GURGES MIRABILIS II.

            Az eladó nem szólt, csak mosolygott.

            Sietnie még nem kellett, Útisz ráérősen fölvett néhány tárgyat a pultról. Úgy érezte, jobbak az esélyei, ha nem ő kezdeményezi a vásárlást. Azt akarta, hogy a kis ember kezdje rábeszélni az éppen kézbe vett portékára. – Fél áron, negyed áron megkaphatsz bármit – emlékezett a tapasztaltabb izraeli kollégák beszámolóira. A szelence ott volt a fölső polcon, ahol néhány nappal ezelőtt hagyta. Lassú, cirkalmas muzsika szivárgott elő egy táskarádióból. Továbbsiklott a tekintete. Az eladó a padlót nézte. Mozdulatlan légypapírok szorultak meg a függőleges levegőhasábok közt. Alvó porszemek lebegtek a présben.  Fölemelte egy zsebóra fedelét. Körmével megmozdította a berozsdásodott mutatót. Nem lehet valami nagy érték, ha a fölső polcon van a helye. Miközben a füléhez emelte az órát, sikerült elkapnia a kis ember tekintetét.

– Mennyi?

– Fél egy múlt.

– Az ára mennyi?

A választ nem értette, de bólintott, mint aki mérlegelni akarja még a döntést.

– És az? – bökött a szelence felé.

A kis kopasz közelebb jött. – Melyiket mondja?

– Az a dobozféle, ott a polcon.

Lábujjhegyre állva nyújtogatta a nyakát, mintha csak nehezen fogná föl, mi is van a polcon. – Erre gondol?

 – Csak az árát – tagolta Útisz –, hogy mibe kerül.

 – Ha viszi az órát, ez legyen ráadás – hadarta a kis ember, majd cipőjét lerúgva, az alsó polcra lépve leügyeskedte a dobozkát. A kiteregetett papírpénzekből kiemelt hármat, a legkevésbé gyűrötteket, adott helyettük három érmét meg egy műanyag zacskót. Amikor Útisz kézbe vette a dobozt, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha már tartotta volna így, ugyanezzel a mozdulattal, fölfelé fordított tenyerére helyezve, s a távollátók jellegzetes mozdulatával egy kissé eltolva magától. Nem, nem a múltkori bazár-túráról, régebbről, gyerekkorából talán, vagy egy álomból volt oly ismerős a mozdulat. A légypapírra ragadt légytetemek épp oly mozdulatlanok voltak, mint a fényhuzalok porszemei közt lebegő élők. Fogta az órát, és a zsebébe gyűrte a zacskót. Most már nem ártana igyekezni  – gondolta, bár még mindig maradt pénze, papír is meg egy jó maréknyi apró, amit otthon aligha tud majd visszaváltani. A cipőpucoló magas karosszékén éppen nem ült kuncsaft. Kelletlenül, mégis mosolyogva hagyta, hogy a mintás kendővel lekötött fejű barna fiú a térde közé szorítsa cipőjét, és előrehajolva ráköpjön néhányszor. Ez még belefér. Legföljebb a közelebbi hídon megy visszafelé is.

            – Csak igyekezzen, kérem, – próbálta jelezni egy sürgető kézmozdulattal, sőt hogy nyomatékossá tegye, még az újonnan vett zsebóra számlapját is megkocogtatta. – Látod, sietnem kell, barátom. A fiú néhány fordulattal megfelelő magasságúra állította Utisz székét, majd két fényessé kopott keménypapír csíkot csúsztatott a cipőkbe, amellyel letakarta a zoknit. Kissé fölhajtotta a nadrág szárát, majd kétféle kefével – mindkét kezébe fogva egyet – akkurátusan végigtisztította a bőrt. Ezután egy hosszú vászoncsíkot tekert jobbkeze három középsű ujjára, majd a csík végét a tenyerén átfekteve a csuklójára erősítette. A bekötött ujjakat megmártotta a krémes dobozokban, és a benzinnel elegyített krémeket, egymás után több fajtát, egyenletesen rádörzsölte a bőrre, vigyázva, nehogy valahol szárazulat maradjon. Felsőtestét jobbra-balra hajlogatva, hunyorogva ellenőrizte, megfelelő-e minden nézőpontból a cipő csillogása. Egy spakli formájú éles piciny szerszámmal krémeket juttatott a bőrök illeszkedésénél létrejött vájatokba, és a szerszám tompább fonákjával betunkolta a krémeket, majd a fölösleget egy kendővel leemelte. Ezután újabb kenőcsök következtek, amelyeket másfajta rongyokkal dörgölt a pórusokba, majd megint a kefék. Most két vékonyabb szálú, amelyekkel fényessé varázsolta a cipőket, oly sebesen mozgatva őket, hogy Útisz nem is értette, hogyan nem ütközik egymáshoz a két szerszám, miközben félkörívű pályájuk pillanatonként keresztezi egymást. – Jó lesz már végre, igyekeznem kéne! Lecsatolta a karóráját, és színpadi körülményességgel hasonlította össze a zsebórával. – Time, konyec, finis! – próbált valami közös nyelvet találni, de érezte, nem illik mozdulnia, hiszen egy tökéletességig begyakorlott művészivé érlelt mozdulatsort szakítana félbe. A két színes kefe valami rafinált ritmust követve időnként észrevétlenül fölcserélődött. A jobb kézben tartott vörös kefe most a balban volt, de mire Útisz fölfogta volna, már újra a jobb kéz tartotta. Tehetetlenül dőlt hátra. Úgy gondolta, hogy ha nem nézi tovább a kefekezű cipőzsonglőrt, talán az is ráun a mutatványra.  Szórakozottan pattintotta föl a szelence tetejét, miközben a szeme sarkából tovább követte a mutatványt. Képtelen volt nem figyelni oda. Most a sárga kefével cikázott a fiú jobb keze. Apró koccanás: becsúsztatta az órát a szelencébe, szórakozottan kiemelte, himbálta néhány másodpercig, aztán visszaejtette. Újabb kattanás: lecsuklott a tető. Útisz ráfordította a kulcsot. A két cikázó kefeszín izzó narancssárga káprázatban olvadt egymásba. Idegesen fordított még egyet a záron, amit nem kellett volna: az eltört kulcs vége a kezében maradt. – Na, ebből elég! Ideges mozdulattal tolta térdére a dobozt, és kitett rá egy bankót. A legnagyobb címletű pénzt, amelyet a zsebében talált. Lassanként az összes rongy- és kefefajta meg mindegyik kenőcs és paszta visszakerült a rézszögekkel kivert szerszámosláda megfelelő fiókjába, amely láda egyúttal a cipőket megtámasztó posztamentum és a művész ülőalkalmatossága is volt. Útisz bankójának is került odabenn egy rekesz. Aztán a fiú maga is visszahuppant, kissé hátradőlt, hogy távolabbról is megszemlélje alkotását, de még előhúzott valahonnan az inge ujjából egy vékony, finom bőrdarabot, átszellemülten végigsimította a kézfejével, majd Útiszt is rávette ugyanerre: – Nézze csak uraságod, szemlélje meg csak, micsoda anyag! Átvetette a cipő orrán, és addig húzogatta rajta le és föl, egyre gyorsuló tempóban, míg a férfi lába egészen átforrósodott. – Fejezze már be végre! – ismételgette Útisz, de már sejtette, hogy ha nem próbálja durván megakasztani a mutatványt, ha nem próbál lekászálódni végre a párnás gólyalábú forgószék magasából, ingerült mozdulattal taszítva félre a fiút, akár egész délután folytatódhat a fényesítés.

            – Egy baleknak hitt – gondolta –, túl nagy lehetett a pénz, amit kapott. Na és, ha baleknak… egyszer vesztesz, máskor meg nyersz, nem lehet mindig jól járni. – Miközben utat tört a bazár lassan hömpölygő tömegében, elégedetten forgatta a szelencét. – Ez a vásárfia viszont megérte! Mi az hogy! Ingyen volt, ráadás a bóvli zsebóra mellé. A zárból sem lesz nehéz kipiszkálni a kulcs beletört tollát. Jó unaloműző lesz a repülőn. – Útiszt már diákkorában is vonzották ezek a szövevényes mintázatok, játékos szimmetriák. Arab szavakat vett észre a szelence oldalán, a leveles kúfi írás cizellált kalligráfiáit, de olyan rafináltan kimódolva, hogy szinte lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget a szöveg, és hol kezdődik az öncélú ornamentika. Azt sejtette, hogy a sűrűn feltünedező piros pontok a magánhangzókat jelölik, a zöldek az írásjeleket, az arannyal színezett rózsák pedig talán az egyes szavak végét. Az indák, kacsok, virágok hálója részben vésett volt, részben pedig vörösréz berakás. Észrevette, hogy ha 180 fokkal elfordítja a dobozt, az előző motívum tükörképét látja, ha 90 fokkal, akkor … Elbizonytalanodott. Miután a cipőtisztítót maga mögött hagyta, jobbra fordulva a főútra kellet volna érnie, ahol a boltívek kezdődnek, de csak egy újabb sikátorba jutott. Talán hamarabb fordult le. Most már tényleg sietősre fogta, legalábbis amennyire a minden irányból ömlő sokaságtól ez egyáltalán lehetséges volt. A következő sarkon sem jutott ki az árkádokhoz. Hozzátapadt az ing a hátához. Biztosan már az üzletből kilépve rossz irányban indult el, s ott a másik irányban egy másik cipőpucoló fiú köpdöste meg a cipőjét, és azóta minden lépés, minden fordulat egyre távolabb viszi a kijárattól. Legjobb lenne visszamenni a bolthoz, vagy még jobb, ha a visszaúttól eltér valamelyest balra, így a bolt és a kijárat közti szélesebb sikátorba kell visszajutnia félúton valahol, jókora utat megtakarítva ezzel. És főleg jókora időt. Szaladni próbált és ez jó ötletnek bizonyult: a járókelők félrehúzódtak, s meglepődve engedtek utat. Semmi gond – biztatta magát, legföljebb fogok egy taxit a dokkoknál, de az sem tűnt reménytelennek, hogy már a kijáratnál talál egy üres kocsit. A kijárat azonban nem volt sehol. Jóval túljutott már azon a ponton, ahol számítása szerint el kellett volna érnie az ismerős utat, de ismeretlen üzleteket látott csak, bármelyik irányba fordult. A csuklójára pillantott, majd bosszúsan markolta, szinte horpadásig szorította a működésképtelen zsebórát. Karórájával együtt a pontos idő is a szelencébe szorult. Az egyik boltban mézet fejtettek. Nagy fateknőbe csorgatták át lassú mozdulatokkal a kövér aranyszínű pépet. – Exit? – tárta szét kérdően a kezét. – Egzit, egzit – bólogattak a kereskedők, óvatosan letették sajtárjaikat, és ők is széttárták a kezüket, ahogyan tőle látták.

          Észrevette, hogy szinte egyik utcácska sem egyenes, mindegyik lejt valamilyen irányba. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha a lejtést követi, előbb-utóbb kitalál, sőt ha szerencséje lesz, talán egy olyan kapun bukkan majd ki, amelyik az öbölhöz a legközelebb esik. Közelebb annál is, mint amelyiken bejött. Hangosan kapkodta a levegőt, de gyorsan haladt a lejtős terepen. Akkor kellett csak néhány pillanatra megállnia, amikor egyik-másik sikátor váratlanul mégis emelkedni kezdett. A falnak dőlve zihált, vagy térdére szorítva tenyerét előredőlt. A keleti bazár százféle illata óriás lepkeszárnyként remegett a fojtó levegőtlenségben. Májsütöde, halvakészítők, savanyúságárus, bőrösök, vágóhidak. Egy kirakatban nagy vadászsólyomkalitka függött.