Kiállítás megnyitó a Kolta Galériában. Itt az a szokás, hogy leültetik a vendégeket, akiknek végig kell hallgatniuk egy hosszadalmas beszélgetést az alkotókkal. Néhány éve, amikor megnyílt a galéria, a legelső tárlaton, Haris Lacién, én voltam a kérdező, most meg Dórát és engem Antall Pityke faggat. Szóval a másik, a kényelmesebb oldalon még sosem üldögélhettem, pedig mint az oklevélből kiderül, ez már az ötvenhatodik kiállítás. Különleges jubileum, hisz voltak idők, amikor a számsorban az 55 után rögtön az 57 következett. (Egyébként, ha a magyar fotográfia történetében egy zárójeles lábjegyzetet megérdemelnék, az a legelső, a Harissal folytatott beszélgetés egy spontán kérdése nyomán váratlanul előbukkant 56-os fotósorozat miatt lenne.)
A megnyitó végén Nádai Feri bemutatja vadonatúj lapját, a TKM TIPOIRKA című periodikát. A 270 éves Giambattista Bodonit köszönti az első szám. Grafikus kollégák, AMI-s diákok és gyakorlott tollforgatók munkái között a Kempelen-vonal című írásom is szerepel a lapban. Az apropó annyi, hogy az olasz betűmetsző és a magyar polihisztor kortársak voltak. Idemásolom az irományt, hátha izgalomba jönnek a lapkeresők és kereskedők. A TKM-nek (aki megvásárolja, megtudja, hogy mit takar a rövidítés) még legalább ötvenhat számot kívánok!
Orosz István: A Kempelen-vonal (utánközlés; az eredeti a TKM tipoirkában jelent meg, (2010. első szám, 26-29. old.)
A Budapesti Rendőr-főkapitányság 2007. november 29-én keltezett közleményében lezárta a nyomozást az eltűnt Kádár-holttest ügyében. Kádár János 1956 novemberétől volt Magyarország első számú pártállami vezetője. 1989. július 6-án, éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította az általa kivégeztetett Nagy Imre miniszterelnök és társai perében hozott ítéleteket, és ünnepi külsőségek közt újratemették a mártír-miniszterelnököt. Mint ismeretes Kádár holtteste 2007. május elsején, vagy az ünnepet követő hajnalban tűnt el a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjából. Május 2-án, szerdán a temető dolgozói fedezték föl a sírrablást. A nyomozás során közel hatszáz személyt hallgattak meg. A nyomok, a szakértői vélemények és a tanúvallomások alapján azonban nem merült fel olyan adat, tény vagy bármilyen bizonyítékként értékelhető körülmény, amely a tetemet eltulajdonító személy, vagy személyek azonosítását lehetővé tette volna, vagy legalább a különös bűncselekmény okát megmagyarázta volna. A közel héthónapos nyomozás végén kiadott, meglehetősen sablonos és gyanúsan szűkszavú közlemény egyáltalán nem említi az úgynevezett török-vonalat, más néven a „Kempelen-szálat”.
2007 tavaszán Budapesten, a Műcsarnok nevű ismert kulturális intézményben kiállítást rendeztek „Kempelen – ember a gépben” címmel. Az általában képzőművészeti kiállításoknak helyt adó Műcsarnokot, 1989 óta, mint a magyarországi politikai változások jelképét tartották számon, hiszen a Nagy Imre újratemetése kapcsán rendezett rendszerváltó programbeszédek éppen az épület lépcsőjéről hangzottak el, és ott állt a fekete drapériával bevont épület előtt a miniszterelnök koporsója is. A 2007-es Kempelen kiállítás idején az épület külső megjelenésében már semmi nem emlékeztetett az 1989-es eseményekre, és maga a kiállítás is próbálta kerülni a politikai utalásokat. A tárlat fő attrakciója egy 18. századi sakkozó automata volt, a híres „Török”, amelyet sosem részletezett „titkos dokumentumok” alapján John Gaughan Los Angeles-i bűvész-technikus, a neves illuzionista David Copperfield közvetlen munkatársa, éppen Kádár halála évében, vagy ha tetszik, az újratemetés idején, 1989-ben rekonstruált. Az eredeti masinát 1769-ben készítette Kempelen Farkas szabadkőműves magyar polihisztor, állítólag azért, hogy királynőjét, a Habsburg Mária Teréziát szórakoztassa. A szerkezet látható része egy sakkasztal mellett pipázgató turbános török volt, életnagyságú fabábú, aki valami belső mechanika segítségével tologatta a tábla vörös és fehér figuráit. Az automata titkát valójában sosem fejtették meg, voltak, akik azt gyanították, hogy el van rejtve valaki az asztalban és ő mozgatja belülről az életnagyságú törököt. Akadtak, akik meg is nevezték az elbújtatottat, Johann Baptist Allgaierre, a kor ismert sakkozójára gyanakodtak, hiszen mindketten, a török és Allgaier is gyakran és eredményesen használták a „királycselt”. A ma már ritka, kissé romantikusnak elkönyvelt megnyitás a nézők számára is szórakoztató volt, hiszen már a parti legelejét áldozatok, ütések és éles helyzetek jellemezték. Bár a királycsel elnevezés csak a játék egyik bábújára utal, de ha felsoroljuk az automatával az idők során megmérkőző személyiségeket, valódi királyokat és igazi uralkodókat kell emlegetnünk. A királycsellel győzött az automata Nagy Frigyes, III. György, sőt Napóleon ellen is. A nagy Bonaparte kétszáz éve 1809. július 4-én éjjel a wagrami ütközetre készülvén vette hírül, hogy a Schönbrunnban maradt Kempelen híres sakk automatája, és azon nyomban odavitette magát. A kiváló sakkozó hírében álló császár állítólag vesztett állásba került, melyet egy szabálytalan lépéssel próbált menteni. A különböző források eltérően tudósítanak a folytatásról. A Kölesi- és Melczer-féle Nemzeti Plutarkus szerint „a Basát öszve hányta, vetette és hajította mérgibe”, vagyis Napóleon tönkretette a gépet; francia források viszont, egy "szemtanúra" hivatkozva azt írják, hogy a többször is megismételt hibás húzás a „sakkozógépet” bosszantotta annyira fel, hogy az lesöpörte a táblát. “Ekkor a császár mosolyogva távozott, vidáman konstatálva, hogy még egy automatát is képes volt kihoznia a sodrából." A gép további sorsáról eltérő információk vannak. A jakobinus szimpátiái miatt kegyvesztett Kempelent félreállították, a gép állítólag egy Mälzel Nepomuk János nevű bécsi zsidó vállalkozóhoz került, aki jól meg is szedte magát a találmányon. Világkörüli bemutató útra vitte, amelynek során többek közt Benjamin Franklin is játszott a géppel, sőt Edgar Allan Poe is, aki némi szkepszissel bár, de minden mást toronymagasan felülmúló csodának nevezte; csodának, legalábbis akkor, ha nem ül senki a dobozban. Hogy ült-e, és ha ült, ki lehetett az, aki a költő ellen a fehér bábúkat tologatta, ma már nehéz lenne megválaszolni. Egyes adatok szerint 1854-ben Philadelphiában az ottani technikai múzeummal együtt leégett a híres masina is. Más források úgy tudják, visszakerült Bécsbe, (sőt igazából el sem került onnan) és szövevényes története során a világpolitika számos szereplőjével megmérkőzött. Marx és Hitler mellett valószínűsíthető, hogy 1909-ben a Bécsben tartózkodó Lenin is játszott vele (aki ugyanebben az évben, egy nemrég előkerült fényképsorozat tanulsága szerint magával Hitlerrel is váltott partikat). A magyar történelem ismertebb személyiségei közül Martinovics Ignác és Andrássy Gyula, illetve egyes források szerint Tisza István, Kun Béla, sőt Rákosi Mátyás is játszhatott a géppel. Természetesen a második világháborús hadműveletek alatt, illetve a béketárgyalások során is kiemelt szerepet játszott a „jelképként” számon tartott sakk-automata megkaparintása. Vannak történészek, akik szoros összefüggést látnak Ausztria semlegessége és a császárokat és diktátorokat legyőzni képes sakkautomata titkos átadása között. Kádár János vonzalma a sakkozáshoz közismert volt, talán őszinte szenvedélyből sakkozott, illetve jelent meg a fontosabb versenyeken, de valószínűleg a párthű kötelességtudat is szerepet játszott ebben, hiszen a bolsevik ideológiák mindig is a kommunizmus szellemi fölényével társították a sakkot, és a szocialista országokban komoly súlyt fektettek arra, hogy tekintélyes közszereplőket nyerjenek meg a játék népszerűsítéséhez.
A bevezetőben említett „Kempelen-vonal” feltűnően hallgatag nyomozóinak voltaképpen a sakkozógép budapesti megjelenése és a pártfőtitkár holttestének váratlan eltűnése közti összefüggést kellett volna felderíteniük. Nincs tudomásunk arról, hogy miféle rendőrségi főhatóság milyen alosztályának mely illetékese és miért határozott úgy, hogy értesüléseiket bölcsebb titokban tartani, azt állítván, hogy semmit sem sikerült kideríteniük. Ha tudomásunk nincs is, sejtéseink azért lehetnek, ugyanis 2007. május másodikán, a sírrablás felfedezésének napján még minden hírportál tudósított arról, hogy a BRFK mellett a Nemzetbiztonsági Hivatal nyomozói is vizsgálják Kádár eltűnésének körülményeit. Nos, ők már sajtótájékoztatót sem tartottak, és az NBH-tól nem is szivárgott ki soha semmilyen, az ügyre vonatkozó információ, hacsak nem tekinthető információnak a „hírzárlat” kifejezés, amellyel a felvilágosítást kérő tudósítókat kifizették. A bűntényről a hivatalos szervek azóta is mélyen hallgatnak, bár bulvárszinten gyakran bukkantak fel egymásnak is ellentmondó találgatások. Egy ukrán látóasszony németországi megbízót „látott”, egy volt titkosszolgálati alkalmazott a romagyilkosságok kapcsán elfogott debreceni halálbrigád egyik tagjára gyanakodott, voltak, akik Tisza István sírrablóit sejtették a Kádár-ügy mögött (gróf Tisza István egykori, szintén meggyilkolt miniszterelnök koponyáját 1985-ben lopták el a család geszti kriptájából), sőt akadtak olyanok is, akik szerint Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök rendelte meg a sírrablást, hogy kormánya aktuális botrányairól (elsősorban a 2006. szeptemberében nyilvánosságra hozott öszödi beszédről) elterelje a figyelmet. Ami azt illeti, tényleg nem jött rosszkor a sírrablás a gyurcsányi adminisztrációnak, hiszen az előző év októbere, vagyis az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján tartott tüntetések leverése óta folyamatos támadásoknak volt kitéve. A rendészeti ügyekben általában megszólaló szakértőknek ugyan sírrablással kapcsolatos tapasztalatuk nem sok lehetett, mégis általában szkeptikusak voltak, érzelmi motivációt, üzleti szándékot, feltűnési vágyat emlegettek, és feltűnő határozottsággal egyeztek meg abban, hogy Kádár maradványai soha nem fognak előkerülni.
A visszatartott (vagy meg sem szerzett) hírek hiányában hipotézisekre kell hagyatkoznunk. Gyanakvásra adhat okot, hogy Kempelen gépezetét használták már olyan, vagy hasonló célból, amelyre a budapesti eset kapcsán is gondolunk, sőt bizonyos francia források azt állítják, hogy tulajdonképpen a sakkautomata eredeti célja éppen a politikai embercsempészet volt. A leghíresebb eset1776-ban történt, négy évvel Lengyelország első felosztása után, Rigában egy zömmel lengyel katonákból álló ezred föllázadt. A rebelliót leverték, az összeesküvés feje, Voruszki elmenekült a megtorlás elől, de olyan súlyos sebesüléseket szenvedett, hogy mindkét lábát amputálni kellett. A csonka tiszt orosz területről történő kicsempészésében kapott szerepet Kempelen sakkozógépe. Miután Voruszki elrejtőzött a gépben, elindultak a határ felé; de, hogy gyanút ne keltsenek, útközben előadásokat rendeztek, s a kiválóan sakkozó Voruszki annak rendje és módja szerint le is győzte a kihívókat. Az jelentett csak némi ijedelmet, hogy a szintén jól sakkozó II. Katalin cárnő is értesült a csodagépről és Szentpétervárra rendelte Kempelent gépével együtt, ahol játszott is néhány izgalmas partit az automatával (illetve a benne rejtőző forradalmárral).
A feltételezésnek, hogy tudniillik Kádár budapesti eltűnéséhez a sakkozógépnek köze volt, ahogy mondani szokták, sem megerősítése, sem cáfolata nem hangzott el, holott egy, a TKM magazin 2010 márciusi számában megjelent cikk már határozottan utalt ennek valószínűségére. Kádár tetemének sorsa 2007. május elseje óta ismeretlen. A Műcsarnokban rendezett Kempelen kiállítás 2007. május 28-án (történetesen épp a hírhedt öszödi beszéd első évfordulóján) bezárt. A sírrablás és a kiállítás lebontása között eltelt egy hónap éppen elegendő lehetett az akció megtervezésére és lebonyolítására. A nyilvánvaló kérdésre, mi szüksége lehetett bárkinek is a kommunista diktátor holttestére, csak kommunista logikával lehet megtalálni a választ, amelynek azonban van némi köze a sakkhoz is. Alexander Bogdanovot legtöbben arról a híres fotóról ismerik, amelyen Leninnel sakkozik Gorkij Capri nyaralójában. A partit megnyerte, a Leninnel folytatott ideológiai küzdelemben viszont alulmaradt. Megtörtént vele, ami a Szovjetunióban csak kevesekkel, titkos összeesküvéssel vádoltan is kikerült a börtönből. Valamit tudhatott Bogdanov, ez pedig nem volt kisebb dolog, mint az örök élet titka. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzióval kísérelte meg visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg - állítólag 10 évvel. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt a vezér, Bogdanov végezhetett méréseket az agyvelőn, hogy a zsenialitás fizikai mibenlétét kimutassa. Ekkor kerül szóba a feltámasztás kérdése is. Egy Sztálinnak és Buharinnak írt levelében komoly eséllyel kecsegtető kísérletekről számolt be. Valószínűleg ez lett a veszte. Alighanem Lenin második eljövetelét akkor még túl korainak ítélte a párt.
A tudományos kísérletek ma már nem csak a vértranszfúzió területén folytatódnak. A halottak szövetmintáiból kinyert DNS molekulákkal foglalkozó, többnyire a nyilvánosság elől elzárt laboratóriumokban lázas munka folyik. A kiszivárgó hírek szerint igen bíztatóak a klónozással visszaállítható élet lehetőségét előrevetítő próbálkozások. Nem tekinthető tehát kizártnak, hogy Kádár János feltámasztása és visszatérése, hogy a főtitkár kedvenc szavával éljünk: „napirenden van”.
Megtisztelő elsőként beszélni, meg persze kényelmes is: a későbbi szónoklatok alatt már megkönnyebbülten lógázhatja az ember a lábát. A Parlamentben, a Főrendiház termében a hungarikumokról tartott konferencia pulpitusáról lejőve mégis úgy éreztem, nyomban vissza kéne fordulnom. Mögöttem, az óriáskivetítő tábláján, míg beszéltem, ez a felirat jelent meg : Hungarikumok a Parlamentben! Nagy kövér Futura betűkkel szedve. Manapság inkább így mondják: Futura Bold font. Szeretem a Futurát, Paul Renner 1927-es, tökéletes mértani formákra egyszerűsített betűjét, amely a Bauhaus puritanizmusát és az art deco könnyed dekorativitását egyaránt képes közvetíteni. Használtam is sok munkámon, főleg plakátokon, igaz inkább a vékonyabb változatait preferáltam. A Hungarikum tanácskozásra azonban ott a Janson! A világ egyik legszebb betűje, s ha definiálnom kellene a hungarikumok mibenlétét, általa lehetne leginkább. Fény és árnyoldallal, ahogy az ilyen magyar ügyeknél az már megszokott. Sőt szinte természetes. Misztótfalusi (néha csak Tótfalusinak írják) Kis Miklós, az Amszterdamban dolgozó erdélyi tipográfus tervezte és metszette 1685 körül. Haza indulván, hogy nyomdát alapítson Kolozsváron és magyar bibliákat meg ábécés könyveket nyomtasson benne, a súlyos ólombetűket eladta, a matricák pedig, amelyekből újraönthetők voltak, a lipcsei betűkereskedőhöz, Anton Jansonhoz kerültek. Így történhetett, hogy Misztótfalusi betűit egészen 1954-ig Janson munkájának vélték, s bár Harry Carter, Buday György, illetve egykori tanárom, Haiman György kutatásainak hála, ma már senki nem vonja kétségbe a magyar eredetet, a név Janson maradt. A legnépszerűbb betűk közé tartozik máig, könyvek millióit szedték belőle, talán csak a Garamond az , amely biztosan megelőzi az ismertségben. Misztótfalusi betűtervezői munkássága hazatérve sem ért véget, firenzei, sőt pápai megrendelésre dolgozott, héber, görög , örmény, sőt kínai betűket is gyártott, és elkészítette az első grúz nyomtatott ábécét. Személyes sorsát Németh László Eklézsiamegkövetés című drámájából ismerhetjük, meg persze saját művéből, az 1698-as Mentségből. Csapongó, szenvedélyes önéletrajz, amelyben a szédítő sikerekkel való dicsekvés keveredik a szenvedések, megaláztatások és csalatkozások bemutatásával, illetve a korszak és a maradi ellenfelek ostorozásával.