MERT VAN ITT KÉREM ...

Mert van itt, kérem egy másik világ. Egy másmilyen, amiben másként történnek a dolgok, nem jobban vagy rosszabbul, másképp, ráadásul nem is történnek, vannak, mert a történés valami időbeliséget feltételezne, hogy repüljön a jelenések fölött az a szárnyas idő, meg minden míve, de ezek fölött nem száll, nem lebeg, meg sem moccan. Olyan, mint a sláger, az elakadt hanglemeztűjével: megáll az idő.  Na persze az alkotó sem öregszik, izmusok jönnek, mennek, dagadó izmú izmusok, némelyik visszatér, mintha itt hagyta volna a pipáját (ami amúgy nem is pipa), vagy azért, hogy visszaakassza a kölcsönvett piszoárt, beleütközik az ajtóban a posztmodernbe, kalapot emel, mintha régi ismerős lenne, mindenki ismer mindenkit, valami bezárt kocsmából, kávéházból, filmstúdióból, a Brazilból, vagy a Veronikából, vagy abból a nagy deszkatákolmányból, ami a Nagymamák tengerpartján áll. Odol. 84. Biplán és kalapos puttó.

Szóval itt ez a másik világ, amiben másként vannak a dolgok, nem jobban vagy rosszabbul, de szerethetőbben, annyi szent. Közünk van hozzájuk, személyes közünk, talán a részletek teszik, a hozzájuk mesélt anekdoták, a végtelen, mőbiuszcsavarintású történetek, meg persze a kísérők, olykor szoknyában, máskor meg talpas poharakba töltve. Tinto rosso és tintorettó. Pálmafás, tengerhabos Delfinia – ciril betűvel írva – mindig a Hold túlsó oldalán.

Erre már Robinson is fölteszi a pápaszemét. Könny nem marad szárazon, Napóleon megadja magát Háry Jánosnak és egy vasúti forgalmistának egy ifjú sellőivadék elcsavarja a fejét. Egy sellőbakfis. Együtt figyelik a tusba mártott tollhegy játékát a fehér (olykor kissé samoá árnyalatú) papiroson, a tollszem döccenéseit, megiramodásait, kanyarvetéseit, hogy a megrajzolt lélegzetvételt, a szívdobbanást, az erekciót és az elernyedést már ne is mondjam. Úgy is látják. Lássátok! Feleim! 

Nem válogat, őt választja ki magának Psyché, a hajdani költőnő, naná, hisz tudja, hogy a legnagyobb cickológust tisztelheti benne (úgy tessék érteni, a művészetek történetében, de egészen Altamira óta ám, nem formált senki olyan érzéki cicit, mint ő), aztán Münchausen báró, Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt kebelű (kedvenc sportod? A száz női mell!), aki olykor sárkányt legeltet, Cyranóval flörtöl, majd átül az öreg Casanova kordéjába, vagy pucér üleppel lovagolja az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát. Művészettörténeti csúcspillanat: a legeslegelső rinocérosz, amely az Oktogonról érkezett nyílegyenest, de hát hová is…

Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.