokat és legalább egy szolgát meg kell pofozni, egy másiknak meg a hajába kell törölnie a festékes ujjait. A vendégek azonban nem igénylik a színházat, a krónikás legalábbis nem emlékszik sem a lobogó festőköpenyre, sem a felpofozott szolgára (amit a pofonra kiválasztott szolga is sajnál, hiszen megtörténte esetén a vacsoránál a jobbik borból, a mesteréből ihatott volna). Arra sem emlékszünk, eldőltek-e már ekkor a kompozíció legfontosabb kérdései, esett-e szó a koponyáról, a napórán beállított időről, a festmény majdani elhelyezéséről, kikötötték-e, mennyi részt fessen Johannes mester saját kezével, s mennyit hagyhat a segédekre és egyáltalán: mennyire legyen nüanszírozó a piktúra. Kellett hagyniuk témát a következő látogatásra is az ugyanis eldőlt, a német festőé a megbízás.

      Akár magukra is hagyhatnánk őket, a vizitációt lezáró meglepő esemény azonban felülírja a történteket. Míg a franciák cihelődnek s elhadarják az ilyenkor szokásos imát, Dinteville egyik embere, foglaló gyanánt egy zacskót tesz az asztalra. A festő durván megszegve az illemszabályokat azonnal kiborítja és számolni kezdi a pénzt, a liliomos forintokat. Kratzer rosszallóan dohog, a követek pedig arra az udvari franciára váltanak, amelyet már nemcsak a németek, de az események lejegyzője sem ért. A szobában sötétedni kezd. Holbein egy érmével hirtelen az ablakhoz ugrik. Ólomkarikába fogott mellbimbó közepű műtermi üvegablak. Megdöbbenten forgatja a pénzt. Kratzer elsápad. Ha hamis a pénz (ami ugyebár nem ritkaság) és ez szóvá is tétetik (ami az otrombánál is otrombább tiszteletlenség lenne), akkor a francia szolgák kötelességtudón kardélre hányják a két németet a szolgákkal egyetemben, és csak ezután harapnak bele, valóban hamis-e, s kezdenek vizsgálódni, hogyan kerülhetett az úri zsebbe. Szerencsére másról van szó, bár a percet, amíg kiderül irtózatos hosszúságúnak érezzük.

      Hogy megértsük, mi történt, vissza kell pörgetni az időt.

      Huszonegynéhány évvel korábban az augsburgi Szent Móric-templomban egy oltárképet festett az öreg Holbein. Két fia ott téblábolt körülötte, segítettek is valamit, a nagyobbik, Ambrosius biztosan, mert kapott 1 forintot, a kicsi pedig, aki most felnőttként az ablaknál a pénzt forgatja, egy ígéretet, hogy ha a pénz majd egyszer visszajön, akkor már örökre az övé lehet. Hogy majd ráismerjenek, Ambrosius két nagy szamárfület karcolt Keresztelő Jánosnak, aki a flórenci liliomos forint hátoldalán szomorkodott. Mit vásárolt vajon Ambrosius a pénzen, kinek fizetett, s az illető hol adta tovább a szamárfüles szentet? Hogyan, miféle kacskaringós utakon jutott el a pénz a francia király követéhez? Miféle bugyellárisokat és szelencéket, harisnyákat és öveket, zsebeket és titkos fiókokat, matracokat és erszényeket és párnacihákat járt meg a pénz, és vajon hányan vájták bele a fogukat, puha arany-e, 22 karátos, vagy keményebb, rézzel készült hamis ötvözet? Ki tudná követni? Ambrosius már rég nem él, apjuk is halott, és Hans, bár még munkához sem látott, máris úgy érzi, nagyon-nagyon megszolgálta ezt a fizetséget.^[1]

---

[1] 1508-ban az augsburgi Szent Móric-templomban, a fogadalmi misék oltárával kapcsolatos kiadások elszámolásánál id. Hans Holbein feljegyezte: „Seinen Sun 1 gulden”. Vagyis egy forint az ő fiának. Ambrosius 14, Hans 10 éves volt ekkor.

NAGYPÉNTEKI NAGYKÖVETEK

 

LYUKASÓRA

Szakonyi Károly írása a Lyukasóra folyóiratban: Az alteregó

Egy levél 1533-ból és egy festmény ugyanabból az időből – Jean de Dinteville nagykövet sorai fivéréhez és Hans Holbein kettős portréja róla meg Georges de Selve püspökről – és közel ötszáz év múlva a francia diplomata újjászületik egy magyar költőben, álcát kínálva a megmutatkozáshoz. Orosz István kapva kap az alteregó szerepért, hogy ennek révén szabadon valljon életről, halálról, azon az hangon, ami összetéveszthetetlenül az övé: mint minden művében, most is elegánsan kesernyés, szemérmesen pikáns, borongásában is ironikus, elbűvölően humoros és feltétlenül intellektuális. A kiváló grafikus a szavait is ugyanolyan finom vonalakból szövi, mint rajzait. Ritmus és gondolat harmóniája az aranymetszés szabályát mutatják, a versvariánsok ettől olyan magukkal ragadóak néhol játékosságukkal, a mai világra utaló itt-ott becsempészett anakronizmusukkal, bölcsességükkel.
Levelek a nagykövettől – Orosz István legújabb kötete. Nagy élvezet olvasni ezt a könyvet, ezeket a verseket, felfedezni a témák mögött a lényeget, a hangzás mögött a hangot. 

Idemásolok egy verset, amelyet a kötetből kifelejtettem, ide kattintva tovább lapozható a könyvet bemutató szám, ide kattintva pedig a többi Sághy Ildikó által szerkesztett Lyukasóra  is megjelenik.

Légy nagykövet, vagy legyél püspök,

Császár légy, király vagy kegyúr,

Légy udvaronc, legyél pohárnok,

Légy kengyelfutó, trubadúr,

Legyél herold, légy porkoláb,

Asztrológus, ikonfestő,

Légy kancellár vagy főminiszter,

A halál érted is majd eljő.

 

Légy gomböntő vagy metszetárus,

Prókátor, vérbíró, bakó,

Fullajtár légy vagy kurtizán,

Légy bértollnok, kőfaragó,

Illusztrátor légy, vagy csapos,

Légy geométer, lócsiszár,

Partjelző légy, vagy teremőr,

A halál úgyis elkaszál.

 

Légy csepűrágó vagy légy színész,

Felcser légy, legyél patikus,

Légy fametsző, légy tipográfus,

Vagy legyél informatikus,

Légy humanista, kommunista,

Vagy légy, ki ilyen verset ír,

Legyél Villon vagy légy Utisz,

A halál akkor is lebír.

 

Ajánlás

 

Herceg, lehetsz akárki, bárki,

Légy vidám, vagy légy bús alak,

Vagy légy – tudod mit – légy legyél,

A halál akkor is lecsap. 

 

A COMMEDIA KÖVETEI

Épp 700 éve, 1321. szeptember 14-én halt meg Dante. Az évforduló ürügyén jelent meg A Commedia követei című írásom a Hitelben. Idemásolom, de azért a folyóiratot is vegyétek meg. Rév Júlia írás ugyan most épp nincs benne, de így is csupa izgalom… 

A Commedia követei

A 16. századi Dante recepció egyik legnagyobb szaktekintélye egy firenzei képzőművész volt, Michelangelo Buonarotti. „Fejből fújta” a Commediát és állítólag a bölcs humanisták is hozzá fordultak, ha nem értettek valamit a műben. Stendhal még látott egy könyvet, Cristoforo  Landino  kommentárokkal kísért kiadása volt, amelyet Michelangelo margórajzai kísértek. Hogy milyenek voltak, arra legföljebb Gustav Doré illusztrációiból következtethetünk, aki ihlető forrásként használta őket, amikor az Isteni színjátékot illusztrálta, maga a könyv ugyanis nem maradt meg, valahol Livorno és Civitavecchia között egy hajóbaleset folytán a tengerbe veszett. A művészettörténet Michelangelo több alkotásában is sejt vagy mutat ki Dantéra visszavezethető motívumokat, leginkább a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóin és Utolsó ítéletén, de a Pietàn, a Rabszolgákon, a Mózes szobor mellékalakjain is.

A Commedia képzőművészeti leképezését vizsgálva az ábrázolhatósággal kapcsolatos előítéletek változása is lekövethető. Dante „szavakkal írt képeiben” még komolyan vette a mózesi tiltást. A versben az isteni csak metaforákban válik „láthatóvá”: fény, forrás, nyíl, arány, pecsétnyomó. A 15. századtól kezdve azonban egyre többen ábrázolták Istent emberként. A firenzei Santa Maria Novellában lévő Szentháromság képen megjelenő szakállas aggastyán lett a minta, miközben a festményen – Masaccio 1425 körül festett freskóján – először megjelenő ábrázolási technika, a centrális perspektíva is etalonná vált. A Dante metaforáiban feltűnő istenkép és a Sixtinában emberi alakot magától értetődő természetességgel öltő Teremtő már nagyon különböző – Michelangelo rajongó Dante-tisztelete ellenére. Vajon általános tendenciáról lenne szó?

A festmény, amelyet a Commediával szeretnék kapcsolatba hozni, 1533-ban készült, vagyis a Michelangelo-freskók idején, a mennyezetképek után és a főfal Utolsó ítélete előtt. Az alkotó egy protestáns művész, a német Hans Holbein, a helyszín az épp vallást váltó Anglia, a megrendelő egy pápista arisztokrata, a francia Jean de Dinteville. A londoni National Galleryben őrzött Követek című képről lesz szó.

Először arról, miért merült föl bennem, hogy a Holbein képnek köze van Dante művéhez. Az Isteni színjáték cselekménye éppen 1300-ban, ráadásul nagypéntek napján vette kezdetét, a Holbein képén elhelyezett időmérő eszközökön is éppen nagypéntek napja van beállítva. Az év is hasonlóan „kerek”, 1533, minthogy Jézus 33 évesen halt meg, éppen másfélezer évvel követi a kereszthalál esztendejét. Azt talán magyarázni sem kell, hogy a nagypénteken datált festményen, amelyen egy feszület is lóg, ráadásul a festményre rajzolt földgömbön Jeruzsálem neve kiemelten szerepel, Jézus halálának az időpontját „állították be” az alkotók.  Az azonban, hogy a Követek óráin több időpontot is ki lehet silabizálni, Dantéra alapozva válik érthetővé.

Mint mikor első sugarai érnek

    oda, hol vérét ontá Alkotója;

    Ebro fölött lebeg az égi Mérleg;

s dél tüze tűz le a Ganges folyóra:

(Isteni színjáték, Purgatórium, XXVII. 1–4., Babits Mihály fordítása)

Prózára fordítva azt jelenti, hogy miközben Jeruzsálemben fölkel a nap, Spanyolországban éjfél van, Indiában pedig éppen dél. Ha összevetjük a festmény földgömbjén bejelölt városokat, illetve időmérő eszközein megjelenített időpontokat, azok is hasonlóan rendelhetők egymás mellé.

Dante nagy láttató erővel mutatta be – írta körül – a túlvilág alakjait, ennek a szavakkal írt látványnak a lerajzolása, lefestése azonban igencsak problematikus. Úgy is fogalmazhatnék, a Dante-illusztrálás kulcskérdése, hogy megoldható-e, s hogyan a valódi és a virtuális test képi megjelenítése, s ábrázolható-e a köztük lévő különbség. Dante árnyaknak nevezi a túlvilág szereplőit, s e szó alapján olykor valódi árnyékra, úgynevezett vetett árnyékra gondolunk, máskor meg éppen a vetett árnyék hiánya jelzi azt, hogy halott lélekkel találkozik: „lábunk gyakran hágott / egy-egy embernek látszó ürre: lyukra. / Földön hevertek sorban, mint a zsákok …” (Pokol, hatodik ének), sőt valójában épp az árnyékhiány az, ami a többnyire érzékletes testi tulajdonságokkal felruházott halottakat megkülönbözteti az élőktől.

Egy, az ábrázolható figuráktól független árnyalakzat Holbein képén, a Követeken is megjelenik. A festmény legkülönösebb motívumáról van szó, furcsa, amorf, zsákszerű forma, amely csak megfelelő szögből nézve válik értelmessé, ekkor egy koponyává változik. A National Galleryben úgy állították ki a képet, hogy jobbról és egy kicsit fölülről, a hosszúkás alakzat tengelye mentén nézve, jelenjen meg a koponya, nota bene balról és alulról is működik az anamorfózis, ha egy lépcső mellett állítanák ki, kényelmesen szemrevételezhető lenne úgy is. Van azonban egy harmadik lehetőség, egy üveghenger, mondjuk egy karcsú pezsgőspohár is képes olyan torzulást adni az amorf alakzatnak, úgy „összerántani” a széles formát, hogy az koponyának látszódjék. Úgy képzelem, Jean de Dinteville polisyi kastélyának szalonjában, ahová a festményt a megrendelő szánta, fogadások után világos borokkal töltött poharakon át nézegették a vendégek a halálfejet, majd az optikai segédeszközt összekoccintva ismételgették a házigazda jelmondatát: „memento mori”. Az anamorfózis ”poharas” feloldásakor igencsak meglepő konstelláció jelenik meg a képen. Egy tengelyen áll össze három hasonló forma, a szekreter fölső polcának éggömbje, a középső polcon elhelyezett földgömb és az alsó szféra halálgömbje, a koponya.

Magyarázzam-e, hogy a Commedia három részének emblémáját látom bennük. A koponya természetesen a Pokol, az alsó polc glóbusza a Purgatórium, a felső polc éggömbje pedig a Paradicsom. Ha „szerepjátszó” képnek képzelném a festményt, a szereplők egyikébe Jean de Dinteville francia követbe Dantét, a másikba, Georges de Selve-be, aki követ és püspök volt egy személyben, Vergiliust kellene belelátnom. Az alsó polcon, a földgömb mellé tett eszközök (könyv, lant, fuvola) a művészetekkel, általában a földi élet hívságaival kapcsolatosak. A Purgatóriumot is ugyanez jellemzi – különösen a gőgnek szentelt három purgatóriumi éneket (X., XI., XII.). A kevélység, a hiúság, a földi hírnév utáni áhítozás ugyanis legfőképp a művészek bűne. Itt esik szó a kor legjelentősebb művészeiről is (Cimabue, Giotto, Guinizelli, Cavalcanti), és itt olvashatók a művészetek hiábavalóságára utaló sorok:

„Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,

vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,

milyet bármely nagy művész megcsudálhat?

Élő az élő, holt a holt a rajzon;

többet valóság látója se lát,

mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.”

A fejet azért kell lehajtani, mert a padló márványlapjainak ábráit mutatja Danténak Vergilius – szellemes szarkazmussal épp a kevélység rekvizitumaihoz rendelvén a meghajlást –, s e márványok Danténál ugyanúgy sírokat fednek s holtakra utalnak, akár a festményen a követek talpa alatti padlózat, amelyhez a Westminster márványlapjait választotta Holbein.

S szólt költőm: »Nézz le, hol lábaid járnak;

    talán könnyebbségére lesz utadnak

    talpaid ágyát itten megcsodálnod.«

Mint földbeásott sír a burkolatnak

    kövén, hogy emlék maradjon, kivésve

    földi mivoltát hordja a halottnak.

Ha a festmény fölső polcának tárgyegyüttesét, az éggömb melletti eszközöket szeretnénk a Commediával kapcsolatba hozni, még egyszerűbb dolgunk van. A felső polcon korabeli csillagászati eszközök vannak, a költemény pedig nyilvánvalóan a középkori asztrológiára és asztronómiára épül.  A Velencében, Elias Levita iskolájában művelődött Georges de Selve már be volt oltva a kabbalával. Dante eposzának magyarázatai közt pedig gyakran felbukkant az elmélet, mely szerint a mű voltaképpen a Kabbala alakzatainak és számainak a keresztény dogmákra való kiterjesztése. Nincs ugyan különösebb bizonyítéka annak, hogy Dante zsidó hagyományokat használva dolgozott volna, ahogyan a Commediával hírbe hozott templomos lovagok, rózsakeresztesek és szabadkőművesek iránt gombolyodó szálak sem igazán fejthetők fel, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a rejtettség, az olykor készakartan homályos megfogalmazások hatására főleg a hermetikus, az ezoterikus tudomány képviselői éreztek késztetést, hogy megfejtsék a művet. A 16. századi okkultisták belelátták a Commediába azt a forrást, amelyhez vissza kell járni. A velencei Levita-scuola ilyen férfiak gyűjtőhelye volt, és alighanem Londonban a kép filozófiáját kiötlők közt is gyakran folyt efféle témákról a diskurzus. Holbein persze már korábbi mentoraitól is hallhatott a danteszk panoráma rejtelmeiről a szabadkőműves Erasmustól és persze Morustól is, akinek maga festette oda a nyakába a titkos tudást jelképező ötszirmú rózsát.  

Miként a mérnök, ki a kört szeretné

megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,

de mérő elvét hasztalan keresné:

ollyá tett engem ez új látomásom…

Dante a nagy látomás – a Commedia – legvégén jut el az Úr színe látásáig s szembesül az elkerülhetetlen feladattal, e látomás kiábrázolásával. A szavakkal leírt absztrakt képlettel – a Szentháromságot megjelenítő három szabályos körrel – tulajdonképpen elfogadja Isten Mózesnek tett parancsát, miszerint ember nem láthatja őt úgy, hogy életben maradjon, de sejtetvén e látomás különös titkát – a kör egy képpel egyesül, de annak a „képnek” a mibenléte és annak az egyesülésnek a mikéntje már meghaladja „tolla erejét”, vagyis az író képességeit. Le kell hát mondania róla.  Az Úr és a Szentháromság ábrázolhatóságára vonatkozó kérdés Dante korában inkább csak elméleti vitákban került elő, a reformáció korának képzőművészei azonban már igencsak gyakorlati problémának érzékelték, amikor azzal kellett szembesülniük, hogy festményeket, szobrokat semmisítenek meg a bibliai tiltás értelmében. A dantei dilemma – „Miként a mérnök, ki a kört szeretné megmérni, töpreng, hogy titkába lásson” – újra eleven lett, művészeti és teológiai kérdés egyszerre. Az anamorfózis segítségével elrejtett titkos ábrázolat és a geometriai absztrakcióba rejtett jelkép bizonyára a Követek művészi és filozófiai együttesét kigondoló férfiúkat is foglalkoztatta. Vajon a festmény három absztrakt köre, a padlómozaik perspektivikusan torzult körei, illetve a rájuk merőlegesen csoportosuló három tárgyiasult kör, az éggömb-földgömb-koponyagömb hármasság nem épp a dantei látomás illusztrációja-e?

A festmény koncepcióját kigondoló alkotókról írva hangsúlyozni szeretném, nem egyedül Holbein képének tartom a Követeket. Az az enciklopédikus jelleg, az a sokrétű tartalom, ami egyedivé teszi, nem jellemző a többi képére, ráadásul anamorfózist sem festett többé. Talán meglepő, hogy Holbein festménye kapcsán az alkotók kifejezést említettem. Eszem ágában sincs a német festő érdemeit csorbítani, de biztos vagyok benne, hogy a rendkívül bonyolult jelképrendszert felvonultató, komplex kompozíció kigondolásáért egy egész alkotógárdát lehetne dicsérni. Az asztrológiai megközelítésben Holbein honfitársa, VIII. Henrik udvari csillagásza, a Münchenből származó Nicolaus Kratzer segédkezett, akit előző londoni látogatása óta munkatársként és barátként tartott számon Holbein, és bizonyára az ábrázolt személyek, a nagy műveltségű humanistaként is ismert Dinteville, és az Itáliában felnőtt és iskolázott de Selve is részt vettek a munkában. A festmény aláírása: IOANNES HOLBEIN PINGEBAT. Majd száz Angliában festett képe közül csak ezt az egyetlenegyet írta alá így, teljes névvel a festő.^[1] Értelmezhetjük úgy a feliratot, mint megszorítást: festette, tehát elvégezte a munka ráeső részét, vagyis a festést, de csak azt. A régi grafikai lapokról ismerős titulusokat átvéve bizonyára odaírhatták volna még a Követek alá: NICOLAUS KRATZER COMPOSUIT, GEORGES DE SELVE INVENIT, JEAN DE DINTEVILLE DIREXIT. Holbein festette, Kratzer komponálta, Selve kigondolta, Dinteville irányította. Persze az utóbbi kettő rangjához nyilván méltatlan lett volna ilyen felirat.   

 

---