Útisz a falnak döntve fejét okádott. Kifelé innen! Kifelé mielőbb! Feldúltan,
beleütközve árusba, lengő szőnyegbe, cseréppel rakott taligába, úgy támolygott
a kijárat felé, mint akinek szeme világát vették. A hömpölygő tömeg utat
nyitott Útisz előtt és összecsapott mögötte, mint a hullámzó tenger. A kapuhoz érve meg kellett állnia. Gyomrára szorítva tenyerét hétrét
görnyedt.
– Kelj föl, és
kövess! – Egy ifjú rabszolga állt előtte. – Uram parancsára a színe elé kell,
hogy vezesselek. A hammámban vár ránk. – Fölegyenesedett, és csodálkozás nélkül
vette tudomásul, hogy minden nehézség nélkül érti, amit a mamelúk mond.
– Tudsz járni magadtól? – A rabszolga
viszont aligha értette a választ, mert máris fölnyalábolta, és hosszú léptekkel
indult vissza, a keiszarije közepe felé. A fürdőház bejáratánál őgyelgő férfiak
utat engedtek a fiatalembernek, aki a küszöb előtt letette, majd hajlongva
távozott, miközben egy másik szolga vezette tovább egy széles, szökőkutakkal
szegélyezett folyosón. Újabb rabszolgák levetkőztették, s egy kupolás teremben,
melyben a sűrű gőztől alig lehetett látni, megmasszírozták, mosdókesztyűvel
ledörzsölték, majd egy hatalmas fadézsában beszappanozták és megmosták. Amikor
felocsúdott, meglepődve vette észre, hogy a kádban egy szakállas férfi ül vele
szemben. Dús fekete szemöldökét középen összecsomózva viselte.
– Uraságod idegen itt – mondta mosolyogva
a szakállas – az idevalósiakkal nem fordul elő, hogy bal lábbal lépjék át a
hammám küszöbét. Nem mintha oly sokat jelentene ez… akit a szellemek
kiválasztottak, annak mindegy már, bal láb, jobb láb… Vagy bal kéz, jobb kéz –
harsány kacagását alig tudta megfékezni –, annak már édes mindegy. Odaintett
egy szolgát, aki a hátán tartott kecskebőr tömlőből cukrozott rózsaszirompürét
spriccelt a poharukba. – Mennyit kér? –
A szakállas mellén, karján is sűrű koromfekete szőrszállak kunkorodtak.
– Hogyan? Mit? … Nem kérek már többet!
– Érti azt maga! – borzongató volt a
nevetés, amely minden mondata végén fölharsant – Mennyit akar kapni a
szelencéért?
– Tessék? A szelence nincs… azaz nem eladó
– jelentette ki Utisz, a maga számára is meglepetést okozva.
A szemben ülő viszont láthatóan nem
lepődött meg. Mintha számított volna rá, hogy a megegyezés nem lesz könnyű, sőt
mintha épp azt tartaná természetesnek, hogy hosszadalmas alkudozás előzze meg az
üzletet. Szélesen mosolyogva mutatott körbe.
– Kérhet bármit, nem fogok garasoskodni.
Láthatja, van mivel fizetnem. – A falakat körben türkiz és kobaltkék színű,
csillag-forma lüszteres csempék fedték. A fölső sávban az állatöv stilizált
képeire emlékeztettek a motívumok, aztán tekervényes növényi díszítmények
jöttek, majd síkszerű figurális ábrázolatok, szinte életnagyságú alakokkal.
Útisz meg
akart szabadulni a szelencétől, de ugyanakkor valami mélyebb érzés azt súgta,
hogy az a tárgy már az öröktől fogva az övé és az is marad már az idők
végezetéig. Az ő kicsiny élete van a dobozba zárva, a sorsa, a múltja és az
eljövendő, amelyet teremtője kimért számára. Bárkinek is adná, magát
szolgáltatná ki. Tudta, hogy őriznie kell a dobozt, vagy éppen a doboz fogja
őrizni őt, még ha momentán fogalma sem volt, hol is van valójában. A vizet,
amelyben ültek, hol forrónak, hol meg hidegnek érezte, mintha lázrohamok
futottak volna végig a testén. Fogadhat-e el pénzt valamiért, amelyet már
egyszer eladott, ami nem is az övé már, és amiről momentán nem is tudja, hol
van. A szakállas mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Csak bólintania kell, aztán árulja el,
hogy mit kér. Azt a dolgot úgyis megszereznénk – mondta
harsányan s az ujjperceit huzogatva. – Legyen
bölcs végre, minek nehezítené a dolgát. – A mondatok üresen kopogtak. Úgy tűnt,
mintha fenyegetésnek szánták volna őket, de Útisznak az volt az érzése, mintha
inkább tartanának tőle, mintha a szakállas harsánysága, keresett gesztusai
inkább valami félelmet próbálnának palástolni. Minek jutott vajon önkéntelenül
a birtokába? Hogyan tudja megőrizni ezt a kincset, és egyáltalán mit akar
jobban: őrizni-e vagy megszabadulni tőle? Nem tudta, mit tegyen, sőt azt sem, tehet-e
egyáltalán valamit. Részese egy történetnek, de semmiképpen sem alakítója, csak
sodródik az eseményekkel, mint akit vízözön ragadott el. A fürdővíz tükrén újra
végigborzongott a láz. Amikor fölállt, a szakállas intésére egy díszes
selyemkaftánt terített a vállára egy szolga, majd segített kilépnie a kádból.
– Hát akkor – lépett utána az
összecsomózott szemöldökű – milyen módon fizethetünk?
– Majd még meggondolom – húzta össze magán a kaftánt.
– Addig is, amíg gondolkodik, nem volna kedve egy egészen kicsiny
látványossághoz?
Belekarolt Útiszba és kilépett vele egy teraszra. A szűk,
hatszögletű, márványlapokkal borított udvart erkélyek vették körül, és kipirult
arcú emberek hangoskodtak mindegyiken. Férfiak, asszonyok és gyermekek hajoltak
át a korláton, tapsoltak, nevettek, és a mellvédre készített gömbölyű
kavicsokat dobálták alá. A szolgák frissítő italokat kínáltak és édességekkel
rakott tálcát vittek körbe. A vidám zsivajba olykor egy-egy sikoltás vegyült.
Útisz a korláthoz lépve fogta csak föl a rituálé értelmét. Az udvar közepén egy
több sebből vérző ember próbált meg a zuhanó kövek elől menekülni. Esélye
szinte semmi sem volt, hiszen a kövek minden irányból repültek felé. A
szakállas átkarolta Útisz vállát és előzékeny mozdulattal egy követ nyújtott
felé.
– Higgye el, kár volna tovább akadékoskodnia.
Útisz megpróbált hátralépni, de az újabb érkezők a korláthoz
szorították.
– Ugye tudja, mi volt a bűne!
– Honnan tudnám, engedjen végre!
– Nézze csak! – mondta a szakállas és a Útisznak szánt kaviccsal
eltalálta az alakot. Látja már?
Az illető riadtan nézett feléjük, vajon jön-e újabb kő ebből az
irányból is. Az előző esti lány volt. Tekintete találkozott Útiszéval, és
könyörgő arccal vetette térdre magát a teraszuk előtt.
– Ugye látja! Ő is a szelencét akarta?
– Hagyják abba! Engedjék el végre – kiabálta Útisz –, legyen a
maguké!
A lány összerogyott egy kőtől, amely homlokon találta.
– A szelence az ára, hogy abbahagyják? – kérdezte a szakállas, mint
aki nem pontosan értette, amit hallott.
– Fejezzék be! Kérem! Könyörgök! Legyen vége!
– Az ára?
– Maguké a doboz, csak fejezzék már be végre!
A szakállas lassan fölemelte a kezét, és a mozdulatlan testet verő
kövek zápora csöndesülni kezdett. Ki innen – ez volt csak, amire vágyott, utat
tört magának, s a fürdőház folyosóin botladozva a kifelé vezető utat kereste. A
falat borító csillagforma csempék mintha egymásra következő jeleneteket
ábrázoltak volna. Fuldokolva megtámaszkodott az egyik fordulóban. A képen magát
vélte fölismerni, turbánban, díszes mintázatú öltözetben, amint átnyújtja a
diadalmasan mosolygó szakállasnak a szelencét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése