PUSZPÁNG-LABIRINT

Villa Pisani – hatalmas későbarokk palota a Brenta folyócska partján, a Padova melletti Stra településen. Azért van benne éppen 114 szoba (legalábbis ennyi volt valaha), mert az építtető, Alvise Pisani Velence 114. velencei dózséja volt. A palota 1807-ben Napóleoné lett, később a Habsburgoké és 1934-ben itt tartották Hitler és Mussolini első találkozóját, majd 1969-ben itt forgatta Pasolini a Disznóól (Porcile) című filmet. A park puszpáng labirintusát, illetve a labirintus közepén emelkedő duplacsavarú lépcsővel ellátott tornyot is a palazzo építésze Girolamo Fringimelica tervezte 1722-ben. (Sajna a selyemfényű puszpángmoly, amely a csépai temetőben nagypapa és nagymama sírjáról már lerágta a puszpángot, most a Palazzo Pisani útvesztőjét eszi.)

 (Az utolsó kép Medgyesi Gabié. Köszönet érte.)

AZ ŐRÜLT CUKRÁSZMESTER VÁROSA

A PROLETKULT (AVAGY NÉGEREK AZ ALAGÚTBAN)

(Lábjegyzet a Sakkpartiból...) 

Egy dinamikusan bővülő hálózatot kell elképzelnünk, a Proletár Kulturális és Felvilágosító Szervezetek rendszerét, amelynek két év alatt harmincnégy újságja és háromszáz irodája lett, és létrejöttek Szovjet-Oroszországban is azok az intézmények, amelyeket Bogdanov regényeiben a Mars-lakók már régen létrehoztak: Proletár Egyetem alakult, Munkás Enciklopédia jelent meg és Szocialista Akadémia szerveződött. Az, hogy a burzsujnak bélyegzett sakkjáték rehabilitációja is a Proletkult szándékában állt, igazán nem lenne fontos, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a munkásklubokba delegált oktatók egyike maga Aljechin volt. A kulturális kormányzaton belül a Proletkult egyfajta ellensúly lett, „állam az államban”, viszonylagos függetlenségét alighanem a népbiztossá avanzsált Lunacsarszkijnak köszönhette. Bogdanov, amennyire csak telt tőle, igyekezett kihasználni a sógor elnéző jóindulatát, mintha sejtené, hogy csak ideig-óráig számíthat rá. Tudta, hogy Lenin a művészetek és az irodalom terén rendkívül konzervatív, képtelen tolerálni a Proletkult ideológiájával rokonszenvező, a „burzsoá művészet” konvencióitól megszabadulni vágyó orosz futuristák és konstruktivisták, Malevics, Rodcsenko, Liszickij, Tatlin, Majakovszkij, Eisenstein, Dziga Vertov és más prominens lázadók „hangoskodását” (neki Böcklin volt a „legmodernebb”), de tisztában kellett lennie azzal is, hogy a jól szervezett, már-már pártszerű apparátussal rendelkező Proletkultban előbb-utóbb politikai konkurenst fog látni a Kommunista Párt, és akkor kiszámíthatatlan retorziók kezdődhetnek. „A Proletkult a proletariátus kulturális szervezete, ahogy a munkáspárt annak politikai szervezete, a szakszervezet pedig a gazdasági szervezete.” A feladatok elkülönítésére vonatkozó nyilatkozattal talán csak azt akarta jelezni, hogy a politikai rivalizálásról lemond, Lenin azonban érzéketlen volt a stiláris finomságokra. „A proletariátusnak csakis egyetlen szervezete lehet, kizárólag a Párt, amely nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot és a kultúrát is kézben tartja.” 1919-ben bezárták a moszkvai Proletáregyetemet, a helyén megnyitott Kommunista Egyetem már Bogdanov „szervezettudományi kurzusa” nélkül indult. 1920-ban többször is a Politikai Bizottság elé került a Proletkult-kérdés. Maga Lenin, sőt Sztálin is felszólalt az üléseken, az eredmény természetesen a Proletkult autonómiájának megszüntetése és Bogdanov eltávolítása volt. Bogdanov persze nem csak a Proletkult működési szisztémáját találta ki, hanem bele-beleszólt a szervezkedő művészek munkáiba is. Akkor volt könnyebb a belebeszéd, ha észrevette, hogy az alkotó eleve fogékony valamely tőle származó, vagy általa közvetített eszme feldolgozására, sőt látta, hogy az illető maga sem szégyell előhozakodni ilyesmivel. A lett tudós, Wilhelm Ostwald energia-elméletére nem csak a természettudósok, hanem a művészek is felfigyeltek, különösen azután, hogy ezek az elméletek Bogdanov oroszul írt tanulmányaiban, előadásaiban és persze társasági beszélgetései során is felbukkantak. Egy Kazimir Malevics nevű festő 1915-ben festett Fekete négyzet című művéről egyenesen azt állította, hogy az energetizmus képzőművészeti megfelelője és megújul általa a művészet formanyelve, esztétikája, filozófiája, mindene … Szuprematizmusnak nevezte el művészetét, és szenvedélyes Proletkultos előadásokon bizonygatta, hogy nincs olyan művészeti irányzat, sőt el sem lehet olyat képzelni, ami a megújuló társadalomhoz jobban passzolna az ő tökéletességet sugárzó szuprematista vásznainál. Zseniális sakktáblakockáinál – tódította Bogdanov, aki helyeslőn vette tudomásul, hogy Malevics a fehér alapon fekete négyzet után megfestette a fekete alapon fehér négyzetet, továbbá a fehér alapon fehér és a fekete alapon fekete négyzeteket is. Akadtak persze kétkedők, akik viccet láttak az üres feketeségben. Mi a fene ez, éjszaka az alagútban négerek szenet lapátolnak? – kérdezte bosszúsan Lenin, miközben a minden lépését követő újságírók szolgálatkészen fölkacagtak és rögvest lejegyezték a páratlanul szellemes mondatot: éjszaka… az alagútban… négerek… szenet…  Mit ad isten, száz év múlva, amikor moszkvai restaurátorok hozzáláttak volna a repedezni kezdő Malevics-ikon kijavításának, észrevették, hogy egy alsó rétegre tényleg oda van írva valami, kibogarászták: «Битва негров в темной пещере», magyarul: Négerek harca a sötét barlangban. A modern művészeteket új alapokra emelő szuprematizmus csupán tréfa lenne? Ráadásul nem is nagyon eredeti tréfa, hiszen a tökfekete képet a francia író Alphonse Allais már 1882-ben megfestette, ráadásul a címe ez volt: «Combat de nègres dans un tunnel», vagyis Négerek harca az alagútban. Abba momentán ne menjünk bele, hogy mennyire píszík a feni címek, illetve mennyire lehettek azok a címadás idején, de azon talán érdemes elmorfondírozni, hogy ha egy többnyire derűs műveiről ismert alkotó áll elő valamivel (ki ne emlékezne a Horgász a pácban című Louis de Funès filmre, amit történetesen épp Alphonse Allais írt), azon átsiklik a kultúrtörténet, de ha egy tüzes tekintettel és gondterhelt homlokránccal megáldott férfiú teszi ugyanezt, miközben persze a háta mögött ott virít kigöngyölve a Nagy Forradalmi Panoráma, akkor egy csapásra világpróféta lesz belőle.

MÁRCIUS 15.

Néhány színes dia egy cipősdoboz fenekéről. 1973. március 15-én készültek az Iparművészeti Főiskola ünnepi műsorán. Úgy emlékszem, hogy az akkor másodikos  grafikus, Nagy András gondolta ki, hogy tegyük ünneppé a forradalom napját (akkor még persze nem volt munkaszünet), megkért, hogy legyek segítségére, majd együtt vettük rá a fényképeken látszó fiúkat és lányokat, hogy szerepeljenek a zugligeti díszteremben zajló eseményen. A Petőfi feliratú trikóban Kerényi Jancsi, aki fejből szavalja a Talpramagyart, a zászlós létra tetején pedig Herpai Zoli, aki szájában cigarettával olvassa: Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a deszkák... Látható továbbá Horváth Kata, Flohr János, Nagy András, Kelemen Katalin, Bánáti Gábor, Bojti András, Oláh Enikő, Vida Győző … a közönség soraiban: Keresztes Dóra Zsuzsanna, Horváth Imre, Penkala Éva… Az aggódó tekintetű tanárok közt Csernus Lászlót, Nagy Zoltánt, talán Pogány Frigyest, Gulyás Döncit, Farkas Domonkost és a második sort is vállaló Haiman Györgyöt sikerül felismernem. (Kérlek, írjátok meg, ha mást is be tudtok azonosítani.) Arra sajnos csak emlékszem, de a felvétel nem került elő róla, hogy az egyik egy kimerevített forradalmi élőképben (mert ilyenek is voltak) sokszor lerajzolt modellünk Farkas Kati Delacroix A szabadság a barikádra vezeti a népet című festményének nyitott keblű főalakjaként pózolt. A fotók mellett megmaradt az a festett kerek kokárda is, ami Dóra mellére tűzve látszik a fényképen. (A fotókról a főiskolás színjátszók másik két jeles produktuma is eszembe jut, a sárospataki várárokban adtuk elő az építész Gerő Karcsi rendezésében André Gide A tékozló fiú visszatérése című színművét, a Sisimaja című Szendrő Iván által írt és rendezett kabuki darabot pedig több helyszínen is, a főiskola mellett például a Fészek Klubban játszottuk. Kerényi és Bánáti a Sisimajában is szerepeltek, Herpai, Vida és én pedig mindkettőben játszottunk.) Akkor, március 15-én, a délelőtti főiskolai esemény után néhányan a kollégiumból átmentünk Pestre és a Váci utca környékén spontán szerveződő, a hatóság által „nacionalistának” bélyegzett diáktüntetéshez csapódtunk. A rendőrség persze, mint minden évben ekkor is szétkergette a résztvevőket és több tüntetőt előállítottak. A szerencsém az volt, hogy épp a demonstráció idején nyílt Király Sándor színtan tanár kiállítása a Váci utcai Csók István Teremben. Az igazoltató rendőrökkel sikerült megértetnem, hogy eszem ágában sem volt "huligánkodni" (ők mondták így), csupán a megnyitóra igyekszem, ahol aztán igazoltak is. Hogy megtorlatlan mégse maradjak, elvégre mégis elkövettem a „rossz időben rossz helyen” tartózkodás vétkét, túl nagynak ítélt kokárdámat elkobozták. Persze lehet, hogy ez még 72-ben, vagy már 74-ben történt. (Egy másik kokárdám történetét itt írtam meg.)  

MONTEVERDI

Csak valamikor májusban lesz a szülinapja, de már kijött az emlékbélyeg.

A NAGYKEVERŐ

A Pannónia. Ma avatták a felújított épületet, újra pompázik az 1954-ben átadott stúdió, a Sztálinbarokknak nevezett építészeti stílus budai iskolapéldája. Hogy eredetileg is filmstúdiónak épült, vagy Rákosi Mátyás mauzóleumának, arról megoszlanak a vélemények, a komor épülettömb monumentális megjelenése alapján az utóbbi sem zárható ki. Újra működnek a hangstúdiók, a vetítőtermek, a vágószobák és üzemel a nagykeverő is. Már annak idején is majdnem mindent meg tudtunk oldani a házon belül, voltak azonban filmes jelenetek, amelyekhez azért a külső segítség is elkelt. Egykori gimnáziumi osztálytársam akkoriban egy budai református gyülekezet lelkipásztora volt. Jankó, kérleltem, készülő filmem egyik jelenetébe kéne egy miatyánk, amit sokan mondanak egyszerre. Semmi gond, gyertek föl a vasárnapi istentiszteletre, mondta. Aznap aztán többször is elimádkoztatta csodálkozó híveivel az úrtól tanult imádságot, egészen addig, amíg hangmérnökünk, Zsebényi Béla a karzatról egy megbeszélt jellel értésére nem adta, hogy elégedett a felvétellel. Ne aggódj, nem kerül méltatlan helyre a Páternoszter, nyugtattam Jankót, de tudod mit, gyere be holnap 10-re a Pannóniába, ott fogjuk keverni, ami azt jelenti, hogy összepasszítjuk a képet a hanggal. (Ami azt illeti, tényleg nem történt semmi méltatlanság a Miatyánkkal, aki szeretné ellenőrizni, kattintson ide, ésaz Ah, Amerika című filmben 18:40-től meghallgathatja.) Keresd a nagykeverőt, mondtam Jankónak, a portás majd útbaigazít, de voltaképp nem is lesz rá szükséged, gyere csak föl egyenesen a lépcsőn, bele fogsz ütközni. Másnap a barátom be is jött a Pannóniába, feljött az épület, emblematikusan hosszú és méltóságteljesen széles lépcsőjén és a büfében beleütközött Marótiba, az igazgatóba, akinek sosem tudtuk meg a keresztnevét, mert mindenki Maróti elvtársként emlegette. A kultúra területén szerzett elévülhetetlen érdemei elismeréseként lett a stúdió élére állítva, ő költötte ugyanis a Vasas futballcsapatának indulóját (a lelkesítő költemény ide kattintva olvasható el). Jankó, tehát a büfében beleütközött igazgatónkba, aki szokásával ellentétben ezúttal maga jött le „bélelt” kólájáért, és rögvest megszólította. Jó napot kívánok, a Nagykeverő úrhoz van szerencsém, nemde bár!  A büfében üldögélő rajzfilmesek és szinkronszínészek, akik tanúi voltak a jelenetnek, úgy mesélték tovább, hogy Jankó Nagykeverő elvtársnak szólította az igazgatót, de ez alighanem a Pannóniás legendákra jellemző túlzás volt. Az én barátom szinte biztos vagyok benne, hogy Nagykeverő urat mondott.  

A MAKRANCOS HÖLGY