Az apró helyiséget a kopott
bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára
sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön
a kendő, háta mögé a párna. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként
hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt:
magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait,
késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket
ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést:
borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart,
pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét
a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg
az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni
akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében,
és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen
labirintust. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart.
Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a
hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek
a fény felé. Az egyetlen testté olvadó
halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva
magukat a tengeráramra, a puha sodrásra, hol meg szembefordulva az árral,
hatalmas tükörlapként mártják testüket az alászitáló napfénybe. Apró, ovális
haltest-pénzekre robbant szét a kép.
Arra eszmélt, hogy a borbély széles
mozdulatokkal lengeti az arca előtt a törülközőt. Fiatal mamlúk söprögetett a
fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna
formájú kőedénybe dobta. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait
hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az
orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a
beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszan és folyamatosan. Útisz szinte semmit
sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve
válaszolgatni. Kisvártatva, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy
ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan
munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora
tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú
barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő
képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a
borotvakéseket és ollókat tartalmazó rézedényt, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról
leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – hogy a
nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban, már aligha
rekonstruálható – Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a
kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb
tükör mutatta a fényesrekopott forgószékben ülve; teljes terjedelmében látta
önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsiet a bolt
előtt, a bolt kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, a kezével a falat súrolva. Ő
volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a
kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor
fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az
elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi
tükörképével, akkor is tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár
egyszerre több alakban is, poros és kifényesített cipőben, kopaszra borotváltan
és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében,
egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.
A borbélyt a sokféle bankó egyike sem
érdekelte, idegenkedve méregette, mintha először látná őket, a vasszelencét
viszont hosszan rázogatta: elfogadná fizetség gyanánt, jelezte, sőt valamennyi
visszajárónak szánt nagyalakú ezüstérmét is a pultra borított. Útisz maga is
meglepődött azon, mennyire megkönnyebbült. Valahol a lelke mélyén bizonyára
ezzel a dobozzal kapcsolódott össze ez az egész lidérces nap. Értéktelen vacak
– nyugtatta magát – hiszen csak ráadásként adta oda a kis ember is. Réginek
tűnő imitáció lehetett, vagy közönséges hamisítvány. Jobban érezte magát. –
Ráadásul a vámnál is akadékoskodhattak volna.
A borbélytól kilépve már azt is
sejtette, miért kellett eltévednie. Elkerülhetetlen volt. Minél pontosabban
kidolgozott kijutási metódust követett, annál inkább szükségszerű volt, hogy
eltévedjen. A Keiszaríje ugyanis nem egy labirintus. Nem egy! Több összeérő,
egymásba harapó útvesztő összessége, amelyekben benne van, minden egyes
útvesztő-sejtben külön-külön ott van az egész is. Száz kicsi labirintus
másolatból álló labirint-polip. Hiába járja be az ember az összes útját
valamelyik labirintus-résznek, eljutva akár a kijáratáig, észre sem fogja
venni, hogy kiért, újra kezdi ismét a bolyongást. A szabályokkal itt nem sokra
lehet menni. El kell felejteni mindent, amit tud – és úgy érezte, hogy ez már
nem is lesz nehéz. A fáklyák lomha lobogása sötét ecsetrajzokkal mázolta be a
sikátorok falát. Öszvérkaraván haladt az úton, nagy alvadt vér színű olajos
tömlők feszültek az állatok két oldalán. Megvárta, míg az utolsó öszvér is
elporoszkált előtte, és lassan, önkéntelenül a karaván után indult.
A fehér fény hosszan
bevilágította a kapuhoz vezető rámpát. A húsz öszvér mintha rudakon
egyensúlyozna, úgy lépegetett önnön hórihorgas árnyékán járva, keresztül a
Hold-patakon. Szél támadt. Százezer tücsök bömbölt. Fénytelen szemű apró
viskókat látott a távolban. Kint volt végre. És nem érzett megszabadulást. Csak
iszapos fáradtságot érzett. A Keiszaríje fekete árnyéka mint leölt totemállat
hevert a magnéziumszínű homokon. Tett pár lépést a szabadban, de az árnyék
szélénél megállt. – Majd holnap – gondolta – holnap továbbmegyek. Talán kiderül
holnapra, hogy ez az egész történet, ez a lidércnyomás csak egy rossz álom
volt, semmi más. Visszahúzódott a kapualj homályába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése