Amikor felriadt, már világos
volt, és a bazár-város a megszokott életét élte. Körülményesen föltápászkodott
és vigyázva, nehogy a színes forgatag elsodorja a kijárat közeléből, lassan
járkálni kezdett. Az előző napra gondolt, az éjszakára, s úgy emlékezett,
telihold sütötte odakint a tájat. Elgémberedett tagjaiba szúrós fájdalommal
szivárgott át a lomha vér. Húsz lépés előre, húsz jobbra, húsz visszafelé, amikor
megfordult, beleütközött a turbánosba. Látta már előző nap is, sőt valamiért
olyan érzése támadt, mintha már napok óta követné. Mintha ott ült volna
valamelyik hátsó sorban az előadásokon is. Mielőtt azonban Útisz felelősségre
vonhatta volna, a turbános egy papírt meg rajzvesszőt húzott elő a köntöse
ujjából és artikulálatlan hangon hadarni kezdett. Útisznak
a torkárra forrt a szó. Hektikus vonalakat húzott, egymásba metsző íveket
rajzolt, amelyekre időnként rekedt kiáltásokkal bökött rá. Gyorsan és gyakorlottan
rajzolt, mégis csak hosszú percek elteltével derült ki, akkor is csak úgy, hogy
ujjaival a térben is megmutatta a tárgy formáját, hogy a szelencéről akar
megtudni valamit.
– Hol van? Hova tetted? – jelezték az egyre hevesebb mozdulatok.
Széttárta a karját.
– Nincs nálam – akarta mondani Útisz –, nem tudom, hol van –, mondta
volna, de alig ismerte föl saját hangját. Olyan volt, oly mély és töredezett,
mintha kútból tekerték volna föl valami vastag kötélen. Önkéntelenül átvette a
néma ember mozdulatait, artikulátlan hangját. A néma talán süket is gondolta,
és ha hallaná, amit Útisz mond, mondhatná bármilyen nyelven, akkor sem értené
meg. Kifordított tenyerével jelezte, hogy reménytelen a turbános követelőzése,
a férfi azonban nem adta fel. Megragadta Útisz ingét a mellénél és rángatni
kezdte. A szokatlan jelenetre többen feléjük fordultak, de senki sem avatkozott
közbe. Az volt az érzése, hogy a bámészkodók inkább a turbános pártján állnak,
sőt amikor egy pillanatra sikerült kiszabadítania magát és menekülni próbált,
elállták az útját és durván visszalökték a kör közepére. Képtelennek érezte a
helyzetét és egyúttal reménytelennek is. Hogyan értesse meg az öklüket rázó
idegen férfiakkal, hogy ártatlan, hogy semmit sem követett el a torokhangon
bőgő férfi ellen, és hogyan magyarázza el ennek a szerencsétlennek, hogy a
szelencén, amit követel tőle, már régen túladott. A gyomrába kapott rúgástól
előrehajolt, a következő ütés a tarkóján érte. Talán az eszméletét is
elvesztette egy percre. Mikor magához tért, a tömeg már oszlott, távoztukban
néhányan leköpték vagy belerúgtak, újabb férfiak és asszonyok jöttek, akik
közömbösen kikerülték, vagy átléptek fölötte. Megpróbált fölállni, de a sikátor
talaja, mintha hajópadló volna, úgy imbolygott vele. Fölemelkedett, majd térdre
rogyva előreesett ismét. Hogy mégse legyen útban, a fal mellé vonszolta magát
valahogy. Egy csadort viselő nő eltakarta gyermeke szemét, amikor elhaladt
mellette.
Órák
teltek el, vagy csupán percek lehettek, arra eszmélt, hogy egy fiatal nő
kendővel törölgeti a homlokát, és halkan, türelmesen szólongatja. A szavakat
ugyan nem értette, de a mozdulatok magukért beszéltek: – Kelj föl és gyere
velem. Vízszín szemei világítottak a nikáb hasítékában. A hóna alá nyúlt és
segített fölállnia. Egy közeli kapuhoz érve háromszor megütötte azt. Egy testes
eunuch állt a bejárat mögött, és egy másik ajtóhoz kísérte őket. A harmadik
ajtó mögötti helyiségben tíz-tizenkét lefátyolozott lány várt rájuk, egy percre
elhallgattak, amikor a szokatlanul öltözött férfit meglátták, majd
visszafojtott kuncogással telt meg a félhomály. Datolyaszörppel kínálták, a
szoba közepére húzott szőnyegre ültették, párnákkal polcolták körül. Langyos,
citromos vízzel telt szivaccsal mosták le az arcát és a kezét, majd ingét
kigombolva a vállát, mellét, hátát is áttörölték. Sebeire illatos olajokat
hoztak, színes gyümölcsökkel megrakott tálakat tettek elé, édes, fűszeres
ételekkel kínálták, és apró mécsesekben jó szagú tüzeket lobbantottak. –
Korábbra vártunk – mondta az egyik lány – ó, milyen régóta már! – tódította a
másik. Hárfán játszott, énekelt hozzá, majd kisvártatva egy harmadik folytatta.
Valaki egy parazsas-tálat tett a lábához és Útisz meztelen talpát az arcához
szorította. Ezerszer elmesélt
hősköltemény lehetett, amit énekeltek, vagy szomorú szerelmi történet
végtelenségig cizellált részletekkel. Valami ismeretlen szabály szerint
időnként újabb mesélők vették át a szót, s a strófák végi refrént már együtt
dúdolták valamennyien, majd kört formáltak, lassú, stilizált táncba kezdtek, és
gyakorlott mozdulataik mintha a férfi vándorlását, a labirintusban való
tévelygését akarták volna megjeleníteni. Legalábbis ez volt Útisz érzése,
mielőtt elnyomta volna az álom.
Másnap a lány, aki vele
hált, elfátyolozott arccal térdelt elé. Markából kifolyatott rizsporral,
kígyózó, hullámos ábrát rajzolt a frissen söpört kertudvarra, önmagába
visszatérő mandala mintázatra emlékeztető útra-hívó jelet. Kolam, magyarázta,
nézd hosszan, jegyezd meg, hogy el ne tévedj. Kolam. Nem volt nehéz fölfognia,
azt szeretné, hogy menjen el, ráadásul mielőtt teljesen kivilágosodik. –
Veszélyes lenne itt maradnia – mutatta, tenyere élét megsuhintva a levegőben. –
Vége van, véget ért a böjt – értette meg nagy nehezen a férfival. – A böjt? A Ramadan? Hogyan érhetett volna véget? A szent hónap, a Ramadan
csak mostanában kell, hogy kezdődjön, talán éppen ma, talán holnap. Újhold
napján. A konferencia bezárása utáni napokat emlegették. Óvatosan megérintette
az arcát, végighúzta az állán a tenyerét, és némileg megnyugodva állapította
meg, hogy a borosta legföljebb három napos. Bizonyára félreértette a lányt.
Amikor a harmadik ajtón kilépett, a strázsa ravaszkásan hunyorított felé.
Odakint a
sikátor falának dőlve próbálta végiggondolni a történteket. Jókedvű emberek
haladtak el mellette, felszabadultan zajongtak, az árusok ételt, italt
kínálgattak, fánkok és frissen sült húsok illata töltötte be a környéket.
Nagyjából emlékezett még, hogy merre kellene indulnia a kijárat felé, de
irtózott a hangoskodó, lökdösődő tömegtől, amelyre a kapu közelében számítania
kell. Nem úgy áll a világ, hogy itt böjtölnének. Azon kapta magát, hogy
hangosan gondolkodik. Eszébe jutott, hogy amikor előző este – vagy két napja
volt már – kilépett a Keszarije kapuja alól, vakító telihold világított
odakint. A holdfény elől támolygott akkor vissza az árkádok alá. A böjti hónap
kezdetén viszont legföljebb egy vékony holdsarló látszhatna az égen, a hónap
végén meg még az se talán. – Biztosan van rá magyarázat. – Kimondta még
egyszer, mintha valami feloldozást remélne a természettudományoktól. – Kell,
hogy legyen rá logikus magyarázat. – Minél elszántabban nyugtatta magát, annál
erősebben lett fölötte úrrá az elveszettség. Az volt az érzése, nem csak a
helyes utat, az időt sem találja. Az útelágazások idővillák is voltak,
szétágazó lehetőségei a jövőnek és a múltnak. Csiki-csuki pillanatok egy
hatalmas vesztőhely kapcsolótábláján. Megbicsaklott az idő folyása, mintha valami
fékevesztett óra hatalmas kasza formájú mutatói csapkodtak volna fölötte s e
mutatók árnyéka jelölte volna ki merre forduljon. A már és a még, a korábban
és az ezután szavak elveszítették a jelentésüket. Egyre mélyebben sodródott
ide-oda valami elgörbült idő-csőben, vagy idő-örvénylésben, miközben a
biológiai folyamatok, legalábbis az idő „szabályos” ritmusát mérni hivatott
szívverés és lélegzetvétel, úgy tetszik, hibátlanul működtek. A megszokott
időszakokban tört rá az éhség és a szomjúság is. Ha behúzódott valami elhagyott zugba, hogy
szükségét végezze, arra gondolt, hogy a vizeletfoltok, a székletdarabok sem
mások, mint jelek, rendszeresen ismétlődő vonások az idő vonalzóján. Ha
elálmosodott, már nem próbált küzdeni az alvás ellen. A nap végét a lefekvés,
az új napot az ébredés jelezte; s bár álmaiból olykor újabb álmokra riadt, s ha
úgy hitte, ébren van, valami hirtelen zaj következményeképpen néha újabb
ébrenlétekbe szenderült át, mégis, az álmokat is az idő menetrendjéhez szabott
állomásoknak tekintette. Talán ha nem épp vele történik meg mindez, s ha nem
éppen ilyen kimerült, halálosan fáradt állapotban válik részesévé, lehet hogy
mint tudományosan vizsgálandó érdekességet fogta volna föl a magába
visszaforduló idő problematikáját. Talán, ha olvasná valahol, ha talán képzelné
csak ezt az egész történetet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése