Ha valaki nem tudott részt venni a Horkay-tárlat megnyitásán, itt olvashatja el a megnyitó-textust:
Egy meg egy az három. Eisenstein
fogalmazott így: két egymást követő kép összhatása olyan új jelentést
eredményez, amely jelentést egyik kép sem tartalmazta. A képeknek ilyetén
ütköztetése sajátos dinamikát teremt: a keltett asszociációk ritmusát. Bevezetett
egy új kifejezést, az úgynevezett intellektuális filmet, mely a történetmesélés
mellett elvont fogalmak közvetlen képi megjelenítésére is alkalmas.
1+1=3. A képzőművészet
oldaláról, a kollázs, a montázs, az asszamblázs felől is megcélozhatnánk Horkay
Istvánt, mert róla lesz szó természetesen, de mégis csak egy filmfesztiválon
vagyunk, induljunk a filmek felől, hogy aztán eljussunk a Horkay féle
intellektuális plakát fogalmához.
Nincs kétség bennem,
Horkay István, filmes és grafikus szakférfiúként egyaránt átrágta magát Szergej
Mihajlovicson, nem csak a filmjein, az mondjuk alap, de az elméleti írásain is.
Cudar egy ügy volt ideát, a vasfüggöny árnyékos oldalán élni, kárhoztattuk is
eleget, de vessünk egy pillantást a dolog jobbik felére, hol lehetett nyugaton
a szovjet esztétika alapműveit olyan közvetlenül tanulmányozni, mint itt? Nem volt olyan szellentése a sztálini
diktatúrának, ami ne magyarítottak volna, nyomott hagyott az én 1951-ben indult
életemen éppúgy, mint az ő 1945 karácsonyával kezdődő curriculum vitae-jén.
A grafikus Horkay filmes
párja, egy Peter Greenaway nevű velszi bárd. Majdnem ikertestvért mondtam,
abban az értelemben tényleg azok, hogy az einsteini 1+1=3 képleten nőttek fel. (Hírlik,
a brit épp Eizensteinről forgat.) Tanúsíthatom, félszavakból is értik egymást (tavaly
végigautózhattam társaságukban a magyar Alföld tengersík vidékét), a különbség
csak annyi, hogy Horkay az Iron Curtain innenső oldalára való, a velszi meg a
túlsó, a napfényesebb felére. Micsoda különbség, sajnálkozhatnánk, ám
sajnálkozni legföljebb a bárdnak volna oka, akinek bifláznia kellett a
montázsmatekot, Horkay viszont ab ovo kapta, s vele egy paradox világot,
nyűgöt, nyilakat, ahogy kell, s a korszak gyönyörű, termékeny, ihlető,
lélekemelő boldogtalanságát. Igen, művészetről és boldogságról elmélkedve
gyakran előhozakodom Leszek Kołakowskival, most, a filozófiai hinterlandját és művészi
habitusát zömmel Lengyelországból származtató Horkay István kapcsán naná, hogy
ide citálom: „az égben nincs művészet”. Azt persze, hogy Erasmus 20. századi
alteregója mit gondolt, amikor a fenti mondatot lefirkantotta, nem tudom, sőt
abban is elbizonytalanodtam, ő írta-e tényleg, mert semmi internetes fortéllyal
sem leltem rá újra, de mindegy. Magam számára kész a megfejtés. Az égben, a
mennyországban, az örök boldogság honában nincs, nem is lehet művészet, mert a
művészetet a hiány szüli, a baj, a szükség, a gond, a fenyegetettség,
ragozzam-e tovább? Petőfivel tehetném max: A bánat? egy nagy oceán… és Zrínyi szép
szava juthatna eszembe: az áfium.
Igen – igen! Vagy hogy
szemernyi nosztalgiával elegyítsük kifogástalannak már a hőskorban sem
nevezhető nyelvemlékeinket: da-da. Tom Stoppard Travesties című színművének egy
burleszk jelenetében az orosz bolsevik, Vlagyimir Uljanov és a román költő
Tristan Tzara egy zürichi könyvtárban, vagy tán épp a Cabaret Voltaire-ban, ki
emlékszik már, véletlenül összecserélik aktatáskájukat, s máris megérinti őket a szerendipity kacajos
íncsiklandása. Szerencselelet. Ha a jelenetet továbbfűznénk, kiderülne, hogy a
kommunizmusnak nevezett, és nagynak képzelt generációnkhoz oly pikáns
élményeket rendelő valami voltaképp bájos diáktréfa volt, übüista csínytevés,
szórakoztató kultúrblöff, a dadaizmus nevű műtörténeti fejezet viszont véresen
komoly társadalmi dráma, bélkiontó iszonypetárda, univerzumrengető
anarchiabomba. Tőrőlmetszett szupergulág. És dolgozatunk tárgya, Horkay István
továbbcsavarintja a jelenetet, nincsenek (nekünk se legyenek) kétségei, hogy az
elhivatott dadaművész Lenin (Woland professzorként tessenek ráismerni) és
elszánt (álszent) követőinek ábrázolhatatlan leglényegét (a kisbajszú
sörpuccsost és a nagybajszú grúzt ki ne hagyjam) a plakát jelenítheti meg
legautentikusabban, egyedül a plakát, a pLaKáT, a PLAKÁT, ami – Kurt Schwitters
fejbeütős fabetűivel szedem (kövér Bodonival), hogy megértsék Brüsszeltől
Alcsútig – új virágkort ér meg. Legalábbis felkent mesterünk sokértelmű
opusain. Ez a plakát persze már nem, vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”,
önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi
oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok biográfiája
szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – leszaggatják”
sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak
plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek, jól nézzék meg a tárlatra
kiprintelt variánst, mert lehet, hogy többé nem is látják; talán nincs is véglegesnek
tekinthető változat. És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen
megrendelőjük. Nem art direktorok,
sztájlisztek és éceszgéberek utasításait követik, igaz nem is várja tőlük
senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre
tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a
függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük.
Kollázsok, idézetek,
újra értelmezett fotó-átíratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá
önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A Dada és a Posztmodern
násza. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ős-izmus
újmódi regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből s
persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak. Metszet-kivágatok, fotók és
valódi tárgyak – zömmel nagyanyáink padlás-univerzumából (ne felejtsük, az a
plakát hőskora is!) testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól
merőben különböző diszciplínát.
Lautréamont boncasztalán
tortapapírra tétetik az irgalmas Jézus átdöfött szíve, infernó, hetedik kör,
kitinpáncélba zárt püspöksüveg. Cirokseprű dámaköntösben, kékszakáll az
álarcosbálban, speedballing Basquiat, szitakötőszárny és empiriokriticizmus.
Kékgolyók és vörös golyók... unhappy readymade... Prince of Denmark transzparens koponyametszete. Digitalizált szívritmus: Jorick
morzeüzenete. Braguette. Möszjő Braguette. Hímvessző elhelyezésére való
páncélozott nadrágtoldalék. Látványslicc. Rinótülök mint napóragnómon.
Zsebórában ketyegő üvegszem. Üvegszel. Üvegszünk együtt. A password:
abecedárium. H. I. úr kollázsherceg X-ben. X = Kecskemét. Boldogtalan
szülőhelyem, legyen belőled is anagramma: kék mecset, kém, te kecs, s kék cetem
… plakátról plakátra lépeget. Szimmetriáról
aszimmetriára lépcsőz. A külső körről befelé. A test felől a lélek iránt. A
térből az időbe. Drága földijeim, nem kell tovább suttognotok, Horkay István KAFF-kiállítása
megnyílik! Szezám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése