Isztambul. A
szállodám ablakából (Grand Hotel de Pera, 5. emelet) az Aranyszarv öbölre látni
és látni a szomszédos szállodát is, száz méterre lehet, amelyben első
isztambuli utazásom alkalmával szállásoltak el. Pera Palace Hotel. 2000-ben a Grafist
design fesztivál vendége voltam és Shigeo Fukuda, Uwe Loesch, Kari Piippo
mellett az én munkáimat is önálló kiállításon mutatták be. (Előkeresem a
katalógust: a közeli Bilgi Üniversitesi Taksim Kampüsü kiállítótermében volt a
kiállítás.) Hohó, nevezetes szálloda ám a Pera Palace – mondja Fodor Gábor,
akivel beülünk a szálló halljába, hogy megigyunk egy teát, de legfőképp azért,
hogy összevessem az emlékeimet a helyszínnel – nevezetes, itt írta ugyanis
Agatha Christie 1934-ben a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvét. Még a
szobaszáma is tudható: 411. Nem annyira híres könyv ugyan, de annak idején ott,
abban a szállodában írtam én is, vagy legalábbis ott kezdtem el Gurges
mirabilis című elbeszélésemet (A szobaszámra sajnos nem emlékszem.) Idemásolom,
egyelőre csak az elejét, amelyben feltűnik Agatha néni szállodája
(meg a két bácsié, Graham Greené és Hemingwayé, akik egykor szintén laktak itt),
aztán majd folytatom, ha esetleg érdeklődés mutatkozik a történet folytatása iránt is.
*
Csak állt a kicsi
ember, és mosolygott.
A többi árus már csekélyebb
érdeklődést látva is belefogott volna a vevő meghódításának valamely ravasz
keleti koreográfiájába. Dicsérték volna a választásában tükröződő finom ízlést
s szerencséjét, hogy ekkora kincshez, és ráadásul ilyen olcsón juthat. A
kiszemelt áruhoz hasonlókat kapkodtak volna le a polcról, hogy a választékot
szélesítsék, vagy azért, hogy bebizonyítsák, máris a lehetséges legjobbat
sikerült megtalálnia. Kikapták volna a kezéből, hogy lefújják róla a port, hogy
maguk is ámuldozzanak rajta és kifényesítve adják vissza néhány pillanat
múltán. Megpróbálták volna kitalálni, honnan jött, miért időz a városban, sőt
bizonyára lett volna köztük, aki valami titkos telepátiával máris anyanyelvén
szólította volna.
A kis kopasz mozdulatlan maradt.
Fémdomborítások, elefántcsont
vésetek, fafaragványok hevertek szerteszét a félhomályban, antik munkák
utánzatai, hamisítványok, de eredetinek tűnő dísztárgyak is. Kelyhek, vízipipák
és mecsetlámpák, fűszertartók és sakkfigurák, turbánok, festett agyagálarcok,
porcelán nippek, régi korokból való pénzdarabok és cirkalmasan megmunkált
fegyverek. A helyiség alig különbözött a bazár többi üzletétől, legföljebb az
volt szokatlan, hogy Útisz már jó ideje egyedül válogathatott. Lehet, hogy már
előző látogatásakor is ez vonzotta; a sikátorok egymás sarkába taposó
emberfolyamából kilépni néhány percre. Vajon már akkor feltűnt neki a kis
szelence, vagy csupán egy önkéntelen mozdulat lett volna, ahogy felé nyúlt, a
tétovázó látogató bizonytalansága, aki maga sem döntött még, hogy a turista,
vagy a műértő vevő szerepét játssza inkább? Megérintette, talán fel is emelte,
lehet, hogy a fény felé fordította, – már nem emlékezett pontosan. Akármit is
tett, úgy rémlett, unaloműzésből tette, mintegy mellékesen, mint aki maga sem
biztos benne, tudná-e valamire használni, sőt talán azt sem, tetszik-e neki
egyáltalán ez a nyugati ízléshez mérten túldíszített apróság, vagy csupán az
ornamentika fondorlatosan kigondolt geometriája fogta meg. Végighúzta vajon
mutató ujját a doboz fedelén, megforgatta vajon a zárszerkezet kicsiny kulcsát,
ahogyan most teszi, nem tudta már. Úgy emlékezett, anélkül hogy fölemelte volna
a díszes doboztetőt, visszacsúsztatta a szelencét a polcra. Megérintett még
néhány csecsebecsét, fölemelt egy díszes sólyomsapkát, belepörgetett egy
fényképalbumba, aztán megelőzve az eladó szívélyességét – legalábbis úgy hitte
akkor –, kilépett a sikátor sűrűbb közegébe. Sajnálta, hogy nem kérdezte meg az
árat már az első alkalommal, de miért is tette volna, hiszen akkor még esze
ágában sem volt vásárolni.
A kongresszust sikerült úgy
időzíteni, hogy még éppen befejeződjön a Ramadan előtt. – Egy hét és indul a
fogyókúra – mosolygott hátra a sárga egyetemi busz terebélyes sofőrje, de
pajkos hunyorítása azt is jelezte, hogy rá nézvést a böjt aligha lesz érvényes.
– Nem sok vendéglő lesz a környéken, amelyik kinyit majd – tette hozzá. A
negyedik napon, pihenésképpen egy városnéző túrát iktattak a programba a
rendezők. A váratlanul esősre fordult idő miatt nem volt sok jelentkező, néhány
japán tudós, egy izraeli házaspár meg egy német képzőművész döntött úgy, hogy
elviteti magát a múzeumokba és a mecsetekbe. A hivatalból kirendelt
idegenvezető, aki a sofőri teendőket is ellátta, igyekezett gyorsan letudni a
kültéri látnivalókat, sőt az ebéd utánra tervezett hajótúrát is jócskán
lerövidítette. Az öböl és a tengerszoros találkozásánál lévő hídról
végigmutogatta a tervezett útvonalat, a rossz idő miatt kihagyott helyszíneket,
majd vigasztalásképpen az alattuk kavargó örvényre mutatott: – A vizek
köldökének mondják, két világ találkozása fölött állunk éppen.
Délutánra maradt a szabad
programként beharangozott fedett bazár, a Keiszaríje. A bejáratnál a vezető
rutinosan elhadarta az épületegyüttes történetét, és megemlítette a legendákat,
amelyek szerint rabszolgapiac állt itt valaha, vesztőhely, vagy egy ősi vad
kert, talán épp a bibliai Éden, amelyben a hüllők és a madarak közös utódokat
nemzettek, és emberek helyett lépegető fák népesítették be a vidéket. Mielőtt
elváltak volna, még figyelmeztette a professzorokat, hogy nem mind arany, ami
fénylik, hogy itt lehet, sőt illik is alkudni, megmutatta nekik, hogy milyen irányban
miféle árufajták találhatók, és a lelkükre kötötte, hogy a bazár főutcájától ne
nagyon távolodjanak el, vagy ha mégis megteszik, jegyezzék meg pontosan, mikor
merre fordultak. – Könnyű eltévedni, mondta, olyan, akár egy óriási labirintus.
– A professzorok mosolyogtak. A konferencia címe, amelyre a téma legjobb
nemzetközi szakértőiként meghívást kaptak, ott virított a kabátjukra tűzött
névjegyen: Mazes and Labyrinths from the Viewpoint of Math and Art. Útvesztők
és labirintusok a matematika és a művészet szemszögéből.
Másnap Útisz előadása meglehetős
sikert aratott. Őt magát is meglepte az érdeklődők nagy száma. Az útvesztők
rejtett szimmetriáiról beszélt, arról, hogy az úthálózatok egymásra vonatkozó
tükörképei miféle kérdéseket vetnek föl, és részletesen ismertette az
ál-labirintusokra vonatkozó téziseit. A hozzászólások zöme – ahogyan várható
volt – ahhoz a fölvetéséhez kapcsolódott, mely szerint egy labirintusban bejárt
útvonal pontos megfordítása nem föltétlenül visz vissza a bejárathoz, s
jólesően vette tudomásul, hogy néhány kollégája a problémát máris
Útisz-paradoxonként emlegette. Később, a délutáni vita során – mint felkért
hozzászóló – meggyőzően érvelt a téri és időbeli labirintusok összekeverése
ellen, s egy lengyel professzor
fölvetését, az úgynevezett négy dimenziós útvesztőt csupán mint metaforát,
irodalmi vagy művészeti érdekességet volt hajlandó értelmezni. Egy kiadó
szerződést ajánlott az előadás kibővített és jegyzetekkel ellátott változatának
publikálására, egy folyóirat interjút kért, és megvásárolta néhány szemléltető
ábra első közlésének jogát. A rövidített változatra egy internetes újság
jelentett be igényt. Egy helyi művészettörténész megkérte, hogy írjon bevezető
tanulmányt ahhoz az albumhoz, amelyben Leonardo nyolc, csomót ábrázoló rajzát,
pontosabban a Dürer által készített másolatukat mint labirintusokat elemzi; az
egyik japán pedig, akivel éppen a városnézésen ismerkedett össze, fölkérte egy
többhetes tokiói szemináriumra.
– Jelezni fogom rövidesen, mikorra
tudom beiktatni – válaszolta Útisz, önkéntelenül megismételve a kis professzor
ritmikus hajlongását. Élvezte, hogy elfoglalt embernek gondolják, sőt maga is
kezdett hinni saját fontosságában. – Feltétlenül jelentkezem – csúsztatta
zsebébe az arany szegélyű névkártyát. – Feltétlenül.
A következő napok előadásait
illendően végigülte, a fogadásokat végigmosolyogta. Utolsó este vette észre,
hogy az érkezéskor kapott napidíja szinte hiánytalanul megmaradt. A jócskán
elhúzódó záróvacsoráról taxival ment haza, a tetőterasz bárjában még elszívott
egy Havannát. A füstöt a város sötét sziluettje fölé fújta, a látóhatáron
felbukkanó fénylő kecskeszarv irányába: – újhold, vagy régi hold? Borravalót adott a liftesnek, összecsomagolta
a bőröndjét, megitta a hűtőben talált uzót és úgy aludt el, hogy a televíziót
elfelejtette kikapcsolni. Valami természetfilm volt az utolsó, amire még
emlékezett, ismeretlen nyelven, valamelyik helyi csatornán, sok víz alatti
fölvétellel, imbolygó, lassú fényekkel, rejtelmes árnyékokkal és andalító
kísérőzenével.
A vendégek zöme másnap korán
kijelentkezett, az ő gépe viszont csak délután indult. Végigkóstolta a
svédasztalos reggeli összes különlegességét, kipróbálta az előcsarnok
játékautomatáit, átrendezte a csomagjait, beleolvasott néhány dedikációba, és
föladott pár képeslapot. Párás, meleg levegőtömbök szorultak meg a szállodában.
Porszívók zümmögtek minden emeleten, és molett takarítónők kacagása gurult
végig a folyosókon a nyikorgó targoncákra gyűjtött lepedő- és paplanhuzat-halmok
előtt. Útisz kiterítette a nagy duplaágyra a város térképét. Elképzelte, hogy
lesétál az öböl partjára, átmegy a közelebbi hídon, ott, ahol a hajók fordulnak
meg, végigsétál a túloldali dokkok mögött, és a másik hídon, a horgászok közt
jön majd vissza. Talán a víz fölött megmozdul a levegő is. Bőven megjárhatja
indulásig. Még egy ebéd is beleférhet valamelyik parti vendéglő napernyőkkel
tűzdelt teraszán. Az ablakból – a negyediken lakott – nagyjából be is látta az
útvonalat.
A hídon jutott eszébe a szelence,
éppen a híd közepén. A korlátra dőlve nézte a hajók kavarta örvényt. Ha még egy
percig ottmarad, árnyékának és tükörképének óramutatói – legalábbis abból a
magasságos nézőpontból, ahonnan Útisz vándorlását követni szándékozunk – éppen
összeérnek. Vajon harangoznak-e majd?
Már nem tudott másra gondolni, csak a szelencére. Oly kristályos tisztasággal
rémlett föl a tárgy képe, hogy kitörölt minden mást. Harangozás? Éppen itt?
Képtelenség lenne. Talán harangok sincsenek, ha voltak egyáltalán, régen ágyúk
lettek belőlük, aztán sínek, vagy hidak. Nyálat gyűjtött, előrehajolt és
megcélozta az örvény köldökét. Ha az ebédről lemond, bőven marad ideje a
bazárra. Gyorsan döntött: nem a dokkok felé vette az irányt, fölkapaszkodott a
félsziget sűrűn beépített domboldalára és hamarosan megtalálta az egyik
bejáratot. Jól emlékezett a kis üzlet helyére is, tudta melyik boltívnél kell
letérni a főútról, hol kell balra indulni, még a cipőtisztító nagy gólyalábú
fotelét is felismerte, ahol jobbra kellett fordulnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése