2026. november 19., csütörtök

MEMENTO FUTURI (T. M. MELANKOLIKUS METROPOLISZA)


150 éves a város: Budapest. Azóta járja Takáts Márton rézkarcoló, megismerte minden részletét, alaposan meg is jegyezte, hogy pontosan adhassa vissza, milyen lesz 150 év múltán. Hogy jobban higgyünk neki, maga is megjelenik a lapokon, széles malaclopóba burkolózva apró staffázs alakként bolyong a székesfőváros különös álomtájain. Nem csak a helyszínek ismerősek, az a köpeny is. Takáts mestere, Giovanni Battista Piranesi viselte egykoron, aki a jövőnek szánt okulásul rézbe metszette az antik Rómát. 1756-ban jelent meg az Antichita Romane (Római régiségek) címmel híres grafikai albuma, amelynek kultúrtörténeti jelentősége az eltelt negyed évezred alatt egyre nyilvánvalóbb lett. A múltjára ébredő Európa Piranesi nyomatok alapján kezdte meg az építészettörténettel való ismerkedést, és ezeknek az ismereteknek a hatása meglehetősen sokáig tartott – megkockáztatom, el sem múlt teljesen.

Párizs, Szentpétervár és Washington túlméretezett épületkolosszusaiért a Piranesi által sugárzott Róma vízió is felelős; de némely 21. századi törpehatalomnak sem jut más eszébe, csak a klasszicizmus nagyzolása, az eklektika dölyfe, ha építészetileg akarja magát, saját vélt erejét reprezentálni.

      Takáts Márton megmosolyogja a paradoxont… és egy elegáns mozdulattal megfordítja a köpönyeget. Ő az időlénia másik oldalán karcol, a múltat tudósítja a jövőről. A jelen Takáts számára irreleváns; legfeljebb virtuálisan létezik: csupán a szimmetria tükörlapjaként. A Dunában Rómára látni, a Tiberis Pestet tükrözi. Memento futuri…. Emlékezzünk  a jövőre. Az olykor rommá lőtt, olykor meg újjáépített város történelmének ismeretében a múlt-jövő reláció különleges izgalmakat ígér. Már láttunk ugyanilyen beomló pályaudvar tetőket, Dunába dőlt hidakat, törmelékkel borított tereket, ott vannak emlékezetünk üveglemezén és félelmeink negatívján is. Vajon egy pusztító polgárháború után látja-e városát a művész, vagy tényleg csak a százötven, vagy ki tudja hány éves békés lepusztulás múltán lesz ilyen? És mi mostani nézőként, társ-időutasként vajon tudjuk-e függetleníteni magunkat a szomszéd háború aktuális falomlásaitól, romtelevényeitől? A különös köpönyeg a melankolikus időutazás kelléke is: egy csapásra az egykori-majdani székesfővárosba érkezik általa, s válogatat helyszínek között: ott ácsorog velünk a Gellért fürdő bejárata mellett vagy a Nyugati pályaudvar előtt, a beomlott, gaz fölverte Duna parton, a Margit híd leomlott pillére alatt, vagy a Nagycsarnoknál, a Várbazárnál, vagy a Kodály köröndön, a földalatti beszakadt alagútjánál, esetleg a Tőzsdepalota romos, kiégett bejárata előtt. Besétálhatunk vele a képbe, lépkedhetünk  fölfelé, a perspektíva törvénye szerint egyre kissebbé válva a valamikori tévé székház kormos lépcsőin, s ha kedvünk szottyan, akár át is léphetünk a repedt kőboltozat alatti megvakult kapunyíláson, amely már sehová sem vezet. Takáts ránk bízza, továbblépünk-e, vagy visszafordulunk…. de vajon visszatérhetünk-e még?

(Az esszé a Holmi című folyóirat 207. februári számában jelent meg. Takáts Márton grafikusművész Budapest, Hommage à Piranesi című rézkarcsorozata, illetve a 2006-ban megjelent album méltatásaként.) 

 

 


Nincsenek megjegyzések: