KÖNYV A TÜKÖRBEN IV.

Megmaradt James és Magritte levelezése, tudható belőle, hogy három képet festett Londonban Magritte, mindhármat a ház nagy báltermébe szánta James, aki biztosra akart menni ezért első körben korábbi festmények többszörös méretűvé növelt remake-jeit kérte Magritte-tól. A Le modèle rouge (A vörös modell), az Au seuil de la liberté (A szabadság küszöbén) és La Jeunesse Illustrée (Illusztrált ifjúság). Egy jó, egy közepes és egy rossz kép, ebből a válogatásból aligha ítélhető meg az arisztokrata James kényes ízlése. Talán a bőkezűsége sem, legalábbis ha A vörös modell földre szórt aprópénzét Magritte zúgolódásaként értelmezzük. De beszéljünk inkább a három festmény elhelyezéséről, három óriási tükör függött a bálteremben, azok mögé akasztották a képeket, úgy, hogy csak akkor váltak láthatóvá, amikor a fényáteresztő tükrök mögötti világítást fölkapcsolták.

A komissió három további darabját már Brüsszelbe visszatérve kellett elkészítenie Magritte-nak. Az első, a Le Monde Poetique (Költői világ) szintén egy régi kép reprodukciója volt, de James két portréja már két igazi új mű. Lehetséges, hogy mindkettőt, de A tiltott másolást majdnem biztosan, szintén a londoni bálterem tükrei mögé szánták. Azt a szürreális, szinte színházi effektust, aminek a valódi tükörben megjelenő festett tükör révén kellett megjelenni, bizonyára alaposan megbeszélték és talán a helyszínen ki is próbálták. Mivel nincs tudomásom róla, hogy Magritte más munkáin használt volna hasonló optikai fortélyt (távoli asszociációként legföljebb a … idézhető föl), gyanítható, hogy a hatásvadász tükör- és fényjáték James ötlete volt. Szívesen odaképzelem James-t, a báltermi tükrök elé: megáll és magát látja a tükörben. Kisvártatva fölgyúlnak a tükör mögötti fények, és a szembe néző költő képe átváltozik a hátulról látszó költő képévé. Lenyűgöző élmény, nem lehet megunni még a sokadszori lámpagyújtás után sem.   

A két Brüsszelben készült portrét egyébként, mivel James maga Londonban maradt, fotó alapján lehetett csak megfesteni. Az egyik fényképet, a háttal állót még maga Magritte csinálta, mielőtt hazautazott volna, a másikat pedig, amelynek alapján az Örömelv készült Man Ray készítette el, de Magritte instrukciói alapján.

Volt már szó róla, hogy Sigmund Freud Túl az örömelven (Jenseits des Lustprinzips) című könyve, sokak szerint főműve ihlette a kép címét. Érdemes felütni, hátha a mi képünkre, az Örömelvvel egy időben festett A tiltott másolásra vonatkozó utalások is kiolvashatók belőle. Felütöm és nem is csalódom. A könyv egyik legfontosabb motívuma az ismétlés. Az ismétlési kényszer. Freud szerint a lelkek a fájdalmas, traumatikus eseményeket úgy próbálják meg feldolgozni, hogy újra és újra lejátsszák azokat különös pótcselekvések, repetitív játékok és legtöbbször visszatérő álmok formájában. Az ismétlés Freud felfogása szerint egyfajta transzcendentális időszintézist jelent, egyszerre történő „ismétlését” az előttnek, a közbennek és az azutánnak, a múlt, a jelen és a jövő egybejátszását a fájdalmas tudattartalmak, a tudatmélyi feszültségek kiradírozása érdekében. A lélek célja a feszültségmentes állapot, amelynek azonban nincs tökéletesebb megvalósulása, mint a halál. Halálösztön igazgatja tehát az életet, ez Freud konklúziója, s a vele szemben működő életösztön, illetve a kettő közti bonyolult összjáték ad ritmust a földi létnek. Freud, hogy elmélete követhetőbb legyen, megszemélyesíti e fogalmakat.  Erószról, a szerelmi vágy istenéről és Thanatoszról, a halálistenről beszél, én meg némi elégtétellel idézem föl – „ismétlem meg” – azt bizonyos, a San Luis Potosi egyetemen elhangzott képelemzést, amelyen „halálképként” mutattam be Magritte festményét, a Nem másolhatót.

1937. május 18-án Magritte levelet postázott James-nek: „Elkészült a portré, amelyen hátulról látszik, és kész van a Költői világ is, már csak azt várják, hogy alaposan megszáradjanak, mielőtt elküldeném őket. Szerintem nagyon meg lesz elégedve a portréval, amelynek A tiltott másolás a címe. Kíváncsi vagyok, hogyan hat majd önre, és arra is, mit szól hozzá Dalí (akiről föltételezem, hogy már egy ideje Londonban van).”

A tiltott másolás. A levélből nem derül egyértelműen ki, hogy Magritte adta a címet, vagy már korábban megállapodtak James-szel, hogy ez lesz a kép címe. Ahogy már láttuk, a Londonban festett képek mind korábbi munkák másolatai voltak, ahogy az épp száradófélben levő Költői világ is meg volt már korábban, vagyis nem kellett törni a fejüket a címeken. A tiltott másolás viszont eredeti mű, nem festette meg újra és a parafrázisát sem készítette el sosem Magritte. James feltétele lett volna, hogy nem teheti meg, az ő kívánsága volt, hogy ne legyen másolható? Ebben az esetben a Londonban kötött szerződés egy cikkelyének, vagy a szóbeli gentlemen’s agreement egy záradékának kissé ironikus címmé emeléséről lenne szó. Túl szimpla lenne? Tényleg az. Nota bene, míg a másik James-portré, a kevésbé kvalitásos Örömelv két változatban is létezik, a Vörös modellt négyszer is megfestette, hogy például az Arnheimi birtokról, aminek legalább tíz változata van, most ne is essék szó.   

Azt persze, hogy a Nem másolhatót tényleg nem másolta le soha, azzal is lehet magyarázni, hogy annyira meg volt elégedve vele, hogy nem tartott szükségesnek semmi javítást. Annyira elégedett volt, hogy a már emlegetett tükrös párdarab, az egy évvel később festett Ledöfött időt leszámítva tükröket sem festett a későbbiekben, holott az életmű előző szakaszában egyre másra tűntek föl a tükörábrázolások, illetve az olyan képek, amelyeknek legalább a címében szerepelt a tükör. Le faux miroir (A hamis tükör, 1928), Le palais d'une courtisane (A kurtizán kastélya, 1928), Le Miroir magique (A mágikus tükör, 1929), Le Miroir Vivant (Az élő tükör, 1929), L'Evidence Eternelle (Az örök bizonyság, 1930), En hommage à Mack Sennett (Tisztelet Mack Sennettnek, 1934), Les Liaisons dangereuses (Veszedelmes viszonyok, 1935).

Talán úgy érezte, hogy a Nem másolhatón, na jó, maradjunk A tiltott másolásnál, sikerült valami végérvényeset megfogalmaznia, és nincs többé szüksége rá, hogy foglalkozzon a tükrökkel. Ha így történt, nekünk is illik megfejteni, mi lehet Magritte tükör-filozófiája. A művészet célja nem a valóság ábrázolása – ha tetszik, másolása – hanem a „másik oldal”, egy láthatatlan és rejtett világ felfedése – amit látni nem, legfeljebb megsejteni lehet. A nézőben támadó feszültségre alapoz, arra hogy az látni akarja, amit nem láthat, esetünkben a háttal álló férfi arcát. A tükör, ami elhelyezése folytán éppen azt a célt szolgálná, hogy megmutassa, elrejti az arcot. A tükör, amit ugyebár évszázadokon át a művészi reprezentáció jelképeként tartottak számon – föladata, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek – visszájára fordul, Magritte festményén a tükör maga a testet öltő figyelmeztetés, rosszul tetszettek értelmezni, a valóságot fölmutató reprezentációnak nincs köze a művészethez, az elrejtés misztériuma fölülírja a látványt. A világ „nem másolható”.  

Fellapozom újra a James-nek festett képek reprodukcióit, nem nehéz dönteni, A tiltott másolás lett a hat festményből álló megrendelés messze legjobb darabja, de azt is megkockáztatom, hogy az életmű egyik csúcsa. Játszom még egy kicsit velük, fölcserélem a képaláírásokat, A tiltott másolás alá ezt írom, Örömelv, az Örömelv alá ezt, Tiltott másolás. Hm. Alkalomadtán tessenek kipróbálni. A három Brüsszelben festett kép, különösen a Jamesről festett portrék után Magritte további megrendeléseket remélt, sőt számított is azokra. Tudomására jutott, hogy James már inkább az ő szürrealista vetélytársát Salvador Dalít szponzorálja (az imént idézett levél zárójeles félmondatában utal is rá), akinek a munkáiért ráadásul többet is fizet, aránytalanul többet, és akinek – úgy hírlik – nemi orientációját is vonzóbbnak találja. Idemásolom azt a levelet, amelyet Magritte 1938 júliusában küldött Jamesnek, mert majdnem olyan pontosan tükrözi a festő személyiségét, mint a képek. 

Drága James-em,

úgy érzem, mintha hirtelen elvesztette volna az érdeklődését a szerep iránt, amelyet játszania kell. Ez nem morál és nem is kényszer kérdése, hanem egyszerű tény: Ön néhány ritka individuum társaságában, akik között az egyik én vagyok, egy kivételes közösséghez tartozik. Számunkra a pénz csupán használati eszköz és semmi több. Véletlenül úgy alakult, hogy Önnek az igényeihez képest túlságosan sok van belőle, nekem viszont túl kevés. Teljesen helyénvaló és „normális” lenne, hogy engem, ahogyan az korábban már megtörtént, időről-időre ellásson valamennyi pénzzel. Én a magam részértől olyan extrém fontosságú tárgyakat állítok elő, amelyeket az ostoba népek elgondolni sem képesek.

Hogy a későbbiekben felmerülő minden „kommerciális” megfontolást eleve kizárjunk, a következő eljárást javasolom: Ön átutal nekem minden év augusztusának elején 100 fontot 19…-ig, és cserébe megkapja azt a munkámat, amelyet az adott időszakban a legjobbnak tartok. Úgy írok Önnek, ahogyan festek, megvetem az udvariaskodó mellébeszélést és csak a lényegre koncentrálok, engem a világnak ugyanis még nem sikerült teljes mértékben elnyomnia.

Remélem, hogy jól szolgál a kedves egészsége, és hogy a „megrendelésre” vonatkozó elképzelésem az Ön válaszában teljes mértékű visszaigazolásra fog majd találni.

Tisztelettel és barátsággal köszöntöm Önt, legkedvesebb James-em,

Magritte. 

(Rövidesen folytatódik.)