2017. május 20., szombat

GURGES MIRABILIS



Isztambul. A szállodám ablakából (Grand Hotel de Pera, 5. emelet) az Aranyszarv öbölre látni és látni a szomszédos szállodát is, száz méterre lehet, amelyben első isztambuli utazásom alkalmával szállásoltak el. Pera Palace Hotel. 2000-ben a Grafist design fesztivál vendége voltam és Shigeo Fukuda, Uwe Loesch, Kari Piippo mellett az én munkáimat is önálló kiállításon mutatták be. (Előkeresem a katalógust: a közeli Bilgi Üniversitesi Taksim Kampüsü kiállítótermében volt a kiállítás.) Hohó, nevezetes szálloda ám a Pera Palace – mondja Fodor Gábor, akivel beülünk a szálló halljába, hogy megigyunk egy teát, de legfőképp azért, hogy összevessem az emlékeimet a helyszínnel – nevezetes, itt írta ugyanis Agatha Christie 1934-ben a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvét. Még a szobaszáma is tudható: 411. Nem annyira híres könyv ugyan, de annak idején ott, abban a szállodában írtam én is, vagy legalábbis ott kezdtem el Gurges mirabilis című elbeszélésemet (A szobaszámra sajnos nem emlékszem.) Idemásolom, egyelőre csak az elejét, amelyben feltűnik Agatha néni szállodája (meg a két bácsié, Graham Greené és Hemingwayé, akik egykor szintén laktak itt), aztán majd folytatom, ha esetleg érdeklődés mutatkozik a történet folytatása iránt is. 
*
Csak állt a kicsi ember, és mosolygott.
              A többi árus már csekélyebb érdeklődést látva is belefogott volna a vevő meghódításának valamely ravasz keleti koreográfiájába. Dicsérték volna a választásában tükröződő finom ízlést s szerencséjét, hogy ekkora kincshez, és ráadásul ilyen olcsón juthat. A kiszemelt áruhoz hasonlókat kapkodtak volna le a polcról, hogy a választékot szélesítsék, vagy azért, hogy bebizonyítsák, máris a lehetséges legjobbat sikerült megtalálnia. Kikapták volna a kezéből, hogy lefújják róla a port, hogy maguk is ámuldozzanak rajta és kifényesítve adják vissza néhány pillanat múltán. Megpróbálták volna kitalálni, honnan jött, miért időz a városban, sőt bizonyára lett volna köztük, aki valami titkos telepátiával máris anyanyelvén szólította volna.
               A kis kopasz mozdulatlan maradt.
               Fémdomborítások, elefántcsont vésetek, fafaragványok hevertek szerteszét a félhomályban, antik munkák utánzatai, hamisítványok, de eredetinek tűnő dísztárgyak is. Kelyhek, vízipipák és mecsetlámpák, fűszertartók és sakkfigurák, turbánok, festett agyagálarcok, porcelán nippek, régi korokból való pénzdarabok és cirkalmasan megmunkált fegyverek. A helyiség alig különbözött a bazár többi üzletétől, legföljebb az volt szokatlan, hogy Útisz már jó ideje egyedül válogathatott. Lehet, hogy már előző látogatásakor is ez vonzotta; a sikátorok egymás sarkába taposó emberfolyamából kilépni néhány percre. Vajon már akkor feltűnt neki a kis szelence, vagy csupán egy önkéntelen mozdulat lett volna, ahogy felé nyúlt, a tétovázó látogató bizonytalansága, aki maga sem döntött még, hogy a turista, vagy a műértő vevő szerepét játssza inkább? Megérintette, talán fel is emelte, lehet, hogy a fény felé fordította, – már nem emlékezett pontosan. Akármit is tett, úgy rémlett, unaloműzésből tette, mintegy mellékesen, mint aki maga sem biztos benne, tudná-e valamire használni, sőt talán azt sem, tetszik-e neki egyáltalán ez a nyugati ízléshez mérten túldíszített apróság, vagy csupán az ornamentika fondorlatosan kigondolt geometriája fogta meg. Végighúzta vajon mutató ujját a doboz fedelén, megforgatta vajon a zárszerkezet kicsiny kulcsát, ahogyan most teszi, nem tudta már. Úgy emlékezett, anélkül hogy fölemelte volna a díszes doboztetőt, visszacsúsztatta a szelencét a polcra. Megérintett még néhány csecsebecsét, fölemelt egy díszes sólyomsapkát, belepörgetett egy fényképalbumba, aztán megelőzve az eladó szívélyességét – legalábbis úgy hitte akkor –, kilépett a sikátor sűrűbb közegébe. Sajnálta, hogy nem kérdezte meg az árat már az első alkalommal, de miért is tette volna, hiszen akkor még esze ágában sem volt vásárolni.
            A kongresszust sikerült úgy időzíteni, hogy még éppen befejeződjön a Ramadan előtt. – Egy hét és indul a fogyókúra – mosolygott hátra a sárga egyetemi busz terebélyes sofőrje, de pajkos hunyorítása azt is jelezte, hogy rá nézvést a böjt aligha lesz érvényes. – Nem sok vendéglő lesz a környéken, amelyik kinyit majd – tette hozzá. A negyedik napon, pihenésképpen egy városnéző túrát iktattak a programba a rendezők. A váratlanul esősre fordult idő miatt nem volt sok jelentkező, néhány japán tudós, egy izraeli házaspár meg egy német képzőművész döntött úgy, hogy elviteti magát a múzeumokba és a mecsetekbe. A hivatalból kirendelt idegenvezető, aki a sofőri teendőket is ellátta, igyekezett gyorsan letudni a kültéri látnivalókat, sőt az ebéd utánra tervezett hajótúrát is jócskán lerövidítette. Az öböl és a tengerszoros találkozásánál lévő hídról végigmutogatta a tervezett útvonalat, a rossz idő miatt kihagyott helyszíneket, majd vigasztalásképpen az alattuk kavargó örvényre mutatott: – A vizek köldökének mondják, két világ találkozása fölött állunk éppen.
            Délutánra maradt a szabad programként beharangozott fedett bazár, a Keiszaríje. A bejáratnál a vezető rutinosan elhadarta az épületegyüttes történetét, és megemlítette a legendákat, amelyek szerint rabszolgapiac állt itt valaha, vesztőhely, vagy egy ősi vad kert, talán épp a bibliai Éden, amelyben a hüllők és a madarak közös utódokat nemzettek, és emberek helyett lépegető fák népesítették be a vidéket. Mielőtt elváltak volna, még figyelmeztette a professzorokat, hogy nem mind arany, ami fénylik, hogy itt lehet, sőt illik is alkudni, megmutatta nekik, hogy milyen irányban miféle árufajták találhatók, és a lelkükre kötötte, hogy a bazár főutcájától ne nagyon távolodjanak el, vagy ha mégis megteszik, jegyezzék meg pontosan, mikor merre fordultak. – Könnyű eltévedni, mondta, olyan, akár egy óriási labirintus. – A professzorok mosolyogtak. A konferencia címe, amelyre a téma legjobb nemzetközi szakértőiként meghívást kaptak, ott virított a kabátjukra tűzött névjegyen: Mazes and Labyrinths from the Viewpoint of Math and Art. Útvesztők és labirintusok a matematika és a művészet szemszögéből.
            Másnap Útisz előadása meglehetős sikert aratott. Őt magát is meglepte az érdeklődők nagy száma. Az útvesztők rejtett szimmetriáiról beszélt, arról, hogy az úthálózatok egymásra vonatkozó tükörképei miféle kérdéseket vetnek föl, és részletesen ismertette az ál-labirintusokra vonatkozó téziseit. A hozzászólások zöme – ahogyan várható volt – ahhoz a fölvetéséhez kapcsolódott, mely szerint egy labirintusban bejárt útvonal pontos megfordítása nem föltétlenül visz vissza a bejárathoz, s jólesően vette tudomásul, hogy néhány kollégája a problémát máris Útisz-paradoxonként emlegette. Később, a délutáni vita során – mint felkért hozzászóló – meggyőzően érvelt a téri és időbeli labirintusok összekeverése ellen, s egy lengyel  professzor fölvetését, az úgynevezett négy dimenziós útvesztőt csupán mint metaforát, irodalmi vagy művészeti érdekességet volt hajlandó értelmezni. Egy kiadó szerződést ajánlott az előadás kibővített és jegyzetekkel ellátott változatának publikálására, egy folyóirat interjút kért, és megvásárolta néhány szemléltető ábra első közlésének jogát. A rövidített változatra egy internetes újság jelentett be igényt. Egy helyi művészettörténész megkérte, hogy írjon bevezető tanulmányt ahhoz az albumhoz, amelyben Leonardo nyolc, csomót ábrázoló rajzát, pontosabban a Dürer által készített másolatukat mint labirintusokat elemzi; az egyik japán pedig, akivel éppen a városnézésen ismerkedett össze, fölkérte egy többhetes tokiói szemináriumra.
            – Jelezni fogom rövidesen, mikorra tudom beiktatni – válaszolta Útisz, önkéntelenül megismételve a kis professzor ritmikus hajlongását. Élvezte, hogy elfoglalt embernek gondolják, sőt maga is kezdett hinni saját fontosságában. – Feltétlenül jelentkezem – csúsztatta zsebébe az arany szegélyű névkártyát. – Feltétlenül.
            A következő napok előadásait illendően végigülte, a fogadásokat végigmosolyogta. Utolsó este vette észre, hogy az érkezéskor kapott napidíja szinte hiánytalanul megmaradt. A jócskán elhúzódó záróvacsoráról taxival ment haza, a tetőterasz bárjában még elszívott egy Havannát. A füstöt a város sötét sziluettje fölé fújta, a látóhatáron felbukkanó fénylő kecskeszarv irányába: – újhold, vagy régi hold?  Borravalót adott a liftesnek, összecsomagolta a bőröndjét, megitta a hűtőben talált uzót és úgy aludt el, hogy a televíziót elfelejtette kikapcsolni. Valami természetfilm volt az utolsó, amire még emlékezett, ismeretlen nyelven, valamelyik helyi csatornán, sok víz alatti fölvétellel, imbolygó, lassú fényekkel, rejtelmes árnyékokkal és andalító kísérőzenével.
            A vendégek zöme másnap korán kijelentkezett, az ő gépe viszont csak délután indult. Végigkóstolta a svédasztalos reggeli összes különlegességét, kipróbálta az előcsarnok játékautomatáit, átrendezte a csomagjait, beleolvasott néhány dedikációba, és föladott pár képeslapot. Párás, meleg levegőtömbök szorultak meg a szállodában. Porszívók zümmögtek minden emeleten, és molett takarítónők kacagása gurult végig a folyosókon a nyikorgó targoncákra gyűjtött lepedő- és paplanhuzat-halmok előtt. Útisz kiterítette a nagy duplaágyra a város térképét. Elképzelte, hogy lesétál az öböl partjára, átmegy a közelebbi hídon, ott, ahol a hajók fordulnak meg, végigsétál a túloldali dokkok mögött, és a másik hídon, a horgászok közt jön majd vissza. Talán a víz fölött megmozdul a levegő is. Bőven megjárhatja indulásig. Még egy ebéd is beleférhet valamelyik parti vendéglő napernyőkkel tűzdelt teraszán. Az ablakból – a negyediken lakott – nagyjából be is látta az útvonalat.
            A hídon jutott eszébe a szelence, éppen a híd közepén. A korlátra dőlve nézte a hajók kavarta örvényt. Ha még egy percig ottmarad, árnyékának és tükörképének óramutatói – legalábbis abból a magasságos nézőpontból, ahonnan Útisz vándorlását követni szándékozunk – éppen összeérnek.  Vajon harangoznak-e majd? Már nem tudott másra gondolni, csak a szelencére. Oly kristályos tisztasággal rémlett föl a tárgy képe, hogy kitörölt minden mást. Harangozás? Éppen itt? Képtelenség lenne. Talán harangok sincsenek, ha voltak egyáltalán, régen ágyúk lettek belőlük, aztán sínek, vagy hidak. Nyálat gyűjtött, előrehajolt és megcélozta az örvény köldökét. Ha az ebédről lemond, bőven marad ideje a bazárra. Gyorsan döntött: nem a dokkok felé vette az irányt, fölkapaszkodott a félsziget sűrűn beépített domboldalára és hamarosan megtalálta az egyik bejáratot. Jól emlékezett a kis üzlet helyére is, tudta melyik boltívnél kell letérni a főútról, hol kell balra indulni, még a cipőtisztító nagy gólyalábú fotelét is felismerte, ahol jobbra kellett fordulnia.


Nincsenek megjegyzések: