OROSZ-NAP

Tegnap nyílt meg a tyumeni tátlat. Oroszországban vándorló kiállításomnak (Szentpétervár – Jekatyerinburg – Nyizsnij Novgorod – Kazány – Uljanovszk) ez az első olyan állomása, ahol személyesen nem vagyok ott. Tyumeny Nyugat-Szibériában, az ősi karavánutak mentén és a transzszibériai vasút vonalán található. Hogy azért „képben legyek”, napok óta olvasom Edvard Radzinszkij Raszputyin könyvét. A Tyumen melletti  Pokrovszkojéba való volt a csodatévő vándor szerzetes, a félanalfabéta hliszt, a cárnéval is kapcsolatba hozott erotomán muzsik, Grigorij Jefimovics Raszputyin. Néhány év alatt sikerült annyira lejáratnia a hatalmi elit tekintélyét, hogy Kerenszkij nem alaptalanul fakadt ki egyszer: Raszputyin nélkül soha nem lett volna Lenin. Oly sok ostoba ponyva után Radzinszkij majd’ 700 oldalas könyve végre hiteles dokumentumok alapján árnyalt képet rajzol a titokzatos férfiról.

A másik orosz vonatkozású tegnapi esemény: újra Budapesten járt Putyin. Belehallgattam a sajtótájékoztatóba, de nem hallottam, hogy szó esett volna Albert Razinról. Bízom benne, hogy a tárgyalások során legalább egy mondat elhangzott a rokon népek nyelvének védelméről. Albert Razin udmurt filozófus szeptember 10-én az izsevszki regionális parlament előtt felgyújtotta magát tiltakozván a nyelvét ellehetetlenítő birodalmi törvények ellen. Az alábbi plakát az ő emlékére készült.

UTISZ ... SO LONG

A születésnapokba szinte mindig beszűrődik egy kis melankólia, a mostani szplínnek könnyű megtalálni az okát, tudniillik a nap egybeesett az Utisz Galéria bezárásával. 2014. november 2-án nyílt meg a Honvéd utca nevezetes Bedő házában, egy szép, szecessziós, sokszobás negyedik emeleti lakásban, vagyis tíz nap híján éppen öt éven át üzemelt. Néhány érdekes találkozás, pár izgalmas előadás, egy-egy forgatás és könyvbemutató, sok kedves érdeklődő, olykor néhány vásárló is… azt hiszem, jóérzéssel fogok visszagondolni rá. Köszönet Török András barátomnak, aki kitalálta és üzemeltette és köszönet Igornak is, a titokzatos tulajdonosnak, akivel sosem találkoztam. Annak idején, öt éve, összefontoskodtam a megnyitóra egy hosszabb szöveget, az akkori vendégek dicséretére legyen mondva, hogy türelmesen végighallgatták. Aki szeretné, ide kattintva elolvashatja újra.  Azt hiszem, a fészbukon megtartom az Utisz Galéria oldalt, de az igazi galériát ott a Honvéd utcában már ne keressék… ne keressétek. 

ROSTOKA - TANGRAM

Két apropója van a szlovák Postamúzeumból érkező és a magyar Bélyegmúzeumban most megrendezésre kerülő kiállításnak. Az egyik egy közösen kiadott bélyeg, rajta a 450 éve született Jeszenszky János orvosprofesszor, a wittembergi és a prágai egyetem rektora, II. Rudolf császár (aki nekünk I. Rudolf király) és I. Mátyás császár (aki nekünk II. Mátyás király) udvari doktora, mellesleg filozófus, politikus, a szomszéd országokban is nevezetes Jeszenszky család talán leghíresebb felmenője. A másik apropó az, hogy a csodaszép, és mellesleg Szlovákia és Magyarország mellett Csehországban és Lengyelországban is kiadott szelvényes bélyeget tervező művész, Vladislav Rostoka (aki nekünk Rostoka László) épp 70 éves. A két jubiláns közül az én feladatom most az ifjabbiknak, Rostoka Lászlónak (aki sokunknak Laci) méltatása lesz. Sajnálom, hogy betegsége miatt nem tud velünk lenni, nota bene, talán könnyebb dicsérni valakit a háta mögött, különösen, ha az illető olyan eredendően szemérmes férfiú, mint ő. Jobbulást kívánok neki innen is, de, hogy visszatérjek egy mondatig Jeszenszkyhez, magam is szinte belebetegedtem a dologba. Volt ott, kérem nyelvkivágás lefejezés, felnégyelés… pedig én csak néhány oldalt pörgettem át, szegény Rostoka Laci viszont heteket, talán hónapokat is el kényszerült tölteni a jobb sorsra érdemes rektor úr virtuális társaságában. Kezdhetnénk is ezzel, tudniillik a Jeszenszky-bélyeggel, ha bizonygatni akarnánk, mennyire járatos Rostoka a klasszikus grafikai technikákban, hogy kézre áll neki mondjuk a rézmetszőkés, és mily tiszteletreméltó szakmai alázattal képes imitálni, hívjuk inkább stílusérzéknek, a négy évszázados példát, esetünkben egy Lucas Kilian nevű nürnbergi metsző vonalhálózat iskoláját. Indulhatnánk persze más irányból is, ha rám lenne bízva, én a plakátok felől kezdeném. Belátom, furcsának tűnhet itt, az apró bélyegek közt szakmánk leghivalkodóbb műfaját, az utcára való plakátokat emlegetni, de a grafikusoknál az ilyesféle léptékváltások rutindolognak számítanak. A magyarországi grafikusok plakáttervezőként ismerték meg Rostokát, aki mellesleg alapító tagja volt a Magyar Plakáttársaságnak is és alighanem nálunk is jól ismert csehszlovákiai meg szlovákiai plakátjai révén (a Csisztka, a Hamlet, a Tóték révén) választotta tagjai közé a Magyar Művészeti Akadémia. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy az Iparművész tagozat hamarosan neki kívánja átadni idei nagydíját.) Bizonyára lennének, akár a jelenlevők között is, akik a könyvek felől indulnának el, ha be kellene mutatniuk a művészt, akit a könyvillusztráció és a tipográfia mestereként tartanak számon nem csak Európában. És akkor még nem esett szó az entellektüelről, a tudósról, aki tanítja is a szakmát, és albumokat szerkeszt a kortárs „grafik dizájn” irányzatairól, figyelemmel kíséri a trendeket és kapcsolatban áll a szakma meghatározó képviselőivel.

          Ha csak a száraz adatokat sorolom, akkor is elképesztően gazdag a pályakép. A pozsonyi Iparművészeti Szakközépben, majd a Képzőművészeti Akadémián tanult, utóbbiban a monumentális festészet tanszékén (ő, a bélyegtervező!), ahová a diploma után visszahívták tanítani is. Félszáz önálló tárlat mellett 650 csoportos kiállításon vett részt szerte a világban. 400 kulturális plakát,1100 könyv és katalógus és persze számos bélyeg. 80 külföldi díjat nyert, továbbá 24-szer tüntették ki a Csehszlovákia legszebb könyve és 30-szor a Szlovákia legszebb könyve díjjal. Legfontosabb hazai kitüntetésének a tavaly elnyert Kulturális Érték Díjat tartja, de egy díjjal ér fel az is, hogy tagjai közé hívta az Alliance Graphic Internationale és szerepelt a Taschen kiadó „The History of Graphic Design“ című reprezentatív kötetében. A szűken vett szakma mellett legyen szó Rostoka László szervezőmunkájáról is. Az ő nevéhez kapcsolódik az általunk BIB-nek ismert pozsonyi gyermekkönyv illusztrációs biennálé és a nagyszombati plakát triennálé. Legelső postabélyege is a trnavai triennáléval kapcsolatos, az EUROPA: plakát sorozat részeként adták ki Moliére – Don Juan-jához rajzolt plakátjának bélyeg változatát, azt a pillangósat, amelyet itt a kiállításon is láthatnak. Természetesen a BIB kapcsán is kapott bélyeg megbízásokat, a budapesti bélyegmúzeumban is kiállított gyermekrajzokból kiinduló bélyegek mellett felhívnám a figyelmüket a népművészeti elemeket használó és a karácsonyi bélyegekre. Újratervezte a több mint 50 éves, még a csehszlovák időkben elindított Művészet című bélyegsorozatot. Az ő nevéhez fűződik a világ legnagyobb gravírozott postabélyege, a lőcsei Szent Jakab oltárról F. Horniakkal együtt készített nyomat. Rajtuk kívül is több rangos hazai és külföldi díjjal jutalmazott munka szerepel a kiállításunkon, például az év legjobb bélyegéért járó Kristálybélyeg-díjjal kitüntetett Mária Bartuzsová postabélyeg, a szintén kristálybélyeggé ütött bélyegív, amelyet Ladislav Bielik1968-as pozsonyi fényképe nyomán tervezett: Meztelen mellkasú férfi a megszálló tank előtt“ és a legjobb design díjat kiérdemlő Alfons Mucha bélyeg. Természetesen a díjak kapcsán visszajuthatunk a Jeszenszky-féle szelvényes bélyeghez is, amely a szlovákiai miniszteri kitüntetés mellett, a metszett bélyeg kategória 2. helyezését érte el Brüsszelben az európai Grands Prix de l’Art philatélique versenyen.

          A hetven éves művész több mint ötven éves pályája alatt (igen, egy életrajzában azt olvastam, hogy 1965 óta tartják számon plakáttervezőként) a politikai, a gazdasági és a technikai változások át meg átírták a tervezőgrafika arculatát, mint ahogyan a vizuális művészetek egymást követő stílushullámai is periodikusan megújították azt. Ritka, hogy egy-egy művész úgy tudjon lépést tartani ezekkel a változásokkal, úgy tudjon nap mint nap megújulni, hogy saját értékrendjéből, stílusából egy jottányit sem enged. A szabadkézi rajz játékosságát, személyességét, magától értetődő természetességgel ötvözi a komputer-grafika adta lehetőségekkel, a technika szabályos, geometrikus objektivitásával. Szűkszavú, emblematikus erejű munkáira a cseh, a szlovák és a magyar képzőművészeti hagyományokból elsősorban a konstruktivista törekvések hatottak. Akár jelmondata is lehetne az egyik interjújából vett idézet: „kevés eszközzel sokat mondani”. Azt, hogy a geometria tiszta szabályrendje feszül minden munka, mindegyik terv mögött, hogy a geometria igazságai, illetve az igazságok folyamatos újraértelmezése adja a kiállított művek zömének izgalmát, azt nem nehéz észrevenni, azt azonban, hogy ezeket a törvényeket milyen tudatosan használja, s általuk milyen ősi tartalmakkal dúsítja a gyakran csak divatok kiszolgálójává degradált „dizájn” fogalmát, azt csak ezen a tárlaton, illetve erre a kiállítás-megnyitóra készülve tudatosult bennem is. Jókora segítség volt ehhez a cím: TANGRAM ROSTOKA.

          A kínai eredetű puzzle vagy origami alapú logikai építőjáték hét eleme, az öt háromszög, az egy négyzet és az egy paralelogramma, melyek összeillesztve egy négyzetet alkotnak, jelképesen és praktikusan is emblémái lehetnek Rostoka László művészetének. Ezeknek az objektumoknak a kombinálásával különböző mintákat lehet összeállítani, illetve válogatni a több száz lehetséges elrendezési mód között. A tangram célja mind a hét objektum összeillesztése egyetlen képletbe, melyet az objektum alakzatának körvonala határoz meg, de lényegét a belső határvonalak megejtő izgalma adja. 

          Hadd idézzem egy néhány napja írt levelét. „A tangram kirakós számomra tökéletesen szimbolizálja a tervezési játék elvét, melyet munkáimban is próbálok használni, mivel meglátásom szerint a grafika a vizuális és verbális kommunikációs elemek rendszerszerű, koncepcionális, játéka, amelyben végtelen módosítási lehetőségek vannak. A TANGRAM szó hét betűje megfelel a ROSTOKA név hét betűjének és persze a játék hét elemének, amely logikusan vezet el a kiállítás címéhez.” Ajánlom, képzeletben próbálják önök is Rostoka László tangram koncepcióját rávetíteni a kiállított művekre. Hogy mielőbb megtehessék, a kiállítást ezennel megnyitom. 

           (Elhangzott a Magyar Bélyegmúzeum Rostoka - Tangram című kiállításának megnyitóján 2019 október 25-én.)

ADY - CSÁTH - ÖRKÉNY

Önök bizonyára azt hiszik, hogy azért van együtt ez a három, mert évfordulósok, Ady meg Csáth 100, Örkény meg 40 éve halt meg. Nem bánom, higgyék ezt, de egy ilyen megnyitón illik valami meglepővel előrukkolni. A meglepő legyen az, hogy ők így együtt. Hogy hárman, hol, mikor, miért, mit csináltak. Először, hogy találkoztak-e egyáltalán. Ady és Csáth a könnyebb eset, mert ők tényleg.  1906-ban ismerkedtek meg a Budapesti Naplónál. Itt dolgozott a Párizsból hazatért Ady és ugyanabban a szerkesztőségi szobában volt a lap zenekritikusának, az akkor épp orvostanhallgató Brenner Józsefnek (írói nevén Csáth Gézának) az asztala is, aki unokatestvére, Kosztolányi szerint többnyire Wagnert és Puccinit fütyörészett. Noha nem tudjuk, hogyan vélekedett a füttyről Ady, abból azért sejtjük, mit írt éppen 1906-ban és éppen a Budapesti Naplóban: „Berkes jobb cigány, mint Puccini.  Mi az ördögöt lehetne Puccinival például a Nemzeti Kaszinóban csinálni? Nem tudja húzni se talp alá, se fülbe, se baccarathoz.” Szóval ők rendben is lennének, Örkény azonban kisfiú, annyira kicsi, hogy 1906-ban, amikor először összejönnek, még meg sincs. Hat év múlva, 1912-ben fog csak megszületni. Keressünk hát alkalmat ekkor. A két nagyobb fiú ekkoriban zömmel hölgyekkel foglalatoskodik (Ady épp szakít Lédával, helyette Ada, Aranka, Lili, Mylitta, Mici, és Nyanyuci karjaiban vigasztalódik. A lista Csáth esetén még ennél is bővebb, Olga, Teréz, Zelma, Karolin, Margit, Bözsi, Emma, Anna, Kitty, Frida, Edith, nem folytatom). A hölgybájak mellett mindketten szanatóriumokban múlatják az időt, Ady mint beteg, Csáth meg mint orvos. Nem nehéz belátni, hogy mindhárom foglalatossághoz, a betegeskedéshez, az orvosláshoz és a nőzéshez is leginkább patikára van szükség. Igen, a nőzéshez, Csáth, abban a bizonyos naplóban (nota bene épp 1912-es naplóban) leírja, milyen mérhetetlen mennyiségű condomot használt el, de ha fitogtatni akarnám (akarom) Csáth-beli jártasságom, az általa gyakran emlegetett Vaginol kúpok használatáról is értekezhetnék.

Szóval patika. A Blahán ma is üzemel a patika Csillagpatika néven, amiről szót kell kerítenem.  Akkor még patikának hívták a gyógyszerárakat, hogy a kiváló költemény, a Paplak mellett lakik a Katika, ahol a patika áll kezdetű opusz rímei üljenek. (Elvégre az irodalom szentélyében volnánk nemde bár.) Az idősebbek úgy emlékezhetnek rá, hogy Vörös csillag patika, de ez legyen az ő bajuk, eredetileg csak Csillag volt. Akkor lett belőle Vörös csillag, amikor a tulajdonos felajánlotta Sztálin 70-edik születésnapjára, legyen belőle állami tulajdon. Egyébként kiváló érzékkel ajánlotta fel, ugyanis mindenképp az lett volna belőle. A felajánlás a dokumentumok szerint 1949. december 5-én történt, a születésnap 21-én volt esedékes, szóval a formaságok éppen lebonyolíthatók voltak. Az előrelátó tulajdonost Örkény Istvánnak hívták, akiből, ha továbbra is Vaginol kúpokat kell kotyvasztania meg condomokat árulnia, aligha lett volna olyan jeles irodalmár, hogy itt emlegessük. 1949-ben Örkény 37 éves volt, de a történetünk szerint még 1912 van, nemrég született meg (a Kos jegyében), de ahogy a tavasz nyárba fordul, napernyős, küllős kerekű, rugós alvázú, krómozott díszléccel felszerelt babakocsijában már betolják szülei, Pethő Margit és Örkény Hugó az üzletbe, hogy az alkalmazottak is megcsodálják. Később, egyperces önéletrajzában azt írta: „Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos a karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.” Szóval 1912 koranyarán az ifjú Örkényt épp a Csillagban csodálják, amikor belép Ady majd kisvártatva Csáth. A sorrendben még bizonytalanok az irodalomtörténészek, egyelőre haladjunk az ábécé szerint. Azt már tudjuk, hogy ismerik egymást, azt még nem, hogy a kérdéses évben, 1912-ben is volt egy közös ügyük, egyszerre lettek a Martinovics páholy tagjai. Frissen avatott szabadkőművesként még nagyon érzik a diszkréció szükségét, ezért csak suttogva közlik kívánságukat az eladóval, tán egy csöppet el is pirulnak, majd kompenzálandó a kínos sutyorgást, hangosan tündibündiznek egy sort a babával. Csáth megcsipkedi az állát, Ady összekócolja a haját. Akkor még van haja. Szőke, göndör, fufrus, egy kicsit lányos. Hugó, az apuka, aki nagyjából tudja, ki a nagy szemű barna fickó, a félreértés elkerülése végett tisztázza is: fiú.

Tudom, azt várják, hogy rátérjek végre az illusztrációkra. De higgyék el, azokról beszélek. Akkor működnek, ha valami olyat adnak hozzá a dologhoz, esetünkben az illusztrálandó szöveghez, ami nem volt ott, amihez egy másik műfaj, egy másik személyiség, egy másik gondolkodásmód kell.
Egyébként ez a három illusztráció dolgában nem áll ám rosszul. Hogy lássák, készültem, elsorolom, hogy az Új versekhez Nagy Sándor, a Vér és Aranyhoz Czigány Dezső, a Szeretném, ha szeretnénekhez Falus Elek, a Menekülő élethez Gara Arnold, A magunk szerelméhez Lesznai Anna, A halottak élénhez Jeges Ernő rajzolt címlapot. Nem rossz lista, és a szuperceleb Kozma Lajost még nem is mondtam, aki a Halálvirág a csók  meg Az úri szűz dicsérete című Ady versekhez olyan illusztrációkat kreált, hogy… hogy Csáth Géza egyből rábízta A délutáni álom című könyvének borítórajzát. Az Örkény illusztrátorok kapcsán természetesen nem fogom magam emlegetni, hogy például A sótartó felé című rajzfilm…, dehogy is hozakodom vele elő, eszem ágában sincs, ugyan már… inkább Rébert mondom, Réber Lászlót, aki pontosan megtalálta az örkényi egypercesek takarékos abszurdjának grafikai megfelelőjét. Na persze nem csoda, hisz együtt járták ki az orosz lágerek nonszensz-termő iskoláit. 
Illene persze a PIM-ben kiállított illusztrációkról is szólni. Szépek, mint az ifjú Örkény és magukért beszélnek. Sőt maguk helyett, meg persze Ady, Csáth és Örkény helyett is. Nézzék meg őket, de azért ne felejtsék olvasgatni annak a háromnak az írásait se!

 (Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban az Illusztrációs Biennálé megnyitóján, október 16-án. Az illusztrációkat a hallgatók közt ülő Mátrai István grafikusművész készítette még aznap este. Köszönet értük!)