GURGES MIRABILIS VII.

                – Kapaszkodjon csak föl, uraságod! – Talán a díszes, kalácshéjszín kaftánnak köszönhette a megkülönböztetett figyelmet. A vásári forgatagban mellé csapódott sánta kis ember szolgálatkészen tartotta a kötelet, amíg Útisz föllépett a hintára. – Majd lököm én, tessék csak nyugodtan nézelődni!

                 Piros homok úszott a levegőben, megült a leveleken és bánatos fénnyel vonta be az egyre hosszabb árnyékot vető tárgyakat. Komoly arcú, szakállas férfiak hajtották magukat mellette, lobogó köpenyükbe belekapott a szél. Alattuk festett arcú táncosok léptek fel, olajtól csillogó testű birkózóművészek kiáltoztak ellenfélért, dárdavetők és buzogányhajítók, egyensúlyozók, színészek és tűznyelő mutatványosok töltötték meg a teret. Útisznak jól esett a friss levegő, belemártotta az arcát és behunyta a szemét. Talán a hinta – gondolta – a hinta megváltoztat mindent. Eszébe jutott a nagy ingaóra, amelyik gyerekkorának szobájában szeletelte az időt. Talán a helyükre csúsznak az elmozdult idő-lemezek, az áttetsző körcikkek, amelyeket a lengő óriás hinta-inga hasogat ki a körötte hullámzó térből.

                  A hinta körül mindenféle árusok nyüzsögtek, egymást taszigálva kínálták portékáikat, s mindenkit túlharsogva bizonygatták a becsületességüket. Útisznak fogalma sem volt árról és áruról, el sem tudta képzelni, mit is vehetne meg a temérdek kacatból, s azt még kevésbé, vajon mivel fizethetne értük, ám mintha a sánta emberke biztatására éppen őt szemelték volna ki a kereskedők. Körbefogták, huzogni kezdték a köpenyét, és amikor a hintáról leszállva menekülésre fogta a dolgot, versenyt szaladva licitálták túl egymást. Rézpoharak és mellvértek, imaszőnyegek, cseréptálak és szalmabábuk kerültek elő a zsákokból, aztán valaki egy vászonzacskóból előrántotta az összecsomózott szemöldökű fejét. – Tessék, ez is megvehető! Hatalmas kacagás töltötte be a piacteret. És olajban sült padlizsánszag, és üzekedő kutyák csaholása. Útisz alig tudta levenni a szemét a levágott fejről. Szürke volt, barna és fekete; és bárhogy lóbálták is, a sárga szemgolyók közepén megfagyott tekintet valahogy mindig Útisz felé nézett, mintha a gyerekkor múzeumainak szemkövető festményeitől tanulta volna. Gyomrára szorította a kezét, és az ellenkező irányba próbált indulni, de a sokadalom, amelyet a kicsi sánta irányított, még sokáig a nyomában maradt. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül támolyog a néptelen mezőn.

                    Gondolkodni próbált. Nagyon fáradt volt, de hálát adott az égnek, hogy a történtek, a józan ésszel alig fölfogható események kimerítették ugyan, de nem ejtették kétségbe, nem vették el az életösztönét, nem korlátozták az ítélőképességét; sőt mintha valami különös kíváncsiságot is érzett volna: mi jöhet még, mit hoz a jövő. A jövő – természetesen fölfogta már, hogy a jövő jó ideje mást jelent már, nem azt, amit valaha örökérvényűnek gondolt, amire a tapasztalatai tanították. Úgy érezte, hogy az idő egybemosódott a körülötte levő helyszínekkel, összekeveredett a környezettel, amelyben mozog, amely körülhullámozza, s amelynek nyújtózása és zsugorodása, lassú lélegzetvételei és szívdobbanásai különös élményekben részesítik. A tér, igen, a tér átvette valahogy az idő szerepét, és Útisz hektikus tévelygései e térben felborították a történések megváltoztathatatlannak vélt egymásutániságát, amelyet időnek szoktak nevezni. Úgy érezte, tehetetlenül sodródik az idő-örvényben, az események labirintusában, különös déjà vu élményeket él át, kívülről látja önmagát, mintha szereplője volna egy lassú patakba zuhant könyvnek, melynek lapjait ide-oda hajtja az áramló víz. Már nem tudta megítélni, mennyi idő telt el azóta, hogy a szálloda liftjébe beszállt. Három-négy nap – tapogatta meg újra borostás arcát, de ahogy megpróbált fölállni, ezer esztendők fáradtsága mozdult vele. El fogok aludni – gondolta. Félt az álomtól, mint a kórházi nagybeteg, de képtelen volt védekezni ellene. Látta magát, ahogy egy kőlapra hajtva a fejét előre görnyed.

                    Fogalma sem volt, hogyan jutott a kertbe, miféle ösztön, milyen öntudatlan erő vezette lépteit, vagy talán nem is ő érkezett a kertbe, a kert kerítette be, a boldogságos botanika ölelte magához, amíg ő magatehetetlenül várt még valami esélyt a menekülésre. Arra sem emlékezett, mióta ült magába roskadva, a hűlő kőtáblára hajtva a fejét. Alkony volt-e vagy virradat, a percek múlása fényesebbé tette-e a különös helyszínt, vagy egyre sötétebb lett, s az árnyak, mint óriás véraláfutások kezdtek el tágulni körülötte? Állni látszott az idő, s a megállt időben, az érintetlen örökkévalóságban elült a szél, megszűntek folyni a vizek és elfáradt a gravitáció. Kiáramló lélegzete szabályos ráncokat vetett a levegőben. Az asztalt burjánzó növényabrosz takarta, indák és tekervények, repkény, lián és borostyán, apró kacsokkal kapaszkodó, réges-rég elfeledett nevű virágok. Szelíden szétterülő, halkan lélegző, ősi ornamentika. Mindegyik levél, a kert minden szál füve oly tökéletes volt, mintha egy vak festő rajzolta volna őket emlékezetből. Fölemelte a fejét, kábán, mint aki mély álomból ébred. Aztán a keze moccant, és végtelen csodálkozással töltötte el, hogy a mozdulatot, amelyet elgondolt, a keze képes volt véghezvinni. Ismeretlen testének minden mozdulása megmutatott saját magából valami újat, olyan volt mindegyik, akár egy váratlan felfedezés. Ujján a köröm, szemében az álom s a könyv, amely az asztalon hevert, mind ugyanabból az anyagból készült. Lassan tovább lapozott. Az újabb miniatúra díszes keretbe fogva mutatta a jelenetet, amelyen Útisz átveszi a szelencét. A helyszín, az üzlet részletező kidolgozása és a két szereplő dekoratív sziluettje különös módon egészítették ki egymást. A következő kép a hídon állva ábrázolta, a korlátnak dőlve, előre hajolva, amint az örvénylő vizet nézi. A szabályosan sorakozó hullámok mintázata, mindegyiken apró fehér habtaréj, akár egy drága szőnyeg díszei, úgy borították be a kép alsó harmadát. A vizek köldöke, itt fordulnak meg a hajók – gondolta Útisz, s mielőtt az újabb lapot fölemelte volna, már tudta, hogy mit fog ábrázolni majd az egész oldalt betöltő miniatúra. Érezte, talán egyszer álmodott róla már. Előrehajolt és végtelen nyugalommal húzta végig tenyerét a hibátlan rajzolaton. Feje fölött – emlékezett rá – ott világít az ég pontosan kigondolt, fenséges mértana. Mindegyik bolygó a helyén volt, s holdjaik is a megfelelő pályán keringtek. Nem volt még egyikük sem elnevezve.

(2000)

GURGES MIRABILIS VI.

            Egy olyan rész felé indult el, amelyet csendesebbnek hitt, de hamarosan csalódnia kellett. Egyre többen lettek körülötte, hangoskodó férfiak és asszonyok csődülete, anélkül azonban, hogy ügyet vetettek volna rá. A tömeg magával sodorta. Alig vette észre a földön fekvő alakot, kikerülni már nem is tudta, csak átlépett fölötte. Voltak, akik belerúgtak, vagy leköpték a vonagló testet, amely végre a fal mellé vonszolta magát valahogy.  Útisz elfordította a tekintetét, s látta, hogy a mellette haladó nő is, fekete nikábot viselt, épp eltakarja kisfia szemét. Behátrált egy mellékutcába, de a hadonászó sokadalom is éppen oda vette az irányt. Mintha filmforgatást látna, jelmezes poroszlók taszigáltak valakit a hatszögletű terecske felé. Felismerte, a borbély volt az. A válinak öltözött szereplő fontoskodó arccal intézkedett, a tanúk bizonygatták az eljárás jogosságát, a kádi kinézetű bölcs megfontoltan döntött, a maszkos hóhér pedig, aki unottan várta a ceremónia végeredményét, ami aligha lehetett kétséges, nyomban lecsapta a borbély egyik kezét. A szerencsétlen kiabálni is elfelejtett. A csonkra forró olajat öntöttek, majd a félájult emberrel fűszeres bort itattak, hogy valamelyest magához térjen és a kezébe nyomták a kezét. Mehetett isten hírével. A tömeg elégedetten zsibongott, a kádi pedig kigöngyölte valami kelméből és felmutatta a bizonyítékot. A bizonyíték az ezüst szelence volt.

            Útisz a falnak döntve fejét okádott. Kifelé innen! Kifelé mielőbb! Feldúltan, beleütközve árusba, lengő szőnyegbe, cseréppel rakott taligába, úgy támolygott a kijárat felé, mint akinek szeme világát vették. A hömpölygő tömeg utat nyitott Útisz előtt és összecsapott mögötte, mint a hullámzó tenger. A kapuhoz érve meg kellett állnia. Gyomrára szorítva tenyerét hétrét görnyedt.

           – Kelj föl, és kövess! – Egy ifjú rabszolga állt előtte. – Uram parancsára a színe elé kell, hogy vezesselek. A hammámban vár ránk. – Fölegyenesedett, és csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy minden nehézség nélkül érti, amit a mamelúk mond.

– Tudsz járni magadtól? – A rabszolga viszont aligha értette a választ, mert máris fölnyalábolta, és hosszú léptekkel indult vissza, a keiszarije közepe felé. A fürdőház bejáratánál őgyelgő férfiak utat engedtek a fiatalembernek, aki a küszöb előtt letette, majd hajlongva távozott, miközben egy másik szolga vezette tovább egy széles, szökőkutakkal szegélyezett folyosón. Újabb rabszolgák levetkőztették, s egy kupolás teremben, melyben a sűrű gőztől alig lehetett látni, megmasszírozták, mosdókesztyűvel ledörzsölték, majd egy hatalmas fadézsában beszappanozták és megmosták. Amikor felocsúdott, meglepődve vette észre, hogy a kádban egy szakállas férfi ül vele szemben. Dús fekete szemöldökét középen összecsomózva viselte.

– Uraságod idegen itt – mondta mosolyogva a szakállas – az idevalósiakkal nem fordul elő, hogy bal lábbal lépjék át a hammám küszöbét. Nem mintha oly sokat jelentene ez… akit a szellemek kiválasztottak, annak mindegy már, bal láb, jobb láb… Vagy bal kéz, jobb kéz – harsány kacagását alig tudta megfékezni –, annak már édes mindegy. Odaintett egy szolgát, aki a hátán tartott kecskebőr tömlőből cukrozott rózsaszirompürét spriccelt a poharukba. – Mennyit kér?  – A szakállas mellén, karján is sűrű koromfekete szőrszállak kunkorodtak.        

– Hogyan? Mit? … Nem kérek már többet!

– Érti azt maga! – borzongató volt a nevetés, amely minden mondata végén fölharsant – Mennyit akar kapni a szelencéért?

– Tessék? A szelence nincs… azaz nem eladó – jelentette ki Utisz, a maga számára is meglepetést okozva.

A szemben ülő viszont láthatóan nem lepődött meg. Mintha számított volna rá, hogy a megegyezés nem lesz könnyű, sőt mintha épp azt tartaná természetesnek, hogy hosszadalmas alkudozás előzze meg az üzletet. Szélesen mosolyogva mutatott körbe.

– Kérhet bármit, nem fogok garasoskodni. Láthatja, van mivel fizetnem. – A falakat körben türkiz és kobaltkék színű, csillag-forma lüszteres csempék fedték. A fölső sávban az állatöv stilizált képeire emlékeztettek a motívumok, aztán tekervényes növényi díszítmények jöttek, majd síkszerű figurális ábrázolatok, szinte életnagyságú alakokkal.

            Útisz meg akart szabadulni a szelencétől, de ugyanakkor valami mélyebb érzés azt súgta, hogy az a tárgy már az öröktől fogva az övé és az is marad már az idők végezetéig. Az ő kicsiny élete van a dobozba zárva, a sorsa, a múltja és az eljövendő, amelyet teremtője kimért számára. Bárkinek is adná, magát szolgáltatná ki. Tudta, hogy őriznie kell a dobozt, vagy éppen a doboz fogja őrizni őt, még ha momentán fogalma sem volt, hol is van valójában. A vizet, amelyben ültek, hol forrónak, hol meg hidegnek érezte, mintha lázrohamok futottak volna végig a testén. Fogadhat-e el pénzt valamiért, amelyet már egyszer eladott, ami nem is az övé már, és amiről momentán nem is tudja, hol van. A szakállas mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Csak bólintania kell, aztán árulja el, hogy mit kér. Azt a dolgot úgyis megszereznénk – mondta harsányan s az ujjperceit huzogatva.  – Legyen bölcs végre, minek nehezítené a dolgát. – A mondatok üresen kopogtak. Úgy tűnt, mintha fenyegetésnek szánták volna őket, de Útisznak az volt az érzése, mintha inkább tartanának tőle, mintha a szakállas harsánysága, keresett gesztusai inkább valami félelmet próbálnának palástolni. Minek jutott vajon önkéntelenül a birtokába? Hogyan tudja megőrizni ezt a kincset, és egyáltalán mit akar jobban: őrizni-e vagy megszabadulni tőle? Nem tudta, mit tegyen, sőt azt sem, tehet-e egyáltalán valamit. Részese egy történetnek, de semmiképpen sem alakítója, csak sodródik az eseményekkel, mint akit vízözön ragadott el. A fürdővíz tükrén újra végigborzongott a láz. Amikor fölállt, a szakállas intésére egy díszes selyemkaftánt terített a vállára egy szolga, majd segített kilépnie a kádból.

– Hát akkor – lépett utána az összecsomózott szemöldökű – milyen módon fizethetünk?

– Majd még meggondolom – húzta össze magán a kaftánt.

– Addig is, amíg gondolkodik, nem volna kedve egy egészen kicsiny látványossághoz?

Belekarolt Útiszba és kilépett vele egy teraszra. A szűk, hatszögletű, márványlapokkal borított udvart erkélyek vették körül, és kipirult arcú emberek hangoskodtak mindegyiken. Férfiak, asszonyok és gyermekek hajoltak át a korláton, tapsoltak, nevettek, és a mellvédre készített gömbölyű kavicsokat dobálták alá. A szolgák frissítő italokat kínáltak és édességekkel rakott tálcát vittek körbe. A vidám zsivajba olykor egy-egy sikoltás vegyült. Útisz a korláthoz lépve fogta csak föl a rituálé értelmét. Az udvar közepén egy több sebből vérző ember próbált meg a zuhanó kövek elől menekülni. Esélye szinte semmi sem volt, hiszen a kövek minden irányból repültek felé. A szakállas átkarolta Útisz vállát és előzékeny mozdulattal egy követ nyújtott felé.

– Higgye el, kár volna tovább akadékoskodnia.

Útisz megpróbált hátralépni, de az újabb érkezők a korláthoz szorították.

– Ugye tudja, mi volt a bűne!

– Honnan tudnám, engedjen végre!

– Nézze csak! – mondta a szakállas és a Útisznak szánt kaviccsal eltalálta az alakot. Látja már?

Az illető riadtan nézett feléjük, vajon jön-e újabb kő ebből az irányból is. Az előző esti lány volt. Tekintete találkozott Útiszéval, és könyörgő arccal vetette térdre magát a teraszuk előtt.

– Ugye látja! Ő is a szelencét akarta?

– Hagyják abba! Engedjék el végre – kiabálta Útisz –, legyen a maguké!

A lány összerogyott egy kőtől, amely homlokon találta.

– A szelence az ára, hogy abbahagyják? – kérdezte a szakállas, mint aki nem pontosan értette, amit hallott.

– Fejezzék be! Kérem! Könyörgök! Legyen vége!

– Az ára?

– Maguké a doboz, csak fejezzék már be végre!

A szakállas lassan fölemelte a kezét, és a mozdulatlan testet verő kövek zápora csöndesülni kezdett. Ki innen – ez volt csak, amire vágyott, utat tört magának, s a fürdőház folyosóin botladozva a kifelé vezető utat kereste. A falat borító csillagforma csempék mintha egymásra következő jeleneteket ábrázoltak volna. Fuldokolva megtámaszkodott az egyik fordulóban. A képen magát vélte fölismerni, turbánban, díszes mintázatú öltözetben, amint átnyújtja a diadalmasan mosolygó szakállasnak a szelencét.

GURGES MIRABILIS V.

           Amikor felriadt, már világos volt, és a bazár-város a megszokott életét élte. Körülményesen föltápászkodott és vigyázva, nehogy a színes forgatag elsodorja a kijárat közeléből, lassan járkálni kezdett. Az előző napra gondolt, az éjszakára, s úgy emlékezett, telihold sütötte odakint a tájat. Elgémberedett tagjaiba szúrós fájdalommal szivárgott át a lomha vér. Húsz lépés előre, húsz jobbra, húsz visszafelé, amikor megfordult, beleütközött a turbánosba. Látta már előző nap is, sőt valamiért olyan érzése támadt, mintha már napok óta követné. Mintha ott ült volna valamelyik hátsó sorban az előadásokon is. Mielőtt azonban Útisz felelősségre vonhatta volna, a turbános egy papírt meg rajzvesszőt húzott elő a köntöse ujjából és artikulálatlan hangon hadarni kezdett. Útisznak a torkárra forrt a szó. Hektikus vonalakat húzott, egymásba metsző íveket rajzolt, amelyekre időnként rekedt kiáltásokkal bökött rá. Gyorsan és gyakorlottan rajzolt, mégis csak hosszú percek elteltével derült ki, akkor is csak úgy, hogy ujjaival a térben is megmutatta a tárgy formáját, hogy a szelencéről akar megtudni valamit.

– Hol van? Hova tetted? – jelezték az egyre hevesebb mozdulatok. Széttárta a karját.

– Nincs nálam – akarta mondani Útisz –, nem tudom, hol van –, mondta volna, de alig ismerte föl saját hangját. Olyan volt, oly mély és töredezett, mintha kútból tekerték volna föl valami vastag kötélen. Önkéntelenül átvette a néma ember mozdulatait, artikulátlan hangját. A néma talán süket is gondolta, és ha hallaná, amit Útisz mond, mondhatná bármilyen nyelven, akkor sem értené meg. Kifordított tenyerével jelezte, hogy reménytelen a turbános követelőzése, a férfi azonban nem adta fel. Megragadta Útisz ingét a mellénél és rángatni kezdte. A szokatlan jelenetre többen feléjük fordultak, de senki sem avatkozott közbe. Az volt az érzése, hogy a bámészkodók inkább a turbános pártján állnak, sőt amikor egy pillanatra sikerült kiszabadítania magát és menekülni próbált, elállták az útját és durván visszalökték a kör közepére. Képtelennek érezte a helyzetét és egyúttal reménytelennek is. Hogyan értesse meg az öklüket rázó idegen férfiakkal, hogy ártatlan, hogy semmit sem követett el a torokhangon bőgő férfi ellen, és hogyan magyarázza el ennek a szerencsétlennek, hogy a szelencén, amit követel tőle, már régen túladott. A gyomrába kapott rúgástól előrehajolt, a következő ütés a tarkóján érte. Talán az eszméletét is elvesztette egy percre. Mikor magához tért, a tömeg már oszlott, távoztukban néhányan leköpték vagy belerúgtak, újabb férfiak és asszonyok jöttek, akik közömbösen kikerülték, vagy átléptek fölötte. Megpróbált fölállni, de a sikátor talaja, mintha hajópadló volna, úgy imbolygott vele. Fölemelkedett, majd térdre rogyva előreesett ismét. Hogy mégse legyen útban, a fal mellé vonszolta magát valahogy. Egy csadort viselő nő eltakarta gyermeke szemét, amikor elhaladt mellette.

             Órák teltek el, vagy csupán percek lehettek, arra eszmélt, hogy egy fiatal nő kendővel törölgeti a homlokát, és halkan, türelmesen szólongatja. A szavakat ugyan nem értette, de a mozdulatok magukért beszéltek: – Kelj föl és gyere velem. Vízszín szemei világítottak a nikáb hasítékában. A hóna alá nyúlt és segített fölállnia. Egy közeli kapuhoz érve háromszor megütötte azt. Egy testes eunuch állt a bejárat mögött, és egy másik ajtóhoz kísérte őket. A harmadik ajtó mögötti helyiségben tíz-tizenkét lefátyolozott lány várt rájuk, egy percre elhallgattak, amikor a szokatlanul öltözött férfit meglátták, majd visszafojtott kuncogással telt meg a félhomály. Datolyaszörppel kínálták, a szoba közepére húzott szőnyegre ültették, párnákkal polcolták körül. Langyos, citromos vízzel telt szivaccsal mosták le az arcát és a kezét, majd ingét kigombolva a vállát, mellét, hátát is áttörölték. Sebeire illatos olajokat hoztak, színes gyümölcsökkel megrakott tálakat tettek elé, édes, fűszeres ételekkel kínálták, és apró mécsesekben jó szagú tüzeket lobbantottak. – Korábbra vártunk – mondta az egyik lány – ó, milyen régóta már! – tódította a másik. Hárfán játszott, énekelt hozzá, majd kisvártatva egy harmadik folytatta. Valaki egy parazsas-tálat tett a lábához és Útisz meztelen talpát az arcához szorította.  Ezerszer elmesélt hősköltemény lehetett, amit énekeltek, vagy szomorú szerelmi történet végtelenségig cizellált részletekkel. Valami ismeretlen szabály szerint időnként újabb mesélők vették át a szót, s a strófák végi refrént már együtt dúdolták valamennyien, majd kört formáltak, lassú, stilizált táncba kezdtek, és gyakorlott mozdulataik mintha a férfi vándorlását, a labirintusban való tévelygését akarták volna megjeleníteni. Legalábbis ez volt Útisz érzése, mielőtt elnyomta volna az álom.

              Másnap a lány, aki vele hált, elfátyolozott arccal térdelt elé. Markából kifolyatott rizsporral, kígyózó, hullámos ábrát rajzolt a frissen söpört kertudvarra, önmagába visszatérő mandala mintázatra emlékeztető útra-hívó jelet. Kolam, magyarázta, nézd hosszan, jegyezd meg, hogy el ne tévedj. Kolam. Nem volt nehéz fölfognia, azt szeretné, hogy menjen el, ráadásul mielőtt teljesen kivilágosodik. – Veszélyes lenne itt maradnia – mutatta, tenyere élét megsuhintva a levegőben. – Vége van, véget ért a böjt – értette meg nagy nehezen a férfival. – A böjt? A Ramadan? Hogyan érhetett volna véget? A szent hónap, a Ramadan csak mostanában kell, hogy kezdődjön, talán éppen ma, talán holnap. Újhold napján. A konferencia bezárása utáni napokat emlegették. Óvatosan megérintette az arcát, végighúzta az állán a tenyerét, és némileg megnyugodva állapította meg, hogy a borosta legföljebb három napos. Bizonyára félreértette a lányt. Amikor a harmadik ajtón kilépett, a strázsa ravaszkásan hunyorított felé.

             Odakint a sikátor falának dőlve próbálta végiggondolni a történteket. Jókedvű emberek haladtak el mellette, felszabadultan zajongtak, az árusok ételt, italt kínálgattak, fánkok és frissen sült húsok illata töltötte be a környéket. Nagyjából emlékezett még, hogy merre kellene indulnia a kijárat felé, de irtózott a hangoskodó, lökdösődő tömegtől, amelyre a kapu közelében számítania kell. Nem úgy áll a világ, hogy itt böjtölnének. Azon kapta magát, hogy hangosan gondolkodik. Eszébe jutott, hogy amikor előző este – vagy két napja volt már – kilépett a Keszarije kapuja alól, vakító telihold világított odakint. A holdfény elől támolygott akkor vissza az árkádok alá. A böjti hónap kezdetén viszont legföljebb egy vékony holdsarló látszhatna az égen, a hónap végén meg még az se talán. – Biztosan van rá magyarázat. – Kimondta még egyszer, mintha valami feloldozást remélne a természettudományoktól. – Kell, hogy legyen rá logikus magyarázat. – Minél elszántabban nyugtatta magát, annál erősebben lett fölötte úrrá az elveszettség. Az volt az érzése, nem csak a helyes utat, az időt sem találja. Az útelágazások idővillák is voltak, szétágazó lehetőségei a jövőnek és a múltnak. Csiki-csuki pillanatok egy hatalmas vesztőhely kapcsolótábláján. Megbicsaklott az idő folyása, mintha valami fékevesztett óra hatalmas kasza formájú mutatói csapkodtak volna fölötte s e mutatók árnyéka jelölte volna ki merre forduljon. A már és a még, a korábban és az ezután szavak elveszítették a jelentésüket. Egyre mélyebben sodródott ide-oda valami elgörbült idő-csőben, vagy idő-örvénylésben, miközben a biológiai folyamatok, legalábbis az idő „szabályos” ritmusát mérni hivatott szívverés és lélegzetvétel, úgy tetszik, hibátlanul működtek. A megszokott időszakokban tört rá az éhség és a szomjúság is. Ha behúzódott valami elhagyott zugba, hogy szükségét végezze, arra gondolt, hogy a vizeletfoltok, a székletdarabok sem mások, mint jelek, rendszeresen ismétlődő vonások az idő vonalzóján. Ha elálmosodott, már nem próbált küzdeni az alvás ellen. A nap végét a lefekvés, az új napot az ébredés jelezte; s bár álmaiból olykor újabb álmokra riadt, s ha úgy hitte, ébren van, valami hirtelen zaj következményeképpen néha újabb ébrenlétekbe szenderült át, mégis, az álmokat is az idő menetrendjéhez szabott állomásoknak tekintette. Talán ha nem épp vele történik meg mindez, s ha nem éppen ilyen kimerült, halálosan fáradt állapotban válik részesévé, lehet hogy mint tudományosan vizsgálandó érdekességet fogta volna föl a magába visszaforduló idő problematikáját. Talán, ha olvasná valahol, ha talán képzelné csak ezt az egész történetet…

GURGES MIRABILIS IV.

            Az apró helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé.  Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráramra, a puha sodrásra, hol meg szembefordulva az árral, hatalmas tükörlapként mártják testüket az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. 

          Arra eszmélt, hogy a borbély széles mozdulatokkal lengeti az arca előtt a törülközőt. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszan és folyamatosan. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Kisvártatva, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a borotvakéseket és ollókat tartalmazó rézedényt, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – hogy a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban, már aligha rekonstruálható – Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a fényesrekopott forgószékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsiet a bolt előtt, a bolt kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, a kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, poros és kifényesített cipőben, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.

          A borbélyt a sokféle bankó egyike sem érdekelte, idegenkedve méregette, mintha először látná őket, a vasszelencét viszont hosszan rázogatta: elfogadná fizetség gyanánt, jelezte, sőt valamennyi visszajárónak szánt nagyalakú ezüstérmét is a pultra borított. Útisz maga is meglepődött azon, mennyire megkönnyebbült. Valahol a lelke mélyén bizonyára ezzel a dobozzal kapcsolódott össze ez az egész lidérces nap. Értéktelen vacak – nyugtatta magát – hiszen csak ráadásként adta oda a kis ember is. Réginek tűnő imitáció lehetett, vagy közönséges hamisítvány. Jobban érezte magát. – Ráadásul a vámnál is akadékoskodhattak volna.

            A borbélytól kilépve már azt is sejtette, miért kellett eltévednie. Elkerülhetetlen volt. Minél pontosabban kidolgozott kijutási metódust követett, annál inkább szükségszerű volt, hogy eltévedjen. A Keiszaríje ugyanis nem egy labirintus. Nem egy! Több összeérő, egymásba harapó útvesztő összessége, amelyekben benne van, minden egyes útvesztő-sejtben külön-külön ott van az egész is. Száz kicsi labirintus másolatból álló labirint-polip. Hiába járja be az ember az összes útját valamelyik labirintus-résznek, eljutva akár a kijáratáig, észre sem fogja venni, hogy kiért, újra kezdi ismét a bolyongást. A szabályokkal itt nem sokra lehet menni. El kell felejteni mindent, amit tud – és úgy érezte, hogy ez már nem is lesz nehéz. A fáklyák lomha lobogása sötét ecsetrajzokkal mázolta be a sikátorok falát. Öszvérkaraván haladt az úton, nagy alvadt vér színű olajos tömlők feszültek az állatok két oldalán. Megvárta, míg az utolsó öszvér is elporoszkált előtte, és lassan, önkéntelenül a karaván után indult.  

              A fehér fény hosszan bevilágította a kapuhoz vezető rámpát. A húsz öszvér mintha rudakon egyensúlyozna, úgy lépegetett önnön hórihorgas árnyékán járva, keresztül a Hold-patakon. Szél támadt. Százezer tücsök bömbölt. Fénytelen szemű apró viskókat látott a távolban. Kint volt végre. És nem érzett megszabadulást. Csak iszapos fáradtságot érzett. A Keiszaríje fekete árnyéka mint leölt totemállat hevert a magnéziumszínű homokon. Tett pár lépést a szabadban, de az árnyék szélénél megállt. – Majd holnap – gondolta – holnap továbbmegyek. Talán kiderül holnapra, hogy ez az egész történet, ez a lidércnyomás csak egy rossz álom volt, semmi más. Visszahúzódott a kapualj homályába.