Mert van itt,
kérem egy másik világ. Egy másmilyen, amelyben másként történnek a dolgok, nem
jobban és nem rosszabbul, hanem másképp, ráadásul nem is történnek, vannak,
mert a történés valami időbeliséget feltételezne, hogy repüljön a jelenések
fölött a szárnyas idő, meg minden míve, de ezek fölött nem száll, nem lebeg, meg
sem moccan. Olyan, mint a sláger, az elakadt hanglemeztűvel: megáll az
idő. Na persze az alkotó sem öregszik,
izmusok jönnek, mennek, dagadó izmú izmusok, némelyik visszatér, mintha itt
hagyta volna a pipáját (ami amúgy nem is pipa), vagy azért, hogy visszaakassza
a kölcsönvett piszoárt, beleütközik az ajtóban a posztmodernbe, kalapot emel,
mintha régi ismerős lenne, mindenki ismer mindenkit, valami becsukott
kocsmából, kávéházból, filmstúdióból, a Brazilból, vagy a Veronikából, Hrabal
mester U Ruzskujából, vagy abból a nagy deszkatákolmányból, ami a Nagymamák
tengerpartján áll. Odol. 84. Biplán és kalapos puttó.
Szóval itt ez a
másik világ, amiben másként vannak a dolgok, nem jobban vagy rosszabbul, de
szerethetőbben, annyi szent. Közünk van hozzájuk, személyes közünk, talán a
részletek teszik, a hozzájuk mesélt anekdoták, a végtelen, a mőbiuszcsavarintású
történetek, amelyek sosem ismétlődnek, meg persze a kísérők, a kísérők olykor csipkés
szoknyában, máskor meg talpas poharakba töltve. Tinto rosso és Tintorettó. Pálmafás,
tengerhabos Delfinia – ciril betűvel skribálva föl – mindig a Hold pálmafás túlsó
oldalán. Földtöltekor fölharsan a földkóros alvajárók dala: Csapszék, Pince, Borkimérés, nem folyik itt
borkímélés… Macskapék, a pajzán Bukolika. Rózsás labirinth … és Pepecs … és
Kontúr … és Satír.
No, erre már
Robinson is fölteszi a pápaszemét. Könny
nem marad szárazon, Napóleon megadja magát Háry Jánosnak és egy vasúti
forgalmistának egy ifjú sellőivadék elcsavarja a fejét. Egy sellőbakfis
Sopronból. Együtt figyelik a tusba mártott tollhegy játékát a fehér (olykor
kissé samoá árnyalatú) bordázott papiroson, a tollszem döccenéseit, megiramodását,
kanyarvetéseit, karistolását, hogy a lavírozva odaszusszantott lélegzetvételeket,
a litográf-kőre pettyezett apróbb-nagyobb szívdobbanásokat, a harántdúc
erekciót és az aquatinta pászmák lassú ernyedést már ne is forszírozzam. Úgy is
látják. Lássátok! Feleim!
Fametszet?
Rézkarc? Kőnyomat? Linó? Nem válogat, őt választja ki magának Psyché, a hajdani
költőnő, naná, hisz tudja, hogy a legeslegnagyobb cickológust tisztelheti benne
(úgy tessék érteni, a művészettudományok történetében, de egészen a Willendorfi
óta ám, nem formált senki olyan érzéki ciciket, mint ő), aztán Münchausen báró,
Lipitlotty, a pesti gavallér, továbbá a diabolós hölgy, meg a másik, a kitárt
kebelű (kedvenc sportod? A száz női mell!), aki olykor sárkányt legeltet (egy
flört Cyranóval, egy liezon Szindbáddal), majd átül az öreg Casanova kordéjába,
vagy pucér üleppel lovagolja az ajtósi-nurenbergai Albrecht Dürer szenvedélyes rinocéroszát.
Művészettörténeti csúcspillanat: a legeslegelső orrszarvú (Jókainál még
szarvorrú) a bestiáriumok narválagyarral ékesített ázsiai gyöngye (afrikkal kitömve)
nyílegyenest Lisszabonból érkezvén az Oktogonon dobrokol. És abrakol.
Nézőpontváltás
vagy könnyed stílusgyakorlat? A szereplők horizontja, a rajzoló szemszöge és a
nézők látómezeje csereszabatos: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad
volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a kéznyújtás melegét. És
bepárásodik az orrunkra drótozott lupe. Az olvasó, aki ”befejezi” a művet, itt
egyenrangú útitárs, barát, pajtás, cimbora. Körülülik a rajzasztalt: Hertul
mester és Hertul fia Miklós, magyarázzam: a Magyar Anjou legendárium és a Képes
Krónika illuminátorai (akkoriban még egy egész falu járt egy könyv
illusztrálásáért), Bocskay György, Bubenka Jónás, Zichy Mihály, Kondor Béla, Rékassy.
Távlattan, enyészpont, kalaplengető széles panoráma. Megejtő az a
természetesség, ahogyan könyvet illusztrál. Látszólag különbözők a témák:
Sterne Érzékeny utazásai, Molière Fösvénye, Balzac Borsos történetei, Csokonai
Karnyónéja, az édes-édes Krúdyádák, Hadova és Hamuka, az emblematikus alteregó:
Jónás, meg persze a kisöccse, a naplóíró Komisz kölyök – mindegyikhez tökéletes
formát talál, kifogástalan technikát, eszményi stílt, és mégis, mégis minden
esetben csorbítatlanul ő marad: Gyulai Líviusz. Tessenek kérem nagyon szeretni!
Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.
(Elhangzott november 2-án a Vigadó Galériában Gyulai Líviusz kiállításának megnyitóján. A fényképeket Haris László készítette.)
1 megjegyzés:
hiába no ...csak egy költői vénával megáldott / megvert /grafikustárs lelkébűl metszett rínómetszet lehet ily
fontos és pontos....gratulárium mindkettőtöknek !
Megjegyzés küldése