"SZÁZARC" KIÁLLÍTÁS NYÍREGYHÁZÁN

KAFF - TIZENNEGYEDSZER

Kezdődik a KAFF, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. A vetítések mellett lesz néhány mellékprogram is, többek között: HORKAY ISTVÁN kiállítása: PLAKÁTOK - DIGITÁLIS ÚJVILÁG Megnyitó: június 19., szerda 17:00, Hírös Agóra / 100-as terem. A kiállítást megnyitja: Orosz István animációsfilm-rendező. Látogatható: a fesztivál ideje alatt 10:00 – 18:00 óráig; Június 22-én, a Múzeumok Éjszakáján: 24:00 óráig. OROSZ ISTVÁN: A LERAJZOLT IDŐ – A GRAFIKÁTÓL A MOZGÓKÉPIG - című  előadása június 21-én pénteken 14:00-kor kezdődik a Hírös Agóra 32-es termében.
Ha valaki nem tudott részt venni a Horkay-tárlat megnyitásán, itt olvashatja el a megnyitó-textust:

Egy meg egy az három. Eisenstein fogalmazott így: két egymást követő kép összhatása olyan új jelentést eredményez, amely jelentést egyik kép sem tartalmazta. A képeknek ilyetén ütköztetése sajátos dinamikát teremt: a keltett asszociációk ritmusát. Bevezetett egy új kifejezést, az úgynevezett intellektuális filmet, mely a történetmesélés mellett elvont fogalmak közvetlen képi megjelenítésére is alkalmas.

1+1=3. A képzőművészet oldaláról, a kollázs, a montázs, az asszamblázs felől is megcélozhatnánk Horkay Istvánt, mert róla lesz szó természetesen, de mégis csak egy filmfesztiválon vagyunk, induljunk a filmek felől, hogy aztán eljussunk a Horkay féle intellektuális plakát fogalmához.

Nincs kétség bennem, Horkay István, filmes és grafikus szakférfiúként egyaránt átrágta magát Szergej Mihajlovicson, nem csak a filmjein, az mondjuk alap, de az elméleti írásain is. Cudar egy ügy volt ideát, a vasfüggöny árnyékos oldalán élni, kárhoztattuk is eleget, de vessünk egy pillantást a dolog jobbik felére, hol lehetett nyugaton a szovjet esztétika alapműveit olyan közvetlenül tanulmányozni, mint itt?  Nem volt olyan szellentése a sztálini diktatúrának, ami ne magyarítottak volna, nyomott hagyott az én 1951-ben indult életemen éppúgy, mint az ő 1945 karácsonyával kezdődő curriculum vitae-jén.

A grafikus Horkay filmes párja, egy Peter Greenaway nevű velszi bárd. Majdnem ikertestvért mondtam, abban az értelemben tényleg azok, hogy az einsteini 1+1=3 képleten nőttek fel. (Hírlik, a brit épp Eizensteinről forgat.) Tanúsíthatom, félszavakból is értik egymást (tavaly végigautózhattam társaságukban a magyar Alföld tengersík vidékét), a különbség csak annyi, hogy Horkay az Iron Curtain innenső oldalára való, a velszi meg a túlsó, a napfényesebb felére. Micsoda különbség, sajnálkozhatnánk, ám sajnálkozni legföljebb a bárdnak volna oka, akinek bifláznia kellett a montázsmatekot, Horkay viszont ab ovo kapta, s vele egy paradox világot, nyűgöt, nyilakat, ahogy kell, s a korszak gyönyörű, termékeny, ihlető, lélekemelő boldogtalanságát. Igen, művészetről és boldogságról elmélkedve gyakran előhozakodom Leszek Kołakowskival, most, a filozófiai hinterlandját és művészi habitusát zömmel Lengyelországból származtató Horkay István kapcsán naná, hogy ide citálom: „az égben nincs művészet”. Azt persze, hogy Erasmus 20. századi alteregója mit gondolt, amikor a fenti mondatot lefirkantotta, nem tudom, sőt abban is elbizonytalanodtam, ő írta-e tényleg, mert semmi internetes fortéllyal sem leltem rá újra, de mindegy. Magam számára kész a megfejtés. Az égben, a mennyországban, az örök boldogság honában nincs, nem is lehet művészet, mert a művészetet a hiány szüli, a baj, a szükség, a gond, a fenyegetettség, ragozzam-e tovább? Petőfivel tehetném max: A bánat? egy nagy oceán… és Zrínyi szép szava juthatna eszembe: az áfium.

Igen – igen! Vagy hogy szemernyi nosztalgiával elegyítsük kifogástalannak már a hőskorban sem nevezhető nyelvemlékeinket: da-da. Tom Stoppard Travesties című színművének egy burleszk jelenetében az orosz bolsevik, Vlagyimir Uljanov és a román költő Tristan Tzara egy zürichi könyvtárban, vagy tán épp a Cabaret Voltaire-ban, ki emlékszik már, véletlenül összecserélik aktatáskájukat, s máris  megérinti őket a szerendipity kacajos íncsiklandása. Szerencselelet. Ha a jelenetet továbbfűznénk, kiderülne, hogy a kommunizmusnak nevezett, és nagynak képzelt generációnkhoz oly pikáns élményeket rendelő valami voltaképp bájos diáktréfa volt, übüista csínytevés, szórakoztató kultúrblöff, a dadaizmus nevű műtörténeti fejezet viszont véresen komoly társadalmi dráma, bélkiontó iszonypetárda, univerzumrengető anarchiabomba. Tőrőlmetszett szupergulág. És dolgozatunk tárgya, Horkay István továbbcsavarintja a jelenetet, nincsenek (nekünk se legyenek) kétségei, hogy az elhivatott dadaművész Lenin (Woland professzorként tessenek ráismerni) és elszánt (álszent) követőinek ábrázolhatatlan leglényegét (a kisbajszú sörpuccsost és a nagybajszú grúzt ki ne hagyjam) a plakát jelenítheti meg legautentikusabban, egyedül a plakát, a pLaKáT, a PLAKÁT, ami – Kurt Schwitters fejbeütős fabetűivel szedem (kövér Bodonival), hogy megértsék Brüsszeltől Alcsútig – új virágkort ér meg. Legalábbis felkent mesterünk sokértelmű opusain. Ez a plakát persze már nem, vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”, önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok biográfiája szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – leszaggatják” sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek, jól nézzék meg a tárlatra kiprintelt variánst, mert lehet, hogy többé nem is látják; talán nincs is véglegesnek tekinthető változat. És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen megrendelőjük.  Nem art direktorok, sztájlisztek és éceszgéberek utasításait követik, igaz nem is várja tőlük senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük.

Kollázsok, idézetek, újra értelmezett fotó-átíratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A Dada és a Posztmodern násza. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ős-izmus újmódi regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből s persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak. Metszet-kivágatok, fotók és valódi tárgyak – zömmel nagyanyáink padlás-univerzumából (ne felejtsük, az a plakát hőskora is!) testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól merőben különböző diszciplínát.

Lautréamont boncasztalán tortapapírra tétetik az irgalmas Jézus átdöfött szíve, infernó, hetedik kör, kitinpáncélba zárt püspöksüveg. Cirokseprű dámaköntösben, kékszakáll az álarcosbálban, speedballing Basquiat, szitakötőszárny és empiriokriticizmus. Kékgolyók és vörös golyók... unhappy readymade... Prince of Denmark transzparens koponyametszete. Digitalizált szívritmus: Jorick morzeüzenete. Braguette. Möszjő Braguette. Hímvessző elhelyezésére való páncélozott nadrágtoldalék. Látványslicc. Rinótülök mint napóragnómon. Zsebórában ketyegő üvegszem. Üvegszel. Üvegszünk együtt. A password: abecedárium. H. I. úr kollázsherceg X-ben. X = Kecskemét. Boldogtalan szülőhelyem, legyen belőled is anagramma: kék mecset, kém, te kecs, s kék cetem …  plakátról plakátra lépeget. Szimmetriáról aszimmetriára lépcsőz. A külső körről befelé. A test felől a lélek iránt. A térből az időbe. Drága földijeim, nem kell tovább suttognotok, Horkay István KAFF-kiállítása megnyílik!  Szezám! 

A NEM LÉTEZŐ KORPUSZ (XAVÉR KREUZ)

Olvasom a Budakeszi Hírmondó júniusi számában 90 évesen is a Xavér keresztért címmel megjelent írást. A „történet főhőse”, aki szerénysége okán nem kíván az újságban névvel szerepelni (sajnos az újságíró is anonim maradt), évtizedek óta viseli gondját a város belterületén álló keresztnek.

Hogy a Xavér kereszt jelentős emlékműve városunknak, az abból is sejthető, hogy fél éven belül másodszor közöl cikket róla a Hírmondó. Legutóbb 2018 novemberében Ádám Éva írt róla, adatait a Kőrösiné dr. Merkl Hilda által szerkesztett Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig című könyvből véve, a könyv pedig a kereszt újraállítását, illetve az elveszett bádogkorpusz új, 20. századi műalkotással történő helyettesítését szorgalmazó Dr. Siklósi Gyula régész, történész kutatásain alapult.

Kiderül belőle, hogy a hajdani Kreuzgasse és Waldgasse sarkán (a mai Kossuth utca és Erdő utca kereszteződésében) már 1768-ban is állt kereszt. A „Xaver Kreuz” egy feliratmaradvány szerint 1862-ben készült el, és 1915-ben már megvolt körülötte a kovácsoltvas kerítés is. Az eredeti kereszten egy dél felé néző festett bádogkorpusz volt.  

Mivel az eredeti bádogkorpusz nem maradt fenn, sőt olyan minőségű fénykép sem maradt róla, amely egy hiteles rekonstrukció kiindulópontja lehetett volna, ezért 1989-ben Siklósi Gyula felkérte Keresztes Dórát, a Budakeszin élő képzőművészt, készítsen a kőkeresztre egy új, egyedi művet, egy saját pléhkrisztust.

Keresztes Dóra szívesen vállalta a megbízást és Siklósi Gyulával folyamatosan konzultálva, munkatársak segítségével hamarosan elkészítette a korpuszt. Hogy kik vettek részt a műalkotás létrehozásában, illetve a keresztavatáshoz kapcsolódó munkálatokban, azt a Xavér kereszt felállításakor kiadott nyomtatott emléklapról másolom: Bereczki Sándor lakatos, Blaner Antal bádogos, Fecskovics János lakatos, Gellér Mihály szitanyomó, Hamlschlager György vésnök, Jávorka József kőfaragó, Keresztes Dóra festő és grafikus, Lukácsy Győző díszítő-szobrász, Márton Sándor kőműves, Dr. Németh László plébános és Sopp András lakatos. (Az emléklap névsorában Keresztes Dóra azért szerepel grafikusként is, mert ő készítette az emléklapon látható és az íráshoz mellékelt metszetet is.) Mindnyájan önzetlenül, fizetséget nem kérve, arra nem is számítva dolgoztak. Rajtuk kívül még 22 név szerepel az emléklapon, ők adományukkal segítették a keresztállítást: Beliczay Tamás, Bucsics Imre, Eszterle László, Halmos Imre, Herczeg Mária, Hunyadvári Lászlóné, Kardos József, Kóthy István, Kun Éva, Majda Imre, Mészner Antal, Nagy Gáspár, Németh Józsefné, Orosz István, Páni Ferenc, Remzső László, Somogyi János, ifj. Sopp András, Dr. Siklósi Gyula, Szekeres József, Tóth-Kovács József.

Az alkotást 1990-ben (emlékezetem szerint Nagypéntek napján) Dr. Németh László plébános szentelte föl, a szentelés előtt Siklósi Gyula történeti és régészeti szempontból mutatta be a keresztet, Nagy Gáspár pedig Keresztes Dóra korpuszát méltatta költői szavakkal:

„Itt a kő és bádog találkozása már a századelőtől hagyomány; a hely pedig arra inspirálta Keresztes Dóra grafikusművészt, hogy valóságos négydimenziós térbe helyezze a Corpust, hogy a kereszt mind a négy oldala részesüljön a testből. És a szenvedéstörténet rekvizitumai által a történetből is. A megfeszítés brutalitásából és a szégyenből. Valószínű, hogy a középkor óta ismeretes archaikus népi vallásosság tanító és példát elmondó jellege is ihlette a kínzóeszközök, szerszámok, kellékek bemutatására. A Corpus osztottsága vagy „szétdaraboltsága” bár meglehet, erősen elüt az emlékezeteinkben élő Pléhkrisztusokétól, meggyőződésem szerint korszerű és művészi leképezése annak a kornak, melyben élnünk adatik. Mert benne van az Egész, az Egy és oszthatatlan misztérium utáni vágyódásunk, töredékességünk is az összes következményeivel együtt.”

A választott idézet, benne a kellékek sorolása, illetve az osztottságra, a szétdaraboltságra való utalás segíthet a műalkotás felidézésében, az emlékezésben. Csak idéznünk lehet, csupán emlékeznünk lehet rá, maga a mű ugyanis megsemmisült. Pontosabban megsemmisítették. Körülbelül egy évvel a felszentelés után valaki (állítólag egy, a faluból éppen elköltöző diakónus) festékkel öntötte le a keresztet. Az illető úgy értelmezte Keresztes Dóra munkáját, hogy azon szabadkőműves jelképek láthatók. A felszögezett korpusz mellett, ahogyan az európai egyházi művészetben gyakorta történt, az Arma Christi motívumai színes bádog-kivágatokként jelentek meg: létra, kalapács, lándzsa, fogó, töviskorona, korbács, kehely, szivacs és persze a négy szög. Szabadkőműves jegyekként értelmezni őket balgaság, ahogy a fölhozható másik vád is műveletlenségre vall, hogy tudniillik ne a magyar művészetből fakadna a szenvedés eszköztárának kereszten történő megjelenítése. Segesvártól Mezőtelegdig, Siklóstól Vörösberényig, Nádújfalutól Máriabesnyőig, Mátraverebélytől Gyöngyöspatáig sorolhatók a példák. Azzal, hogy az alkotó nem a konvencionális út-kereszteket utánozta, hanem annak a négydimenziós hit-élménynek a megmutatását tűzte ki célul, amelyre Nagy Gáspár is utalt, s a kereszt terének misztériumát hiperkockaként értelmezve tágítani próbálta a hagyományos corpus értelmezések geometriáját bátor feladatot vállalt és oldott meg. Fontos mű született, azok a képzőművész kollégák és esztéták, akik rövid létezése alatt láthatták Keresztes Dóra korpuszát, az alkotó főműveként értékelték. Tudomásunk szerint fénykép nem nagyon maradt a keresztről, az írás alatt található fotó a munka során, a művésznő kertjében készült (a fényképezés miatt lehettek kihordva a félkész elemek), a bal alsó sarokban épp hogy látható apró makett segítségével képzelhető el, milyen is lehetett Keresztes Dóra Xavér-keresztje.

Az alkotás megrongálója ellen nem indult eljárás, a falu (akkor még falu volt Budakeszi) vezetése nem gondoskodott a restaurálásról, az elkeseredett, lelkileg megtört a művésznek pedig – érthető módon – nem volt ereje, hogy újra megfesse megalázott Krisztusát. Műve úgy tűnik, törlődött a hivatalos emlékezetből, legalábbis a kereszt történetéről tudósító könyvben és a Hírmondó cikkekben említés sem tétetik róla. A festett, sokalakos bádogkorpusz helyére egy kegytárgykereskedés kommersz öntvényét szögezték fel, olyat, amelyet igénytelen helyeken százával látni, ráadásul nem is a déli oldalra, ahol az eredeti, 19. századi corpus volt, és ahová Keresztes Dóra a kompozíció főalakját helyezte, hanem a másik, az északi oldalra. Furcsa és méltatlan helyzet, hogy a most látható giccskereszt alatt majd' három évtizedig ott virított az 1990-es avatásra készített kőtábla, amely tudtul adta, Keresztes Dóra pléhkrisztusa előtt áll az utas, noha a jobb ízlésű vándorok folyamatosan kételkedtek az információ hitelében, s kétségüknek olykor hangot is adtak.

TOLERANCIA PLAKÁTOK PESTEN

A Mirko Ilic által kitalált Tolerance Poster Show lassan már az egész világot bejárta, most végre Budapesten is megjelenik. Megnyitó június 4-én kedden este 7-kor az ANKER’Tben (Paulay Ede utca 33.) Mint az egyik plakát tervezőjét, engem is meginterjúvolt egy blogszerkesztő (Kovács Héda).

- Miért fontos számodra ez az együttműködés? 
- A tolerancia miatt. Amikor Mirko meghívott a kiállítók közé, azt kérte, hogy a plakátra az anyanyelvemen írjam ki a tolerancia szót. Ezt a gesztust a tolerancia szép példájának tartottam és azonnal igent mondtam. 
- Hogy kapcsolódik a munkád a kiállítás témájához? Mi adta az inspirációt hozzá?
- A tolerancia ingatag, sérülékeny dolog, amit újra és újra föl kell építeni magunkban és segíteni kell, hogy másokban is felépüljön. Szándékom szerint ezt ábrázolja a plakát.
- Melyik a kedvenc plakátod a kiállításról, amit másik művész készített, és mi fogott meg benne?
- Tarek Atrissi libanoni kollégám plakátját szeretem legjobban. Ki volt állítva már a legelső, 23 plakátot tartalmazó tárlaton, ráadásul közel az én munkámhoz. A város nevét most nem írom ide. Azt sem, mit ábrázol, aki akarja, megtalálja a neten. A felirata: Az ismeretlentől való félelmet cseréd föl a kíváncsisággal. Tarek plakátját a kiállítás során többször újra kellett nyomtatni, mert ismeretlenek leszaggatták. Nem csak a grafikát szeretem, igazolni látom általa, hogy foglalkoznunk kell a toleranciával.  
- Mi a kedvenc három helyed Budapesten? (Ez bármi lehet Budapesten; egy híd, egy utca, egy épület, egy kávézó, egy étterem.) Az 58-as villamos egykori végállomása a Zugligetben, a Népstadion melletti szoborsor (azt hiszem, el lett bontva), egy sakkasztal a Szecska termál medencéjében. (A fényképeket a megnyitón Kovács Judit készítette.) 

KÖNYVEK ÉS HERTULOK

Április 23-án, vagyis ma van a Könyv Napja, állítólag azért, mert ezen a napon halt meg  William Shakespeare és Miguel de Cervantes (a hegyes szakállak napja is lehetne), ráadásul ugyanabban az évben, 1516-ban. Nem emlékszem már, hogy vajon szándékosan választottuk-e ki a Könyv Napja körüli időpontot, vagy csak véletlenül alakult így, de hét éve, 2012-ben, a Soproni Egyetemen (akkor épp Nyugat-magyarországi Egyetemnek hívták) mi is április harmadik hetét választottuk a saját könyvünnepünknek. A dokumentumok szerint április 19-én (csütörtökön) az egyetem grafikai tanszékének addig csak számmal jelölt termeit Hertul Mester Teremnek, Hertul Fia Miklós Teremnek és Hertul Fia Miklós Fia Miklós Teremnek kereszteltük át, másnap (pénteken) a Nagy Kerékpáros Hertul Túra keretében egy csapat diákkal átbicikliztünk Fertőmedgyesre (Mörbisch), hétfőre (április 23.), hála Juhász Marci tanár úrnak, már a termek feliratai is elkészültek, és a közeli napok valamelyikén egy diaképes előadást is tartottam a Hertulokról, hogy ne csak a régóta beavatott grafikusok tudják, kikről és pláne miért neveztük el a termeket.

Olvasom egykori egyetemem fészbuk oldalán, hogy hét évvel és hét nappal az első után indul a Második Hertul Kerékpáros Emléktúra. Köszönet a szervezésért Juhász Marcinak. Aki esetleg nem tudná (Sopronban persze nincs olyan), leírom, kik azok a Hertulok, mi a közük a Könyv Napjához és persze mi közük van Sopronhoz … ha a bringázásban nem is fogok részt venni (bár ki tudja), de azért szívesen fontoskodom egy kicsit Hertul-ügyben. A családhoz az Anjou-korig  kell visszalapozni, ami az 1301 és 1386 közötti korszak neve Magyarországon.  A francia eredetű nápolyi Anjou-ház magyar ágából származó három uralkodó, Károly Róbert, Nagy Lajos és lánya, a „fiúsított” Mária, továbbá a nápolyi ágból való, ám csak néhány hétig regnáló Durazzói Kis Károly uralkodása tartozik ide. Az Anjou-kor idején tapasztalható gazdasági és kulturális fellendülés az első két király rátermettsége mellett annak is köszönhető volt, hogy a nagy európai pestisjárványok többnyire elkerülték az országot. A fellendülés kézzelfogható bizonyítékai közt elég látványos szerepe volt a könyvművészetnek. Ahogy a művészetek többi ágában, a könyvfestészetben is olasz hatás érvényesült, valószínűleg  Bolognában rendelték az illusztrált kódexeket, de az sem kizárt, hogy ott tanuló magyarországi mesterek is voltak az illusztrátorok között.  Alighanem Itáliában készült Nekcsei Demeter bibliája, illetve az András herceg számára festett Anjou Legendárium. Mindkettő illuminátoraként Hertul Mester nevét szokták emlegetni, aki egy Károly Róbert által kiadott 1326-i oklevél szerint mint királyi festő („pictor domini regis”) a Sopron vármegyei Medgyest (Fertőmeggyes, most éppen Mörbisch) kapta meg munkája honoráriumaként. Hertul fia Miklósnak ("Nicolaus filius Hertul fidelis pictor noster") tulajdonítják az 1360 körül befejezett latin nyelvű magyar történeti krónikát, amelyet Képes Krónika, Bécsi Képes Krónika, vagy Kálti Márk Képes Krónikája néven szoktak emlegetni. A díszesen illusztrált könyv Nagy Lajos megbízásából készült, az ő koronázásáig (1342) követi az eseményeket, és az illusztrátor „honoráriuma” Medgyes település lett. Ne akadjunk föl rajta, igen, ez ugyanaz a Medgyes, amit apja Károly Róberttől egyszer már megkapott, ám az öreg Hertul időközben elzálogosította a falut, ami így visszaszállt a királyra.  A fiú jobban megbecsülhette, mert őt nem csak Hertul fia Miklósként, hanem Medgyesi Miklósként is számon tartja a kultúrtörténet. Alighanem jeles illusztrátor lett Hertul fia Miklós fia Miklósból is, azt ugyan nem tudjuk, mit illusztrált, annyit tudunk csak, hogy Nagy Lajos lányának, Mária királynőnek dolgozott, és azt hisszük, hogy meg lehetett elégedve vele a királynő, legalábbis egy Sopronban őrzött oklevél erről árulkodik. Viccesebb lenne a történet, ha őt is Medgyessel fizették volna ki, de erre talán nem volt szüksége, mert az ő már az apjától is megörökölhette a falut. Ha még Sopronban tanítanék, egy doktoranduszt biztos ráállítanék a Hertul vonalra, na persze professor emeritusként is sugalmazhatok ilyesmit. Hajrá!

Készülvén a soproni Hertul Túrára, egy előtúrát is beiktattam, amihez épp az ellenkező irányba kellett indulni: Dórával elautóztunk Gyöngyöspatára. A Jesse-oltárról nem írok (ahhoz ott van Jankovics), de ugyanott, a patai Kisboldogasszony-templomban  (kegyetlen hideg van, meg is fáztunk rendesen) Hertul falképek is vannak. Vagy legalábbis feltételezett Hertulok. Azért gyanítható, hogy ő volt a szerző, mert patai volt Hertul fő megbízója, az Aba-nemzetségből való  Nekcsei Demeter, Károly Róbert tárnokmestere (kincstárnok meg pénzügyminiszter féleség), akinek a tényleg  gyönyörű Nekcsei-bibliát készítette.  A biblia 1986-ban kiadott rövidített hasonmása (a 1492 oldalból csak 108 oldal) át is lapozható az oltár előtti asztalon (Szántó Tibor, Helikon), az eredetiért viszont a washingtoni Library of Congressbe kéne bekopogtatni. A mellékelt képek (bocs, soproniak) egyelőre a patai túrát idézik meg.