EZ MIND ÉN VOLTAM EGYKOR

Nem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzam a Facebookon terjedő, a karanténunalom enyhítésére kitalált játékhoz, ami, legalábbis címében, Füst Milán filozófiai ezeregy éjszakáját idézi. „Ez mind én voltam egykor”. Jól összekevertem egykori foglalatosságaimat, és ahogy kell, elrejtettem listában egy fiktív tételt is olyan kakukktojás-szakmát, ami még nem voltam s valószínűleg már nem is leszek. (Na persze nem minden foglalkozás volt munkakönyves állás, sőt legtöbbjére nem is nevezett ki senki.) Ahogy érkeztek a tippek, válaszolgatnom kellett, s válaszaim nyomán egész ki curriculum vitae kezdett kikerekedni. Néhány választ idemásolok, egyszer talán kiindulása lehet valami vicces önéletírásnak.

1 szilvamagozó,

2 zászlótartó

3 kapus, 

4 animátor,

5 múzeumi segédmunkatárs,

6 szinkronszínész,

7 nyúltenyésztő,

8 tarackirtó,

9 pedagógus,

10 hajóskapitány,

11 piaci árus,

12 segédápoló,

13 sorállományú katona,

14 labdaszedő,

15 rajzoló-gyakornok,

16 statiszta.

10? - Na ez azon kevés foglalkozásaim egyike, amiről papírom is van: 15 négyzetméternél kisebb vitorlafelületű hajók vezetéséből sikeres vizsgát tettem valamikor a hetvenes évek közepén.

7? - De bizony, kisfiúként voltak nyulaim, még szaporítani is hordtam őket a szomszédban lakó Petneházi bácsihoz, komoly tenyészet volt, legalább tizenöt nyuszi. Úgy emlékszem, sikerült eladnom őket a kecskeméti piacon az újságokban beharangozott nagy száj és körömfájás járvány előtt.

11? - Összefügg az előző kérdéssel, illetve válasszal. Nyulakat árultam a kecskeméti piacon, Egy nagy papírdobozban voltak, a dobozra rárajzoltam őket, és a vevő úgy vette meg, ha adom a dobozt is. Szóval ez volt az első pénzzé tett grafikám.

1? - Úgy emlékszem, minden iskolaév úgy indult, hogy szeptemberben elvitték egy hétre a diákokat a kecskeméti konzervgyárba valami társadalmi munkára, ami legtöbbször szilvamagozás volt. A tarackirtás pedig egy Kígyóspuszta nevű Bács-kiskun megyei településen történt, építőtábornak hívták, állítólag jó pontnak számított a főiskolai felvételnél, én történetesen 1968 augusztusában voltam két hétig tarackirtó, pont akkor, amikor a nagyobb fiúk bevonultak tankjaikkal Csehszlovákiába.

14? - Labdaszedőnek a kölyökcsapat igazolt játékosait használták, én ugyan nem voltam az soha, de néhányszor ottfelejtődtem köztük, szóval komoly másodosztályú KSC meccseken hajigálhattam vissza a labdát. Előnye, ingyen lehetett meccset nézni.

15? - Rajzoló gyakornok. Ez a legelső bejegyzés a munkakönyvemben!

12? - Vicces volt, de igaz: egyszer kiugrott a könyököm a helyéről, a Jánosban helyre rángatták, aztán azt mondták, megfigyelésre ott kell maradnom egy hétig, hátha leáll benne a keringés. Később bevallották, annyira nem volt ápoló, hogy kevésbé súlyos sérülteket ott tartottak egy darabig, hogy cseréljék a kacsákat, vagy kitámogassuk az öregeket a vécére.

13? – Talált! Katona tényleg nem voltam. Talán röstelltem egy kicsit, mert az Egri csillagok, a Kőszívű ember meg a Cooper könyvek után voltak bennem katonás nosztalgiák, de 68-ban mindez szétfoszlott, szóval nem nagyon bántam, hogy 1970-ben a művészeti főiskolásokat valahogy nem vonultatták be. Az évfolyamunkból - legalábbis azok, akiket egyből fölvettek - mind megúsztuk. 1975-ben, azért volt egy pillanat, amikor rezegni kezdett a léc. Volt egy kiállításom rögtön a diploma után (lehet, hogy életem első kiállítása volt?) egy laktanyában, abban, ami a Fradi pályával szemben volt, a mostani buszállomás mögötti területen. Eredetileg Ferenc József gyalogsági laktanya volt a neve, de akkor épp Zalka Máté Katonai Főiskolának hívták. Nem emlékszem, hogy kerültem oda, csak arra, hogy nagybüszkén kiakasztottam minden valamirevaló munkámat – aztán amikor a zárás után értük mentem, kiderült, hogy mindnek lába kelt. Amikor háborogni kezdtem, azt mondták, a parancsnok hajlandó fogadni. Hát fogadott. Ő ült, én álltam. A harmadik mondatom közepe táján félbeszakított: Volt maga katona? Nem. És akar lenni? A hangsúlyából éreztem, hogy nem alkuról van szó, tudniillik ha kitölteném a másfél éves szolgálati időt, az nem jelentené, hogy visszakapom a képeimet, a hangsúly inkább azt sugallta, hogy ha tovább akadékoskodom, akkor a beszélgetés végére, a képek sorsától függetlenül, katonává avanzsálok. Még jó, ha egyszerű katonává. Hogy másmilyen katonaságra is van lehetőség, arra 1979-ben az Ady évforduló kapcsán eszméltem rá. Kaptunk Dórával közösen egy grafikai munkát: vándorkiállítás – tablósorozat készítése a költő századik születésnapjára. Nagy helyigényű munka, nekünk meg csak egy 21 négyzetméteres fészkünk volt Óbudán, a Gárdos Mariska utcában. A megbízó (úgy emlékszem, a Petőfi Irodalmi Múzeum) szerzett egy műhelyt, valahol Rákospalotán, ahol, azt mondták még segédeket is kapunk. Hát ez volt a „futi”. Szakszerűbben a futkosó. A Néphadsereg büntetőalakulatát, hivatalos elnevezéssel Fegyelmező Zászlóalját hívták így. A segédek a büntetésüket töltő kiskatonák voltak, remek, önérzetes srácok, akik boldogok voltak, hogy néhány hétig velünk dolgozhatnak a szimatszatyorban történő fókázás (felmosás gázálarcban) és más hasonló szívatás helyett. Hogy nem lesz belőlem katona, csak akkor kezdtem elhinni, amikor az első munkahelyemen, a Pannóniában elkezdték vonni a katonaadót.