VELENCE ORRSZARVÚI

Befejezéséhez közeledik az animációs film forgatása – Horkay István barátommal csináljuk – amely Albrecht Dürer híres rinocéroszának történetét idézi meg. Nem kezdek újra bele a hol fennkölt, hol meg inkább melankolikus históriába, többször írtam róla itt az Utisz Blogon is, akit érdekel, utána járhat. Az itt következő események koincidenciává nyilvánításához annyi elég, hogy évek óta rinocéroszokkal fekszem és rinocéroszokkal kelek. Egy kiállítás kapcsán érkeztem Velencébe, a Biennáléhoz kapcsolódó Personal Structures című monstre tárlat egyik kiállítójaként. Pietro Bembo szülőháza, a Palazzo Bembo egyik szobájában Hakan Esmer és Kőnig Frigyes társaságában lógnak a munkáim, az összeállítást kitaláló kurátor, Kemal Orta koncepciója szerint a heideggeri „Time - Space – Existence” vonalra illesztve. A kiállítás hónapok óta szerveződött, de hogy személyesen is eljöjjek a megnyitóra, még az utolsó napokban is bizonytalan volt, épp a Rinó-film miatt, Horkay Pistának hála, hogy az aktuális labor-munkálatokat széles vállaira vette. Szóval miközben az otthoni életem az orrszarvúkról szól, itt is iparkodnak kitüntetni a rokonszenvükkel. Mert hogyan másként értékelhetném a következőket? A Palazzo Bembo egy szomszédos szobájában található Li-Jen Shih tajvani művész tárlata. Egy teremnyi pazar rinocérosz szobor. Szerencsére Shih mester is eljött a megnyitóra (neki sokkal nagyobb vállalás lehetett a velencei út), így aztán egymás markába csapva kezdhetünk el rinózni és emlegethetjük Ázsia fogyatkozó orrszarvúit, amelyekről Marco Polo hozott először hírt Európába, naná hogy éppen ide Velencébe. Shih egyébként a Giardinón is elhelyezett egy nagyobbacska rinót, rinó-mementót a tengerparton, amiről persze a mi rinó-filmünk összekötözött lábú orrszarvúja jut eszembe, a Dürer-féle névtelen orrszarvú, aki itt Itália partja előtt fulladt a vízbe, igaz, odaát, a csizma másik oldalán. A Biennálé idején a szigetet elárasztják a kiállítások, és azok az országok, amelyeknek nem jutott hely a Giardinóban, a város különböző pontjain rendeznek bemutatókat. A két törökkel (Frigyes később érkezett meg) szorgalmasan végigjárjuk a helyszíneket (Hakan lépésszámlálója szerint napi 16 ezer körül van az átlag). A Palazzo Grassi felé csak azért kanyarodunk el, mert sok izgalmas kiállítást láttam ott, a legemlékezetesebb az 1987-es Arcimboldo Effect volt, amit szintén megírtam valahol, elég az hozzá, hogy most is szerencse ér, még ha nem is épp a palotában.  Egy szűk sikátorban a Grassi közelében akadtam rá Gigi Bon boltjára, műtermére, studiolójára. Ha északabbra lennénk, azt írnám, wunderkammerére. Gigi egy korombeli szőke hölgy és hozzám hasonlóan megszállott rinocérológus. Sőt nálam ezerszer megszállottabb. Látva, hogy érdeklődéssel kerülgetem az orrszarvú plasztikákat, metszeteket, csecsebecséket, újabb és újabb fiókokat húz ki, hogy alkotásainak és gyűjteményének féltettebb darabjaival is előrukkolhasson. Természetesen megbeszéljük a leghíresebb rinókat, szóba kerül Abada, a rotterdami Klára és a tragikus sorsú versailles-i rinó, aki királyi gazdájával osztozott a vérpadon. Mindegyikről van egy ábrázolata, egy emléke, egy parafrázisa. Megígérem, hogy összerakok egy válogatást a saját anyagomból (ide kattints kedves Gigi, ha látni akarod), a Mirabilia, Studio d’arte címére pedig felhívom az Utisz Blog olvasóinak figyelmét: ha Velencében járnak a San Marco 3084 cím alatt tessenek keresni – bár alig hiszem, hogy ennek alapján a postáson kívül bárki ráakadna. Velence egy labirintus. Legjobb a megérzésekre hagyatkozni, az mindig beválik. Miközben ezt a velencei rinó-posztot szerkesztem, jön egy e-mail a Typotex Könyvkiadótól, kérdezik, hogy a könyvhétre megjelenő kötetemet tudnám-e június 11-én, vasárnap délután dedikálni. Igen. A könyv címe: Szent Rinocérosz gyermekei. 

P.s.: A folytatást csak félve merem leírni, annyira meglepően hangzik. A szállásunk (a Hotel Mignon apartmanja) egy hosszadalmas nevű templom, a Chiesa dei Santi Apostoli di Cristo közelében volt. Első nap, a Palazzo Bembo felől hazafelé tartva elhaladtunk az előtt a vendéglő előtt, ahol Dórával valamikor a hetvenes években legelső velencei vacsoránkat elköltöttük. Mutatom Kemálnak a helyet, még azt is elmesélem, hogy egy pincérlány, látva, mennyire kezdők vagyunk, megmutatta, hogyan kell a spagettit a villára fölcsavarni egy kanál segítségével. Negyven éve volt, de ha spagettit csavargatok, azóta is eszembe jut az az első velencei bolognese. Utolsó este ugyanezen az úton mentünk, a Christie féle kurátor iskola friss diplomásai által rendezett záróvacsorára, s mintegy mellékesen Frigyes feleségének is megmutattam a helyet. Eszter, a precíz restaurátor persze elolvassa a vendéglő feliratát, amit én bizony sosem tettem meg: Trattoria da Rino. Vajon akkor is így hívták? Velence nem az a hely, ahol gyakran szokták változtatni a vendéglők nevét.