Elképzelem őket, a szembesítést. Ahogy huszonegynéhány éves gépírólány az ötvenéves pártkomisszár szemébe meri mondani, hogy hazudik. Nem vagyok teljesen „érdektelen” (a jegyzőkönyvbe így írják, ha valaki elfogulatlan), mert apám bőrére megy a játék. A szembesítés a kecskeméti bíróságon zajlik 1958. március 18-án. A vád tanúja nem akárki, Kancsár Sándorné Gyetvai Margit Bács-Kiskun megye parlamenti képviselője a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer színeiben tíz éven keresztül folyamatosan. Tagja továbbá az Országos Béketanácsnak és a Parlament Kulturális Bizottságának, vagyis Veres Péterrel és Lukács Györggyel ül egy testületben, noha mindössze négy elemit végzett. Kancsárné első állítása, hogy hallotta a vádlott azon kijelentését, hogy soha többé nem fog oroszt tanítani, eddig is csak azért tette, mert erre kényszerítették, könnyen védhető volt, mivel apám nem csak hogy nem tanított oroszt, nem is tudott oroszul. Magyar- latin szakos volt. A második vád bonyolultabb volt, bár ma már inkább mosolyt fakasztó. 1956 októberében, pár héttel a később sajnálatosnak nevezett események előtt egy irodalmi fórumon valami dehonesztálót talált mondani a szocialista realizmusnak nevezett művészeti irányzatról, amely kijelentés a későbbiekben a népi demokratikus államrend megdöntését célzó izgatásnak minősíttetett. A fennmaradt jegyzőkönyv sok tanú hosszadalmas vallomását tartalmazza, sőt egy pesti irodalomtörténész szakértőét is, akit azért rendelt le a bíróság, hogy jobban képben legyenek. Mindazonáltal érzékelhető, hogy a legsúlyosabb büntetést mégsem lehet kiszabni a szocreál fumigálásáért. De Kancsárné nem lankad. A harmadik vád szerint Orosz László, aki a forradalmi bizottság tagja volt, a kecskeméti Népfront iroda gépírójának, Szabó Ferencné Virágh Izabellának egy felhívást diktált, amely a megye minden településén négy-öt kommunista lefogását indítványozta, hogy megfélemlítse a többieket. A bíróság beidézi Izabellát, aki állja a veterán pártfunkcionárius tekintetét, és nem törik meg. Az is elég lenne, ha azt mondaná, hogy bocs, de nem emlékszik, mi volt abban a másfél éve diktált levélben, de nem; határozottan állítja, hogy semmi olyasmit nem tartalmazott a levél, amit Kancsárné állít. Eszembe jut apám Eötvös Collegista társa, Brusznyay Árpád, aki a Collegium után szintén egy vidéki városban lett gimnáziumi tanár, görög-magyar szakos, és hasonlóan komolytalan vádak nyomán fölakasztották. A veszprémi gépírólányok lettek volna kevésbé karakánok? Vagy az ottani vádlónak, Pap János párttitkárnak még Kancsárnénál is nagyobb befolyása volt? Alighanem az utóbbi az igaz. Megtalálom a világhálón Szabó Ferencné Virág(h) Izabella nevét. Kiskunhalason született 1932-ben, ahogy a bírósági jegyzőkönyv is írta. Személyesen már nem, csak ezzel az írással köszönhetem meg, hogy 1958-ban kiállt apám mellett; mert 2023-ban meghalt. R.I.P.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése